Pest Megyei Hírlap, 1985. január (29. évfolyam, 1-25. szám)

1985-01-11 / 8. szám

S31 r-S I ma A PEST MEGYEI HÍRLAP KÜLÖNKIADÁSA XXVII. ÉVFOLYAM, 8. SZÁM 1985. JANUÁR 11., PÉNTEK Reggeli várakozók Az indulatok nem segítenek A fuvarosak nem győzték hordani Tisztességgel, ferősséggel A számok mögött is ott az ember A tervben nem szerepelt az öregek napközije Nem tudom, mínusz hány fok lehet, de mire a monorí főtérről kiérek a TÜZÉP-te- lepre, kőkeménnyé dermed a táskám vállszíja, s nem győ­zöm törölgetni a könnyeimet. Még nincs nyolc óra, de már sor áll a Mátyás király utcai olajkútnál, a' gázcseretelep előtt, előre tudom, hogy a TÜZÉP-en is — de vajon miért toporog kéttucatnyi di­dergő a hal-vad-baromfi üzlet ajtajában ... ? Sorszám szerint Nehéz lett volna eldönteni, hogy a fiatalasszonynak, aki szerkesztőségünk ben kopogott, a dühtől, a kétségbeeséstől vagy a hidegtől volt pipacs­piros az arca. Alighanem mindháromtól. Menjünk ki a TÜZÉP-telepre — kérte —, s nézzük meg, hogy legalább négyszázan gyilkolják egymást és a telep alkalmazottait szé­nért, a rendőrség segítségét is igénybe kellett venni. Kora reggel óta ő is sorban állt, ap­ró gyerekével is csak. nagy ne­hezen engedték előre, s akkor is olyan módon, hogy a kicsi­nek kis híján az ajtófához csukták a fejét. Aznap, amikor a fiatalasz- szony mindezt elpanaszolta, már hajnali fél négykor is sor állt a telep kapuja előtt: Fél nyolckor kezdték osztani a sor­számokat, s fél kettőkor már elkelt 2 ezer mázsa szén — öt­mázsánként. A fuvarosok nem győzték hordani, másnap reg­gel még ott állt fekete hegy­ként a hóban a már eladott, de még széthordatlan ezer má­zsa, s volt még egy bontatlan vagon is. Ezúttal nem volt tömeg, de az emberkupac úgy odaszorult az iroda ajtajához, hogy tűt nem lehetett volna becsúsztat­ni a küszöb alatt. Igaz, hogy attól még nem lesz jobb a szénellátás, ha én most leírom, amit hallottam, tapasztaltam. Az is igaz, hogy miután tisz­táztuk a sorban állókkal, nem szenet akarok és nem fát, haj­landók voltak rést nyitni ma­guk között és beengedni, de azzal az öblös közbekiáltással: — Nem irkálni kell, hanem szenet csinálni! Mégis, azért az sem tanulság nélkül való, ami alant követ­kezik. Bejutottam az irodába, s ab­ban a pillanatban szemtanúja lehettem egy sírós összecsapás­nak. A sorban állókat ugyanis sorszám szerint kettesével en­gedik be, s egy fiatalasszony — kijátszva a kintiek ébersé­gét is, hatvanas számával mindjárt a liuszonötös után toppant be. Azonnal menjen ki, ilyet nem lehet csinálni, mondták neki, de az asszony sírva fakadt és lecöveikelt az ablak mellett. Pestre jár dol­gozni ő is, a férje is, három gyerekük van, s már csak két napra elég a nyáron vásárolt harminc mázsa szenük mara­déka — szipogta. Mit lehet tenni? Megkapta az öt mázsa szenet. S jötlt nagy dérrel-dúr- ral egy termetes fiatalember, azonnal nekitámadva Fűzfa Gézáné telepvezetőnek: — Tegnap azt mondta, hogy én ma már nem állhatok sor­ba! De mit gondol, meddig elég öt mázsa szén? Én egye­dül élek, nincs pereputtyom, hogy öten-hatan álljunk, itt mindennap. — Egy fuvaros segédje szól közbe: — ... na és hol voltál a nyáron, amikor tele volt itt minden jszénnel?! Te maszek fűszeres vagy, nem tudtad volna megvenni?! — Megvettem én ötven má­zsát! — ez a válasz már ne­kem szóL — De hát nagy a la­kás, három szoba, hall meg minden, elfogyott a tüzelő. Ki tiltja még, hogy akár minden­nap ideálljak? Csak öt mázsa Fűzfa Gézáné és munkatárs­nője a pénztárban nem győz­nek nyelni. Tegnap rájuk tör­ték az ajtót. Lehordják őket piszkos k.-naik, szemétnek, ami éppen a fagyoskodástól, a rémtörténetektől és egymástól felajzott sorállóktól telik. — Kötelesek vagyunk mi tűrni ezt? — kérdezi Ilonka a pénztárban, majdnem sírósan. — Amit itt művelnek az em­berek, az félelmetes. Belökdö- sik egymást az árokba, hiába osztjuk ki a sorszámokat, du­lakodnak a helyekért, felelős­ségre vonnak bennünket, hogy Irsám is vittek szenet. De hát hogy tudnánk ilyen körülmé­nyek között még személyi iga­zolványból is ellenőrizni, hogy ki hová valósi?! Kint a fagytól ropogó udva­ron sűrű egymásutánban még a következőket hallgatom vé­gig: — Ne szidjam a fuvarosokat, mert nem igaz, hogy kétszáz forintért állnak sorba mások helyett, sőt, akad, aki borra­valót sem fogad el. Ez a hall­gatóságból némi derűt vált ki. Az is igaz viszont, amit Szá­va Rezső, az egyik fuvaros se­gítője mond el: ők sem majá- lisoznak azért az utóbbi idő­ben. öt mázsa tüzelőkkel kó­vályognak Vasadtól Péteriig, s mert nem mindenütt tartóz­kodnak otthon, esténként újra indulnak bekasszírozni a fu­vardíjakat ... Megtudom azt is, hogy akad­nak, akik hajnalban sorba- állnak, s később száz forintért árusítják a sorszámot. Ki figyel oda ? Hallom: ugyan hová viszik a dugig pakolt nagy teherko­csik a rengeteg szenet, amikor á tömeg már szétoszlott, s az ilyesmire ki figyel oda? A nem kielégítő tüzelőellá­tás bizony nehezen átvészelhe­tő napokat hozott Monoron is. Elszabadult indulatokkal azon­ban ezen csak rontani lehet. Koblencz Zsuzsa Kulturális program Ecseren, 18 órától: a népi tánccsoport próbája. Gyomron, 17-től: karate, 19- től: ifjúsági klubiogialkozás. Az úttörőházban, 14-től: sakk szimultán, 14.30-tól: a bélyegszakkör foglalkozása és nótafaképzés. Monoron, 17-től: szabás­varrás tanfolyam haladóknak, 17.30-ít>l: német nyelvtanfo­lyam. Néhány évvel ezelőtt a gyömrői 4. számú (Kossuth Ferenc utcai) általános iskolá­ban már próbálkoztak jégpá- lyakészítéssel, de hamar el­ment a kedvük, mert az idő megenyhült, s odalett a jég. De ha már megvette az isko­la a 20 pár korcsolyacipöt, azt használni is akarták, lejártak hát a közeli strandra, a test­nevelést órákat a jégen tar­tották, Borbás Ottó testneve­lő tanár irányítása mellett. Az iskolában hagyományai vannak a korcsolyázásnak, hi­szen országos úttörő-olimpiai bajnokok is koptatták a pado­kat: Matyó Márta, Frühwirth László, Szabó Imre nyakába aranyérmet akasztottak a 70- es évek elején. A testnevelő máig büszke régi tanítványai­ra, akik dicsőséget szereztek maguknak és az iskolának egyaránt. Permetező eljárással A gyömrői strandon ezek­ben a napokban csak egy kis felület alkalmas a korcsolyá­zásra, ezért határoztak úgy a múlt héten pénteken az isko­la pedagógusai, tanulói, hogy korcsolyapályát alakítanak ki a bitumenes kézilabdapályán — Csak egyszer kellett ki­mondani az ötletet, máris so­kan jelentkeztek, hogy jön­nek segíteni — mondja Han­Minthogy egyes előítéletek élénken élnek bennünk, még véletlenül sem hibáznék rá — ha nem tudnám — Göblös Imréné hivatására. Most is úgy volt, hogy amikor szoká­sos szerkesztőségi tervünket készítve elkezdtek röpködni a levegőben az oly sűrűn előke­rülő „gazdasági szabályozók”, „gazdálkodás" és „költségve­tés” kifejezések, egy fogódzót kellett keresnem, amiben a szárazán roppanó szavak kö­zött megkapaszkodhatok, á eszembe is jutott: hiszen ezek mögött is ott van az ember. Például Göblös Imréné. Ide kívánkoznék néhány jelző, hogy fiatal, kedves, hogy min­dig elegáns, etekért bizonyára haragudna, ugyanis, mint mondja, nem szereti, ha ref­lektorfényibe kerül, érzése sze­rint erre sem cselekedeteivel, s tulajdonságaival nem szol­gált rá. js!:a Göblös Imréné pénzügyi osz­tályvezető a monori tanács­nál. Az osztály 17 munkatárs­ból áll, dolguk százféle, ebből a címszavakat jegyzi meg a hozzá nem értő: a tanács fej­lesztési alapjával és működé­si költségvetésével kell nap­rakészen törődniük, a fejlesz­tésekkel, beruházásokkal, a tanácsi intézmények zökkenő- mentes működtetésével, pénz-, terv- és munkaüggyel, s az osztályon belül zajlik az adó­hatósági munka, pénzügyi fel­ügyeletet gyakorolnak a vá­roskörzeti takarékszövetkeze­tek felett, ellenőrzik a körzeti tanácsok és a különböző tár­saságok (vadásztársaságok), egyesületek pénzügyeit. Mármost az ember úgy képzeli, hogy az osztályvezető ezek után ki sem látszik a szá­mokból, a jogiszabályokból, a közlönyökből, hiszen a gazdál­kodás szinte percrekész isme­reteket igényel. — Na, azért nem ... — mo- solyodik el Göblösné. — A számok nem temetik el az embert. Én például nagyon szeretem a számokat, mert reálisak, nemigen lehet buj­kálni közöttük. Jó velük ter­vezni. Most például, hogy köztudottan csökkentek a le­hetőségeink, izgalmas dolog keresni, hogyan lehet a ke­kó István igazgató. — Borbás Ottó, Baltigh Gerzson és Nagy Józsefné irányítása mellett ja­nuár 4-én, pénteken fogtunk hozzá a jégpálya építéséhez. A szülők közül is többen fel­ajánlották támogatásukat, a közelben lakó Benkó József magániparos és Somogyi Gá­bor, az ÉSZKV telepvezetője segített a regtöbbet. — Pedig nem is volt olyan könnyű a jégpálya létesítése — veszi át a szót Borbás Ot­tó, aki húsz éve tanít ebben az iskolában, most a nyolca­dikosok osztályfőnöke. — Először meg kellett tisztítani a terepet a hótól, majd négy napon keresztül permetező el­járással hizlaltuk a jeget, amelynek vastagsága a 800 négyzetméteres területen egyenletes, mindenütt három és fél centi. A pedagógusokon, szülőkön kívül természetesen segítet­tek a felső tagozatos — főleg VII.—VIII. osztályos — tanu­lók is. Lázban égett minden­ki, a hét végén is iitt serény­kedtek többen, hogy semmi akadálya ne legyen a hétfő délutáni nyitásnak. — A község többi iskolájá­nak egy-egy plakátot küld­tünk a faliújságjukra, amely­ben szeretettel meginvitáltuk őket az avatóra, s természete­sen szívesen látjuk őket más­kor is. A plakátok aljára csak vésből többet kihozni. S a mindennapi élet váratlan helyzeteket is teremt olykor: a tavalyi tervben nem szere­pelt például az öregek napkö­zije vízellátó berendezésének nem kevés költséggel járó sze­relése, mert nem tudhattuk előre, hogy elromlik. Mégis meg kellett oldanunk, min­denképpen, s addig töpreng­tünk, csoportosítgattunk, amíg sikerült. És az ilyen sikerél­mények továbblendítik az em­bert ... A „csoportosítgatáshoz” per­sze alapos áttekintőképesség kell. Hogy Göblös Imréné az apróbb dolgokban is otthon van, azt nem egy példa bizo­nyítja. Szó esik, mondjuk a végrehajtó bizottsági ülésen arról, mi van a péteiri óvoda hőtárolós kályháival. Kell-e tudnia a pénzügyi osztályve­zetőnek, hogy fci vállalta a szerelést, milyen határidőre, s hogy hol tart éppen a do­log...? Göblösné tudja, a kérdésre azonnal válaszol. De hogy éppen ezt a példát em­lítem, nagyot sóhajt, s azt mondja: épp ma reggel kel­lett önkritikusan megállapíta­ni, hogy a tanács most bi­zony impotens volt, a péteri óvoda kályhaügye még mindig csak vajúdik ... — Nagyon rosszul viselem el, hogy ha valaminek a meg­oldása nagyon jogos, azt mi ne tudjuk összehozni. A 84-es esztendőt nehezen kezdtük, a közigazgatási átszervezés so­rán kisebb lett a létszámunk, mint amit a munkamennyiség és a tempó követel. Össze kel­lett szoknunk, s összehangolni a területeket, ráadásul az elő­re remélt anyagi elismerést sem tudtuk biztosítani. Az osztályról jó néháhyan távozni akartak, igen sok sze­mélyes beszélgetés eredménye az, hogy mégis együtt va­gyunk mindannyian, s hogy azt mondjam: ütőképesen. Ez­zel azt akarom mondani, hogy vezetni sem könnyű. Négy évig a volt járási hivatalnál is osztályvezető voltam ugyan, de most sokkal közvetleneb­bek, mérhetőbbek a sikerél­ményeim. Egy aprócska tárgyalóasztal­nál ülünk, az osztályvezetői ennyit írtunk: Belépődíj: ud­varias viselkedés! Elérkezett a megnyitó nap­ja, hétfő délután négy óra­kor csaknem százan vártak arra, hogy a jégre mehesse­nek. Hankó István néhány szíves mondat kíséretében ad­ta át a jégpályát a gyerekek­nek. Hamar színes forgatag alakult ki a tükörsima felüle­ten, többen hatalmasat poty- tyamtak, de aztán hamar láb­ra, akarom mondani korcso- lyaélre álltak és siklottak to­vább. A tornaszoba ajtajából vidám discozene harsogott, felgyújtották a pálya melletti villanykörtéket, jól mutattak a színes lampionok a jég fö­lött, amelyek a nyolcadikos lányok keze munkáját dicsé­rik. Forró tea Baltigh Gerzson a Vl/b. osz­tályfőnöke: — Ebben az iskolában kezd­tem tanítani, jó kollektíva a mi testületünk, igy hát sem­mi különös nincs abban, hogy elkészítettük ezt a jégpályát. A mi osztályunk lányai vál­lalták, hogy forró teát készí­tenek minden délután, s szo­lid áron árusítják a melege­dőhelyiségben. A pénz ter­mészetesen az osztálypénztár­ba kerül. Ha lesz rá igény — holnaptól zsíros kenyeret is ehetnek a gyerekek. Elhatá­roztuk, hogy a pedagógus kol­légák között elosztjuk majd a napi ügyeleteket, mert a kor­csolyázókra vigyázni kell. Mindig, nehogy valami bal­eset történjen. A jégpálya közös munkával készült, re­méljük sokáig használhatjuk. szoba egyszerű, a legszüksé­gesebb holmik rendjét csak egy piros mikulásvirág bontja meg. — A gyerekkoromból, ott­honról én erős kötelességérze­tet hoztam maagmmal — mondja,, s letép egy száradó levelet a virágról, a szemé­lyesebb vallomást a közömbös mozdulattal takarva. — A csa­ládban mindenki pedagógus, án akartam valami mást, ezért is jelentkeztem érettségi után a közgazdasági egyetemre. De az alaptulajdonságom azért megmaradt, és szeretném to­vábbadni a két gyerekemnek is: másoktól az ember csak annyit várhat el, amit önma- , gától tisztességgel és felelős­séggel megkövetel. Frázisnak hangzik? — néz rám szinte ijedten. — Mert én komolyan gondolom ... — Mindig vannak nagy fel­adataink. A mai napig nosz­talgiával megyek el a rende­lőintézet mellett, mert eszem­be jut, hogy mi bonyolítottuk a beruházást, napi kapcsolat­ban a ceglédi építőkkel és az Omker-rel. Most nagy. vára­kozással nézek a település- fejlesztési hozzájárulás előké­szítése és bevezetése elé, ha­talmas munka lesz, rendkívüli együttműködést igényel a la­kossággal. :::::: Kicsit hallgattunk, aztán Göblös Imréné megint meg­jegyzi, kis mosolygós fintor­ral, hogy rossz riportalany, és hogy: — ... szóval, én nagyon sze­retem a munkámat. Örülök, hogy a mostani vezetéssel ennyire •összehangoltan tudunk dolgozni. Bánt, ha egyes je­lekből azt látom, a tanácsta­gok, akiknek közreműködésé­vel. jóváhagyásával zajlanak a változások, nem mutatnak kellő érdeklődést, vagy ná­luk akad el egy-egy fontos információ a közösség felé. Hiszen mindannyian ugyan­azt kellene hogy akarjuk: le­hetőséget teremteni minden jogos igény megoldására, mindarra, amit elvárnak tő­lünk, s amit pénzügyi kondí­ciónk lehetővé tesz. Oldott a hangulat a jégen és a pálya szélén egyaránt. Néhány szülő érkezik, kíván­csiak csemetéik korcsolyázó tudására. Van, aki még csati botladozik a jégen, a nagyoD- bak: Fórizs Zoltán, Szabó Sándor meg már nagy biz­tonsággal kezelik a hokibotot, ütik a pakkot. Persze könnyű betalálni a kézilabdakapu­ba, de lesz majd kisebb — méretes — jégkórongkapu is. Benkó József filmezik a Chinon felvevőgéppel, a szí­nes film megörökíti majd a megnyitás vidám pillanatait. A 4. számú Jelky András út­törőcsapat archívumában ke­rül majd a film, oda, ahol már több celluloid szalagot őriz­nek az iskolai eseményekről. Egyre jobb a hangulat. Dzulik Ildikó, Matyó Mária, Huszák Ágnes, Barta Tímea nyolcadikosok büszkén mesé­lik, milyen nehezen sikerűit felkötniük a lampionokat. A melegedőben Megyeri Dóra. Németh Edina és Oláh Tünde hatodikosok a forró teát olyan szívesen kínálják, hogy nem lehet ellenállni. Megkóstoltuk mi is, nagyon finom volt. Borbás Ottó előtűnik a tö­megből, s ezt mondja: — A héten már itt tartunk meg minijén testnevelésórát. Az a célunk, hogy minél több gyerek tanuljon meg korcso­lyázni. Reménykedünk, hogy sokáig lesz alkalmunk élvezni a jeget. Érdemes követni Egy iskola összefogott, a szorgalom, a kitartás remek jégpályát eredményezett. Csak ajánlani tudjuk a városkörzet többi iskoláinak is ezt a ne­mes kezdeményezést. Lehet — sőt érdemes követ­ni. Megéri! Gér József (ISSN 01»—2631 (Monori Hírlap) n memóriáin ehéz a toll, sohasem volt még ilyen nehéz... Nézem a szerkesztőség aj­taját, hátha belép rajta valaki — Szenyán Tibor — egy szellemes köszöntéssel, jó, viccel vagy akár dühö­sen. Mindegy: csak pezsdül- jön meg a levegő, oldódjon a napok óta fojtott hangu­lat. Hiába. Búcsúztatni idegent is ne­héz. Hát még az ifjúkori barátot, diáktársat, az elv­társat, a munkatársat. Mert Szenyán Tibor mindez volt mindannyiunknak. Nagy ki­térő után kerültünk ismét egymás közelébe, de alig rakta le táskáját az első napon, a monori NEB szerkesztőségünkkel ;zem- közti irodájában, máris a régi emlékeket idéztük, a régi barátokat emlegettük. A gimnáziumot, a nagy fu­tást Csévharasztról, a nyár­egyházi hónapokat, az épí­tőtáborokat, valamikori fo­tósunk ócska Steyer Pucá­ját. Derültünk — kicsit ha­darva, orosszal keverve el­mondott — omszki történe­tein ... Dolgoztunk, ötle­teket, témákat adott — utoljára szilveszteri szá­munkhoz —, néha a segít­ségünket kérte. Bosszanko­dott. Viccel oldotta a mi dühöngéseinket. Jólesett. Vajon mit tudtunk mi vi­szonozni ...? a reggel először nyílik az ajtó, még mindig fölkapjuk a fejünket. Hiá­ba. Szenyán Tibort már hiába várjuk. Hozzátarto­zóival, barátaival, tisztelői­vel együtt ma délután 14 órakor a péteri községi te­metőben kísérjük utolsó út­jára. Emlékét megőrizzük. K. Zs. Vidám délután az iskolaudvaron Színes lampionok a jég fölött £ Napok óta tart a kemény tél, a hőmérő higanyszála a £ hét elején mínusz 20 C-fok alá süllyedt éjszakánként. ^ Rohamosan fogy a háztartásokban a tüzelőkészlet, mert '/ a szokásosnál is jobban kell fűteni a helyiségeket. S % amennyire bánkódik a többség, legalább annyira örül a £ kisebbség, "a téli sportok szerelmeseinek tábora. A he- y gyekben sportolásra alkalmas a hó, befagytak a vizek, í lehet tehát síelni meg korcsolyázni is.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom