Pest Megyei Hírlap, 1985. március (29. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-09 / 57. szám
1985. MÁRCIUS 9.. SZOMBAT PEST MEGYE! HÍRLAP MAGAZIN 9 Várhelyi József: Falak alulnézetből — Eredj, keresd meg azt a rohadt apádat! «■“ Hol keressem, hiszen... — Biztos iszik valahol, a rossebb a belébe. — Maga is iszik. — Tisztulj innen, mert... — A vastag pohár élesen csattant a sivár könyhaasztalon. Az olcsó bor úgy fröccsent szét belőle, mint a gyűlölet. A csattanásra a felfordított hokedlibe állított poronty óriásira tátott szájjal ordítani kezdett. — Eredj, mert széthasítalak! Pénz nélkül haza ne gyere! A kiloccsant bor savanyú, émelyítő szagától elfogta a százszor ismert undor. Hirtelen orrába csapott a szakadozott dunyha áporodott toll- szaga, a rozoga sparherd torokkaparó, hideg bűze, a kapualj szemeteskukáinak rothadó szivárgása. A kisfiú úgy érezte, rögtön rosszul lesz. Vézna arcából kifutott a vér, alig volt annyi ereje, hogy kibotorkáljon az utcára. Már a város peremén ballagott, amikor teljesen magához tért. Az óvoda rácskerítésénél lecövekelt. Csak úgy kíváncsiságból bebámészkodott a zöldellő udvarra. A virágzó jázminbokrok tiszta illata megnyugtatta, a fehér köpenyes óvó nénik, az elmélyülten játszadozó apróságok a rend, a biztonság homályos érzését keltették benne. Felkuporodott a kerítés alacsony kőpárkányára, és hosz- szan tűnődve mozgatta lábujjait vászon surranójában. Teljesen elfeledkezett reménytelen küldetéséről. A széies utca másik oldalán, egy beépítetlen telek satnya füvén gyönyörű farkaskutya rohangál zott. A gazdája — olyanforma idős gyerek mint ő — újra meg újra elhajította a kis zöld labdát. — Eredj, keresd meg — parancsolta —, es a hatalmas erős állat majd összetörte magát, úgy rohant, hogy megkeresse, visszahozza. A gazdi néha úgy tett, mintha nem akarná eldobni á labdát, ténfergett, unott képet vágott, mintha már terhére lenne a játék. Ilyenkor a kutya elébe ült, hosz- szú piros nyelvét lógatva várt, és ha a labda orvul, váratlan irányba repült. négy lábbal hányta magát az ég felé, hogy meglássa, hol esik le, A kisfiú megfigyelte, amikor ilyen labdát hozott vissza a kutya, nem tette le a gazdi lába elé, hanem a fogai között tartotta, úgy kellett onnan kikönyörögni. Ilyenkor mindig együttérzett a kutyával. — Nekem is lesz majd egyszer kutyám, de én sohase csapom be. Én senkit sem fogok becsapni — gondolta. Meleg fuvalom borzolódott a jázminbokrokból, s egy szivárványos lepke csapódott meztelen combjára. A pillangó egy kicsit billegett, aztán függőlegesen összecsukta a szárnyait. A fiúcska figyelmesen nézte, majd óvatos mozdulattal két ujja közé csippentette a finoman rezgő szárnyakat. Elmerülten tanulmányozta az útjaira tapadt csillámló hímport, aztán kiterítette a térdére a titokzatos kis színes repülőt, és aprólékos gonddal szemügyre vette. Hosszan figyelte a hajszálnál is finomabb lábak tétova mozgását, izgalommal töltötte el, ha a parányi csápok megmoccantak. Leküzdhetetlen kíváncsiság kerítette hatalmába, s olykor olyan közel hajolt, hogy a színek és a körvonalak összemosódtak a szeme előtt. — Majd ha egyszer lesz pénzem, veszel? magamnak egy frankó nagyítót. — De még végig sem gondolta, talpra lökte a rémület. Pénz. .. pénz,.. pénz nélkül haza ne gyere ... Már a nagy építkezésnél járt, mire valamelyest megnyugodott. Az óriásdaru barátságosan lengette ormányát, és olyan mulatságosan fordult jobbra-bal- ra, mint a fájós nyakú ember. És amikor valaki kiáltott, mindig felemelt egy nagy szürke négyszöget. Ilyenkor fenn a magasban izgatott, apró emberkék hadonásztak, lent meg nagy bakancsé overallosok szegték a fejüket az ég felé. Egy pillanatig arra gondolt, de jó volna, ha az apja is köztük lenne, pedig nagyon is jói tudta, hogy a munkának még a táját is elkerüli. A tornyosodó betonóriás mellett, a fűben megbújva szép tiszta betonút futott körbe. Leült a meleg kőre, nézte a mozgalmas világot. — Hát te meg mit csinálsz itt? A csillogó vadonatúj bicikli olyan csendesen surrant mögéje, hogy észre sem vette. — Szia, Robi! Semmit. Hát te? — Itt lesz majd az új lakásunk — Frankó bringa A tied? — Persze. — Hadd menjek egyet vele. Reménykedve állt fel. Az arca csupa vágyakozás volt. Mutatóujjával félénken megérintette az ezüstfényű lámpát. — Nem szabad fogdosni, mert elveszti a fényét. — Nem fogom meg, csak egyszer engedj. A biciklis melegítés alsókarjával letörölte az érintés helyét, kék-fehér tornacipőjével pergette a pedált, és a földet nézte. — Jó, majd mehetsz, de először még én. A fiúcska türelmesen ült. Csak akkor állt fel, ha a csodálatos gép lefékezett mellette. Akkor sem szólt, csak várakozva figyelt. A szeme oüyan volt. mint a labdára váró kutyáé. — Még nem. Várj. Aztán a biciklis meg sem állt, csak elsurrantában kiáltott oda valamit, ami új és új reményt keltett. — Gyere, fogj meg! Ügy szűkként fel, mintha nem is két, hanem négy láb lökte volna a magasba. Egyetlen ugrással elkapta a nyerget Úgy érezte, tőből szakad ki a karja, de el nem eresztette. Rohant a bicikli mellett. — Megfogtalak, állj meg! Az iram nem csökkent. — Fogom a nyerget, nem látod? Azt mondtad ... — Állíts meg! Próbálta megvetni a lábát, de a lendület majd hasra rántotta. — Csak egy kicsit engedj! Rohant, mintha az életéért futott volna. Vékony bordái úgy verdestek mint a madárfióka szárnya, szétpattanó tüdővel már csak azt hajtogatta, megígérted ... megígérted. Gémbere- dett ujjai közül kiszakadt a nyereg, és homályos szeme csak azt látta, hogy a messze tűnő fényes sárvédőn megvillan a sárgára fáradt nap. A barátságos daru mozdulatlanná dermedt. Az emberek, az aprók meg a nagy bakancsosok is hirtelen elszé- ledtek, ki erre, ki arra. Csak a nagy szürke négyszögek maradtak ott az embertelenné vált, céltudatos zűrzavarban. Egymás vállára állva szélesedtek, magasodtak kemény illeszkedéssel az égig. Az egyik tetején zöld ágra aggatott fehér meg piros papírszalagok libegtek az alkonyati fuvallatban. Az építkezés körül sza- naszéjjei heverő lim-lomok között süldő macska játszadozott egy piros szalagfoszlánnyal. Lekushadva várta, amíg a szél meglebbenti, akkor neki- ugrott, körmei közé kaparintotta, harapta, hempergett vele, s amikor tócsába ugrott, kényesen rézogatta a finom pracliit A kisfiú hátát a rücskös betonfalnak támasztva állongált, nézte a bolondos macskát. Hirtelen lehajolt, felkapott egy ökölnyi faltöredéket, és a macska felé vágta. — Rohadt Robi... rohadt Robi... rohadt apád... — sírta. Lült a fai tövébe, fejét felhúzott térdeire hajtotta. Már aludt, amikor betakarta a sötét. Valentin 'Ágnes: Levél barátaimhoz Hajdú Gábor: Kulcs a zárban Taniás I6t£tt6 a táskáját az előszobában, egy órával korábban jött haza a szokottnál. A lakásban csend fogadta, Edit talán éppen vásárol, vagy útban van az ovoda télé. Bepillantott a konyhába, az edények a szárítóra rakva, talán valamit harapni kellene a munka előtt, azután hozzáfog ehhez az ügyhöz. Válóper, az asszony, aki válni akar, külföldi, két gyerekük van, de az anya csak az egyikre tart igényt, a fiúra, azt mondja, neki a lány nem kell. De szabad-e elválasztani a testvéreket, még ha különne- műek is, az apa viszont mindkettőt vállalná Arra is hivatkozik, a nagymama is be tudna segíteni a gyermekek nevelésébe. Bonyolult ügy, mormogja magában, lehet, hogy éppen ő az oka a fiatalok szétválásának, hiszen évekig egy fedél alatt laktak, és most is csak néhány lépcsőház választja el őket egymástól. Szokatlan most ez a csend, Enikő sem motoz a játékaival az előszobában. Ilyen csendben lehetne igazán jól dolgozni, de addig nem érdemes hozzákezdeni, amíg haza nem jönnek, úgyis kizökkentenék a munkából. Körülnézett, mivel üthetné agyon a legfeljebb félórányi időt. Leviszem a szemetet, gondolta, azzal is előbbre leszek. Felkapta a műanyag vödröt, és a bejárati ajtó felé mozdult, de mielőtt léphetett volna, felcsörgött a telefon. A szemetesvödörrel a kezében visszafordult, megmarkolta a kagylót. Lajoskám, te vagy az, gügyögte egy női hang. Nem, mondta Tamás kimérten, de lehetnék az is. Most az vagy, vagy nem, méltatlankodott a nő. Ha maga fekete hajú, szép és okos, akkor nagyon érdekel, mondta a kagylóba, ugyanis olyan a feleségem. Hülye, válaszolta a nő, és letette a kagylót. Tehát egy válás, indult el benne az ügy, és mi legyen a gyerekekkel. Kilépett, majd becsapta maga mögött az ajtót. A pincében rothadó gyümölcs és valami nyomasztó penészillat fogaáta. Nyilván nem ürítik ki rendesen a kukákat. Most az övébe is beletapadt a szemét. Hozzáütögette a vödrét a nagy tároló konténerhez. Leoltotta a villanyt, és visszaindult, és egyszerre nyugtalanság szállta meg. Szabad kezével a zsebéhez kapott, a kulcs nincs a zsebében, valószínűleg a zárban maradt. A fene egye meg, morzsolta szét a szavakat a foga között, most kizártam magam. Néhány lépéssel felért az ajtóig. Valami csodában reménykedett. Hogy Edit közben hazajött, hogy az ajtó mégsem csapódott be, és csak meg kell lökni, máris feltárul. De hiába nyomta lágyabban, majd erőteljesebb lökésekkel az ajtót, a zár nyelve szilárdan őrizte pozícióját. Most mi lesz, töprengett magában. Nem hallott még ilyen helyzetről. Megvizesedett hátán az ing. Editnél van kulcs, biztatgatta magát. Rövidesen itt lesznek, és megoldódik ez a hülye helyzet, hogy az ember nem tud bemenni a saját lakásába. Mert belül felejtette a kulcsát, kívül pedig nincs kilincs, csak egy gomb, amely tulajdonképpen semmire sem jó, pusztán arra, hogy annak a segítségévei be lehet csapni az ajtót. Ez tehát ezeknek a házgyári lakásoknak az egyik nagy hibája. Neki, legalábbis most ez. Letette a vödröt az ajtó elé, és lebotladozott a lépcsőn. Kiment a feljárati ajtó elé, innen legalább látóim őket. Ácsorgott néhány percig, de nem látta Edit és Enikő ismerős alakját. Emberek mentek el mellette közömbösen, talán a másik, vagy a harmadik lépcsőházban laknak, nem tudta. Rómlett, hogy egyi- küket-másikukat mintha látta volna már valahol, de ebben sem volt biztos. Ebben a lépcsőházban is harminchárom család lakik, gondolta le- hangoltan, és talán néggyel, vagy öttel vagyunk köszönő viszonyban. Felemelte az arcát a tízemeletes épület tetejéig, egy félig nyitott ablakból a szemébe lövellt a fény. Mintha rám dőlne az épület, gondolta, és a mellén érezte a nagy szürke blokkok súlyát. Üjabb tíz perc múlt el, vagy talán tizenöt. Edit még mindig nem jött. Talán a szomszédnak kellene szólni, vagy a házmesternek, de az három lépcsőházzal odébb lakik, és lehet, hogy nincs is itthon. Újra felbaktatott a lépcsőn, néhányszor megnyomta az ajtó melletti csengőt, de bentről nem jött válasz. Talán egy óra múlva, gondolta lehangoltan, most indulnak vissza az emberek a munkahelyükről, kirajzanak az utcára, mint a hangyák, és ki-ki elindul a lakása felé, hogy ott élje tovább az életét, azt a félnapot, ami a munkaidőn kívül van. De ő nem élheti, mert feledékeny volt, szórakozott, figyelmetlen és becsapta az ajtót, a kulcs pedig belül maradt a zárban. Nyilván Edit nem állja meg szó nélkül, ha addig nem történik valami. Alig várt újabb öt percet, egy ismerős arc bukkant elé, a hóna alatt Barátságnak mondjam-e Az olyat ami csak Addig tart, amíg funkciód van És fémjelzett a neved Amíg társ van melletted Személyünket a társasági listán Jegyezni kategorizálni lehet. Barátság-e az olyan Ami évtizedekig tart Es hirtelen megszakad Amikor hónapokig Elmennek melletted Nem kérdezik sorsodat. A mosolyok hamisak A szavak nem őszinték A szándék hazugság A meghívás formális letudás A telefonok elnémulnak Ha találkozunk azt mondják Te vagy a hibás! Megadom magam Vállalom Bűnös vagyok A baráti körből Érdemeim elismerésével Dúsa Lajos: Téli dal Saját kérésemre Kizártam magam. A társasjátékot egyedül Játszani nem tudom Az új társalgási nyelvet Beszélni nem tudom. Egy kicsit talán megfáradtam És társ nélkül vagyok Plusz egy fő A baráti körben Lenni nem akarok. Elnézést kérek mindenkitől örülök, hogy találkoztunk Hogy sok-sok évig Jóban rosszban Együtt voltunk. Kiléptem a sorból Mentségem csak egy lehet A bujócskázás közben Meglöktek, elestem. Hogy védekezzem Elkiáltottam magam Ne bántsatok! Nem ér a nevem! Pákolítz István: Botcsinálta Csontig szikárodnak a kertek, mindig a lányos asszonyarc, —■ Hazudd hát magad kevesebbnek, s fűts, ha megfagyni nem akarsz! Hogy kihűlt bennem Magyarország’ Roppan az almáskert-derű, reggelre kifagynak a rózsák, s orvosságszag lesz, keserű. Ez a tél teszi? Vagy csak Szatmár? — Mi ez a dermedt bénaság?! Görnyedt gondjaim asztalánál mit siratnak az éjszakák? Lassanként fölösleges lesz minden kendőző mozdulat Tekintetem ablakában tüntetve könyököl a biztos romlás Leglelkemben ugyan — hangtalan bár — botcsinálta bátorságom meg-megzsondul kih í vóan - vacogtató - gyönyörű zsoltára! „Nincs már szívem félelmére” táska. Ez valahol a negyediken vagy az ötödiken lakik, gondolta őrömmel, bár a nevét nem tudta. Köszöntek egymásnak, majd Tamás elhadarta, mi történt. Egyszer mi is jártunk így, válaszolta a könyvelő kinézetű. De ugye nincs bezárva. Nincs, nincs, bizonygatta Tamás, csak becsaptam. Hozok csavarhúzót, indult el a másik a lifthez. A könyvelő kinézetű rövidesen visszatért, közben levetette a kabátját, és melegítőt vett fel. Ha szerencsénk van, makogta, akkor gyorsan meglesz. Tudja, attól függ, milyen erős a zár rugója. Nekifeszítette a vékonyka résnek a csavarhúzót, és a nyelére aprókat ütött a franciakulccsal. De vagy a rugó volt túl erős, vagy nem találták el jól a nyelv magasságát, hiába nyomták, az ajtó nem engedett. Hát ez nem megy, ' mondta a másik lehangoltan, és cigarettára gyújtott, hátha támad így egy jó ötlete az embernek. Közben a bejárat felől lépések hangzottak, egyszerre többen nyoma- kodtak fölfelé a lépcsőn, köztük a szomszéd is. Bentmaradt a kulcs a zárban, ugye, vélekedett szakértelemmel, s ettől Tamás megértette, ők is jártak már így. A mienk könnyen kipattant, mondta a szomszéd, hiszen akkora a hézag az ajtó meg a tok között, hogy majdnem belefér az ujjam. Letette a táskáját, és megvizsgálta az ajtót. Hát itt nincs akkora hézag. El van fordítva belüi a kulcs, Tamásikám? kérdezte a szomszéd. Ö eddig csak Török úrnak szólította. Nem tudom Tibor, vonta meg a vállát Tamás. Nem emlékszem. Csak amikor hazajöttem, és kinyitottam, ösztönösen belülre tettem a kulcsot. így csinál az ember. Mert ha nincs elfordítva, akkor az enyémmel ki lehet lökni, vélekedett Tibor. Néhány másodpercig babrált, majd abbahagyta. Ez sajnos el van fordítva. Tamás eddig nem is ügyeit rá, hogy kik vannak mögötte. A dolgozó alak hátát bámulta. Egyszerre csak megszólalt egy ismeretlen hang. Hoztam egy hosszabb csavarhúzót. Két mele- gítős alak állt mögöttük, nem emlékezett rá, hogy valaha is látta őket. De Török Tibort ismerték. Majd rövidesen egy újabb jött, ő is melegítőben, segítőkészen, és csak a beszédéből következtetett rá, hogy ő is itt lakik a lépcsőházban. Majd nemsokára ott látta a házfelügyelőt is, aki rövidesen elment, majd egy fiatalemberrel tért vissza. Ekkor ért a lépcsőfordulóba Edit is Enikővel. A fiatalembernek rövid bajuszkája volt, ő is szerszámokat szorongatott a kezében és egy zseblámpát. Arra kell vigyázni, mondta a bajuszos, hogy a borítólemezt ne feszítsék neki a zárnak. Most ő vette birtokba a terepet, a többiek cigarettáztak, és különböző törtéheteket meséltek. Egyikük lehajolt Enikőhöz és a kezével árnyékfigurákat formált a gyér fényben. Még, mondta a kislány, még, másikat is, többet talán nem tudsz. Tamás közben a bajuszost figyelte, aki szakértelemmel matatott a záron. Az a baj, mondta az, félig hátrafordulva, hogy nekinyomták a lemezt a zár nyelvének, máskülönben már kipattant volna. Végnélküli percek múltak el, Edit szemrehányóan bámulta Tamást, amikor az ajtóból fémes kattanást hallottak, majd azt követve feltárult a fekete névtáblával ellátott bejárat. Hát ennyi volt, mondta a fiatalember, és összeszedegette a szerszámait. Mondtam én, hogy Zoli majd megcsinálja, dörmögött a házfelügyelő. A fiam ugyanis műszerész, és most katona. Tamás körülhordozta a tekintetét a szűk lépcsőházban, hogy szemrevehesse az arcokat. Vagy tízen szorongtak már a falhoz lapulva, különféle szerszámokkal a kezükben. Tamás telisteli volt feszültséggel, de elnevette magát. Másik bezárt ajtóm nincs, mondta, majd sorban kezet fogott mindannyiukkal. Amazok is ke- zetfogtak egymással, az ismerősök ismerősökként köszöntek el egymástól, volt, aki a nevét mormogta, iegalább utólagos bemutatkozásképpen. Amikor elmentők, Tamás még egyszer a szomszédja, Török Tibor felé fordult, aki továbbra is az ajtójánál állt. Hát köszönöm neked is, Tibor- kám, mondta és megvárta, hogy a szomszéd egy szervuszt köszönve, bezárja az ajtaját. Ekkor ő is bement a még mindig nyitott ajtón. Rápillantott a zárra, amelyen bizony látszott a beavatkozás nyoma. Hát ezt valószínűleg ki kell cserélni, gondolta, és amíg becsukta maga mögött az ajtót, arra gondolt, ez a zárban felejtett kulcs most néhány félóra alatt közelebb hozta egymáshoz és őhozzá is a lépcsőházban élőket, mint az elmúlt öt esztendő, amióta itt laknak. Azután arra gondolt, vajon megismeri-e majd valamennyiüket az utcán is, hogy köszönni tudjanak egymásnak.
