Pest Megyei Hírlap, 1984. december (28. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-24 / 302. szám
1984 December 24., HÉTFŐ p E ST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 13 Besze Imre: Dal fájó lábú szellő szárny szárnyas szellő fájó lába szcllűs szárnyak éjszakája éjszakának szellő lába elszalad elragad futó napok fénye éget égő fényű futó napnak felhőszínű nyája béget égő napok elmaradnak egyedül egyedül Keresztury Dezső: alvó hajnal fehér melle duzzad sorvad feketére varjúcsőrük kalapálnak karperecét a halálnak feketén feketén temetések feketéje feketeség temetése tüzet fúvók havat őrzők tüzes havakat köszöntők itt a tél fű a szél Karácsonyi rondó Hó a vén tanyán Gácsi Mihály tusrajza Népszokássá lett a fenyőfa, gyertya, cukor, aranydió; — muszáj-ajándék kell, mióta Mikulásból lett Télapó. Bennem zsigermclcgen csak az él, mit csöndjéből gomolygat föl a mély; pihenő, kérődző állatok, betlehemezö pásztorok közt én is játszó gyerek vagyok, a „haj regő rejtem”, a láncos bot, csillagos ég, imbolygó mécsek, éjféli mise, hars hálaének. Ébred a vágy, a remény, hogy újra- szülctik bennem, mi eddig is súgott szavaim értelmét tudva, s élni tanított azzal is, hogy semmit szószerint ne vegyek, ünnepet, magányt, kínt, örömet: kotlott gomolygó mélyeimen s jeleket költött ki a kegyelem. A megváltást váró századok újraszültek egy csillagot; leheltek a jászol barmai, s robogtak Hcródes gyilkosai, Máriát József s a Kisdedet csak azért rejtette, szöktette meg, hogy ne vesszen zsarnok kardia alatt; legyen Isten-Atyjának Áldozat. Napfordulóból lett karácsony, a Mikulásból Télapó, az ember száll rakétaszárnyon, s a Kozmoszból mi várható? , SzeneséiCtem eiső hónapjának a végén váltottam előszór szót Muzulmánnal. Egyszer úgy deltáiban mellém telepedett, s minden bevezető nélkül azt mondta; te nem vagy közénk való. Bárhogy igyekszel, csak vendég maradsz. Meglepődtem. Napok óta ezen törtem a fejem én is. Nem tudok azonosulni ezzel az élettel — zakatolt bennem. A vendég kifejezés az érzésemnek a pontos fogalmi megfelelője volt. Nem válaszoltam, Muzulmánt azonban figyelni kezdtem. Egy volt a telep csövesei közül. Ragyás arcú, horpadt mellkasú, görbe hátú, elhasznált ember. A beesett szemek körül élesen kiugrottak a csontok, csak a bőr takarta azokat feszesen, ragadva az élekre, a húst kiszívta alóluk a készülődő halál. Egyszer fürdés közben is láttam őt. Borzadállyal, de delejezetten vizsgáltam a csontjait, ízületednek a mozgását, attól féltem, hogy egy reccsenéssel valamelyik kibújik. A gyógyításra tett kísérletek eredménytelenek voltak. A kórházból a telepre jött, folytatta az ivást, a rend- szertelen étkezést, a lócán alvást, egyszóval a csöveséletet. Alig haA költő Váci Mihály ifjú olvasók körében Vicsotka Mihály: Muzulmán ladta meg a negyvenet, de ez nem is számított, mert sosem kérdezte meg tőle senki, tudták, hogy az o állapotában ez majdnem közömbös. Gyakran jött rá köhögiásá roham. A mindlig gondosan fésült szálas fekete haja a rázkódás ütemére egyre előbbre hull ott, a kezébe temetett arca esett, esett, be egészen a két térde közé, a hátgerinc a hála közepén megemelte a kockás ingét. A roham után ebben a testhelyzetben pihent percekig, majd az arcát szabaddá téve megigazította a haját és felállt. A dolog, mint az élet velejárója, el volt intézve. Muzulmán nem volt megtűrt ember a telepen. Hallgatólagos megegyezés létezett a telepvezető és a csövesek között. Mindenki úgy tesz, mintha nem laknának ott, cserében mossák a lehordók ruháit, takarítsák, locsolják a területet. Ö a mosást vállalta — negyven szenest kellett ellátnia tiszta ruhával $ minden darabért tíz forintot kapott. Valamikor mosógépe és centrifugája is volt, néhány éve azonban már csak ütött-kopott lavórban mosószódával dolgozott. Muzulmán tehát deklasszálódott. Ahogyan fogyott az ereje és az életben maradásának esélye, úgy törődött egyre kevesebbet a hivatásával. Korábban takarékbetétkönyvvel is dicsekedihe tett, ma már csak egyik napról a másikra élt. És ez a roncs mégis felette állt nemcsak a csöveseknek, hanem a lehordók nagy részének is. A rongyaiban is ápolt maradt, a trágárságok és az erőszak ellen a valahol valamikor ráragadt jólneveltségét, büszkeségét vetette be fegyverként. Mindez azonban csak addig tartott, amíg az alkohol hatása állattá nsm változtatta. Tehetetlenül néztem, miként süllyed durva tréfák, súlyos trágárságok eszközévé. Fokról fokra hajtotta végre újabb és újabb 'sörért, a legmegalázóbb utasításokat is. Egy napon fuvarból érkezvén, már a ZIL fülkéjéből láttam a jókora csoportot, amiint érdeklődéssel figyel ogy körében zajló esemény t. Az egyik legvadabb szenes megvásárolt az öltözői büféből tíz üveg sört. Előbb mindegyikből a telep részeges kutyája ivott, majd Muzulmán köve.kez- hetett. A szigorítást jelentette, hogy az üveg száját megtörölni nem lehetett. A Vezér vigyázott a megállapodás megtartására. A szárnysegédek közül kettő fogta az állatot, egy pedig cumiztatta az üveggel, A ku- tya szemfogai mögött folyt a ha,b. Muzulmán kimeredt szemekkel nézte a már negyedszer ismételt jelenetet. Egy lócán ült, szemben az ivó- tácsaival, a sorba rakott üvegek fedezékében. Senkit sem látott, sem a megvetés, sem az utálat, sem a részeg röhej keltette zaj r,sm jutott el a tudatáig. Gépiesen nyúlt a feléje tartott alkoholért, nyitott, ég felé fordított szemmel hajlította egyre hátrább a fejét. Csupacsont nyakában meredtek az inak, a sovány ádámcsutkája nyugtalanul mozgott. Olyan csend volt, hogy a nyelések zaját hallani lehetett. Az undor, amely töményen csapódott ki az ember szája körül, még ezeket a sokat próbált vigiéceket is hangtalanná tette. Tehetetlen dühvei néztem őket. Féilrészegek voltak, durváik és koszosaik. Szenesemberek, akik naponta találkoztak ü'”felekkel, s ha akarták, udvariasak és simulékönyak is tudtak lenini. Akik józanom és felöltözve, a villamoson vagy a közértben megtévesztésig hasonlítottak más emberekre. A kutya az ötödik üvegre ráhányt. Talán mélyebbre dugták a torkára. Nyújtották Muzulmánnak. Nem bírtam tovább. Elkaptam a Vezer csuklóját. — Elég volt! Ezt nem csinálhatjátok tovább — szakadt kii belőlem. — Te minek szólsz bele a játékunkba? — egyenesedett fel fenyegetően. — Térjetek észre!! Megölitek ezt az embert! Kirántotta a csuklóját a kezemből A sör vastag sugárban csíkot húzva a levegőben ömlött a kőiben állókra. — Coki, mert a pofádba nyomom, mint a kutyának. — Szólóban jöhetsz — feleltem. — Ha a többiben van vagányság, veszteg marad. Merev testek csendje ölelt. Éreztem, hogy a következő másodpercek döntők lesznek. Vagy dagadtra ver- , vagy nyerek. Mindent egy lapra tettem fel. Borzalmas erővel szájba rúgtam a lógó fejű kutyát. Felvonított, a hátára fordult, és mozdulatlan maradt. A jelenet hatása engem is váratlanul .ért. Éreztem, hogy az ugrásra kész izmok meglazulnak, s rés nyílik a körön. — A sör az enyém. Azt csinálok vele, amit akarok. Az öltöző illegális sorbánjában 10 forint volt egy üveggel. Első osztályú nyereséggel dolgozott. — Kétszázat adok érte, és semmi közötök hozzá tovább. — Nem hittem komolyan, hr— ezzel megoldom a dolgot. Meglepetésemre a Vezér nyújtotta a markát. — Ide vele! Most már nyugodt voltam. A megállapodás és az „üzlet” — ennyit már megtanultam — ebben a körben szent volt. Odaadtam a két piroshasút, a társaság egy része röhögött, röhögve távozott, mások vártak a sörre. Muzulmán ült, a szemét az üvegekre szegezte. A tudatáig semmi sem hatóit el a történtekből. Leguggoltam az ital mellé, s szépen, komótosan önteni kezdtem, ki a földre. A harmadiknál tarthattam, amikor Muzulmán felordított, és a hátaimra vetette magát. Bármilyen kicsi volt is a testsúlya, feldöntőt; Beleharapott a fejembe, a kiét kezével csépelte a hátam. Ügy tűnt, hogy megőrült. Leráztam magamról és hátracsavartam a karját. Értelmes szó: nem mondott, csak zihált, s hajolt volna le a sörért A maradék ke. üveget felrúgtam. Végre jött valak segíteni. Megfogta Muzulmán lábú;, s bevittük á lócájára. Csak a köhögés jelezte, hosv él. Az eset után jó ideig nem váltottam szót vele. Megtudhatta valakitől, hogy mi történt, mert került. ®|y a szenes ruháimat kimosva találtaim a szekrényben. Nagyon megörültem a dolognak, de senkinek nem szóltam. A mosatás díját este ott hagytam a felső polcon. Nem vitte el senki. Aztán hét végén megint tiszta ruha várt, de a pénz mindig ott maradt. Tudtam, hogy Muzulmán a tettes, valahogy meg a.rartam neki köszönni a dolgot de megelőzött. Egy délután ©dasemfcrdált hozzám. — Csuda nagy verést kockáztattál meg értem. Az ingyen munkádra nincs szükségem — mond iám. — Ha örömet akarsz szerezni nekem, ne íg,t — Azt én nem tudom megtenni'. Sok úgysincs hátra, hagyj engem élni kedvem szerint. Nékem mindegy, meddig világítok, de senki ne szóljon bele, hogy mát csinálok. Mól. te se! Magamra hagyott. Bement az öltözőbe, és csodálatos baritonná; kezdte; Ma önről álmodtam megint, bocsánat asszonyom. Hallgattam a beteg tüdő táplálta gyönyörű hange, Nőnapokkal később tudtam meg, hogy valamikor a zeneművészeti főiskola ének tanszakán a harmadik évig jutott. igézetében dékozott meg Váci Mihállyal; miután megkedveltem mint költőt, megkedveltem mint embert is őt. Kurtára szabott életében soha nem feledte, hogy nyírségi, ennek a sokat próbált népnek a gyermeke. Ez a nép küldte az irodalomba, s szellemi mandátumát később kiegészítve, az országgyűlésbe is. Tiszta szívvel, nemes szenvedéllyel tette a magáét, a költő igényes szavával és a közéleti ember felelősségtudatával vigyázta az egykori kisemmizett nincstelenek alakuló új rendjét. Féltő szeretettel óvta a jót, s hangosan támadt mindenre, ami arra árnyékot vetett. Egy alkalommal, amikor egy meglehetősen fanyalgó méltatás jelent meg a Kelet jelöl című válogatott, kötetéről reá jellemzőn visszafojtott indulattal mondotta: Idegeimben nyugtalan örökséget hoztam magammal. A szegények, az elesettek fájdalmát. Én a politikát a magam számára nem alkalmi feladatnak tekintem, hanem életre szóló szerelmes, szép küldetésnek. Természetesen, mint költő, úgy szolgálom legjobban, ha messze tekintve idézem a jövőt, s perbe szállók — a családtag jogával élve — a még köröttem, az országban lépten-nyo- mon fölbukkanó hibákkal, hanyagságokkal. Változott emberi viszonyaim nem tehetnek kényelmessé, megalkuvóvá. Valóban, ahogy másik nagy költői példaképe. Petőfi Sándor, Váci Mihály sem alkudott meg a kényszerűen rátámadó körülményekkel. Politikus, közéleti költő volt, a szó legnemesebb értelmében. Szocialista líránk egyik nyughatatlan álmodójának minden sora megszenvedett vallomás, lázadás a megkövesedett régi ellen. Verseit a népköltészet hagyományait őrző. korszerű hang- szerelés jellemzi, és a mélységes hit az ige megváltó erejében. A halála előtti utolsó másfél évtizedben a siker is a sarkába szegődött. A két József Attila-díj után a Kos- suth-díjjal is megtisztelték. Nemcsak életében hatott, o’- vasták, szavalták, hanem ma is — amikor születésének hatvanadik évfordulójára emlékezünk — költőd igéi elevenen élnek az olvasók szívében. SZOMBATHELYI ERVIN Váci Mihály szüleivel
