Pest Megyei Hírlap, 1985. március (29. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-30 / 75. szám
1985. MÁRCIUS 30., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP 9 A z, aki a leghívebb barátként indult Kosztolányival a ** Parnasszus meghódítására, Babits Mihály, a halál pillanatában megrendültén nyúlt tollhoz: Az ember elment, az író itt maradt. Ami belőle az enyém volt, külön az enyém, az eltűnt. De most nem rólam van szó, s nem arról, ami elmúlt. Az író élete nem múlik el, csak befejeződik, elkészül, mint egy könyv. Ez éppen annyira kezdet, mint vég. Tedd el a fiókba a személyedhez címzett régi leveleket, s vedd elő azt a mindenkihez szóló nagy levelet, művét. Az mindenre megmegfelel s mindig időszerű. A nagy levélen rajta van szellemi adressze; immár örök és változhatatlan, mint egy állócsillag helye az égi mappán. Kosztolányi Dezső verse: Akarsz-e játszani? A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni, akarsz-e mindig, mindig játszani, akarsz-e együtt a sötétbe menni, gyerekszívvel fontosnak látszani, nagykomolyan az asztalfőre ülni, borból-vízből mértékkel tölteni, gyöngyöt dobálni, semminek örülni, sóhajtva rd&sz ruhákat ölteni? .12£^(. Akarsz-e játszani mindent, mi élet, havas telet és hosszú-hosszú őszt, lehet-e némán teát inni véled, rubin-teát és sárga páragőzt? Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni, hallgatni hosszan, néha-néha félni, hogy a körúton járkál a november, az utcaseprő, szegény, beteg ember, ki fütyürész az ablakunk alatt? Akarsz játszani kígyót, madarat, hosszú utazást, vonatot, hajót, karácsonyt, álmot, mindenféle jót? Akarsz játszani boldog szeretőt, színlelni sírást, cifra temetőt? Akarsz-e élni, élni mindörökkön, játékban élni, mely valóra vált? Virágok közt feküdni lenn a földön, s akarsz, akarsz-e játszani halált? Kosztolányi Dezső Tóth Árpád, Beck ö. Fülöp, Babits Mihály, Osvát Ernő és Gellert Oszkár társaságában SZOMBATHELYI ERVIN Száz esztendővel ezelőtt született Kosztolányi Dezső Megmaradt a csodatévő erő fj'gy férfi ül az íróasztal előtt és ír. Talán verset ír, szép *-* szavakat rak össze, szépen selypítő rímeket keres, szokatlan ritmusokat fűz egybe. Elkeseredik, ha külföldi könyvet olvas: mi mindenre nincsen a magyarnak szava, mi mindent kell pótolni új szavakkal. Megszállottja az irodalomnak, áldozata egy szenvedélynek, mely éppúgy rabszolgájává tud tenni, mint a szesz vagy a mákony. Ű az első magyar literátor, Kazinczy Ferencz. A másik férfi száz évvel később, szerencsésebb időben írt, amikor már gyümölcsei értek meg azoknak a vézna csemetéknek, melyeket a „szent öreg” elültetett. Ugyanaz a szenvedély élt benne, mint nemes elődjében. Mindene, alázatos szolgája volt az irodalomnak. Nem hiába vonzódott irodalmunk múltjából talán> legjobban Kazinczyhoz. Kosztolányi Dezső volt a széphalmi öreg óta legteljesebb megtestesülése a magyar irodalomban a literátor típusának. BajOS volna szemléletesebben jellemezni Kosztolányi Dezső szerepét irodalmunk történetében — mint a föntebhi idézetben tette Schöpflin Aladár. Valóban mindene volt neki az írás, a nappalát, az éjszakáját, az egészségét annak szolgálatába állította. Szinte babonásan tisztelte a leírt szót, akár ő, akár más vetette papírra. Látszólag észrevétlenül, játszva dolgozott, mintha az írás nem is volna számára munka. Ha hazatért a szerkesztőségből, vagy a kávéházból, alig várta, hogy megszabaduljon utcai ruhájától, házi- köntösbe, papucsba bújt, majd könyvtárszobájában fáradhatatlanul rótta a sorokat zöld tintába mártott „ezüst-karcsú” tollal. Körötte vágni lehetett a füstöt, csupán néha pihent meg, miikor is feleségétől „kis sötét kávét” kért. Élete kivételes szerencséjének tartotta, hogy a múzsa már fiatal karától szinte kézenfogva vezette és haláláig nem hagyta cserben. Ám nemcsak otthon, hanem másutt is olykor kényszerűen tört rá, hogy önmagát kifejezze. Egyik, szívének kedves verse például az uszoda erkélytetőjén született. Meztelen napozott — emlékezett vissza rá —- díóöiajtól csörgő arccal. Hosszú úszás után tökéletesen boldog volt és nyugodt. Egyszer fülébe kezdtek csengeni a költemény sorai, egyik a másik után, s oly készen szakadtak ki belőle, hogy azonnal irónt és papírt kért a napozó szolgájától s bá’r gyorsírással jegyezte, alig bírt a nyomukba szegődni. Akadt olyan fiatalkori barát is, aki úgy vélte, hogy túlságosan könnyű kézzel bánik a tollal, ebből fakad írásainak szemet kápráztató, gáncstalanul tovasikló könnyedsége. Ékes cáfolat erre saját vallomása: Üres papírlapon kalandozni egy vékonyka acéltollal, ezer esély, millió veszély közepette és ott határozott utat vágni — azt a bizonyosat, az egyetlen lehetőt — van ebben valami szédületes, rettegő és ájulatos, hasonló a tengerész veszélykedvéhez, aki egy rozoga lélek- vesztőn csap az óceánnak. ö pedig naponta vállalkozott erre a hajmeresztő kalandra. Igaz, megtanult mesterien bánni szerszámával. Kora ifjúságától készült a nagy utazásra, arra, hogy a költészet tarajos hullámain biztos kézzel keresztülvágja magát. Számára életforma volt az írás. Bárhol járt-kelt az életben — itthon és külföldön —, mindig az ember érdekelte. Egy félszeg mozdulat, egy szemébe villanó vagy éppen félresütött tekintet mélyen elraktározódott benne, hogy azután szinte észrevétlenül bukkanjon föl alkotás közben, jellemző árnyat vetve vagy fényt derítve alakjai köré. Minden könyvet elolvasott, amit arra érdemesnek tartott. A könyvet testéhez tartozónak érezte s meg nem vált attól soha. Reggel, ha felébredt, könyv után nyúlt és éjjel, mielőtt elaludt, utolsó mozdulatával a könyvet tette le. Utazáskor legszívesebben egész könyvtárát magával vitte volna. Bámulatosan ismerte a magyar irodalmat. írói arcképeiből összeállított kötete megvesztegető szavú vallomás 1 azokról, kik előtte járva csiszolták a magyar nyelvet és annak szárnyán emelték magasba költészetünket. A magyar nyelv a legszemélyesebb ügye volt — Illyés Gyula szavával szólva — mesterségének eszköze. Először csak a munka pillanatnyi szüneteiben vette szemügyre, s köszörült rajta egyet, akár a vésőjén az asztalos. De csakhamar felfedezte azt a titkos viszonyt, mely az eszköz és a művé dolgozandó anyag közt van, majd azt a még rejtelmesebbet, amely az eszköz és az alkotó között van, amidőn a nyelv szinte munkatárs: segít, tanácsot ad, ötletet súg és ellenőriz. Űj nyelvészeti felfedezése nem volt, a törvényt vitte diadalra. Gazdag és európai nyelv lett a magyar az ő hangszerelésében. Ám nemcsak a magyar irodalomban járt-kelt otthonosan, hanem határainkon túl, a világ más szellemi tájain, is. Mikor fordításainak első kötete napvilágot látott, Németh László így üdvözölte: Kosztolányi első könyve, melyet olvastam a Modern költők volt. Mint nyolcadikos diák ebből tanultam meg nyolc-tíz európai nép költőinek a nevét, s bámultam a fordítót, aki számomra megközelíthetetlen világot kalandozott be. Ügy néztem rá, mint a polgárfi a világfira, aki mielőtt a házunkba lépett, történelmi nevek viselőivel teázott együtt, s keresztnevükön szólított embereket, akik velem szóba sem állottak. Nemcsak képletesen szólva, hanem a szó szoros értelmében is teázott történelmi nevek viselőivel. Köztük Thomas Mann-nal, akit egyszer müncheni otthonában is felkeresett, a nagy író szívélyes meghívására. Korábban Budapesten ismerkedtek és barátkoztak össze, mikor egy felolvasó estre Thomas Mann hazánkba érkezett. Később Kosztolányi elküldte neki Néró című regényének a kéziratát, melyre meleghangú levélben válaszolt — egyebek között — ezt írva: Kedves Kosztolányi, megindültan válók meg kéziratától, ettől a császár és művészregénytől ... ez a munka több mint a műveltség és egy nemzeti, vagy akár európai színvonal terméke, egyéni merészséget visel a homlokán. bátor magányból születik, lelkünket erős újszerűséggel érinti, s olyan emberiességgel, hogy fáj, annyira igaz. Sugaras lényének varázsa elien. állhatatlanul hatott nemcsak írásaiban, hanem mindenütt, ahol megfordult. Szeretett játszani akár kártyaasztal mellett, akár barátai társaságában. Legközelebb Karinthy Frigyes és Somlyó Zoltán állt a szívéhez. Mint Esti Kornél novelláiból is kitűnik, hárman nem fogytak ki az ötletekből, hogy környezetüket és egymást ugrassák. A játék bordáján szőtt pajkossága azonban az egész életében benne szunnyadó félelmet takarta. Az életet azért kívánta minél teljesebben élni, mert így akart farkasszemet nézni a halállal. A halál szellemujjának tapintása egész költészetén nyomot hagyott,' a Négy fal között című első kötetének verseitől egészen a legnagyobb alkotásokig, a Hajnali részegség mámoros látomásáig s a Szeptemberi áhítatig, mely „a szerelem ünnepi és a haláltól való fenyegetettség felfokozott állapotában való mámoros pillangóröpülés.” Mint Hamlet, kinek történetét eredetiben és Arany János fölül- múlhatatlan fordításában még halálos ágyán is olvasta, Kosztolányi is szerepet játszott. Nem az őrültség, hanem a szertelen játékosság álarcát vonta maga elé. Költészetének csodálatos tündérkertjében Prosperóként varázspálcájával még a kérész életű magvak csíráiból is ezer színben pompázó virágokat teremtett. Az örök szépséget állította szembe az elmúlással. Nemcsak ösztönösen érezte, ha>- nem vállalta is, hogy — mint Illés Eridre megjegyezte — mindnyájan szerepet játszunk, s tragikusabb pillanat nincs annál, mint amikor megtudjuk: foglyok vagyunk. Ekkor gyújtja fel Néró Rómát; ebben a pillanatban emeli fel Édes Anna a kést, s döfi be a rabtartó ellenségbe; ezzel a szörnyű felismeréssel kezd Pacsirta, a csúnya lány zokogni, fejét befúrva a párnákba, mert tudja, hogy nincs többé megváltás, soha nem léphet ki a bőréből. Ezért a szorongató pillanatért, a rettenetes Medusa-tekintetért íródott majd minden Kosztolányi-írás. A szorongató pillanat, amelytől egész életében rettegett, váratlanul érkezett el. A halált hozó Medusa arca éppen csak felsejlett, óm egyre gyorsabban közeledett. Testében a fájdalom minden ördöge elszabadult. Iszonyatos szenvedéseken ment keresztül. Ám nem adta meg könnyen magát. Tiszta, nyugalmasabb pillanataiban új versek dallamai zsongtak a fejében, könyvekből kísérelt meg védősáncot emelni betegagya köré. A szavak szerelmese az utolsó percig hű maradt önmagához. Stockholmban a haldoklás küszöbén felkelt a kórházi ágyból és felesége karjába kapaszkodva, rogyadozó léptekkel, olykor térdre esve ment el az egyetemre és részt vett azon az órán, melyen svéd diákok tanultak magyarul. Haltend akarta, hogy miként mondják Pázmány Péter, Arany János, Petőfi Sándor igéit azok, akik más nyelv anyatején cseperedtek föl. A IVSedu^a-arC végiül elérte, ágya fölé hajolt. Kosztolányi Dezső, aki száz esztendővel ezelőtt egy szép verőfényes virágvasárnapon született, ötvenegy éves korában, a halottak napját követő éjszakán örökre lehunyta a szemét. Prospero azonban nem törte el varázspálcáját, műveiben megmaradt a csodatévő erő — legyőzte a halóit.
