Pest Megyei Hírlap, 1985. február (29. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-09 / 33. szám
1985, FEBRUAR 9., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Konczek József: Félálom Senki nem táncol ilyen üvegbugyrokban. Bálát a domború falú várócsarnokban ne is merjen tartani senki. A halat pedig úszásformán ideimitálták a pultra. A gyermekkor árnyas patakvizébő) úgy jön elő, úgy lök meg az emlék, mint egy belső erotikus sóhaj. S már attól is meghatódik, hogy virágokat lát maga körül. Ilyenkor szokták a hűséget kitagadni. Nem változatos. Kertész Ferenc: Téli ígéret Első szerelmes versem után eléd csak bűnös arccal járulok; éledő emlékeim sápadtan írnak hősi szonettkoszorút. Talán ma tzzítni tud még bőröd elillanó, hűs ragyogásán, kebleid ihletőn karcsú somolygásán a léha vágy, de ha mégis riadtan ül meg téli szemedben kishitű zúzmarák házsártos orma; látod a hóvirág tavasszal elfagyott mezőkön, álmain indultán ébredez itt. Flamm János: Adósság Valahonnan orgonát kell szerezni, az a kedvence. De honnan? A főiskola kertjében, a bejárati kapunál van néhány csenevész bokor, de azoknak még kell jó pár meleg nap. hogy virágba boruljanak. Talán s klinika előtt! Ott mindig kapható virág, gyakran még narancs is és ilyenkor április végén is egészséges, fényesre törölt jonatánalmák. Szerencséje volt, az egyik bódénál orgonát is árultak. Vett egy csokorra valót, szálanként választotta, három ág lilát, két fehéret. Már nyíltak. Papírt nem kért, így olyan, mintha maga törte volna, csak egy kis spárgát, amivel összekötheti szárukat, örülni fog! A negyedik ágyon feküdt. Ez jó! Az ajtó mellett közvetlenül nagy jövés-menés, a kórterem végében meg áporodott a levegő. Jó helyet kapott Uram isten, mintha a Zeneakadémiáról lenne szó! Ügy tűnt, alszik. Körülnézett, aztán megkereste a folyosón a nővért, valamilyen üvegfélét kért, amibe beleteheti a virágot. A nővér megrázta a fejét, aztán bement a vizsgálóba és kihozott egy üres infúziós üveget — Csak ez van. Aztán majd kérjük vissza! A mosdóban kiöblítette az üveget és vizet eresztett bele. Az üveg hasára címkét ragasztottak: Vinczellérné. Tollal írták rá a nevet. Két szárnak le kellett törni az aljából. A letört vég -két zsebre dugta és beleerőltette az ágakat a keskeny nyílásba. Bevitte az üveget, halkan az ágyhoz lépett, letette a fehér kisszekrényre a pohár és a gyógyszerek mellé. Még mindig alszik. Sápadt. Csatakos a haja. Talán lázas volt. A kórterem mosdójánál friss vizet engedett a pohárba. Visszavitte. Nézte. Sietnie kellett. Föléje hajolt és megcsókolta. — Szervusz anya! — Te vagy az kisfiam? — mosolygott. Lehet, hogy így mosolygott akkor is, egyszer, régen, egy másik kórházi ágyon, amikor először mellére vette őt? Észrevette az orgonát. — Már nyílik... Istenem — sóhajtotta. — Hogy vagy — kérdezte. Az ágy szélén ült és tenyerébe fogta kezét. A karikagyűrű lötyög az ujján. A körmei megsárgultak, ez meg berepedt. A másik kezét ráborította anyja kezére. — Jól — mosolyodott el megint —, az ellenségemnek kívánom. — Mit mondanak? Nem válaszolt. Ivott egy korty vizet és az ágy alá mutatott — Kérem! Lehajolt és odaadta a kacsát — Segíthetek? — Hagyd csak. Megszoktam. Szemérmesen megigazította maga körül a takarót, hogy ne látszódjék semmi. Elnézett az ágy fölött, ki az ablakon. „A Mária utcán, a grund felől, az édes grund felől fúj a szél”... nem emlékezett pontosan a sorokra. Visszafordult A kacsát kivitte, kiöblítette az edényt. Visszament. — Sietsz, ugye? Rohannod kell. Most ő nem válaszolt. Az infúziós üveget nézte és az orgonát — Melyikük a Vinczellérné? Az anyja a kórterem végébe mutatott, az üres ágyra — Ott feküdt. Tegnapig. Este aztán... Elvitték... Hallgattak. Mondania kellett volna valami biztatót, hogy ugyan anya, ami nem vonatkozik rád, azzal ne törődj, de a szeme, a szeme fogva tartotta és képtelen volt megszólalni. Az anyja kérdezett — Jól vagytok? A gyerekek? — Köszönöm, minden rendben. Unják már az iskolát, ilyenkor az év vége felé nem csoda. Föléje hajolt, megcsókolta. Most nem lázas, nyirkos a bőre. Álla alatt, ahol a tükörből sem láthatta, két kis szőrszál kunkorodott elő. — Van egy ollód? — Ott van a retikülömben — mutatott az ágy végébe. Kinyitotta a táskát. A manikűrkészletet megtalálta a korábbi zárójelentések gumival összefogott kötege és a széthajtható fényképalbum mellett. Ismerte a képeket. Régiek, gyermekkorukból, amikor még együtt volt a család és a frissebbek, az unokák. A tövinél vágta le a szőrszálakat. Visszatette az ollót a bőrtokba, aztán a táskát is az ágy végébe, a lábához. — Mire van szükséged? — Rátok — mosolygott, aztán intett — tudom, tudom rohansz. Mindig rohantok — nem volt szemrehányó a hangja. Kicsit megemelkedett és hűvös tenyerével végigsimított fia homlokán, úgy hogy ujjai elérték szemhéját. Valamikor így ébresztette. Hallotta is a suttogó, de erőszakos hangot: „Kelés, indulni kell az iskolába, gyorsan, gyorsan...” Érezte, hogy ordítania kellene, hogy iszonyatos düh fogja el és le kellene verni a virágot a kisszekrényről és kiragadnia az anyját az ágyból, a kórteremből, a klinikáról, a világ összes klinikájáról és vinni, vinni a levegőre az utcára, hogy lássa, hogyan nyílnak az orgonák. De nem szólt és nem tett semmit. Mennem kell — mondta végül. — Majd szólok a nővérnek, hogy cserélje ki a vizet a virágon — és elfordította az üveget, hogy az ágyból ne lehessen látni a ráragasztott címkét. Aztán megcsókolta kétféléi az arcát és a homlokát is, amit az imént meg kellett volna simogatnia. Majd legközelebb, majd legközelebb, biztatta magát, hisz semmi jóvátehetetlen nem történt, és nem fog történni. Semmi olyan! Az ajtóból visz- szamosolygott és intett anyjának. Keretbe zárt arcok Barcsay Jenő műve — Főorvosnő, kérem, hogyan értette azt a telefoniban, hogy a bátyám menthetetlen ? — Az csak félrehallás lehetett, ilyent nem mondhattam mint orvos ... — Három napja telefonáltam, hogy az adaptációs szabadság másnapján tökéletesen berúgott, apámat éjjel kizavarta a folyosóra, kinyitotta a csapokat, két emelet beázott ... — Ja, igen... azt mondhattam, hogy akkor nem tudok vele mit kezdeni ... még így távolról... — És közelről? — Nézze, Méhes úr, volt már eset... vannak példák, hogy meggyógyulnak ... a mi eszközeink... a család sokat tehet... mi itt valameddig eljutunk, de aztán, visz- szakerülnek a régi környezetbe... Önnek magyarázzam? — Hát, akkor, köszönöm. — Ne menjen még. Olyan érzékenyek az ilyesmire, mérik az időt, ez nekik fontos ... jelentősége van ... megérti... legalább még öt percig... Az íróasztal mögé megy, hirtelen pici lesz, elvesz a papírok között. — Megmondtad? — Meg — mondom. — Az öcsém — mutat be valakinek —, tíz percig volt bent! — Vonszol tovább. — Nem kísérlek ki, beszélnem kell azzal a pasival, műanyagos, ha innen kimegyünk, hozzá megyek dolgozni, havi tízest fizet, állati jó fej, meg azzal a másikkal indul a kisállattenyésztésben, a görény, öregem, most abban van a nagy pénz ... A külső ajtónál megáll. — Tíz percig voltál bent. Állati jó fej vagy. — Átöleli a vállam: — Megmondtad neki, hogy vállalod, hogy hazamegyek, és ... — Meg. Hegyről lefelé, sötétben, gödrök között, egyedül. Nem lesz könnyű hazajutnom. Vettem új télikabátot. Anorákkal. Kigombolós bélés... Kaptam a gondozóban egy füzetkét, hogy a család hogyan bánjon a beteggel. Nem szabad kiközösíteni, beszélgetni kell vele, hogy az emberi méltóságot érezze. — Milyen színű? — Világos. Ja. Sokat kell majd tisztítani. Megkapom a káestét, megcsináltatom a fogaimat. Mondta a kezelőorvos, hogy az legyen az első. Én még nem vagyok elveszve. Van állásom meg lakás. — Három éve húzattad ki a fogaidat. Ez kegyetlenség. Nem szabad a beteget elkedvetleníteni. — Ez most más. Ha az Anticolra ráiszom, meghalhatok. Volt itt egy nő tavalyelőtt, az itt halt meg. Kiengedték adaptra, és a mentő hozta vissza, de már hiába. A betegszobán halt meg. A Jóska háromezerért megcsinálja maszekba, a legjobb fogtechnikus. Az egyik kanyar után őrház, sorompó. ' ........ ........ — Itt meg kell állni. Hatalmas zakóban hamuszínű madárfej imbolyog elő, a megtestesült felelősségtudat. Behajol. Előre nézek, ez az ő ügyük. — Adaptációs szabadságról jövök, tizennyolc órára kell jelentkeznem. Pontos és megbízható, mint határőr korában. — Tessék. — Int a madárfejű. Itt legalább elplanírozták a gödröket. Itt persze csak lapáton múlik. — ö is itt volt — mondja, és gyufát cserél. — Nem volt hová mennie. Volt egy háza valahol lent, de Romániához csatolták, és nagyon elhúzódott a kártalanítás. Egyre inkább tisztelem az itt dolgozókat. — Meló után meg majd vállalok maszekokat, az az időt is elveszi, és pénzem is lesz, ez az egy nadrágom van, össze kell szedni magam ... — Hol álljak meg? — Ott, a főépület mellett. Akkor a főorvosnőnek megmondjuk! — Mielőtt kiszáll, megszorítja a vállamat. Szemében könny. — öcsi, bízzál bennem. E gyszer kölcsön kérte életem első karóráját. Anyám vásárolta vissza négyszáz forintért. Amióta ketten maradtak apával, lassan kiürül a lakás. Először az olcsó nippek a vitrinből, aztán a könyvek, lepedők ... A főépület neonfehérben. Fakó fürdőköpenyek és munkásruhák, elhordott öltönyök, csővázas fotel, régi újsághalom. A reménytelenség pályaudvara. Egy ajtón rács. Nyílik a kezelő ajtaja. Női hang kiált: — Jánosi úr! — Egy alak kiválik a tömegből. Itt mindenki úr. A faliújságon a házirend alatt rajzlapon kék-zöld kavargás. „A tenger mélye”. — Ott jön, az a kontyos! Itt megvárlak. Mondd meg neki, ez most komoly! Mondd meg... Dohányos, negyvenes nő, barna szeme élénk mozgással leplezd, mi mindent látott már. — Parancsoljon. — Míg a kulcsát keresgéli, szorítást érzek a vállamon. — Tanfolyamra is megyek, és új nadrágot veszek ... ezt is ... A főorvosi szoba ablakán egészséges hideg árad be. Rágyújtunk, megigazítja a hamutartót, aztán a szemembe néz. Béres Attila: Hegymenet G yufaszálat tart a szájában, így tud beszélni, egyébként sistereg meg süvít, összesen két foga van. — Akkor megmondod a főorvosnőnek, ugye, megmondod, öcsi? — Hogy a francba lehet iderakni egy kijózanítót — morgom. A hegyről jönnek a homokszállító dömperek, én meg a Trabanttal gödörtől gödörig evickélek fölfelé. — Ez nem kijózanító. Munkaterápiás intézet. Jó a levegő. Gyümölcsfák. Kilátás... — Leesik az ajtóm. — Kifizetem a benzint. Fél, hogy nem beszélek a főorvosnővel. — Balra? — Igen. Jobbra, ahogy az út vezet. Nem hiszi el, hogy itt nincs út — Akkor majd a íőoxvosnőnek... — Milyen az új főorvos? — Nő. Rendes. Már voltam vele nagyesflPPrtQS* „elmondta, „„hogy mennyire rajtunk múlik, meg aztán, ü Pattog a sóder, csak be ne törje az üveget. — Meg aztán? Van itt egy nagyon jó fej. Szakállas. Majd megmutatom. Főmérnök volt, képeket fest. Azt aztán nem lehet bekampózni. Akkorákat vitatkoznak! Egyszer bejöhetnél. Olyanokat mond! — Meg aztán ? — Azt mondja: főorvosnő, drága, az egész ország iszik, miért pont engem akarnak lebeszélni? Ja. Megmondta nekik. Kiköpi a gyufaszálat, újat vesz elő. — Akkor majd a főorvosnőnek, ahogy megbeszéltük, ugye? Ha nem jutna gyufához, talán többé nem szólalna meg. — Messze van? — kérdezem egy bombatölcsér alján. — Már nem. Nézz csak oda, oda oldalt; A fák közt az a pirostetős. — Mi van ott? — Ott lakik a Hovanics Pista. Tudod, a József utcából, aki a Halálfejesben szokott, meg a Mátrában, egyszer találkoztunk a Kálvária téren, mosógépet akart venni... — Mindenre emlékszem. — Otthagyta a felesége, elvitte a két gyereket, a bútort, mindent, aztán a Pista el akarta adni a csontvázát a bonctanba, marhára tudott snóblizni, egyszer elkapták a rendőrök, de fogadott velük és nyert.,. — Ott voltál? — Tessék? Ja. Láttam. — Mi van a piros tetővel? — Ott lakik. Kikapott itt egy nőt, ennek is van két gyereke, ráhagyta az öreg a házat. Mosott rá, meg minden, aztán a Pista most összeállt vele, portás a kertészetinél. Egy kortyot, nem iszik. Ja. Fél év. Meg kell mondani a főorvosnőnek, hogy van betegségtudatom, és nem akarok meghalni. Ha a Hajnal utcában kiadják a gyógyszert, minden reggel beveszem. A fater fogja beadni. Tejjel. — Ez megy tíz éve. Nem tudom, minek jövök ide. — Kifizetem a benzint. —’Mit mondjak a főorvosnőnek? En vállaljak érted garanciát? Hiába van kint a T betű, a dömperek percenként leszorítanak. — Hát nem garanciát, hanem amit mondtam, mondd meg te is.