Pest Megyei Hírlap, 1985. április (29. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-04 / 79. szám

Mindig pedagógus akartam lenni | Kint jártam egyszer a monori Bem utcában, „közkí- $ vánatra” készítettem riportot egy 12 gyerekes édes- ^ anyával, aki — mint azt a környék egyhangúan állír jfí tolta — szinte példa nélküli nagy szeretetben nevelte $ fel hat vér szerinti és hat „fogadott” gyerekét, s ösz- ^ szetartotta a felnőtt nagy családot is. A tizenkét gye- £ rek közül egy: Váradi Olga Horváth Farencné, a kör- 6 zet úttörőelnöke — akivel most egészen más apropóból 5 beszélgetünk, de csak visszakanyarodik a szó a család­éi ra, hiszen — mint mondja —•, ott kezdődött az egész. j? Abban a családban, ahol hat Váradi és hat Szundi gye- $ rek nőtt fel, meg kellett tanulni közösségben gondol­6 kodni. Daru magasodik az orvosi rendelő helyén Lendületbe jöttek az építők — Nagyon jő volt, hogy sokan voltunk. Én mindig úgy emlékszem a gyerekkoromra, hogy sosem unatkoztam. Csak egyben lógtam ki a sorból: jobban tanultam, mint a töb­biek és amióta csak az eszem tudom, mindig pedagógus akartam lenni. Le is érettsé­giztem, de akkor már vég­képp nem gondolhattam nap­pali tagozaton továbbtanulás­ra, ez a családnak igen nagy teher lett volna. Elmentem könyvelni, mert arról meg fogalmam sem volt, hogy esetleg képesítés nélkül is ta­níthatnék. De amikor meg­tudtam, máris mentem a va­sad! iskolába,. Horváthné energikus, hatá­rozott, szép fekete fiatalasz- szony. A „régi időkre” sem ellágyulva emlékezik vissza, hanem úgy, mint aki már át­gondolta és helyére tette, mi miiből következett, s hogyan is épült az élete addig, míg a mostani pontra eljutott, s míg azt mondhatja: — Keli-e magyaráznom, mit jelenít, ha az ember azt csinálhatja, amit nagyon sze­ret ...? Vasadon egy évet tanított, aztán 1972-ben megszületett Eriika, de a korábbi elhatáro­zást nem keresztezte: Hor­váthné elkezdte a főiskolát, tanult, tanított — akkor már a vecsési 2. számú iskolában — és háziasszony, anya is volt. k — A vecsési iskolában tíz évet töltöttem. Remek közös­ség az ottani, nagyon sokat köszönhetek nekik, biztattak, bátorítottak, segítettek. S amikor arról volt szó, hogy mozgalmi munkám révén az úttörőelnöki posztra kerülhe­tek, ősz Béla igazgató látott el tanácsokkal: milyen is a jó vezető. Horváthné egyik „elve”: az embernek arra jut ideje, ami­re akarja. Bizonyára ezért volt az iskolában tíz évig jó csapatvezető, meg persze azért is, mert az úttörőmun­kát attól kezdve, hogy a nya­kába került a piros nyakken­dő, sohasem hagyta abba. — Imádtam az úttörőéletet! •— nevet. — És amióta csalé­H a valaki 1944-ben negy­venéves volt, ma a -nyolcvanadikat tapossa. Fel­téve, hogy megérte ezt az időt. Hiszen aki akkor még csak harmincadik évét töltöt­te be, az is tíz éve élvezi már a nyugdíjat. Ennyi idő már történelem. A Börzsöny hegyei között harcoló Görgey-partizánok te'tei jórészt már megírt his­tóriának tekinthetők. Gödöllei László, aki ma is Vámosmi- kólán él, még aktív dolgozó. A szobi Áfész szállításveze- tője. Érzem a hangjából, hogy büszke is arra a 27 évre, amit itt töltött, élvezve a közösség bizalmát. Nála még mesz- szebbre kell visszaszámolni az életkor képzeletbeli egyene­sén. Tizennyolc éves korában lett partizán. Kérdezném tő­le, hogy miféle rugók mozgat­ták az elhatározását. Mert választani kellett. Ér­telmetlenül bujkálva mene­külni, kivárni, vagy tenni azt, ami ilyenkor félelmünk ellenére is emberi kötelesség. Gödöllei László azt mondja: nem félt. Ennek bizonyára az volt az oka, hogy a fiatal még nem veszi olyan komo­lyan a veszélyeket. Ha mind­azt, amit akkor kellett vál­lalni, ma kellene, talán... — tűnődik el a gondolaton, s már nem tudom, hogy itt-e, vagy a beszélgetés későbbi pillanatában emeltük meg a poharat, jó egészséget kíván­va, mintegy nyugtázva a dóm van, ők is „mozgalmiak”. A két lányom pici kora óta járja velünk a táborokat, mert csonka lenne az a nyár, amikor kimaradna egy tábo­rozás, s jön a férjem is, segí­tőként. A régi, romantikus tá­borozásokról persze a szeny- nyezett környezet miatt ma már nem lehet szó. Csak ki­épített, jó ivóvízzel ellátott helyekre mehetünk, de a programjaink feledhetetlenné kell hogy tegyék ezeket a nyári napokat. Tapasztalom: olykor a táborokat is a min­den áron való ismeretszerzés­re akarják felhasználni, ve­télkedő vetélkedő hátán. Ez így nem jó. Hagyni kell, hadd pihenjenek a gyerekek, s köz­ben. ..Egy példát mondok: mi mindig megrendezzük a tanárnők és az úttörőlányok focimeccsét. Ez az esemény úgy megmozgatja a tábort, hogy utána valósággal szi­porkáznak az ötletek: mit csináljunk még. A vidám nyarakból vissza­térünk a hűvös tavaszba, és jó néhány gondra. Hallani, hogy az úttörőmozgalom meg­újításának szükségességéről beszélnek, mert tartalmukat és formájukat veszítik az ör­si és rajfoglalkozások, s most én állok elő a példával: úttö­rőélet-e az, ha húsz gyerek rendszeresen úgy tart rajfog- ialkozáist, -hogy mindegyik vi­szi a kvarcjátékát, s „csdpog- tatással” töltik az időt? Hal­lani azt is, hogy egyre keve­sebb az ifivezető, s a köteles­ségekkel amúgy is jócskán megterhelt pedagógusra hárul még az úttörőmunka nagyobb része is — ami. ebből követ­kezően elszürkül’, nem ad él­ményt. — Igazán aktív úttörőinket abban a pillánartban, ahogy kikerülnek az általános isko­lából, középiskolájuk kezdi foglalkoztatni, s alig telik né­hány hónapba, már Köz­funkciókat viselnek, van te­hát újabb feladatuk, nem is kevés, különösen, ha még utazniuk is kell. Aki pedig nem volt lelkes úttörő — ezt tapasztalatból mondom —, ab­ból nem lesz lelkes ifivezető sem. A pedagógusok pedig múltat, amelyben nem esett csorba a becsületen. Nem esett később sem, ahogy ezt a történések sorrendje bizo­nyítja. — Mikolán született? — Nem. Nagykátán. — Hogy került erre a vi­dékre? — Pincérnek tanultam, s Huszár Károly . földbirtokos­hoz kerültem szolgálatra. Ez a Huszár Károly megszervez­te Vámosmikolán a nemzet­őrséget belőlünk, fiatalokból. Alibinek, hogy ne kerüljünk ki. a frontra. így segítettük mi a szovjeteket, felderítettük a németek erőit, feltérképeztük az Ipoly. gázlóit, átjáróit. Er­ről szól a Tüzek a Börzsöny­ben című könyv is és készül egy újabb, s hamarosan egy dokumentumfilm is forgalom­ba kerül. Errefelé hajtották akkor a hadifoglyokat, a munkaszolgálatotokat. Felhá­borított bennünket a fasisz­ták kegyetlensége, s ez erőt adott az elszántsághoz. Éjszakai erdők sűrűjét jár­ták, hideg patakok derékig érő vizét gázolták, mentettek, akit tudtak, s ez a múlt egész életükre meghatározó maradt. A kiosztott földeken elő­ször a volt partizánok, ellen­állók alakítják meg a szö­amúgy Is kevesen vannak a pályán, s meg merem kockáz­tatni a kijelentést: közülük sem mind igazán pedagógus. Aki viszont az, az minden vonaton leterhelt — plusz még az úttörőmunkát is a nyakába kapja ... Ebből nem sok jó sülhet ki. Pedig állí­tom: nem a gyerekek lettek annyira „mások”, ahogy ezt úgy szeretjük hangoztatni —, hogy ne tudjunk eleget adni nekik az úttörőmozgalomban! Ami megoldhatatlannak lát­szik — egy kézenfekvő moz­dulattal megoldható. A csa­ládnak, a szülőknek —- az is­kola, az úttörőmozgalom felé kinyújtott kezével. Van már példa is rá. Anyuka vezeti a kisdobosok kézimunka-szak­körét, apuka tanítja a közle­kedési ismereteket, másik anyuka az egészségügyi szak­kört irányítja... Az úttörő- csapatok tárt karokkal vár­ják az ilyen szülőiket! Sóik mindenről beszélgetünk még. Van miről: a gyerek, az iskola, a család, az úttörő­mozgatom kiapadhatatlan kút­ja a témáknak. S persze a tennivalóknak is. — Kevés a szabad időm. De úgy érzem, van értelme annak, amit csinálok, és re­mélem, eredménye is. Sőt azt is remélem, hogy az utóbbi­ból egyre több lesz... Koblencz Zsuzsa Gödöllőt joggal tartják a parkok városának. Lakói, ve­zetői büszkék erre, ám hosszú évek óta folyton kellemetlen választás elé kerülnek a par­kok miatt. A település terebé­lyesedik, lakóházaknak, intéz­ményeknek kell a hely. Sza­bad-e, s milyen mértékben szűkíteni a fás, füves, bokros területeket, helyet teremtve az építkezéseknek? Sok helybeli véleménye szerint az Alsó­park például már nem is mél­tó a nevére. Az egyik részén jókora területet hasítottak ki lakónegyednek, a másikon áll a művelődési ház, a harmadi­kon ezekben a napokban gyor­sultak fel a leendő buszpálya­udvar előkészületi munkálatai. A természeti környezet fon­tosságának újbóli felismerése nyomán Gödöllőn is egyre na­gyobb figyelmet szentelnek a zöldterületeknek, a parkoknak. A legszebb tervek éppen az Alsó-park megújítására szü­lettek. A művelődési házhoz vetkezetek Szinte olyan ko­rán, hogy akkor még a kis­tulajdonosok nyomását sem tudták elviselni. Ennek a szö­vetkezetnek Budai Béla, a fegyvertárs volt az elnöke. A gépállomások megalakulása­kor Gödöllei László politikai helyettes lesz a helybéli üzemben, de ez csak másfél évig tart. Nem tagadja meg annak az embernek a barát­ságát, aki az embertelenségek idején osztályhelyzete ellené­re is a jó ügyet szolgálta. A politikai helyettes mehet gép­kocsivezetőnek, nem kell a pártban sem. — Ez már a múlt. De még Rákosi idejében is jobb volt, mint a felszabadulás előtt — mondja az egykori gyári mun­kás fia, aki igazán tudja, mit neveztek valaha szegénység­nek. Egy percig sem tűnődik azon, hogy megérte-e, vagy sem. E légedetten tekint szét a teremben, ahol a KISZ— veterán találkozót rendezték. A fiatal lányarcokon talán az övéi vonásait is látja. A Győrben tanuló kisebbikét, s a Budapesten élő nagyobbikét, aki már családos. Kiegyensú­lyozott, nyugodt életet élnek. Kovács T. István Az utóbbi néhány hét folya­mán valószínűleg sok nagy­kőrösi figyelmét megragadta a Széchenyi téren a hajdanvolt orvosi rendelő helyén maga­sodó toronydaru. Persze, nem elsősorban a kolosszus egyéb­ként szokványos látványa, sem a 12 munkás szorgoskodása vonzotta a szemet, kimondva, vagy anélkül, de mindenki egyre gondolt: végre történik valami. Érthető a türelmetlenség, mert bizony három hónap hí­ján másfél esztendeje, hogy a város új, 17 munkahelyes szak­orvosi rendelőjének építését megkezdték a DUTÉP munká­sai. Tehát szűkén számolva is, legalább másfél esztendő telt el anélkül, hogy valami elő­rehaladás történt volna. Mi a magyarázat? Reigel László építésvezető — akinek a na­pokban többek között e kér­dést is feltettük — a tervek elmaradását okolja. El kell fogadnunk indoklását, hiszen ahhoz nem kell külön kom­mentár, hogy a kivitelezőnek a szakaszos tervkibocsátáshoz kell igazodnia. Az intézmény terveit készítő ÁÉTV jelentős időcsúszással tudta rendelke­zésre bocsátani a dokumentu­mokat, de az is tény. hogy a BVM alsózsolcai gyára is csak a 4. negyedévben küldte meg a szerkezeti elemeket. Sovány szervesen kapcsolódó pihenő- parkot szeretnének kialakítani Pirk Ambrus kertészmérhök elképzelései szerint. Az ötlet lelkes támogatói a városban működő MSZBT-tagcsoportok, amelyeknek kezdeményezésére tavaly tavasszal együttműkö­dési megállapodást írtak alá. Ennek résztvevői: a Ganz Árammérőgyár, az Agrártudo­mányi Egyetem, a Török Ig­nác Gimnázium és Óvónői Szakközépiskola tagcsoportjai, valamint a tanács, a Város­gazdálkodási Vállalat, mint közreműködő a Budavidéki Állami Erdő- és Vadgazdaság helybeli erdészete. Arra szövetkezetek, hogy a Lenin-szobor, a Rákos-patak, valamint az Ady Endre sétány közötti területen létrehozzák, majd a továbbiakban gondoz­zák, ápolják a Barátság-lige­tet. Tavaly hozzáláttak a munkához. Nagyrészt társa­dalmi összefogással rendezték a terepet, füvesítettek, fákat, bokrokat ültettek, sétányokat építettek. A munka értéke kö­rülbelül másfél millió forint. Az árammérőgyári, az ag­ráregyetemi és a gimnáziumi tagcsoportok az idén folytat­ják a parképítést. Az idén kettős a feladat. Egyrészt meg kell óvni, ápol­ni az eddig létrehozottat, más­részt folytatni a fejlesztést. Ami a gondozást illeti, sok szó esett az öntözésről, műtrágyá­zásról. Locsolás nélkül kipusz­tul a növényzet, tápanyag nél­kül pedig nem fejlődik. A mű­trágyázás és a locsolóberende­zés elkészítése tehát sürgető feladat. Szerepel az elképzelések között egy aromakert, amely­ben a kerepestarcsai Szilas- menti Termelőszövetkezet gyógynövényeit honosítanák meg. Fogas kérdés a liget beren­dezése — mondta Pirk Amb­rus. Olyannak kell lennie, amely beleülik a kastély által uralt, meghatározott térbe. Vagyis az épület jellegével le­gyen összhangban. A ligettől távolodva már elképzelhető a parkban rusztikus elem is. A gödöllőiek dédelgetett terve, hogy a városba látoga­tó külföldi vendégek egy-egy facsemetét ültessenek el a li­getben. Mint ahogy azt tet­ték tavaly az árammérőgyár szovjet vendégei, akik három nyírfát ültettek el. A liget el­nevezésével is a népek közötti barátságot akarják szimboli­zálni. Kör Pál vigasz, de a folytatásról vi­szont annál kedvezőbb híreket kaptunk. — Az igazság, hogy a je­lenlegi állapotnál előbb kel­lene tartanunk a szerkezet- építésben is. A nagy hideg, s a toronydaru késői érkezése ugyancsak visszafogott ben­nünket. Az összes dokumentá­ció. és a technika birtokában május végéig befejezzük a kétszintes vázszerkezet építé­sét, majd a tetőszerkezet ki­alakítása jön sorra — mondja az építésvezető. — Milyen lesz az épület ké­pe év végére? — A válaszfalak beépítve’ a gépészeti szerelések befejez­ve, szellőzés, víz, villany, az összes nyílászárók behelyezve. A szükséges orvosi berende­zések beépítése még további hónapokkal nyújtja el az ob­jektum rendeltetésre való át­adását. — Van-e kilátás az időpont előbbrehozására? — Nos, igen. A kérdéses időt meg tudjuk takarítani, ameny- nyiben szakszerelőipari mun­kával kisegít bennünket a város. Ez ügyben már folynak a megbeszélések. Miklay Jenő Fazola Henrik követője Fleischinger György műlakatosmester számos alkotása látható városunkban. Kovácsoltvas munkái díszítik a tanácsháza, a Pest megyei Levéltár, a zeneiskola és a könyvtár homlokzatát, va­lamint belső helyiségeit. A Sztáron Sándor utcában élő és dol­gozó mesternek legújabb munkája az új gyógyszertár homlok­zatát díszíti. A Czmarkő Gyula felvétele Betonföldi bagatell Á lmot láttam. Lojzi né- ne, a szemközti tömb­ből csöngetett be, s mi­helyt ajtót nyitottam, min­den átmenet nélkül, muta­tóujját szinte fenyegetően rázva az orrom előtt, olyas­féléket hallatott, hogy átfo­gó nézetei tükrében, és itt a lakótelepi színvonal fel- szökkenése, globálisan szö- vetkezetileg, mindamellett magasabban beszempontoz- va a panelközi tudomá­nyosság áltál... Hűű, sze­gény Lojzi néne. És még azt is mondta, hogy már a bögyében van ez a dolog, hát csak adjam tovább azon az értekezleten, ahová megyek. Persze, nem adtam to­vább. Viszont lélekbúvári igazolvány nélkül is, azon nyomban bele tudtam ma­gam élni a megyei illetékes helyzetébe, amelybe a mi­nap került Cegléden, a Rá­kóczi Lakásfenntartó Szö­vetkezet évi rendes kül­döttgyűlésén. Na, nem volt az valami nagy helyzet. Mert bizony, amikor a gyűlésező nép tagjai (kül­döttek) egymást követően árasztották el a termet a legesleghétköznapibb ügyeikkel, az illetékesnek szorongó kétségei támad­tak: — Önök egészen olyan problémákig lefutnak, amik nem is a küldöttgyűlésre tartoznak. Csapokkal meg konnektorokkal hozakodnak elő. A közbeszúrás, ami sejt­hetően a dolgavégezetlenül feloszló gyülekezet rémké­péből táplálkozott, épp jó­kor jött. Egy pillanatnyi ön­vizsgálatra késztető csend telepedett a teremre, hogy utat kövezzen a nagyobb ívű szónoklatoknak. De jaj... ! Egyébként a csuda tudja, mi másról kellett volna el­mélkednie a küldöttek csa­patának. Itt élünk a tele­pen, a betonutak szélén vi- gyázzban álló betonházak­ban. Mi, akik a házépítő szemszögéből nézve lakás­használók vagyunk, az OTP szemszögéből lakásvá­sárlók, esetleg a tanácséból kijelöltek, de lehetünk al­kalmasint kedes lakótár­sak, vagy tiszteletem, kéz­csókom, jó napot, szevasz. Szóval mi, akit önnön mi­nőségünkből kiválasztunk és a magasabb fórumra (küldöttgyűlésre) delegá­lunk, azt igyekszünk (a je­lek szerint sikerrel) a ma­gunk képére formálni. Ha meggondolom, mi, betonföldiek szinte fullado­zunk a kisszerűségben: ha­nyatt esünk a frissen sikált lépcsőlinóleumon, hango­san szidalmazzuk a takarí­tót, nem esünk hanyatt:' ühüm, príma takarítónk van, cserepes virágot te­szünk a folyosórá, elcsenik, biciklit gurítunk a tároló­ba, ellopják, motort ha­gyunk a ház előtt, elrabol­ják, nekidőlünk az órája mázolt korlátnak, tejet bo­rítunk ki a lépcsőforduló­ban, szemetes vödörrel dü­höngünk a színültig telt kukák fölött, pöttyintjük a kapcsolót, rögvest kisül a biztosíték, tekerjük a víz­csapot, hrrrr, később a pla­fonra pillantunk, szökik le­fele a víz: lám, a felső szomszéd is nyitva hagyta stb., stb. Hát ilyenek va­gyunk, ilyen pitiáner ügyeink vannak. S ezeket tömjük muníció gyanánt á küldöttek tarisznyájába. Véletlen-e, hogy a pillanat­nyi csendet követően íziben kivételes horderejű témá­val hozakodott elő valaki: — Rettentően piszkos a játszótér. De ugyan kicsoda takarítaná? Na tessék! Ez van. Ha kell, ha nem, ezt szeretjük. Az imént rosszul mesél­tem el azt az álmot. Nem úgy történt. Lojzi néne, a szemközti tömbből, becsön­getett, s megadva a módját, idősded cérnahangon azt mondta: — Te, fiacskám! Majd a fejemre zuhant a lámpa­bura. Nem szólnál a szere­lőknek? Varga Sándor Ember és történelem Mentettek, akit tudtak Az idén folytatják Alakul a Barátság-liget tr l

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom