Pest Megyei Hírlap, 1985. február (29. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-02 / 27. szám
1985. FEBRUAR 2., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Molnár Zoltán: A gázló a magyar gázlót mintha egyszer én már elmeséltem volna, de nem úgy, ahogy kell. Biztosan frissiben, ahogy hazajöttem arról a nagy utazásról; még talán meg sem emésztettem; szabályosan, tisztelettel, főhajtással. Most először az öreg jut eszembe. Az öreg, aki kísért Irkutszkban, az alumíniumgyári veterán. A polgárháború alatt még komszomolista volt, amikor a város alatt megjelent keletről Szemjonov atamán. Nagy serege volt, amilyet a Távol-Keleten csak össze lehetett gyűjteni. Az ir- kutszki szovjetnek meg 6emmi ereje; hiszen addig nem volt arra szükség, hogy otthon tartsanak fegyveres alakulatokat — Itt, ezen az Utcasarkon, ezeken a köveken vonultak el előttem a vörös ördögök, a magyar huszárok! — magyarázta, s mutatta is az ujjával az utcaköveken. A hadifogolytáborból kiszabadult magyarokat látta, akik akkorra mind huszárok voltak, akármilyen gyalogos, vagyis baka Volt is addig valamelyik. A számokra, amiket mondott, én már nem emlékszem. Szem- jonovék sokan voltak; őróluk tud a történetírás. A magyarokról senki nem tud hiteles számszerű adatokat. Ez az én öreg barátom még tudott A lényeg, hogy a nagyon kevés ment a nagyon sok ellen. —• És felvették velük a harcot? — De fel ám! No, nem, persze, hogy nem tudták őket megállítani, de igencsak erős borsot törhettek az orruk alá, mert attól kezdve Szém- jonovék nem hagyták el a nyomukat A magyarok vonultak vissza, a fehérek nyomultak utánuk. Nem emlékszem, hogy az öreg & magyarok parancsnokának a nevét mondta volna. Nem lehet tudni, milyen katonai képzettsége volt Any- nyi esze mindenesetre volt, hogy nem Irkutszkba, a városba vonult vissza, nem vitte be maga után a . rettenetes megtorlókat.' A magyarok északra vonultak vissza, a tajgába. Ott mi vagyunk otthon, gondolta Szemjonov, és mént utánuk. A sok meg a kevés aránya nem változott. Ütközet... Visszavonulás... üldöző és üldözött be az őserdőbe, a tajgába, mind mélyebbre. Az öreg megmagyarázta, hogy ezzel lényegében a magyarok végre is hajtották a rájukbízott feladatot: megvédték Irkutszkot, maguk után húzták az ellenséget az őserdőbe. Az ellenforradalom egyik jelentős hadvezére, nagy hadsereg élén nem a forradalom keleti nagyvárosát foglalja el. Megtehetné, puskalövés nélkül. Hanem néhányszóz, hadifogoly- táborból toborzott, innen-onnan ösz- szeverődött éhes és rosszul felfegy- . vérzett, magát lovaskatonának megjátszó éhenkórászt hajszol a tajgába, pocsékolja a legnagyobb kincsét, az időt; hiszen a forradalom közben átcsoportosíthatja erőit, felvonulhat vele szemben. A város közben Izgalomban ég. Hírek és rémhírek kavarognak. Vajon meddig bírják a magyarok? Meddig bírják az éhezést? Vajon mikor fogy el az utolsó töltényük? Mikor adják meg magukat? Hiszen ezek egyszer már mind voltak foglyok; valószínűleg nem szokásuk a végsőkig harcolni. Izgatottan mesélő veterán forradalmárom kamaszfővel végigélte ezeket a kétségbeesett, lázas időket; a város lakosainak szorongását. Megdöbbentő, hogy a magyarok még mindig viszik magukkal az ellenséget a tajgába. KÖZbeü ők megették a lovaikat. Hiszen úgyis elhulltak volna, s úgysem volt más megennivalójuk. S az őserdőben úgysem lehet lóval sem gyorsabban haladni, mint gyalog... De csak mentek beljebb és beljebb a tajgába, északra. Szemjonov topor- zékolt, a katonái a fogukat vicsor- gatták. S a magyarok megették a legutolsó lovakat. Már tudták, hogy nincs tovább. Ellőtték a legutolsó töltényeket. £s eljutottak a gázlóig. Nem emlékszem, mondta-e az öreg, hogy mi volt a gázió jelentősége. Ha mondta, akkor is elfelejtettem. Azok a magyarok biztosan úgy hitték, hogy valamiért fontos a gázlót megvédeni. Ahol gyalog is át lehet kelni az Angarán. Talán azt gondolták, ha átengedik a fehéreket a gázlón, kinyitják az ellenforradalomnak a forradalmi ország védtelen ablakát. Betódulnak rajta a bosszú vad lovasai... Lehet, hogy ezt gondolták, s lehet hogy ez igaz is volt, de lehet, hogy ezt csak képzelték. Vagy nem is képzelték. Min denesetre azt gondolták, hogy ezt a gázlót meg kell védeniük. De nem volt mivel. Csak a töltény nélküli puskák szuronyai voltak. Reszketeg, fázó szuronyok. Álhuszár kardok. Meztelenek. Nem tudom, volt-e egy utolsó gyűlés, amelyen határoztak. Nem tudom, hogy vitatkoztak-e. Nem tu dom, emlékeztek-e egyáltalán arra, hogy miért álltak a forradalom mellé? Gondolták-e, hogy valakik valaha talán hazajutnak, s felosztják a földeket, és elfoglalják a gyárakat? Állíthatnám is éppen, de mondom nem tudom. Csak a tényt tudom. Beálltak a gázlóba. Szuronnyal, karddal. Mit vártak? Mit gondolhattak? Csak egyet; a hetek óta ingerelt, felbőszült ellenség most már teljes bizonyossággal utoléri őket. Egyetlen lövést sem adhatnak le rájuk. Nincs mivel. Csak a szurony, csak a kard. Csak a kínos, szaggatott véres húsú halál teljes bizonyossága. Én beledugtam a lábam a nyári Bajkál hatfokos vizébe; abból folyik a félelmetes Angara. Itt — még északabbra — nem igen lehetett hat fok sem. Beleálltak ebbe a vízbe. Nem erős huszárcsizmákban. Ki tudja, kinek mi volt a lábán? És a testén? A kezében egy szál meztelen vas. És azzal az egy szál meztelen vassal szúrtak és vágtak életük utolsó pillanatáig. Nem tudtak annyit szúrni és vágni, hogy ne jöttek volna rájuk mindig többen. Azok is szúrtak és vágtak. A végén sincs semmi cifráznivaló. Nem ismerjük a megindító részleteket. A tényt ismerjük. Valamennyien elestek. Az en öreg irkutszki komszomo- listám könnyes szemmel mesél; bámulom, hogyan mesél valaki, aki nem a mi népünkből való, ilyen áhítattal és csodálattal a magyarokról. — Ezt itt mindenki tudja? — Azt a gázlót azóta magyar gázló-nak nevezik. Emlékmű őrzi azoknak a magyaroknak az emlékét, akik megmentették Irkutszkot. Vajon hány ilyen emlékmű van a nagyvilágon? Maris Caldais: Altató Mezítláb a csillagocska az esti rétre lép le, Tüllköntösében ül trónusán az éji napocska. Ne féljetek a sötéttől, a nappali fény étke! Aludj el, versike, aludj el, dalocska. Ne féljetek a gonosztól se, már elaludt régen, Elfáradt, kimerült, s míg alszik, nem gondol a rosszra, Hajnalig ezer csillag virraszt gyertyával kezében. Aludj el, versike, aludj el, dalocska. Az ezüstös harmatot majd a csendes hajnal önti, S álmos arcunkról az éjszakát szelíden lemossa, Mikor a bíborfény-reggel a földet elözönlL Aludj el, versike, aludj el, dalocska. Bella Ahmadulina: Az utolsó napon Utolsó napon lakom e különös házban, idegen nekem, mint a többi, ahol laktam. Tenyerem oltalmába hajtom a fejem, lázban izzik e nap hűvössége, mint a forró katlan. A föld pompájában — a tökély hanyagsága, Papír fehérsége. Tudom, hiszen élek gyönyört kell éreznem a gyönyör órájába. Aztán újra hallgat s nyomorog a lélek. Krémer József műfordításai Leánytorzó Wilhelm Lehmbruck alkotása Herceg Árpád: Forrás gyógyítja sebeinket G yönyörű a naplemente. Az imént még hamúszín ég hirtelen kitisztul; megfordul a szélirány, a szürkeséget besöpörte a Mtacmin- da — a Szent hegy mögé, s mintha csak a szél műve volna: a vöröslő napkorong rásimul a hegygerincre, hogy aztán estéli szokása szerint méltóságteljesen végiggördüljön rajta nyugat felé, felgyújtsa szemünknek- képzeletünknek az egész Kaukázust. Ünnep van, birkát vágott a házigazda, ahogyan ez már szokás. Az alagsorból a parázson piruló saslik illata kacskaringózik fel hozzánk; az asztalon már ott gőzölög a khárcso, Töredék Csohány Kálmán ’kadrióti-illusztrációja a grúz savanyúleves, a szacivi, a dió- mártásban díszelgő főtt csirkehús; a grúz kenyér, amelynek íze gyermekkorunkat idézi — anyánk még sütött ilyet a kemencében; gyümölcsös és zöldséges tálak roskadoznak a gránátalmától, a cicmatitól, a passzá- tól, a dzsondzsolitól, ezektől a számunkra ritkaságszámba menő csodáktól. Ünnep van, kétszeresen is. A naptár piros betűje szerint hagyományos, a pár ezer kilométerről idecsöppent ember miatt egyszeri, legalábbis nem túl gyakran ismétlődő. Amíg az asztalra nem kerül minden: étel és ital — nem sok helye van a beszédnek. Ez így szokás. Amikor az ínycsiklandozó saslik aztán megkoronázza a roskadozó asztalt, a. házigazda szó nélkül enni kezd. Ha a vendég még nem tudná, hogy nekikezdhet ő is, néhány falat után megszólal: miirtvit. Egyél. És ezzel elkezdődik a szertartás második része, mely európai ember számára egyaránt szokatlanul bővelkedik ételekben és italokban. A tamada — a szertartásmester általában a jelenlevők legöregebbike, akit mindenki részéről egyaránt tisztelet övez. Mondhatnánk, ő az isten. Amikor a fiatalabbak közül választanak tamadát, az a különös megbecsülés jele. A mai nap szertartásmestere a házigazda, ő mondja a tósztokat. Az elsőt mindig őseinkre. Gaumardzsosz dedmamisvili — az ősök egészségére! Az én őseimre és a te őseidre, akik harcos életükkel lehetővé tették számunkra, hogy most Itt ülhetünk, hogy dicsőségükre emlékezhetünk. Hogy élhetünk és békében élhetünk, erőben-egészségben nevelhetjük fiainkat és lányainkat, hogy megtaníthatjuk őket mindarra a szépre és jóra, ami egykoron nem adatott meg az embereknek, mert sok volt a háború. Sok volt a háború; igen. A tamada is kivette részét belőle, két lábát géppuska kaszálta le Leningrádnál. A harc, a történelem számára itt véget ért, de a kezdetekhez nagyon messzire kell visszanyúlni; évezredeket kell kalandozni az időben. S nagyon alkalmasak erre az ilyen estéli órák... Megemlékezett rólunk már Homérosz, Hésziodosz is, mondja a házigazda messzerévedő szemmel. Ide vitorláztak el a Fekete-tengeren, mert a boldogságot Keresték, a boldogságot hozó aranygyapjút, az aranyszőrű bárányt, hogy visszavigyék hazájába. És meg is szerezték, de hogy! csillan csalafintán a tamada szeme. Bájos höigy, Médeia királykisasszony fejét csavarta el az argó lasszon; s a megtévedt leányzó aztán mindenben segítségére volt a görögöknek. Boldogság és gazdagság aztán nem sok adódott Grúziában, vagy ahogy a köztársaságban anyanyelvükön hazájukat nevezik az emberek: Sza- kartvelóban. Róma, Bizánc, Perzsia, arab, török, tatár versengve pusztított és rabolt itt századokon át. Nemegyszer adták ki a parancsot: a kartveli embereknek írmagja se maradjon! Bőven voltak belső viszályok is, vetélkedtek trónért, aranyért, gazdagságért. Szakartveló ősi kultúráját is elérte a végzet, amikor az időszámításunk szerint 337-ben hivatalos államvallássá tették a kereszténységet, annak bizánci változatát. Meg kell hagyni, hogy egyrészt történelmi tett volt, hiszen új kapcsolatok kiépítését tette lehetővé. Másrészt azonban az új ideológia könyörtelenül elsöpörte a múlt eszmélt, megsemmisített valamennyi írásos emléket. Gondoljunk az egykori Magyarországra, István király utáni időnkre: micsoda hasonlatosság! S ha már történelemről esik szó — és ebben az országban szinte minden beszélgetés történelemmel kezdődik és történelemmel ér véget: veretes tósztok sora gondoskodik erről! — megemlíttetik Vahtang Gor gaszal i neve, aki Tbiliszit 523-ban az ország fővárosává tette. Meglehet, hogy menekültében, merthogy a perzsák még ebben az évben Véget is vetettek uralkodásának. A hagyomány azonban ennél szebb dolgokról mesél. Azt tartják, hogy ez a Vahtang — aki különben hiteles lejegyzések szerint két méter és negyven centiméteres deli legény volt, és monumentális lovasszobra ma a főváros egyik büszkesége — vadászaton járván, fegyverével megsebzett egy őzet. A nemes vad alábukott, nyomában meleg vizű forrás tört a felszínre, melytől a karcsú állat sebe azon nyomban begyógyult. A király pedig uralkodóhoz méltó gyorsasággal határozott, moödván: „ez égi jel, itt fürdőt építünk, várost alapítunk, és idehozom a népemet. — Ez a forrás tbili, vagyis meleg — legyen hát a város neve: Tbiliszi,” Jó források vannak nálunk, bizony — mondja a tamada, A forrás gyógyítja sebeinket, testünk-lelkünk nyavalyáit. Kilencszáztizennyolcban az intervenciós németek és angolok halálra keresték apámat. Meg is találták — pedig bújtatták barátai. De hát mensevikek kezén volt akkor az édes haza. Mesélte apám, három nap, három éjjel verték puskatussal, vesszővel, s amikor megszökött, egy fürdőházban talált menedéket. A nemes víznek köszönjük, hogy még él ma is. A laverdi — mondja a tamada; a a vendégnek tehát megadatott a tisztesség, hogy szólhasson; a következő tószt az övé. Tehát: gau- mardzesz, dedmamisvili! Csodálatos szó ez: dedmasvili. A deda anyát, a mama apát, a svili fiút jelent önmagában. S így, ötvözve, a nyelv egy másik fogalommal, az „ős” szóval csupán körvonalazza jelentését. A lélek tudja igazán, hogy most valamennyien apánkra, anyánkra, testvéreinkre gondolunk; élőkre és holtakra, akik lehetővé tették számunkra, hogy békében, erőben-egészségben nevelhetjük fiainkat és lányainkat. hogy megtaníthatjuk őket mindarra a szépre és a jóra, ami egykoron nem adatott meg az embereknek. Mert sok volt a háború. i
