Pest Megyei Hírlap, 1985. január (29. évfolyam, 1-25. szám)

1985-01-10 / 7. szám

1985. JANUÁR 10., CSÜTÖRTÖK Gazdagodtak a múzeumok Értékes művészettörténeti muzeológiai emlékekkel gaz. d&godtak múzeumaink az el- iöúlt hónapokban. A Magyar Nemzeti Múzeum bútorosztá­lya legutóbb a sok ágra sza­kadt Kossuth család egyik le­származottjától vásárolta meg azt a két biedermeier ruhás- szekrényt, amely eredetileg Ka­zinczy Ferenc széphalmi kúriá­jában állt Bulyovszky Gyuiá- •wk, a mtyagiusi ifjak egyik ve­zérének, .as^ves újságírónak legelső írí^taia is nemrég ke­rült a múzeum gyűjteményé­be. A bútordarab kulturális, történeti érdekesség: az asztal ugyanis úgynevezett tákol­mány, házilag készített bútor, amelyhez hasonló darabok áll­hatták a korabeli kiane-mesi családok legtöbbjében. A múzeum dokumentum­anyaga egyebeit között Jászi Oszkár két levelét is tartalma­zó szabadkőműves aprónyom tatvány-gyüjteménnyel, vala­mint Thököly Imre egy okleve- velével gyarapodott. Gazdaságtörténetileg és mű- vészettörténetileg egyaránt ér­tékes az a préseltbőr-kötésű, fémveretes díszalbum, amelyet 1399-ben a Magyar Általános Hitelbank tisztviselői kara ajándékozott Ullmann Adolf, nak, igazgatói működésének 25. évfordulója alkalmából A Magyar Nemzeti Galéria legfrissebb és egyben legérté­kesebb szerzeménye a Tornyai- anyag. Ugyancsak a közelmúlt­ban került a Galéria tulajdo­nába Kondor Béla Maskarák című olajképe is, az ikon­korszak egyik reprezentáns al­kotása. Az Iparművészeti Múzeum ütvösgyűjteményébe az őszi aukció során került a híres pétervári Faberge ötvös­műhely alkotása: egy szecesz- sziós, kőberakással díszített kisméretű aranyszelence. Mielőtt felpofoznánk a srácot Magyarázom a bizonyítványom ...mert iksszel is be kellett volna szorozni... Kint fagyos mínuszokra süllyed a hőmérő higanyszála, a gyerekek­nek mégis melegük van az iskolában, és nem a kifogástalan fűtés miatt: kemény csatát vívnak a Jegyekért. Még néhány tucat röpdol- gozat, izzasztó általános fcleltetés, lehet átlagot számolni újra meg új- ra. Aztán a jegyek végképp bekerülnek a bizonyítványba. Az évek jönnek ^ mennek, de otthon ma is megannyi kis iiarinthy-tanfivány rogtonzi a Magyarázom a bizonyítványom örökzöld monológját: „Frő- lichnek pikkje van rám algebrából, arról nem tehetek. A határozatlan együtthatóval kellett megoldani az egyenletet, és aklcormlkor kihívott és akkormikor megmondtam, hogy akkor beszorzok lambdával, erre kiesik a második egyenlőt, de akkor nem esett ki a második egyenlet, persze, azért nem, ment iksszel Is be kellett volna szorozni, csak­hogy ., .** A szülők reakcióját a gyere­kek jól ismerik, ehhez igazít­ják a tálalást: van, ahoi a szülő szentül meg van győződ­ve arról, hogy ez a minősítés a rosszakarat, meg nem értés bizonyítéka, hogy a tanár kép­telen a gyerekében felismerni, azt a lángelmét, akit ő bálvá­nyoz benne. Azon melegében szentül megfogadja, hogy más­nap bemegy az iskolába, és majd ő megmondja. A másik véglet, akinek fölösleges bár­mit is mondani, elég, ha a gye­rek átnyútja a bizonyítványt, épp hogy csak belepillant, aztán módszeresen elveri, kap egy félévre valót, hogy az újabb bizonyítványosztásig ne legyen több gond vele. A belevaló srác A többség, a derékhad tüze­tesen végigmustrálja a jegye­ket. Ügy kezdődik, hogy ma­gatartás, szorgalom. Ebből nem szokás nagy ügyet csinál­ni. Hiszen ez nem is jegy, csak minősítés: jó, változó, hanyag. Tűrhetetlen magatartás miatt még senki nem ismételt osz­tályt, pedig hány gyerek nyűvi Tv-figyelő; időzavar. Bizonyos szobák­ban nem jól válogatnak a Sza­badság téren. Olykor-olykor ugyanis úgy elfektetnek egy­két felvételt, hogy szinte már őskövületként kerül elő. Itt volt nemrég például a jeles erdélyi szobrászművészről, Szervátiusz Jenőről forgatott portréfilm. írd és mondd: ke­rek tíz esztendő kellett ahhoz, hogy a műsorfolyamban megkapja a maga huszonöt percét. A rögzítés óta a mester hazánkba költözött, itt dolgo­zott, majd pántén itt elhalálo­zott, de az wiilmszalagja csak nem került adásba. Hogyan is kérdi a közismert dalszöveg: miért, ki tudja, miért? ... Továbbra is az ily típusú non- szenszeknél maradva: ugyan miféle meggondolásból kellett éppen azt a Vasárnapi muzsi­kát lejátszani az elmúlt ünnep­napon, amelyet egykor a gyu­lai Várfürdő strandolóinak je­lenlétében vettek fel. A su­gárzás időpontjában bizony volt vagy mínusz tíz fok — bizonyos országrészekben en­nél jóval több is —, a képer­nyőkön viszont kedélyesen mu­latott a hőségtől izzadó tömeg. Mit mondjunk? Illetlenség, -hosv keményebben fogalmaz­zunk, modortalanság ilyen hő­mérséklet-különbözeti anomá- 'ákat produkálni. Azt persze nem követelhetjük meg, hogy nyáron csak pucér testek kava- ■ rogjanak a nézők szeme előtt, élen pedig havas táj kövessen eges vidéket, de ha lehetsé­ges, azért mégis illendő iga- :odní az éppen soros évszak­hoz. Amint azt a Szervátiusz- film — és még sok-sok más tartalékanyag is — bizonyítja, ran miből válogatni. Kérjük és óhajtjuk tehát, hogy nyitottabb zemmel kutakodjanak a hi- stásos ker-esgélők. Sunk Éppen a félidejéhez érkezett el a Forró szél című jugoszláv filmsorozat, amelyet immár csak úgy emlegetünk errefelé, hogy ez a déli szom­szédország Szabó családja. Van is valami ráció ebben az össze­hasonlításban, mert a lassan hömpölygő mese többé-kevés- bé szintén olyan, mint a buda­pesti rádió veterán család­sztorijáé, azaz kedélyesen fel­színes, viccelődve anekdotázó Ez a kedves orranagy Surda pedig azonmód belekapcsolód­hatna Szabó néniéik tüsténke­déseibe, hiszen az 6 belgrádi linkeskedése is éppen olyan al­kalmi színjáték, mint amilyet hétről hétre hallhatunk az éte­ren át. Képletesen fogalmaz­va: a figyelemlekötés pattoga­tott kukoricája ez a Forró szél is, minden linkségével és min­den rutinfogásával egyetem­ben. Nem egy Onedin-sztori, de keddről keddre nézeti ma­gát. Zsuka. Egy-két tisztelgő szót feltétlenül megérdemel Dénes Zsófia — Zsuka néni —, aki irodalmunk nagyasszonyaként most ünnepli századik szüle­tésnapját. A Stúdió ’85-ben szólaltatták meg valamennyi­ünk örömére, és ezúttal is olyan szépen beszélt, hogy is­mét el kellett ámulnunk szel­lemi frisseségén, artikulációs tehetségén. Egy nagy nemze­dék — Adynak és kortársai­nak generációja — üzen általa messzehangzó, tiszta szóval. Nem lehet nem figyelni rá... Akácz László évente a tanárok idegeit. Jobb híján egyik osztályból a má­sikba rakják. A legritkább esetben kockáztatják meg, hogy másik iskolába helyezzék át, mert félő, hogy rosszabb gyereket kapnak. Az iskola tehetetlen, a szü­lő meg vállat von: azért jár iskolába, hogy megneveljék, és titokban még egy kicsit büsz­ke is a kölyökre, hogy nem máié anyámasszony katonája, belevaló srác, még viszi vala­mire. A szülő is azt tanulta a gyakorlatban, hogy a gyengé­ket félrelökik, az udvariasokat megmosolyogják, a szolidakat egy pisszegéssel el lehet intéz­ni. A „hülye” becsületes ak­kor sem viszi haza, amit le­het, ha nincs semmi következ­ménye. Pedig a nagy élet már rég a dajkamesék közé sorolta az illik, nem illik, szabad, nem szabad párokat. Ma nem az a korszerű kérdés, mit le­het, hanem az, hogy minek mi lesz a következménye. És — ugye — ha nincs következ­mény, altkor szabad. A szülő, ha dürcás arcot is vág, morog egy-két szót, a gyerek érzi, hogy ez nem ko­moly, és ő is ugyanígy véle­kedik a minősítésről. Az ott­hon értékrendje így épül be a gyerekbe. ném példának: hogyan felvé­telezik az a gyerek, akinek na­gyon nagy protekciója van, akinek kevesebb, de van, és akinek nincs. Ugye, ismerik? Nem mondom el. Az élet és az iskola érték­rendje e pontokon jócskán el­tér egymástól. A mérvadó az, amit a gyerek otthon lát, hall, az iskolában ezt már csak kozmetikázni lehet. És az is­kolába ugyancsak beszüremke- dik a hétköznapok mentalitá­sa. Régebben sem volt menő szorgalmasnak lenni, ma kife­jezetten „ciki”. A diákok leta­gadják egymás előtt, hogy ta­nulnak, és az is tény, hogy a jó magaviselet sem teszi nép­szerűvé az illetőt. Nem habos torta Üss vissza? — Balázs megütött, hüppögi az ötéves Tamás apunak, óvo­dából hazafelé menet. — Ak­kor üss vissza, feleli dühösen az apja, nekem ne bőgj, ne légy máié. Elgondolkodom, mi minden számít ma máléságnak. Ügy terebélyesedik ez a fogalom, mint a mesebeli gömböc: máié a jó, a tisztességes és a szor­galmas is. A szorgalom minő­sítés se érdekli igazán a szülők egy részét. Mert, megint csak a mindennapokra apellálok: kicsit hülyének nézik azt, aki szorgalmas. Baleknak, akire ilyen-olyan Indoklással át lehet hárítani a munkát, a mienket is. Nem fog pofákat vágni, nem tiltakozik, megcsinálja, húz kettő, öt helyett. Miért épp az én gyerekem legyen ez a balek? Használja inkább az eszét, ha meg nem lumen, majd én besegítek a kapcsola­taimmal. A szilveszteri rádió­kabaré anekdotáját idézhet­Nincs az a szülő, aki ne akarna jót a gyerekének, de nem szabad a könnyű, prob­lémamentes élet ábrándjával hitegetnünk őket, az olyan „jó életével”, amit megvalósítani nekünk sem sikerült, mert ilyen nincs is. Az embernek mindig és mindenhol sokat kell tudnia elviselni, és idő­ben meg kell tanulnia a tűrés, a konfliktusmegoldás, a kap­csolatok kialakításának mód­jait. Bármennyire szeretnénk, nem röpülhetünk dalolva vé- gik az éveken. Formákon mú­lik az élet, és ezeket bensővé kell tennünk, hogy például a szeretetünk ne legyen” önző, kizárólagos, barátságunk köve­telőző, haragunk gyűlölködő. És még ! valami: bármennyire a legszebb életet óhajtjuk gyermekeinknek, mint szülők­nek az a kötelességünk, hogy elsősorban azt tartsuk szem előtt, hogy a legnehezebb helyzetben is megállják helyű két. Az élet napfényes oldalán könnyű jónak, adakozónak len­ni, ds ha úgy hozza a sors, hogy a hét szűk esztendő kö­vetkezik, emberség és szorga­lom nélkül megmaradni is nehéz. Ezért nem érdemes behódol­ni a látszólag szabadelvű, ké­részéletű divatnak. Mert a lát­szat ellenére nem attól lesz szabad, ha nem kell nap mint nap szorgalmasan dolgoznia, és úgy viselkedik, ahogy a kedve tartja, nem parancsol neki senki. A valóban szabad em­bernek azért nem parancsol­nak, mert tud önmagának pa­rancsolni és megáll a maga lábán. Ha ezt akarjuk a neveléssel elérni, azt a két bejegyzést ott a bizonyítvány elején ugyan­csak komolyan fontolóra kell vennünk. Legfeljebb nem le­szünk „menők”. Nagy Emőke EHETI FILMTEGYZETi Szirmok, virágok, koszorúk Cserhalmi György az új magyar film egyik jelenetében Száz hűségű hűség & más perspektívája lesz az éle­temnek?" Aki ennyire szeret, csak az tud lemondani, és az életen túl is hűséges maradni. Hűségének legjellemzőbb momentuma, hogy megtette ezt a gesztust. És egyben bevilágít hűsége természetébe: nem a hozó­mért szeretett sem embert, sem népet — hitből. Ha az életére gondolok, jeltöltődök jó energiával, mert igenis iti az élő példa, milyen nagy szükségünk van rá, és arra, amit megtestesít egész lénye, mennyire kell mindez a hűsé­get, hitet lemosolygó korunk­ban. Születésnapja alkalmából a Gorkij Könytár kamarakiállí­táson mutatja be írói életmű­vét, mely kívánsága szerint át­kerül majd a kecskeméti Cif­ra Palotába. Az életút jelesebb állomásait villantják fel a do­kumentumok az indulástól — amikor a Világ című pesti na­pilap párizsi munkatársa volt — napjainkig. D etegsége miatt a megnyi- tón nem lehetett jelen. A Szirmok, virágok, koszo­rúk, Lugossy László rendező és forgatókönyvíró, Kardos István forgatókönyviró és Ra­gályi Elemér operatőr munká­ja, a cselekmény kiindulási pontjául a szabadságharc bu­kása utáni napokat, a világosi fegyverletételt követő esemé­nyeket választja — tehát a nagy küzdelem már csak visszfény, de mégis meghatá­rozó tényező a film hősei szá­mára. Majláth Ferenc (Cser­halmi György játssza), a füg­getlenségi politikus, a honvéd­sereg huszárfőhadnagya, vé­gigéli a szabadságharc oly sok magyar katonájának sor­sát: besorozzák egy osztrák re­gimentbe közkatonának. S ez még olcsó ár; társai közül so­kan a börtönökbe kerülnek, öngyilkosok lesznek, külföld­re bújdosnak. Majláthot a „családi háttér” — az osztrák­hű, befolyásos politikus nagy­bácsi — elég hamar kiszaba­dítja a katonáskodásból, de a hazatérő férfit megváltozott körülmények fogadják: meg­indult egy lassú beilleszkedé­si folyamat, saját sógora is hivatalt vállalt a Bach-admi- nisztrációban, s körülötte egy- re-másra mutatkoznak az el­nyomatásba belenyugvás, vagy a körülményekkel való meg­alkuvás jelei. Feltűnik azon­ban Majláth volt parancsno­ka, az Ezredes, aki az emigrá­cióból visszatérve a honi ellen­állást kívánja szervezni. A Majláthéknál tett látogatása kiderül, Majláthot is, sógorát is elviszi a rendőrség. Majláth marad is a börtönben, ahol szép csöndben magzavarodik. Közben valakik az ő neve alatt az osztrákok magyaror­szági terrorját leleplező cikket jelentetnek meg az egyik nagy külföldi lapban. Az ön­vád, a vádak és a tehetetlen­ség súlya alatt végképp össze­roppanó Majláth elmegyógyin­tézetbe kerül, s ott magára gyújtja a celláját. Miklós, Majláth kisebbik sógora, útra kél Amerika felé. A hajón egy férfiban az Ezredesre vél ismerni, de amikor megszólít­ja, idegen arcot lát. Ennyi a film elmondható cselekménye, s ezt el is kel­lett mondani ahhoz, hogy lás­suk: itt egy sorsformáló küz­delem utójátékáról van szó, tehát arról: mi történjen a küzdelem résztvevőivel, s mi történjen a küzdelemben részt vett országgal, egy bukott harc után, az elnyomatás, a rendőrterror éveiben? Lugos- syt — akár csak a nemrég lá­tott Mária-nap rendezőjét, Elek Juditot — ez a történel­mi helyzet izgatja; a tovább­élés lehetőségeit kutatja, az ellenállás, a szembefordulás módozatainak lehetséges vagy lehetetlen voltán gondolkodik. S közben illúziókkal, hitekkel, tévhitekkel számol le, vagy legalábbis arra törekszik, hogy ezt tegye. Mik ezek az illú­ziók? A megalapozatlan re­mények a belső és külső el­lenállás sikeres megszervezé­sére. Mik ezek a hitek? A hit abban, hogy az ország az első jelre egy emberként állna is­mét harcba az elnyomók ellen. S mik ezek a tévhitek? Hogy ehhez a harchoz a külföld készséges és hathatós támoga­tást ad. Az 1984 májusában bemu­tatott Klapka légió, Hajdúfy Miklós filmje, már alaposan elemezte ezeknek a tévedé­seknek az eredőit, a légvár­építések, a képzelgések, a vágyból valósággá formált el­képzelések kudarcát. Lugossy most mintegy a másik oldal­ról közelít a témához; míg Hajdúfy egy történelmileg, szinte dokumentáris hűséggel okadatolt történetet mondott el, 6 belülről, a lélek oldalá­ról vizsgálja ezt a korszakot. Az ismert tények — ha átté­telesen is — itt szintén jelen vannak, persze, az Ezredes­nek egy bizonyos Mack (Makk) ezredes ellenállás-szervező sze­repére utaló alakjában (Cseres Tibornak a Kortárs múlt évi számaiban megjelentetett A Foksányi-szoros című regé­nyéből még többet is megtud­hatunk erről a mozgalomról), Majláth elmegyógyintézetbe zárásának és öngyilkosságá­nak Széchenyit és Döblinget idéző motívumaiban, a kiegye­zés előtti kor problémáinak Jókai Politikai divatok című regényéből is már jól ismert felsorolásában. Ez a széles ívű ábrázolás­mód azonban tehertétele is a filmnek. Mert hiába hitelesek és megragadóak a képek, a helyszínek, hiába remekel Ra­gályi kamerája az intim jele­netek vagy a lelkiállapotok fényképezésében, ha a film több fontos pontos homályos marad — nem világos például az Ezredes alakja, végig nem tudjuk meg, Majláth valóban megőrült-e vagy csak tetteti az őrültséget, s az sem eléggé indokolt, miért vállalja több­szöri megmentését a nagybá­csi (egyáltalán: ki ez a nagy befolyású, dúsgazdag ember?) —, s ha a belső folyamatok kibontása helyett többször csak végeredményeket közöl. Az dicséretes, hogy ennek a mindmáig eléggé nem átvilá­gított korszaknak a konfliktu­sait boncolgatia, de talán egy kicsit kevesebb sejtelmesség, pszichologizálás, kevesebb szévművészkedés is megtette volna. Defekt Hogy miért kell egy több esztendős tévéjátékot úgy a mozik műsorára tűzni, mintha az egy új magyar film volna, olyan rejtély, melyet nem ne­künk kell megfejteni. A Defekt, Fazekas Lajos rendező filmje (a forgató- könyvet is ő írta) ugyanis sem nem új, sem nem mozifilm. Néhány jelenetéből pontosan követhető a kora, s tévére komponáltságát nem csak a fekete-fehér kópia jellemzi, hanem az is, ahogyan a jele­netek a kis képernyő mére­teire „ki vannak találva". Ha­lász Mihály, a tavaly fiatalon elhunyt operatőr, a televízió műfaji lehetőségeinek egyik legjobb ismerője volt; persze, hogy a Defekt fényképezésénél tökéletesen a műfajban gon­dolkodott. De mindez nem is lenne olyan nagy baj, ha a film jó kriminek bizonyulna (annak indul ugyanis). Csak­hogy — a sok jó színész dacá­ra — a Defekt ellaposodó, poén nélküli krimi. Ez a fő hibája. Takács István O ítkán hoz zavarba a lekö- telező tisztelet, de most, hogy Dénes Zsófia századik születésnapja alkalmából írom e sorokat, kétségbeesetten ku­tatok a szavak között. Szere­tem őt azért a kivételes képes­ségéért, hogy egy hosszú, gyöt- relmes és gyönyörű életen át a hűség mécsesét hordozta. Nem volt talán még a ma­gyar történelemben annyi el­lentétes előjelű változást hozó század, mint ez, az ördögsze­kéren, a borzalmak és remé­nyek válaszútján járó husza­dik. Mégis a fönt és lent hul­lámverésében, a ritka kevesek­kel hű maradt mindahhoz, amihez eszével és szivével kö­tődött: szerelmében Adyhoz, szeretetében népéhez, eszmé­nyeiben a valódi értékekhez. „Gyötrődve töprengtem — Írja visszaemlékezésében —, mit mondjak el anyámnak leg­újabb forradalmi lépésemről, hogy Adynál jártam. Meg­mondjam neki, hogy a világ is elváltozott attól a naptól, hogy azt az embert megismertem? Adyt! Hogy amint rám néz, A százéves Dénes Zsófia ezért magnószalagra rögzítette üzenetét: Vigaszom, mond­ta, hogy a fiatalok karolnak fel. Számomra nem meglepő ez a nemzedékeket átívelő kézfo­gás, és hinni magunkban is épp ezért merek, mert vannak ilyen múltat és jövőt egybekö­tő kézfogások, N. E.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom