Pest Megyei Hírlap, 1985. január (29. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-05 / 3. szám
1985. januär 5., szombat PEST MEGYEI HIRLAP MAGAZIN 9 Hallana Erzsébet: Hang a hetedikről C send van idebent, de zajaival mégis jelen a serény kinti délelőtt: a szomszédban kaput nyitnak és kitárolnák a kocsival, az utcán valaki szenet lapátol, megeső rren a vödrök fogantyúja, a szemetesautó már elvonult, de tudom, hogy a közeli kis utcákban még ott fújtat, rója köreit. Idebent csend van, termékeny, reménytkeltő csend, munkára buzdító. De megszólal a telefon. Belevisíta csöndbe, szétzúzza. Megadom magam, kelletlenül emelem a kagylót, kelletlenül szólok bele, csak any- nyit: halló. — Te vagy az, anyu? — mondja egy hang a drót végén. De milyen hang — a gerincemben egy nyilal- lás. Valami nyüszítés, valami zokogáson túli, kicsiny, összezsugorodott hang, mélyről, valahonnan a bugyrokból feltörő. Megismerem, hogy nem az én gyerekem hangja, és mégsem vagyok biztos benne. Szem- pillán tásnyi idő alatt végigélem, hová ment, mit csinálhat, nem lehet semmi baja. ez nem is lehet ő, nem is ilyen a hangja! Ez egy kisebb gyereké, nem, mégsem kicsié, inkább egy felnőtt lányé, egy felnőtté — vagy mégis inkább egy öregé, egy apróra aszalódott öregé? Miközben érzem, hogv a rémület egyik hulláma elvonulóban, máris lecsap a másik. Gyere haza, mondja a hang. Hová haza? Ho1 vagy, mi bajod, ki vagy? Kérdeznék, de nem merek. Hiszen ez egv segélykiáltás. A kérdések hűvösek, idegenek, elriasztják, és akkor ott marad egyedül, és még azt sem tudom, gyerek-e vagv felnőtt. A hang csak egy emberi lénv darabja — nedves cserépdarab, melyből nem vehető ki az edény formája. Halló, ismétlem meg csekélyke tudományomat, akár egv varázsszót, az egyetlent, ami ebben a törékenv pillanatban helvénva'ó. Olyan rosszul vagyok, mondja újra á'ffáng. Mégis Ijyerék.' Az a' kis vinnyogó kunkor a szó végén, ahogy belefullad a könnyek gombócába ... Ösztöneim mozdítják a számat: mid fáj? A válasz akár a zuhatag: a fejen!! Nagyon fáj a fejem! A kinyitott gázcsap, a marokra fogott italosüveg, a szétszóródott gyógyszerek homályos víziói helyébe feldúlt lakás képe lép, lezuhant fal, törmelék. Beütötted? Nem ütöttem be, mondja a hang, csak fáj. Sírás, szipogás: gyere haza, anyu. Most már körülményesen, óvatosan bevallom, hogy nem én vagyok az, de majd mindjárt szólok neki, hol is van? Nem tudom. A rádió szól melletted? Igen. Dolgozni van a marnád? Igen. Csak a fejed fáj, más nem? Nem. Vagyis igen, mert beteg vagyok. Azért maradtál otthon? Azért. És hol, hol laktok? Hetedik emelet, de tessék szólni az anyunak. Persze, csak hogy is hívják? Az újra kitörő sírás csuklásai között elhangzik egy vezetéknév, meg az: tessék neki szólni, meg egy kattanás — aztán újra a csönd. Ott állok, kezemben az elnémult hallgatóval. A végén ott lóg egy zsineg. Belemegy a falba. Onnan ki az utcára. Keresztül a városon. A túlsó végén egy kéz, ki tudja, milyen, ki tudja, mit csinál most. Mit csinálna? Vár. Bedobta a palackot a tengerbe. A tenger idesodorta az én délelőtti csöndembe. Mit tegyek? Szólok a rendőrségnek, menjen oda egy kocsi — de hová? Szólok a mentőknek, akik azt fogják mondani: kérjük a címet. Kinek szóljak? Hol van valaki ebben az embertömegben. aki... Odakint az utcán valaki bevág egy kocsiajtót. Zörög a szenesvödör. Ä boltban csapkodják 8 pénztárgépet. Pakolnak a piacon az árusok. Az étkezdékben már hordják ki a tányérokat. Az irodákban telefon lóg az emberek füKi az? hallom a goimbócos-nedves, immár ismerős hangot. Szépen süt a nap, nem igaz? Egy kis fejfájás mindenkivel előfordul. Mesélj valamit, mit is mondott anyu, mielőtt elment? A Petit is még el kell hogy hozza. A Peti is ott van, nem mesz- sze az anyutól. Hol is? Sokáig csevegünk, a hang valamelyest megnyugszik, kisimul, közben mintegy véletlenül kiböki egy intézmény nevét, ahol az anyja dolgozik. Akkor én most elbúcsúzom, és szólok neki, mondom óvatos izgalommal, rendben?! A drót végén halk szippantás, talán bólintanak, és leteszik a kagylót. Most már csak az intézmény számait kell végighívni, ilyen mellék, olyan mellék, fiatal női hang jelentkezik, magyarázkodom, a nő először megijed, aztán kurtán és elutasítóan megköszöni a dolgot, tökéletesen megérteni, mentegetőzöm még egyet, s aztán gyorsan leteszem a kagylót. Ez a része határozottan kínos volt. Mindegy, meg kellett tenni. Térjünk napirendre az egész fölött. Egy beteg gyerek eltévesztette a számot. Föl akarta hívni az anyját, hát mi van abban. Szóltál az anyjának, kész. Jól van, először kicsit megijedtél, akinek gyereke van, arra könnyű ráijeszteni, evvel mindnyájan számolunk, ebből nincs is kiút. A palackot továbbítottuk a címzetthez, magyarázom magamnak, de hiába. Percről percre rosszabbul érzem magam. A hang itt maradt a fülemben. Jön velem, ahogy járkálok, nem tudok tőle szabadulni. liehet, hogy soha többet. Mert már tudom, mi volt ez. Tudom, mi történt ott a hetediken. Hiába szóit mellette a rádió. Hiába nézett ki az ablakon. Lent sem embereket látott, hanem vonuló hangyákat. Idegen hangyalényeket, kilométerekre tőle. Bent minden mozdulatlan volt, a bútorok tá- tQtt szájú halottak,..az ajtó Leselkedő szemű szörny, a Markokban láthatatlan vadállatok. Ha a lépcsőházig elmerészkedne, három ajtót látna, rideg óriásokat, melyeknek négyszögletes szeme mereven bámul rá. Alatta a lépcsőház ásító szakadéka. Senkit sem ismer, senki sincs itt, mindenki eltűnt ebből a kihűlt világból. Hát nem mozdult, Zelk Zoltán ■■ Mint űzött eb Mint űzött eb, vonítva fut a táj fölött a szél, nyomában csörögve, három hűséges falevél. Erdők, ligetek peremén, amerre elhalad: vágyón emelik ég felé a fák ágaikat. Szállnának ök is, mint amott a három falevél — rabok a fák, hús börtönük a nappal és az éj ... Fut, fut a szél majd megpihen és fáradtan piheg s tönödve, hosszasan kering egy kis tisztás felett s nézi: alant, a dúlt füvön sziszegő rozsé ég: öreganyó melegíti bögrényi levesét. Leszáll a szél, belekóstol s morogva fut tovább — széthinti a vidék fölött a szegénység illatát. A költő hagytékából. nem mert megmozdulni sem. Nem tudta, mi hiányzik, nem tudta, hogy ha akárcsak egy idegen is elballagott volna az ablak előtt, talán nem lenne ez az iszonyat. De hát az ő aölakuk előtt nem ballag el senki. A ház előtt a pádon se ül senki, nincs is pad. Nem tudta, mi hiányzik, nem tudta, hogy fél, talán tudta, de okos gyerek nem félhet, mitől is félne, vinnyogni kezdett, valakit szólongatni, de senki sem felelt, már pi.tyergett, de senki se szólt rá, már sírt, de senki se törölte le a könnyeit, már zokogott, bőgött, de senki se adott neki zsebkendőt, visszaszipogta, lenyelte, fuldoklóit, a szörnyek körvonalai el- ködösültsk szeme előtt, mozogni kezdtek, talán most már nem várnak tovább, talán nekirontanak, pedig nincs is itt senki, csak éppen üres a lakás, üres a ház, üres a világ, és okos gyerek nem fél, szívta az orrát, nyelte a sírást, tárcsázott, nagyon fáj a fejem, mondta, és fájt is, tényleg nagyon fájt a feje, nem hazudott, és különben is, mát mondhatott volna, mi baja, hiszen nem tudta. Ezekről a fülsiketítő ormokról, a némán lezúduló lavinák alól lehet-e épségben szabadulni? K ésőbb újra hívott. Csengett a hangja a büszkeségtől. Telefonált az anyukám, hogy jön ám, mindjárt jön. És már nem is fáj a fejem, örülsz neki? Hogyne örülnék! Már majdnem meg is gyógyultam. Ez nagyszerű, de hogyan tudtál megint 'felhívni? Mert az anyukám számát elég sokszor el szoktam téveszteni... Miért nem írod föl? Dé hát föl van nekem írva! Mégis eltéveszted? Ismerem én a számokat, csak néha tévesztem el őket. Miért, hát hányadikos vagy? Én? Én már nagycsoportos vagyok az óvodában! Ilyen kicsi vagy hát, gondoltam. Ilyen kicsik vagytok. De most pont tégedet akartalak felhívni, csengett tovább a hangocska, hogy megmondjam, hogy már nem is fáj úgy a fejem. Igazán kedves tőled. Gondoltam, hogy örülni fogsz. Tóth Endre: Pereg a zúzmara Gótika Jurij Uszanov (Szovjetunió) festménye Hallama Erzsébet (rása első díjat nyert tárca kategóriában a Központi Sajtószolgálat 1984. évi prózapályázatán. Tandori Dezső: Pereg a zúzmara, szinte roskad a fa. Befagyott a Balaton, lomha köd ül a tavon, partján lélek se jár. Bezárt a glccsbazár s a többi kóceráj. A rövid nappalok Mondjunk egyszer róluk Is valamit, így ne csak az ünnepeiket emlegessük és a múlásukat várjuk; ezek a rövid nappalok, szegények, ők is lények, és nem kétséges, hogy a társaink, szürkeséggel, metszett fényükkel, tartózkodó ígéreteikkel, pontos kínálatukkal, és az aligha díszhelyre illő vers lehetőségével. Fölfedeztem őket az idén, lehet, ez Is a tartalékok bizonysága. Elébük-ébredek és kelek, látom hajnal előtti holt időik lámpafényeit, az égen semminek jelét, de hát ilyesmire alig érek rá. Nem sietek, persze, tőlük is idegen az, csak a legcélszerűbben hozzálátok egyáltalán nem íróasztali feladataimhoz, és mert nem egészen a magam érdekében csinálom a dolgot. szokatlanabb a kerete is, a figyelmemé. Talán ez hozta meg őket nekem; hangulattalanságukat már nem érzem ridegnek, elutasítónak; ilyenek, nem tehetnek róla, hanem azért mind mennyi lehetőség. milyen jól beosztható, lehet bennük rohanni kemény, feltúrt gallérral,1 a járást nem akadályozó kabátban, egyetlen óra alatt az'élintézendők sorozata » úgy kipipálható, hogy rögtön nekivágunk valami újabbnak; nem, nem beszélek ünnepeikről, csapadékukról, megannyi tőlük független szervezéstől, én csak őket szeretném legalább megemlíteni, se jó, se rossz, jóval több annál, hogy télen is élek, és mert jóval kevesebb mégis valaminél, magamra vessek, ők elmúlnak, mint akik többet tettek, mint amiről tehettek. Alig dereng a hold, a sirály se sikolt. Rideg a táj és kihalt. Óh, hol a víg, nyári part? Megyek a parkon át, vár a kórházi ágy. Hej, hány hét a világ? Csanády János: Nagy a világ Nagy a világ kicsi az asztal a tisztasága felmagasztal: itt ez a krumplipaprikás ott nyers húsokkal a Világ, itt bőr fedi még lábam, arcom, ott nincs is arc már, csak belek nyers comb-darab a has alatt, a kis asztalon rántott leves, és a szótárakban béke, szédül az ember, ha belegondol, a Nagy-Világ mi végre? A csillagok, azok igen, ., tágul a Világ-egyetem, ez a kis mező Földgolyó zellert és zöldséget terem az esők alatt csendesen, és krumplit, máiét nyújt malaszttal tenyerünkre ha nem vigasztal az E=mc‘! egyenlete fizikus-filozófiák s népbaliada egyvelege. Jehoda János: Tilkröm, tükröm lén. A palack itt van a kezemben, éget, el kellene dobni, de nem tu- f dóm. Zsibbadt érzékeimben még ott az iménti rémület. Az ember mindig kaphat egv telefont. amikor ... az ilven telefonoktól ments mee uram minket. A palackból csak szól. csak nvöszörög a magányos hangocska onnan a hetedikről: gyere haza. anvu. A tel efon könyv szinte magától 1a- poződ’k, ot.t vannak előttem a nevek. öt egyforma családnév. Ezeket most sorra felhíviuk. Amikor tár"«ázni kezdek, eszemben se iut, mit mondok, ha'fő'veszi egv elfoglalt eer rosszkedvű, egy méltatlankodó felnőtt. Törő István: Arcunkat fagy tapogatja, jégvirágok pompáznak mindenütt, ropog a hó, mint a csontunk, ólómként hull a tájra a bánat, álmaink — buborékok — lengenek a horizont alján még kis ideig, s ahogy a busz túráztat a megállóban, ím egyre látom: esik: esik a hó, ablakunkra száll, kabáton, kucsmán fészkel, hiába várjuk a napot ereszek alól, fehérük a föld, lazán felfűzött gyöngyök pottyannak ide is, oda is — fognálak magamhoz, de csak hóesés van köztünk, lámpák és tömeg, ruhám alatt érzem még meleged, takarónk forró szorítását s hallom, hogy káromkodások keserűsége a csöndet hogy marja szét. Tükröm tükröm mondd meg nékem lész-e még e békességem szelídségem megnyugvásom önmagámmal vígasságom lázszemekben tisztaságom altatóda! ringatásom fegyvernyugvó őrzőségem menedékem közösségem tűzszívekben oldatásom kenyér és só fogadásom halálomig forróságom örökmécses lobogásom gyolcsfchcrben húzott ágyam kitartásban igaz társam naphunytával szelíd üdvöm csóváiban tükröm tükröm ...
