Pest Megyei Hírlap, 1984. november (28. évfolyam, 257-281. szám)

1984-11-07 / 262. szám

1884. NOVEMBER 7., SZERDA PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 13 Az alábbi összeállításban Jevgenyij Jevtusenkónak a legújabb regényéből közlünk részleteket, mely egy geo­lógus csoportról szól, s a befejező fejezet lírával átszőtt clrámaiságga! eleveníti meg azt a diadalt, melyet sze­rényen, ám az elhivatottságukban rendíthetetlenül hivő kutatók ünepelnek. Egy másik írás, Dmitrij Szuharev: Barátomról szólok, megkapó vallomás az újkori magyar irodalom egyik ko­rán elhunyt költőjéről, Váci Mihályról. Szuharev mint biológus hozta Magyarországról a versek élményét. E'őbb hiteles orosz tolmácsolója, majd jó barátja lett a költőnek. Végül Ligeti Károly emlékét idézzük egy magyar szer­ző, Botka Ferenc tollából. Egy kommunistának az em­lékét, aki Omszkban - testvérmegyénkben - mint ha­difogoly élt és a bolsevik párt tagjaként áldozta életét a forradalom eszméjéért. AUkszandra Poszkdoyics festménye nem ellenezte a fordítását. Egy kis nádi tálas után, az egyik mínuszje­let pluszjelre változtatta.* örültem neki, hogy a költő által kijelölt versek majdnem teljesen egybeestek tihanyi kollégáim ked­venceivel. Biológus társaim értékelé­se tehát alapvetően megegyezett Vá­ciéval.-a—f 7" Később, amikor megkér- § i / deztek, hogy Váci Mi- § lé háiynak miért éppen * ezeket a verseit válasz­tottam, őszintén felelhettem, hogy nem én választottam, hanem olyan emberek, akiknek az ítéletében megbíztam, mert ők is olyanok vol­tak, mint én. Ugyanabban a cipő­ben jártunk. Magamnak ugyanakkor feltettem egy másik kérdést: vajon miért őt nevezték meg a barátaim? Hiszen gazdag választási lehetőségük volt — a kortárs magyar irodalom tele volt csillogó nevekkel. A titoknak talán az a nyitja, hogy Váci sokat írt a szerelemről? Valószínű — fe­leltem saját magamnak —, ez is oka lehet. Valószínűbb azonban, hogy van az előzőnél fontosabb ok is.' A társadalmi jelenségek legalább annyira megihlették Váci Mihályt, miht'a magánélet, s ez a fiatalok körében élénk visszhangra talált. Emlékszem, milyen keményen és határozottan válaszolt arra a kér­désemre, hogy nem szándékozik-e kocsit vásárolni. „Nékem nincs és soha nem is lesz autóm” — mondta. Általában ággódva figyelte az anyagi javakat, ő sem akart jobban élni, mint akiknek írt. Marikával egy szerény kis lakásban lakott, ahol semmi érték nem volt a könyveken kívül. Emlékszem, milyen keservesen ment a Hatszáz forint című versé­nek fordítása. Nem irodalmi jellegű nehézségeim voltak, hanem etikaiak. Keserves a vers első soraiban meg­rajzolt helyzet: apámnak „hatszáz forint nyugdíja van, s én ennyit köl­tők feketére” a Gellért teraszán — írja Váci. Hogyan kell, hogyan le­het ehhez méltó módon kibontani a témát? Ezt a kínt nemcsak az író éli át, hanem a fordító is, amikor saját nyelvén hangot akar adni az eredeti gondolatnak. Ahhoz, hogy valaki ilyen verse­ket tudjon írni, bírnia kell azzal a jellemvonással, amelyet oroszul szovesztylivosztynak, lelkiismere­tességnek nevezünk. Mi, orosz iro­dalmárok éppen ezen tulajdonsága — lelkiismeretessége —. alapján ér­tékeljük saját irodalmunkat. Ügy vélem, hogy Váci Mihály, ha több művet lefordítják, és szélesebb kör­ben olvassák, az én hazámban is egyike lesz a legkedveltebb magyar költőknek. Ebben is megerősít, hogy tudom: nagy • kortársunk. Alekszandr Tvardovszkij már né­hány vers alapján megérezte Váci Mihályban azt a költőt, aki közel áll és fontos a szovjet versbará­toknak. Tvardovszkij ezt magának Váci Mihálynak is elmondta, magam is hallottam és tanúsíthatom.-r y Tvardovszkij és Váci sok­I / ban hasonlítottak egymás­4I/ ra. Mindketten aktív ál­lami-társadalmi tevékeny­séget folytattak: parlamenti képvi­selők voltak, egyikük sem tudta volna magát a kommunista párton kívül elképzelni, s ugyanúgy nem tudták volna országuk fejlődését a szocialista fejlődéstől függetlenül elképzelni. Tvardovszkij és Váci hasonlóan vélekedett a költészet gyakorlati kérdéseiről is. Igen műveitek vol­tak, jól ismerték hazájuk irodalmát a népköltészettől a modern irányza­tokig. Saját költészetükben mind­ketten hazájuk demokratikus népi hagyományaira támaszkodtak, an­nak kifejezőeszközeit fejlesztették továhb. Aligha szorul bizonyításra, hogy a lelkiismeret, amelyről Váci költé­szete kapcsán szóltunk, mennyire jelen van Tvardovszkij költészeté­ben is. Egyik alkalommal Tvardovszkij tu­domására jutott, hogy Váci Moszk­vában tartózkodik. Tvardovszkij szeretett volna találkozni a magyar költővel. Ez idő tájt, a Novij Mir Jevgenyij Jevtusenko: Ahol a vadgyümölcs * Vannak események, amelyek az újságok, a rádió, a tévé közvetíté­sével nyomban szétkürtölik maguk­ról, hogy történelmi események. De történelem az is, ami a névtelen emberekkel történik. Az a millió té­vénéző, aki a képernyőhöz tapadva figyeli a bombarobbanásokat, re­pülőgép-eltérítéseket, politikai kong­resszusokat, szépségversenyeket, fuballmeccseket, naivan azt hiszi, hogy szeme előtt az emberiség éle­tének legfontosabb eseményei ját­szódnak le. De ha valamelyik tévé­néző hirtelen szúrást érez a szívé­ben, lefordul a karosszékéből, és rádöbben, hogy a halálán van, ak­kor egyszeriben ezt fogja a legfőbb eseménynek érezni, nem pedig azt, ami a kékes képernyőn felvillan előtte. Kesa és Szerjozsa számára, amint ott kapaszkodtak a tajgai sziklafa­lon, zümmögő moszkitófelhőktől kö­rülvéve, az a kérdés, hogy társaik élnek-e vagy elpusztultak, most az emberiség életének legfontosabb mozzanata volt, és ugyan ki tett volna ezért nekik szemrehányást? Az orrukba és fülükbe toluló mosz- kitótömeg vaskos realitás volt, a tajga fölött a magasban szálló re­pülőgép viszont, amelynek fedélze­tén az utasok kezében újságok zi­zegnek, bennük a világ legfonto­sabbnak mondott eseményeivel, csupán elérhetetlen kék látomás. Kesa és Szerjozsa töredező kör­mökkel kapaszkodott egyre ^tovább a sziklák kiszögellésein, föl a hegy­tetőre, s ott erejüket vesztve végig­zuhantak a földön. Amikor letekin­tettek, odalent megpillantották a Holló-zúgót. Olyan volt, mint egy vízi temető, a komor görgelékszik- lák pedig úgy magasodtak ki belőle, mint megannyi sírkő ... — Nézd csak, mi az a fekete ott — bökte oldalba könyökével Kesa Szerjozsát. — Ott ni, egész a víz mellett... — Biztos valami kidőlt fa — só­hajtotta Szerjozsa. De a morzsányi remény talpra állította őket, a tenyerük bőrét szag­gató ritikás bokrokba kapaszkodva kezdtek leereszkedni a tetőről. A görgeléksziklákat körülvevő tajték­gyűrűk hamarosan megelevenedtek, Szász Endre rajza 1968. 4. számában jelent meg Váci Mihály nehány verse az én fordítá­somban. Magam is meghívót kap­tam a két költő — valószínűleg el­ső és utolsó személyes —, találko­zására. Pontosabban: Váci az egész szerkesztői kollektívával találkozott. Tvardovszkij fehérasztal melletti köszöntőjében arról beszélt, milyen nagyra értékeli magyar költő társá­nak munkásságát. Elmondta, hogy szívesen közölné Váci újabb ver­seit a Novij Mir hasábjain. Beszél­getés kezdődött egy újabb váloga­tásról. Tvardovszkij megkérte a vendéget, hogy mondja meg nekem, a fordítónak, meiy versek fordítását kérné. Váci ígéretet tett erre. Egy kis szünet után Váci a kö­vetkezőket mondta: minden költő számára hízelgő, ha egy másik nyelven megszólaltatják. Öt magát azonban jobban izgatja az, hogy hazájában vajon értik-e őt azok, akiknek ír? Ez utóbbi megjegyzése nem hang­zott valami udvariasan. Sőt, egyál­talán nem tűnt udvariasnak. Mégis szembeötlött, hogy Tvardovszkijnek mennyire imponált vele, Ekkor még senki nem gondolhat­ta, hogy Váci Mihály új verseinek fordítása 1970. decemberében a No­vij Mir hasábjain fekete gyászke­retes előszóval fog megjelenni, s hogy ezután néhány hónappal már Tvardovszkij sem lesz az élők sorá­ban.-*r y-m- Időről időre most eluta- 1 / B zom a balatoni intézet- Y I f be, ahol engem a „ma­gyar nép” megbízott Váci Mihály verseinek fordításával. Amikor Budapestről Tihany felé utazom, autóm minden alkalommal elhalad az előtt a kis városka előtt, melynek iskolaudvarán barátom emlékműve áll, s akkor eszembe jut, hogy még mindig nincs verses­kötete orosz nyelven, és fogadko- zom, hogy még- többet és még job­ban fogok dolgozni — és tudom, hogy újra elúszom a napi felada­tokban, és tovább fog kínozni a lel­kiismeret. \ HORVÁTH KATALIN FORDÍTÁSA a folyó megmozdult, már hallani le­hetett egyre erősödő zúgását, de a talányos fekete foltról még mindig nem lehetett megállapítani, mi az. — Egy ember... — szólalt meg szemét erőltetve Szerjozsa. — Nem, kettő... — mondta Kesa. A parton szorosan egymáshoz si­mulva a csuromvizes Vjazemszkaja és Kolomejcev feküdt. Annak bi­zonyságaként, hogy nem haltak meg, mezítelen lábuk mellett ott álltak csizmáik, a kavicson pedig ott vol­tak kiterítve a kapcáitk. A halottak nem szárongatják a kapcájukat. Vjazemszkaja és Kolomejcev aludt. Mélyen aludtak, és nem volt könnyű felébreszteni őket. Vjazemszkaja, amint föiébredt, abban a pillanat­ban elrántotta kezét, amellyel álmá­ban átölelte Kolomejcevet. Kolo­mejcev nagy keservesen felkönyö­költ, a fejét rázta, azon erőlködve, hogy magához térjen. Az előtte de­rengő két homályos folt végre Ke­sévé..^, SsekiCKSgVÁ,,,v.ájtcszp.tt,...sze-. méhen valami halvány örömféle je­lent még, de egy pillanat múlva új­ra értetlenül meredt rájuk. — Hol van Ivan Ivanovics? Hol van Burstejn? — rázta Kolomejcev vállát Kesa. Kolomejcev kínlódva megemelte engedetlen karját, és a part menti galagonyabokrok felé intett. Kesa és Szerjozsa odarohant. A bokrokon ruhadarabok voltak kiteregetve. A csupasz Burstejn szökdécselve táncolt és ágakkal csapkodta magát, így próbált véde­kezni a moszkitók ellen. Az első, amit kérdezett az volt: — Gyufátok van? Kesa előhúzott az inge mögül egy cérnaszállal elkötött léggömböt, ab­ból egy gyufaskatulyát, és egy pilla­nat múlva kanyarogni kezdett a fel­mentő füstkígyó, eikei’getve a mosz- kitókat. Arrább egy korhadt rönkön ott ült egy másik csupasz ember, akit tetőtől talpig elleptek a mosz­kitók, de ő, mintha észre se vette volna őkét, egy fekete viaszosvászon kötésű füzetet szorongatott a kezé­ben, és próbálgatta szétválasztani összeragadt lapjait. Iván Ivanovics Zagranyicsnij volt az. Egy pillanat­ra ráemelte tétova tekintetét Kesára és Szerjozsára, de nyomban újra a füzetre szegezte, s tovább böngészte a reménytelenül elmosódott betűket. — Elpusztultak... — motyogta. — Ki pusztult el? — tört ki Szer- jozsából, aki hirtelen azt hitte, hogy Ivan Ivanovics megháborodott. — Hiszen itt vagyunk, élünk mind ... — A gondolataim pusztultak el — monta tompán Ivan Ivanovics. — A gondolataim az életről... Elnyelte mind a víz. Én pedig el akartam küldeni ezt a füzetet... — Hadd nézzem meg! — kérte Szerjozsa. — Mindegy, úgysem értesz belőle semmit. — Ivan Ivanovics kelletle­nül feléje nyújtotta a füzetet. A füzet nehéz volt a víztől, az írás csakugyan szinte teljesen le­ázott. csak mondat- és szótöredéke­ket lehetett kivenni... — Add csak ide... — komoro- dott el hirtelen Iván Ivanovics Zag­ranyicsnij. Kitépte a füzetet Szerjo­zsa kezéből, és odahajította a már lobogó tűzre. Ivan Ivanovics Zag­ranyicsnij gondolatai nem akartak elégni, a lapok összerándultak. sis­teregtek, aztán mégis apránként lángra kaptak, összepödrődtek, ha­muvá váltak... ♦Részlet a szerző új regényéből. Már mindannyian felvették a síá­raz ruhát, ettek egy keveset a vélet­lenül épségben maradt, konzervek- ből, és indulni kellett volna, de Ko­lomejcev hallgatott, nem adott sem­mi parancsot. Idegenül nézett, mint­ha mostanáig álomban élt volna, amiből úgy érezte, most ébresztette föl Kesa és Szerjozsa. Nem szólt egyetlen szót sem, dé szúnyogcsípé- sektől feldagadt ajka hangtalanul mozgott. Szeme valami mások szá­mára láthatatlan pontra szegezcdört. Kolomejcevnek úgy rémlett, az em­berek, akik ott ülnek vele a tűz mellett, kísértetek csupán, valójá­ban mindannyian elpusztultak, és ebben ő, Kolomejcev a bűnös. Vég­re lassan kezdte fölfogni, hogy va­lamennyien élnek, az azonban nem szüntette meg bűnösségét velük szemben. Aztán egyszerre eszébe ju­tott az a suttogás a szénaboglyá­ban: „Ugye nem felejt el?”, aztán ugyanaz a cirmos szemű lány, amint a kiszakadt zacskóból a porba po- tyogtatja a szögeket, és azt motyog­ta: „Az ingét, az ingét ottfelejtet­te ...” A többiek, akik ott ültek a tűz mellett, rémülten néztek egymásra, látván, hogy Kolomejcevvel valami történik, de egyiküik se merte meg­szólítani. Elsőnek Szerjozsa szedte össze magát. Odanyújtotta Kolomej­cevnek a szikrázó fekete követ: — Viktor Petrovics, látja? Kolomejcev fogta a követ, keze ernyedten megi-ebbent a csekélyke súlytól is: lassan megforgatta, nézte csillogó töréseit, de mintha nem is­merné fel. — Kassziterit, Viktor Petrovics, kassziterit — kiáltotta elcsukló han­gon Szerjozsa. — Magának igaza volt! Kolomejcev ujjai szétnyílottak, és a kő hangtalanul a homokba hul­lott. . —„Igen, - .kassziterit... — szólalt, meg végre Kolomejcev, szinte hang­talanul, keservesen mozgatva össze­ragadt ajkát. S megpróbált elmoso­lyodni, de sehogy se sikerült. — Ez mi? — ugrott fel hirtelen Vjazemszkaja, és a folyó felé mu­tatott. — Nézzék! Csaknem a part mellett ott ver­gődött egy sziklák közt félig szétzú­zódott csónak. Az orrában egy fol­tozott zsák állt megdőlve, melyből minden hullámlökésre cirbolyatobo- zok potyogtak a vízbe. A csónakban; egy mozdulatlan ember feküdt, fél kézzel a zsákba kapaszkodva. A feje, csupa vér. Másik keze, mely egy kétcsövű puska csonkját szorongat­ta, a vízbe lógott, amely hol kive­tette, hol visszanyelte élettelen uj­jait. Ivan Ivanovics és Kesa, akiket az ár kis híján levert a lábukról, nagy keservesen kicipelték a testet a csó­nakból, és letették a homokba — Medve műve — állapította meg Ivan Ivanovics. — Magától nem tá­madja meg az embert. Bár van olyan remete medve... Az evezők csonkjával szótlanul sírt ástak. Belefektették a holttes­tet. Kezdték elföldelni, igyekezve, hogy ne tekintsenek bele a halott szétrohcsolt arcába. Kolomejcev egyszerre megállítot­ta őket — ez volt az első józan moz­dulata, amióta magához tért. Im- bolyogva odaállt a sír mellé, aztán hirtelen fölegyenesedett, és körülné­zett a többieken. — Azt mondják, halottakról nem szabad rosszat mondani — szólt. — De az igazat mindig ki kell mon­dani. Az élőkről szóló hazugság a halottakról szóló hazugsággal kez­dődik. Ez az ember rossz ember volt. De nem rossznak született. Va­lami azzá tette. Lehet, hogy ez a „valami”, mibennünk van. ö érez­te. hogy nem szeretik. Az ellenszen­vünk rosszabbá tette. Kár, hogy el­pusztult. Most már nem tudunk se­gíteni rajta. Ebben mi magunk va­gyunk vétkeseik ... Kolomejcev egy újabb határozott mozdulattal intett, hogy hántolják be a sírt. Ivan Ivanovics és Kesa kis kő­halmot hordott rá. — Indulnunk kell — szólt aztán Kolomejcev. — Szerjozsaf tapossa le a tüzet... Szóval, hol fejtette art a kassziteritdarabot? SOPRONI ANDRÁS FORDÍTÁSA Lány napraforgóval

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom