Pest Megyei Hírlap, 1984. december (28. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-15 / 294. szám
1984. DECEMBER 15., SZOMBAT PEST MEGYEI HfRLAP MAGAZIN 9 iPalotás Dezső: Honfoglalás — Olcsó. Nagyon olcsó, kedves. Ilyen olcsó albérletet ritkán kapni — mosolyogta a jó hetvenes (esztendős és kilós) hölgy —, és a közlekedés is kitűnő. Tíz lépésre a buszmegálló... — És másfél órányira a város, négy átszállással — szögezte le Vébé. — Tízpercenként járnak a buszok. Kitűnő az összeköttetés — ragaszkodott a nő az álláspontjához —, és csak ötszáz havonta... — Rendben van. Megnézhetném? — Erre tessék, kedves... Vébé a nagyvirágos, hátul felkapó pongyola nyomában cipelte két táskáját. Megkerülték a házat, s a kert végében, paticsfalú kis házikónál álltak meg. — Ez volna a kiadó szoba? —■ álmélkodott gonoszul Vébé. — Nagyon tiszta, kedves kis szoba, négyszer háromhatvanas, újszerű ággyal, asztallal, székkel, van egy kis kályha is ... — Kályha nem kell. Nyár van. Háromszáz. — Hogy képzeli, kedves, még az ötszáz is hallatlanul olcsó, és a közlekedés... de tessék, fáradjon beljebb, nézze meg maga is. — És az a deszkabudi... maguk is oda járnak? — Nem, kedves, de hát megértheti ... — Megértem. Háromszáz. — Maga aztán tud alkudni, fla- t&lember. Vágjuk ketté a különbse. get, legyen négyszáz, jó? És még valami. Itt lakik Gizus, férjenek össze... — Hoppá, álljunk csak meg. Erről nem volt szó. Hány éves a Gi1 zike? — Haha, Gizus macska.... — Haha. De miért kell vele laknom? — Gizus mindig is ott lakott. Máshol már nem is tudna megszokni.'És nem szabad kiengedni, mert ha elkódorog, nem találna vissza, jaj, én meg is halnék... Gizus a lába körül sétált, hozzá- dörgölődzött, emelt farokkal móri- kált; szinte elviselhetetlen látvány volt ez Vébé számára. — Rózsaszín masnis ruhába öltözött matróna, az vagy. Még annál is rosszabb vagy — mondta —, ne tedd, ne tedd ezt, amúgy is kapsz enni. Visszataszító állat, megosztom vacsorámat, megosztom én veled — szavalta, a paprikás kolbászból le- kanyarított egy bakarasznyi darabot, és a macska elé dobta. Gizus megszagolta, Vébére nézett, majd sértődötten elvonult. „Éppen úgy riszál, mint a gazdája’’ — gondolta Vébé —, „no nem baj, majd megeszed, ha megéhezel”. Tévedett. A macska hajnalban felnyávogta álmából; a tányérja előtt ült, de a kolbászdarab még mindig érintetlen volt. „Borjúhús — dühöngött Vébé —, borjúhús, fityiszt! Magamnak sem jutna rá. Te rohadt dög, kézrebbentő hülye elnyomó ... gondoskodjon rólad a gazdád, ha már így szoktatott”! Sokáig csengetett az elülső ház ajtaján, de senki nem nyitott ajtót. Végre a szomszédasszony előjött, és átszólt a kerítés fölött: — Elutazott mindenki vidékre, a rokonokhoz. Nem tudta? — Nem. Nem tudtam,.. Este a kolbász még mindig érintetlenül hevert Gizus tányérján. „A te bajod” — morogta Vebé, és lefeküdt. Amint elaludt, a macska rögtön felnyávogta. Vébé hozzávágta a cipőjét, erre csend lett. Félóra múlva Vébé ismét éktelen nyervá- kolásra ébredt. Elkapta a macskát, nem törődött a karmolások okozta fájdalommal, feltépte az ajtót, és kidobta Gizust. De megfeledkezett a nyitott ablakról. Gizus beugrott, megint felébresztette Vébét, és többé nem hagyta magát megfogni. Vébé másnap délelőtt gyűrötten, kialvatlanul, ásítozva utazott be munkahelyére, elkéred zkedett né- hán.y órára, és, mekivágptt_a városnak; Albérletet'keresett. 1 — Nem, kérem, sajnálom, de már kiadtuk. Még tegnap. Sajnálom. — Elnézést a zavarásért. — Kétezer, olcsóbban nem lehet. Gondolja meg, főzőfülke is van, fürdőszobahasználat... — Jó, kiveszem. — Három hónapra előre kérném a hért, uram ... — Három hónap ... köszönöm, akkor tárgytalan .., Nem ment vissza a munkahelyére. A város parkjában kóborolt, bement az állatkertbe is. Az egyik ketrec előtt megtorpant: az állítólagos VADMACSKA kísértetiesen hasonlított lakótársára. Színben, nagyságban, kövérségben; és mintha gúnyosan sandított volna Vébére. Kétkedve és szégyenkezve hazarohant, és megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy kínzója otthon tartózkodik. Némi ielkitusa után vett három borjúhús konzervet. Alighogy kilépett az üzletből, a dobozokat restelkedve és dühösen bevágta egy szemétkosárba. * ta. A váróterem padján próbált szundikálni, de egy rendőr felrázta. — Menjen haza. Itt nem lehet aludni. Érti? Vébé bedagadt, zavaros szemmel pislogott fel a rendőrre. — Menjen haza. Érti? — Kezdem már érteni — vihogott Vé'bé —, van egy macskám, úgy hiszem, megszelídített engem ... — Minek vedel, aki nem bírja... menjen haza. Vébé elzarándokolt a szemétkosárhoz, amelybe a konzerveket dobta. Azóta kiürítették. Éjfél után fél három volt. Hazafelé indult. összepakolt. Az ajtóból a macska felé köpött. A kulcsot bedobta a postaládába. „De borjúhúst mégsem adtam neki", — gondolta, és két táskájával nekivágott a diadalmas hajnalnak. Vákolitz István: T ollbamondta A jobb családok csemetéi hátitáskával fcszclcgtek; a dűlőúti famíliák ősi küldötteinek hátán vászontarisznya laffogott; méregették bár egymást a bőr-büzű hátitáskások és a kenderszagú vászontarlsznyás népek, s noha kravál nem lett a dologból, az oskolamester mégis jobbnak látta, ha kifogja a szelet a vitorlából, s máris tollbamondta békéltető bölcsességét: „A tudás éppúgy belefér a vászontarisznyába, mint a hátitáskába; de még jobb, ha kinek-kinek a tejébe töltődik." Osztojkán Béla: Csak belőlem Csak belőlem dördülhet roppant földindulás En patakzom kiszabadult lávatelep Forró szerelmek haldoklanak így Tüdőkben halmozott sóhajok Feszítik szét a tikkadt terepet Fölperzselnek magukba lobbantanak mindent mindent Nem vagyok egyedül Szívesek egymáshoz a színek Tűzkutak gyomrából kivirágzó lisztkorom Szétszórt pernyenép lebeg Csak tudnám rokonaimra hol találok Melyik tenger mossa hazám partjait óceántól óceánig kié itt mind e föld Ez a világ ha magunk dolgát tudná Nem volnék én sötét katona • A föld nem hordóit tMfég a hátán lustáimat Ki engemet csatasorba fogna — Jó, majd elviseljük őnagyságával. egymást Rózsa Endre: — Gizus kandúr ... vagyis hát, volt, mert... kiheréltettük. Ugye ... — Akkor miért Gizus? — Amikor a nevét kapta, még , nem tudtuk, hogy fiú. Tehát megfelel ? Vébé körülnézett a sötét, alacsony szobácskábán. Vállat vont. — Egyáltalán nem felel meg, de kiveszem. Végül is csak egy hónapról van szó. Tessék, egy, kettő ... négyszáz. — Itt a kulcs, kedves. Viszontlátásra. És, el ne felejtsem, Gizus csak borjúhúst eszik. Talál két konzervet az ablakpárkányon, nyissa ki, és adja oda neki, reggel és , este szokott kapni... — a házinéni tovaringatta pongyoláját. Vébé utánanézett, és nem kellett csintalan gondolatokat kivernie fejéből. — Rusnya vagy. Hájas vagy. Eunuch vagy — mondta Vébé a macskának —, fogd be a szád- Töl- töttzokni 1 A macska tovább nyávogott. Félreérthetetlenül Vé bének nyávogott, előtte ült, ránézett. — Aha... a kajád. Mindjárt, mindjárt... tüstént, azonnal, üstöllést, ne türelmetlenkedj már. Kinyitotta az egyik konzervet, a macska tányérjába rázta tartalmát, és elnézte, amint a lakótársa táplálkozik. A macska hatalmas állat volt, és valóban gusztustalanul kövér; két hátsó lába közt olyasféle redő lógott, mint amilyen a hízott libáé. Vébé eloltotta a villanyt. Arra ébredt, hogy Gizus az 6 hasán fekszik. Lesodorta és a másik oldalára fordult, de elaludni nem tudott többé, pedig alig pir- kadt még. Felöltözött, s amint a forgalom megindult, a munkahelyére ment, a kelleténél jóval hamarabb, hogy odabent megmosakodjon, meg borotv álkozzák. A macskáról sem feledkezett meg, a másik adagot a tányérján hagyta. Késő este került haza. a délutánt moziban és presszókban töltötte; a sötét kis lyük, melyet otthonának kellett neveznie, nem vonzotta A macska az ajtóban fogadta, panaszosén nyávogva. — Várj, nagybetű — intette Vébé , mindjárt eszünk, mindjárt. Alföldi látomások Kátai Mihály festménye Örömeink születése Hogy zúdul a víz a tetőkről! csattanva az utcakövön, szökőkutat ütnek a csörgők. Sugarazva suhint, csupa ág-bog, csurom ragyogás az öröm. S ami formál, zúgva, belülről, — noha önmaga még sose formás — búvópatakokban üregről üregre görgeti vak moraját legalább, majd csengve bukik ki a forrás. Az a vágy csak a mély, melyet elmélyít a beteljesedés; ivaílan a bőhozamú kút kiszikkad; iszapba sosem fúl ajkad, míg a szomjra merész! Bános János: Kutakodja Nyühetetlen írógép az ablak három napja szüntelen kopog mára már minden teleírva sima függőleges sorok lélektanát kutakodja kívül egy bigott lámpa: nem tudhatja mit én tudok a szoba titkaiba zárva. Valkó Antal: Lakodalom Megmossa véres és mocskos (vér-mocskos) kezét a hentes a hóhér a lakodalom rekvizítumai a hajnal óraszerkezetére szegezve megtelik fénnvel az elhagyott sátor s a menyasszonvtánc örvényei még egyszer felkavarják a port mielőtt végleg eltűnnének a mosatlan tányérok közt zsírosán felkel a Nap egy ottfelejtett borospohár egvre mélyebben süllyed az asztalba
