Pest Megyei Hírlap, 1985. március (29. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-29 / 74. szám

1985. MÁRCIUS 29 PÉNTEK PEST MÍ3YEI HÍRLAP 7 KTá A * ALLITOTERMEKBOL Negyven alkotó esztendő Sarlós István, az ország- gyűlés elnöke nyitotta meg ezt a nagyszabású országos bemutatkozást, mely május 5-ig tekinthető meg a Mű­csarnokban. Csaknem ötszáz festő, szob­rász és grafikus több mint hatszáz alkotása látható, nem egyszerűen a jelen magyar képzőművészetének kereszt- metszeteként, hanem visszapil­lantva is az elmúlt negyven alkotó esztendőre. Megyénk­nek nem egyetlen vizuális mű­helye van, mint Csongrádnak Vásárhely, hanem szentendrei, váci. gyömrői, dömsödi. nagy­marosi festőkből, szobrászok­ból összegeződik, több város­ban és településen. Nemcsak számszerűen jelentős Pest me­gye alkotóinak részvétele a tárlaton, hanem a lényeget te­kintve is. Mintegy az európai mértéket biztosítva láthatók egymás; mellett Barcsay és llincz mesterek művei, ellen­pontozott szomszédságban, mint Szentendre és Vác. A tőle megszokott pazar panorámát festi Visegrád központozással Batári László, Vecsési Sándor, Bazsonyi Arany és Patay László a ráckevei, dömsödi. térségben eszméket szólaltat meg, hogy ne legyen háború, hogy unokáink csak esztétiku­mokat láthassanak a repülők égboltot rajzoló csíkjaiban, ott, ahol véglegesen elbúcsúz­tunk a cseiédházaktól. E há­rom festő most is remekelt a szentendrei Káka Ferenchez hasonlóan, aki az Országos Béketanács díját kapta ször­nyeket hessentő kompozíciói­ért. Ezúttal is a fogalmazás különböző árnyalatait vonul­tatják fel a lehetőségek jegyé­ben a szentendrei festők: Bá­lint Endre, Balogh László, airk János, Orosz János, Hajdú László, Hegyi György, Kántor Andor, Kocsis Imre, Klimó Károly, Miháltz Pál és Szán­thó Piroska. Külön csoportot képeznek, akik hosszabb ideje dolgoztak, dolgoznak Nagyma­roson; Bojtot Károly, Szent- györgyi Kornél, Luzsicza La­jos és Miskolczi László, ök valamennyien a táj kompo­nenseit alakítják áttételes sű­rítéssel képpé, mis-más han­golással egyéni ösvényeken. Fajka János Nagyikőrösről indult, most szép tűzzománc­cal szerepel, Dunabogdányt Hock Ferenc képviseli érde­kes ritmusú Duna-láttatással a Budakeszin alkotó Somos Miklós tájat ötvöz portréval, megfontolt finomsággal. Ezút­tal is nemes versenyt vív a Szőcüj'n élő Sziits Miklós és Vált Dezső. A két váci festő közül Nagy B. István kapott díjat, Cs. Nagy András ezúttal is elmélyült képpel magaslik ki a mezőnyből. Tartja jó erőnlétét a magyar grafika Kondor Béla életmű­ve után is. Kondortól, Cso- hánytól is alapozódva. A Tö­kölön született Ágotha Margit, a legjobb magyar fametsző’, a Foton nevelkedett Banga Fe­renc a szüntelen vándorlás fe­szültségét érzékelteti. Újsze­rű Kovács Johanna lapja, aki Százhalombattát emeli érlelt minőségével, Rozanits Tibor Érdet, Sáros András Miklós meg Vácot, ö Erdő című aqua- tintájáért méltán kapott díjat, ezúttal is az újdonság erejével hat művészete. Űj vonás, hogy jelen van a karikatúra is. közte az Alagon nevelkedett Sajdik Ferenc re­mek sorozata Barcsay Jenőről, Örkény Istvánról, Gobbi Hil­dáról. A plakátok is külön színt jelentenek, köztük a SO- KY-lapok, Kemény Éva és Kós László alkotásai, máskülönben ők ketten rendezték a kiállí­tást olyan szellemben, ahogy azt nagymarosi tárlatszer­kesztéseiken láthattuk régeb­ben, csak most még nagyvo­nalúbban, tisztázott egyszerű­sítéssel. Ebben a műfajban, a grafikában jeleskedik az a Zelenák Crescencia, aki Du- naharasztin született, de még nem volt önálló kiállítása szü­lőfalujában. Remekeltek az érmészek. A sződligeti Bakos Ildikó kis­plasztikái jelenetei kifogástala­nok, ugyanúgy a meglepetés erejével hat a gyömrői szob­rász házaspár, Gábor Éva Má­ria és Pál Mihály két alkotá­sa az eszme megálmodását és a kidolgozást tekintve. A szentendreiek ezúttal ;s külön csoportot képeznek. Asszonyi Tamás, Ligeti Erika, Csíkszent- mihályi Róbert, Farkas Ádám újulva őrzik régi értékeiket. A nagy örömet és előrelépést ezúttal mégis Holdas György palaérmei jelentik anyagvá­lasztásukkal és remek felület­kezelésükkel. Vígh Tamás is díjat kapott, aki felváltva dol­gozik Visegrádon és Budapes­ten. Kisebb változatban is ele­mi erejű szobor Papachristos Andreas Nikéje és Rózsa Pé­ter Kohászai, melyek emlék­műméretben Aszódon és Tá- piószelén láthatók, vázlataik itt, a Műcsarnokban. Szilágyi Ildikó ifjúságát töltötte Szi- getszentmiklóson, kisplasz­tikája tört hegedűjével épít alakzatot, a Ráckevén mintá­zó Rátonyi József újszerűén fogalmazott portréiért kapott díjat, a Monoron nevelkedett Kampfl József bronzból min­tázta rneg a 25 esztendeje el­hunyt hagy színészt, Tímár Józsefet. Negyven alkotó év művei igazolják, hogy teremtő mun­kával értük el közös eredmé­nyeinket a képzőművészetben is, párhuzamosan a társadal­mi haladással. Mindez nem­csak megküzdőit magaslat, ha­nem alap a jövőre is. Losonci Miklós Szabó Iván: Anyaság Orosz János: Újjászületés Három éve született Még nincs neve a gyereknek j A portás nem érti, mit akarok, kiket keresek. Az MSZMP Pest megyei Bizottságának oktatási igazgatósága sereg- ^ nyi tanfolyamnak, továbbképzésnek ad otthont, de hogy jy közművelődési esti egyetem is működne? A bizonytalan- ^ ság érthető, hiszen olyan újdonságról van szó, amely í szakmai körökben is kevéssé ismert: a Pest megyei példa í nyomán csupán Baranyában, Szolnokon és Zalában kí- £ sérlcteznek ezzel. Képesítés nélkül Elég arra gondolni, mennyi képesítés nélküli fiatal kötött ki a pályán, s már nem kell magyarázni e szokatlan okta­tási forma létjogosultságát. Természetesen jobb lenne, ha már eleve csupa felkészült szakember dolgozna a művelő­dési házakban, a valóság azon­ban más, s ehhez alkalmazkod­ni kell. A kényszer szülte az ötletet, hogy a marxista esti egyetem keretében közműve­lődési tagozat is induljon. Az első évfolyam hallgatói három esztendeje ültek iskolapadba, az idén végeznek. Hallgassuk Tóth Bélát, az intézmény egyik tanárát, a Pest megyei Művelődési Központ és Könyv­tár igazgatóját. — Többféle variációt vizs­gáltunk meg. közöttük azt is, hogy valamely főiskola kihe­lyezett tagozatot létesítsen. Végül a mostani formánál ma­radtunk, mert egyedül ez tűnt megvalósíthatónak. A tananya­got a Népművelési Intézet, a főiskolák közművelődési tan­székei és a Művelődési Minisz­térium véleményezték, s bár voltak fenntartások, mégis zöld utat kaptunk. A hallgatók művelődéstörténetet, művelő­déselméletet és -politikát, szo­ciológiát, esztétikát tanulnak, irányítási, tervezési, gazdálko­dási ismereteket szereznek. Gyakorlatilag ugyanazt sajá­títják el, mint amit a tanító­képző főiskolák népművelés­könyvtár szakán oktattak va­lamikor. Ott sem kellett többet tudni, itt sem kell keveseb­bet. — A jelentkezők sorsa a fel­vételi beszélgetéseken dőlt el. Az első évfolyamra huszonhár­mán jutottak be, a másodikra húszán járnak, s egy év szü­net után az idén megint fel­vételit hirdetünk. A vizsgákon tovább rostáljuk a létszámot. Mivel nemcsak gimnáziumot, hanem szakközépiskolát és szakmunkásképzőt végzettek is akadnak a társaságban, gyak­ran kiütköznek az általános műveltségben hiányok. Fel­mérjük a tudásukat, és annak megfelelően kezdődik a taní­tás. Akik eljutnak a harmadik év végéig, azok valószínűleg a gyakorlatban is megállják majd a helyüket. Középszintű szakembereket képzünk, hi­szen rájuk is szükség van a közművelődés rendszerében. Különösen a nagyobb intézmé­nyekben, ahol egy-egy terület avatott gazdái, irányítói lehet­nek. A hallgatók többsége azonban kisebb házban dolgo­zik, annak a vezetője. Ez min­denképpen ellentmondás, de a korábbi helyzethez viszonyít­va egyben javulás is. Nem érdektelen meghallgat­ni a résztvevők véleményét sem. Hiszen ők azok, akik oly­kor hiányos tudással, de hittel, akarattal álltak pályára, vál­lalva az erkölcsi — és valljuk meg — az anyagi buktatókat. Állandó rosta Kétszer felvételiztem a főiskolára, egyszer sem sike­rült — mondja a dabasi Boros Endre. — Mindig egyetlen ponton múlt, tizenhármat sze­reztem, tizennégy kellett vol­na. Aki rendszeresen dolgozik, és a magánéletét sem akarja feláldozni, annak kevés az esé­lye, mert nincs ideje fölkészül­ni. Ezért ragadtam meg ezt a lehetőséget. — Sokat ad az iskola, széle­sedik a látókörünk — teszi hozzá Huszák Géza, a sziget­újfalui művelődési ház igazga­tója. — Feltétlenül szükség van erre, mert a kis házakban nehéz körülmények között egyre többet kell dolgozni, ami nem megy fölkészültség nél­kül. — A tananyag lassan, észre­vétlenül hasznosul a minden­napokban — mondja Turcsányi István Aszódról. — Hosszabb időszakra kell terveznünk, de egyelőre csak tapogatózunk. önmagunkat kezdjük átérté­kelni. — Tulajdonképpen véletle­nül kerültem ide, de nem bán­tam meg — mondja Gujbené Süri Ottilia, a dunakeszi film­színház vezetője. — Moziüzem­vezetői képesítésem van, ame­lyet új oldalról tudok kiegészí­teni, gyarapítani. Jó csapat alakult ki a harmadik év vé­gére. megosztjuk a tapasztala­tainkat. Nem árt, ha megis­merjük egymás munkáját, csak így tudunk együttműköd­ni. Annál is inkább, mert sze­rintem a film fontos része a közművelődésnek. Javasolni fogom, hogy a Pest megyei Mo­ziüzemi Vállalat rendszeresen iskolázza be ide a kollégákat. Három év múltán felszínre bukkannak az első tanulságok is: a hallgatók szívesen ven­nék a művelődéselmélet, mű­velődéstörténet és a szociológia óraszámának növelését, akár más tárgyak rovására. Ám en­nél is jobban izgatja őket, ho­gyan ismerik el hivatalosan a tanulmányaikat. Mert a kur­zus befejezése előtt néhány hónappal ez még nem tisztázó­dott. Erről kérdeztük dr. Kor~ mos Sándort, a Művelődési Mi­nisztérium főosztályvezetőjét. Csak átmenet — Az esti egyetem középfokú népművelői végzettséget ad, ám ehhez még nem találtuk meg a megfelelő jogi formulát. A gyakorlatban mindenesetre azt jelenti, hogy elfogadják a mun­kavállalásnál. Ugyanakkor azt szeretnénk, ha átmenet, állo­más lenne csupán a magasabb képzettség megszerzése felé. Vagyis, megszületett egy gyerek, akinek még nem sike­rült nevet találni, de azért jó, hogy megvan. Kövess László ■ Heti filmtegyzetb Vera és a férfilátogatók Alekszandr Miliajlov És Natalia Gundarjeva, a Vera és a férfilátogatók főszereplői Senki ne gondoljon holmi pikáns történetre e címet ol­vasva. A Szamszon Szamszo- nov rendezte új szovjet film hősnője, Vera, egy fonógyár női munkásszállásán él, ma­ga is fonónő, és szabad idejé­ben házassági hirdetésekre válaszol. Nem a maga, hanem a barátnői nevében, azok fény­képeit küldözgetve a feleséget kereső férfiaknak, fiúknak. S össze is hoz nem egy házas­ságot, mígnem aztán maga is elkel: a már nem fiatal, mor­gó®, de csupaszív gondnok köti be a fejét a szintén nem fiatal — de nem morgós, vi­szont szintén csupasziv Verá­nak. A férfilátogatók persze a lá­nyoknak udvarló fiúk, vagy azok a férjjelöltek, akik Vera leveleire érkeznek, vagy ko­moly szándékkal, vagy csak érdeklődőként. Mert ugye a levél meg a fénykép szép do­log, de a házassághoz azért az sem árt, ha legalább egyszer találkozik a reménybeli meny­asszony és a reménybeli vő­legény. A Vera és a férfilátogatók tehát — ez nyilvánvaló — vígjáték. Mert hiszen mi más lenne, mint vidám, az efféle férj keresés? Csupa derék, jó­pofa, érzelmes, tisztás zívű lány él ezen a szálláson, és csupa derék, jóravaló férjje­lölt jelentkezik. Főleg azért, mert Vera válogat a hirdeté­sek között; szelektál, sőt, kontraszelektál. A film arra persze a jópo- fáskodásnál és érzelmeskedés­nél komolyabb választ is ad­hatna, hogy minderre miért van szükség? De a kérdést sem veti fel, mint ahogyan ar­ra se kapunk választ, miért éppen Vera, s nem Szvetlána, Olga vagy Irina intézi ezt a levelezést — férjkerítést. Mindez azért hiányzik, mert alapvető dolgokról van szó. A férjhez menés igenis nagy gond egyes, főleg nőket fog­lalkoztató ipari üzemek fiatal munkásnői körében — külö­nösen akkor, ha, mint az ese­tek legalább felében, a lányok vidékről, faluról kerültek fel a városi vagy éppen nagyvá­rosi nagyüzembe. A Szovjet­unióban — valószínűleg még mindig a nagy honvédő há­ború iszonyatos véráldozatai következményeként — a ne­mek aránya még ma sem ki­egyenlített. Több a nő, illetve lány, mint a férfi, illetve fiú. Azon túl, egyes iparok egyes területeken nagyfokú női, il­letve férfi koncentrátumokat hoztak létre. A távol-keleti építkezések, a BAM, az olaj- és földgázkitermelő mezők például „elférfiasodott” mun­kahelyek, a könnyűipari üze. mek és központok meg „elnői­esedettek." Komoly társadalmi probléma hát ez, s nem olyan kedves és könnyed vidámko­dás, mint ebben a filmben. Azért persze itt is kibújik a szög a zsákból. Az egyik lány­nak Rigából jön férjjelölt, ami több ezer kilométeres tá­volságot, más életkörülménye­ket, szokásokat, életstílust is jelent az asszonyka gzámára. Mint ahogyan a másik lány grúz (vagy örmény?) férjével már vannak is bajok. Tehát nem is olyan felhőtlenek ezek a távházasságok. De ez már egy másik film témája lehetne. Talán lesz is; eléggé élő társadalmi problé­ma ez ahhoz, hogy készüljön még ezzel foglalkozó film. 39 lépcsőfok Politikai töltetű krimi az új angol film, melyet John Bu­chan regényéből Michael Rob­son írt, s Don Sharp rende­zett. Közvetlenül az I. világhábo­rú kirobbanása előtti hóna­pokban játszódik a történet, melynek lényege az, hogy az előre látható konfliktus kirob­banását egyesek szeretnék megakadályozni, mások meg éppen siettetni szeretnék. Elég bonyolult história bontakozik ki a vásznon, sok-sok fordu­lattal, de sok fölösleges moz­zanattal és nem kevés gyer- metegséggel is. Némely ötlet eléggé meglepő. 1914 tavaszán például még aligha alkalmaz­ták mégoly fejlett titkosszol­gálatok is a repülőgépről tör­ténő felderítést egy menekülő gyanúsított fickó keresésére. Vagy: egy mégoly ügyes ellen­séges ügynöknek se igen lehe­tett a haditanács tagjának maszkjában csak úgy besétál­ni a legtitkosabb megbeszélé­sekre. Ezek a derék urak ta­lán nem voltak hadászati zse­nik, de egy angol főrendet meg tudtak különböztetni egy német ügynöktől. Satöbbi, sa­többi. Azt már szóvá sem ér­demes tenni, hogy a nagy zá­rópoén, a londoni híres Big Ben toronyóra megállítása sem olyan egyszerű. Ha egy szerkezet olyan erős, hogy könnyedén mozgatja a több­mázsás mutatókat, akkor nemigen áll meg attól, hogy egy hetven kilós férfi a mu­tatókba csimpaszkodik. De ne legyünk kicsinyesek. Fogadjuk el a filmet olyan­nak, amilyen, s élvezzük in­kább azt a hamisítatlanul bé­kebeli brit légkört, amit a csodálatos berendezésű kasté­lyok, az eszméletlenül zöld angol pázsit, a makulátlan eleganciájú lordok és ladyk, meg a gyönyörűséges régi au­tók látványa teremt. Egy nő azonosítása A nagy mester, Michelan­gelo Antonioni, új filmjében úgy tesz, mintha rejtélyeket fedezne fel és boncolgatna vagy bonyolítana tovább — de aztán kiderül, hogy rejté­lyek nincsenek, csak egy této­va, kissé szétfolyó film van. Pedig a téma izgalmasan ér­dekes. Egy filmrendező az új filmjének alapötletét keresi, vagy inkább próbálja kitelje­síteni, s közben olyan nőkkel találkozik, akik mind a film­ben, mind az életében megha­tározó szerepet játszanak, il­letve játszhatnának. Szólhat­na hát a film a műalkotás létrejöttének kínjairól, mű és élet egymásbajátszásáról — de csak arról szól végül is, hogy milyen keserves dolog a rossz párválasztás. Javít vala­mit a filmen, hogy rajta van Antonioni mesterember-kezé­nek nyoma. Takács István

Next

/
Oldalképek
Tartalom