Pest Megyei Hírlap, 1985. április (29. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-30 / 100. szám
14 PEST MEGYEI HÍRLAP 1985. Április so., kedd Termesi szobrász volt, foglalkozását odaadással űzte. Magányosan élt műtermes házában; valamikor volt ugyan egy felesége, de Jolán asz- szony hamarosan megelégelte Termesi ordítozását (meg a hidegvágót, amelyet T. lengetett a kezében pálinkás állapotában...). Nos, az asz- szony elhagyta Termesit, és összeállt egy redőnyösmesterrel, aki unalmas ember volt ugyan, de rendszeresen bevásárolt az asszony helyett, és együtt osztották be a redőnykészítésből származó összeget. (Ex-Termesiné néha felriadt éjszaka, s a redőnyös hortyogását hallgatva legszívesebben azonnal elmenekült volna, vissza félbolond férjéhez, akit órák hosszat tudott nézni zaklatott álmai idején. Hiszen Termesi ilyenkor volt igazán szép, amikor az ANYAG-gal küzdött álmában, összegyűrt arccal, karmos kezekkel, míg végül győzött, és szelíden elaludt.) Termesi tehát egyedül élt. (A pulikutya, aki lankadatlanul rohangált a kertben, nem számított élettársnak, csak egy fekete gombolyagnak, aki mozgást hoz a házba akkor is, amikor Termesi körül mindent mozdulatlanná varázsol a fáradtság és a közeledő öregség. Bojtár volt a puli neve.) Egyformán teltek Termesi napjai. Délelőtt kalapált a műteremben frézdomborításokat készített), délben elballagott a Kacsa vendéglőbe, ahol „művész úrnak” szólította az öreg pincér, s olyan tisztelettudóan csúsztatta elé az étlapot, mintha valahonnan a múlt századból maradt volna itt a Kacsa falai között. Termesi az egyszerű ételeket szerette, pörköltet, flekként, babfőzeléket, de soha nem mulasztotta el a bőséges borravalót és a köszönést kifelé menet. Az esték a pálinka jegyében teltek el. A készlet bőséges volt, a hűtőszekrény telis-tele volt márkás és bunkó italokkal, a vegyes gyümölcspálinkától kezdve egészen -a Kelényi István: Lhr avató Jóba Éva illusztrációja Ha messzi mégy szemeidben vígy magaddal hold-sármánya! Ha közel jössz tenyeredben teremjen tűz — citrusfácska! Közel — távol a hiányod mint csöndben dal — csendnek árnya! Hennesyig .'. 1 Igen, Termesi töményivó volt, annak ellenére, hogy orvosai többször figyelmeztették a delirium tremens veszélyére, amely betegséget a borivó emberek soha nem kapják meg. Termesi fütyült rájuk, és arra gondolt, hogy ha Muszorgszkijnak és Toulouse-Laut- recnak megfelelt a patkányok in- váz’ója, neki is jó lesz. De az még odébb van; addig ' még rengeteg kellemes estét lehet eltölteni kettesben valamelyik üveggel, szól a zene a lemezjátszón, odakint nyüszítve köszönti az estét a puli, a szürkület finom fátylat borít a kert fáira, s a kapucsengő halkan várakozik Termesiné ujjára. ... Szépek, csendesek voltak Termesi estéi. Olyanok; amelyekből erőszakos álomra gyűjthet erőt a magányos ember. Hiszen . álmában Termesi egészen más volt: harcos, vitázó, szerelmes férfi, aki embertömegeknek tart szónoklatot, párbajt vív ellenségeivel, őrjöngő szeretkezést folytat nőkkel, s egy pillanatig sem fél a haláltól, amely körülötte somfordái. Termesi egy napon levelet kapott a MŰVÉSZETI ALAP-tói, amelyben közölték, hogy ez és ez a szerv felajánlja a képzőművészeknek az elárvult tanyai iskolákat. Vagyis: bármelyik festő vagy szobrász kibérelheti a halott sulikat, a tanteremből műterem lesz, a tanári lakásból művészodú, s talán még a magára hagyott szőlő is életre kelthető. Termesi elgondolkozott. „Ez igen” — csettintett. Ótt aztán teljes lenne a kreatív magány, kilométerekre füstölög a legközelebbi tanya, lehet ordítani, ugrálni, meztelenül kukorékolni az udvaron, hemperegni a füvön, ördijgszekeret kergetni a parlag szántókon... A pulikutya is visszakerülne ősei környezetébe, a tan-műteremben csodálatos domborítások születnének, alföldi emberarcok, öreg nyárfák tánca, suba keringése, Kocsi-, billenése, disznók. turcsi grpa, hegyes fácánok röpülé- se... Termesi lelkes levelet írt az Alapnak, amelyben bejelentette igényét egy „használható állapotban” lévő iskolára. Az utóiratban azt kérte, hogy a ház „minél messzebb” legyen az emberlakta helyektől; a legjobb az voina, ha egy sűrű akác- erdő közepén állna, ahová még az őzek is csak véletlenül tévednek. A tanyai iskola, amelyet Termesi kibérelt... Az egyik szárnyban volt a tanterem, valamint néhány kisebb helyiség, talán a valamikori szertárak. A másik részt a tanári lakás alkotta, két szoba, konyha és a hatalmas kamra. Az egész épület üres volt, pokoli üres. Az ajtók, ablakok tárva-nyitva, mintha menekülve távoztak volna az utolsó diákok. Az udvar kopár, letaposott. A ház mögött szőlősorok, közöttük szilvafák, metszetlenül, burjánozva. Termesi komoran vette birtokba az épületet. A kapu előtt tornyosultak a bútorok, amelyeket Volánbérautó hozott Pesttől idáig. Dívány, asztal, két szék (hátha mégis érkezik egy vendég az erdő felől), aztán a hatalmas bőrönd, benne a háztartáshoz szükséges edények, táskarádió (a külvilág követe), végül a rézlemezek és szobrászati szerszámok. Termesi továbbra is bízott abban, hogy csodálatos domborításokat fog létrehozni a kiskunsági táj ölében, s ha majd újra visszatér az emberek közé. mindent megbocsátanak neki. ... A délutánt rendezkedéssel töltötte el. a bútorokat a lakásba hurcolta, a rézlemezeket a tanterembe. Mire elérkezett az este (csendesen és észrevétlenül, óvatosan közelítve a dűlőutak felett), Termesi már az ablak mellett üldögélt, s bizakodóan nyalogatta a magával, hozott pálinkát. Azt tervezte, hogy másnap rézbe domborítja a jegenyenyárt, amely az iskola felett őrködik. Első éjszakáján a feleségével álmodott. Termesiné meztelenül ú'szott az álom vizében, s az ölelése jóval élőbb ért Termesi köré. mint ő maga. Érthetetlen, de ószin- . tének ható mondatokat suttogott, keresztet rajzolt Termesi homlokára, aztán eltűnt, semmivé foszlott. Termesi felriadt, s jó darab időbe telt, amíg rájött: a zajt, amit hall, nem a felesége sírása okozza, hanem a szélfútta jegenyenyár zúgása. Másnap elballagott a tanyai boltba (hogy' hol-merre van, azt még a faluban tudakolta meg; úgy két kilométert kellett mennie a dűlő- úton). Konzervet, kenyeret, sót, cukrot vett, más nem is igen volt a pultokon. Hazafelé menet elhatározta, hogy nemsokára háziállatokat vásárol, csirkét, disznót, nyu- lat, hiszen nem embernek való állapot az, ha káposztakonzervet kell ennie a Kiskunság közepén. Még szerencse, hogy a sparhert (amely örökül maradt a tanári lakásban), kitűnően működött, három-négy kukoricacsutka .és némi aprófa elnyelése után megnyugtató, mormogó hingon üzemelt. Nem érdekelnek az emberek — nyugtatta meg magamagát Termesi, s lehúzta a tűzről a konzervet. A harmadik napon befejezte a domborítást, amely talán őt ábrázolta, talán mást, mindenesetre egy göcsörtös figura látszott a rézlemezen, aki felfelé szúrja karjait, az arcán riadalom, magány, menekülés. Mellette a jegenyenyár, amely bizonyos segítséget akar nyújtani az illetőnek a halál elkerülésében. J.ó lett a „munka”, Termesi elégedetten járkált a mű-tanteremben, és tempós mozdulatokkal iszogatta a pálinkát. Még a feleségét is elfelejtette azon a délutánon. Dűlőúti sétára indult. (Mintha csak a pesti Belvárosban járkálna feszes nőcik és dagadt nepperek között.) Elhatározta, hogy mindenkinek visszaköszön, és nem veszi tudomásul, ha a földművesek a túl- világi lényeknek kijáró borzadály- iyal bámulnak rá. Messze eltávolodott az iskolától. Borókák, fenyvesek, akácosok között bolyongott, alig vette észre: szél támad, beborul, távoli mennydörgések hallatszanak, vihar közeledik ... ... A szél hirtelen orkánná növekedett, hajlongtak a fák, homok szállt a dűlőút felett, Termesi futva indult az iskola felé, és jaj, mit lát!, a szélvihar leemeli az iskolatetőt, odébb löki, a szilvafák közé vágja, Termesi egy akác törzsébe kapaszkodik, riadtan nézi a házat, most] Villám csap a fedetlen műterembe. .. ’ Alti estefelé a jakabszállási műút környékén járt, láthatta Termesit, a magányos, ázott férfit, aki komor léptekkel halad Kecskemét felé; a hóna alatt olvadt rézlemez, amely valamikor férfialakot és zúgó jegenyét ábrázolt. Igen, Termesi mindenestül odahagyta a tanyai iskolát, a Kiskunságot, a szagos vidéki világot, s kezében a villámsújtotta rézdarabbal elindult, hogy jópofa emberekkel találkozzék a világ útjain. Hiszen már úgysem sokáig hallgathatja őket. Zelk Zoltán: Kőtörők Ligeti Erika: Érem Alkonyattájt, hazafelé már a nagy völgybe értem; a bányában, a kötörő parasztokat néztem. Számolgattam, hányszor lendül egy perc alatt karjuk, hányszor sebzi a fölcsapó kösörét az arcuk? Hússzor tán ... egy óra alatt egyezerkétszázszor... Alkunyodik. S ők dolgoznak reggel hét órától. Ezerkétszáz. Hány ezer is tizenkétszer annyi? Eltűnődtem: tudhatnak-e ők még simogatni, puha kézzel érinteni asszony, gyermek-arcot? Vagy úgy megszokta karjuk már a sujtást, a harcot, hogy csak ütnének örökkön... Álltam még tűnődve. Puha zápor — ömlött este a fákra, a völgybe. (A költő kiadatlan verse, 1937.) Illyés Gyula: Munka a munkával m Reszelek, alakul a szeg, mit majd a tragacsba teszek, Tengelyszegét koptatta el; féloldalán ezért hever. No de még öt perc és — felül! Reszelek türelmetlenül. Mint az orvos meg a beteg, úgy vagyunk, én meg ez a szeg, amit reszelek, — szinte már nekem is fáj, mi neki fáj. Mintha országnyi szerkezet forgása bénult volna meg. Mintha kibillent volna, — mit nekem kell helyreütnöm itt! Nekem kell rendbetennem azt, — mit nem szolgálni: kárhozat! Elkap, mint mindig elragad a munka, — ez a vasdarab. Szűkül, e szegbe tömörül a világ — s ellenemszegül! Kezem között is csupa dac, konok akarat, buta agy. Nemcsak én őt: ő is, e szeg reszel, alakít engemet. Láz önt el és — no nem! — igen: valamiféle szerelem. Egy szeg miatt? Egy szeg miatt fog szorul, lélegzet kihagy. Kényes, elpuhult kezemen vad szomjatokat érezem, — hagynátok csúfot vallani? — kovács apám hős ujjai! — Kész. Beütöm. S mi eddig állt, forog megint a tág világ. [3 S most én ülök. Milyen pici kaland volt. Milyen isteni. ízlelem, milyen ősi-jó teremtő lenni, alkotó! Mily ritka lett, — így elveszett a munka-adta élvezet? A füttyöt, nótát zengető, a bút és bajt feledtető boldog munkákra, — a dolog katarzisára gondolok. kétkeziek fia vagyok, megvetek minden hazugot. Közelről ismerem a zord munkás-arcokon a mosolyt, mely fut a ránc árkai közt, ha már a vas hajolni kezd és patkó lesz és ekelap a pörölytől, mely odacsap, vagy mikor a földűlt batár — szorítsd — megint talpára áll, óra megindul, fény kigyúl, keretbe ablak jól simul, Enyémként ismerem, milyen vigaszt lőve! át a szivem, milyen hálás is az iránt — jól ápolt gyümölcsfa gyanánt az iránt, aki kezeli, szépen, fiaként, neveli, milyen hálás is végül ő, a mcg-mcgcsökönyösödő, a mégis kézbe vehető, kalapálható vas idő! Bolya Vétet: Vihar
