Pest Megyei Hírlap, 1984. október (28. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-30 / 255. szám
/ .«HI® 1984. OKTÓBER 30., KEDD Egyének és kollektívák SZOT-díjasok jelölése A SZOT elnöksége minden esztendőben május 1-én SZOT- díjban részesíti a kiemelkedő eredményeket elért írókat, művészeket, tudósokat, a művelődésben tevékenykedőket. A szakszervezetek ezzel is kifejezik, hogy támogatják a szocialista eszmeiségű művészeteket, megbecsülik a munkásosztály művelődését szolgáló tevékenységet. SZOT-díjra javasolhatók az irodalom, a filmművészet, a rádió, a televízió, a színház- művészet, a képző- és iparművészet, a zeneművészet, a táncművészet, a társadalom- és természettudomány, a közoktatás és a közművelődés, a munkahelyi művelődés területén az utóbbi években, valamint egész életművel kiemelkedő sikereket elért személyek, illetve kollektívák. A javaslatokat november 15-ig kell beküldeni az iparági-ágazati szakszervezetek, vagy az illetékes szakszervezetek megyei tanácsa kulturális, agitációs és propagandaosztályának. Szőnyi-emlékbizottság Az évforduló mérlege Idestova egy esztendeje alakult meg a Szőnyi István emlékbizottság. Képzőművészek, közművelődési szakemberek fogtak össze, hogy méltóképpen megünnepeljék Szőnyi István születésének kilencvenedik évfordulóját. Október 29-én délelőtt a Képzőművészeti Főiskola tanácstermében gyűltek össze az emlékbizottság tagjai. Értékelték az elmúlt esztendő rendezvényeit, kiemelve a zebegényi múzeum szervező tevékenységét. A múzeumban méltón őrzik a festőművész emlékét. Nyaranta szabadiskolán nevelik az utánpótlást a Szőnyi- tanítványok. Szó esett a zebegényi emlékház soron következő tatarozásáról. Végezetül a résztvevők megtekintették a Szőnyi István grafikáit bemutató kiállítást. Abonyi fiatal sikere Diák trombitásverseny Vasárnap Zalaegerszegen befejeződött a zeneiskolai trombitások III. országos versenye. A nemrég elhunyt kiváló zenepedagógusról és előadóművészről, Lubik Imréről elnevezett vetélkedőn három korcsoportban (11 éven aluliak) Skultéti Zsolt (Budapest, XI.), a harmadikban (14— 15 évesek) Szilágyi László (Berottyóújfalu) és Winkler Balázs (Budapest, II.) megosztva kapta az első díjat. A második korcsoportban (12— 13 évesek) az első díjat nem adták ki, a második díjat Szabó Gergely (Abony) vehette át. Az ünnepélyes eredmény- hirdetés után a háromnapos program zárásaként a legjobban szerepeltek gálakoncertet adtak a városi kiállító- és hangversenyteremben. Ha magunkat ismerjük Most is volt minek örülni Hamis legendák Aszódon utca, intézmény, úttörőcsapat és ki tudja, hogy még mi más viseli Petőfi nevét, amely benne él a köztudatban. Ennek is megvannak a veszélyei, hiszen amit állandóan ismételgetünk, az egy idő után unalmassá válhat. Ellene egy , gyógyír van: a tartalom. Ezt képviselik az évente megrendezett szavalóversenyek. zsibongás. Itt van az ősz, itt van újra, Szeget szeggel — következnek egymás után a markáns sorok. A versenyzők ezúttal nem estek abba a hibába, hogy azonos verset választottak volna. Csupán egyetlen egyezésnek lehetünk tanúi: A király esküjét kétszer halljuk. ■ Hamar kiderül, hogy háromféle előadó van: az elsőnek hiányzik a hangadottsága, a tehetsége, a második tehetséges, de nincs hozzá hagja, a harmadik jó orgánumé, de túljátssza szerepét. Már a szünetben meg lehet jósolni, hogy az a néhány fiatal viszi el a pálmát, aki a természet adta tehetséget jó előadói készséggel tudta párosítani. Ám figyelni kell az idősebb korosztály egyik képviselőjére: Lengyel Imréné Bakos Máriára is. A bő szoknyás falusi asszony nagy átéléssel adja elő a Sors nyiss nekem tért című verset. A kis ünnepség résztvevői fázósan topognak a csípős őszi reggelen a Petőfi Múzeum előtt. Szombat van, ám még néhányan azok közül is kitartottak, akik az előző napi Petőfi kollégiumok találkozójára érkeztek. De itt varinak a versmondók és szurkolóik is, együtt hallgatják Kerényi Ferenc irodalomtörténész szavait — Petőfi gyermekként érkezett Aszódra, s fiatalemberként távozott. Amikor beiratkozott a gimnázium grammatikai osztályába: 1835-öt írtak. Az ott töltött három esztendőről gyakran hamis legenda kering. Még mindig akadnak olyan vélemények, amelyek csupán rossz tanulónak, a diákcsínyekben élen járónak titulálják Petőfi Sándort. Az ünnepséget követő múzeumi séta alátámasztja Kerényi Ferenc véleményét. Az egyik vitrinben ezek a sorok olvashatók: Aszód! Csak egyszer kellene ezt a szót tőlem hallanod, s azonnal kitalálnád, hogy én itt három esztendeig tanultam... akarom mondani: jártam iskolába. S milyen cseménydús három esztendő! 1. Itt kezdtem verseket csinálni. 2. Itt voltam először szerelmes. 3. Itt akartam először színésszé lenni. Most már kellőképpen ráhangolódtunk a versmondó versenyre, irány a kollégium díszterme. Útközben dr. Asztalos István, a múzeum igazgatója sodródik mellém. Elmondja, hogy 1975 óta rendszeresen megtartják a vetélkedőt a környék iskolásai, dolgozói számára. Éppen akkor múlt száz esztendeje, hogy Csengd Gusztáv, a gimnázium egykori igazgatója megrendezte az első ünnepséget, amelytől az aszódi Petőfi-kul- tuszt számítani lehet. A király esküje Senki sem számított ennyi indulóra. A korábbi években attól kellett tartani, hogy a versmondó verseny elveszítette vonzerejét. Most ötvenen készülnek kiállni a dobogóra: kisiskolások, gimnazisták, felnőttek. A zsűri pusmog egy ideig, aztán megszületik a döntés: a legifjabbak a lenti teremben vetélkednek, az idősebbek maradnak. Mi az utóbbiakkal tartunk. Mindenkinek egy kötelezően választható Petőfi-verset,. illetve egy másik szerző költeményét kell elmondania. Hamar elcsitul k A második fordulóban megint azok remekelnek, akik az elsőben már bizonyítottak. Érdekes a versválasztás. Bizony az tűnik ki, hogy keveset olvasnak, a mai költőket nem nagyon ismerik- Weöres Sándor azért ide is belopja magát, ám a többi klasszikus. Vége a versenynek, éppen nyújtogatnánk elgémberedett tagjainkat, a zsűri pedig tanácskozásra készül, amikor a negyedik sorból fölemelkedik egy lány. Egyike azoknak, akik a nyári Petőfi-olvasótáborban meghitt viszonyba kerültek Petőfi költészetével. Elnézést kér a formabontásért, de az akkor kapott élményekért cserébe verset szeretne mondani. Kerényi Ferenc, a tábor egyik előadója láthatóan el- érzákenyül. Amint megszólal Radnóti Nyári vasárnap című verse, bizony mi sem tudunk oarancsolni az érzelmeinknek. Valaki azt mondja mellettem, hogy ez olyan élmény volt, mint amikor tavasszal ébredezik a természet. Ehhez többen is csatlakoznak, s mindenki állítja: ha indul, nyer. Amíg a zsűri tanácskozik, Czétenyi Csillát körbefogják az érdeklődők. — Azért nem indulhattam, mert már a budapesti Vörösmarty Gimnázium drámai tagozatára járok, s nem vennék szívesen, ha másutt elkötelezném magam — mondja kicsit megszeppenve. —.Korábban a nagykátai gimnáziumban tanultam és különbözeti vizsgát kellett tennem, hogy ott folytathassam. A zsűri meghozza döntését. A legfiatalabbak versenyében a túrái Pálinkás Ildikó, a veresegyházi Szabó Andrea és a gödöllői Pálya Katalin osztozott az első három helyen. A különdíjat a túrái Pecze Tímea kapta. A középiskolások és a felnőttek kategóriájában a gödöllői Neumann Nándor, a szintén onnan jött Körömi Gábor és a Miskolcról érkezett Korpás Zoltán bizonyult a legjobbnak. A különdíjat Lengyel Imréné Bakos Mária kapta. Ez összejött Már csak az értékelés van hátra. Egyöntetű a vélemény, hogy nemcsak a versenyzőket, hanem a szülőket, a pedagógusokat is dicséret illeti a magas színvonalért. Kerényi Ferenc, a lényeget fogalmazta meg. A jó versmondáshoz két dolog kell: az életmű és önmagunk ismerete. Ám mindennek a'szép magyar beszéd az alapfeltétele. S ha ez úgy jön össze, mint a mostani nyerteseknél, annak örülni kell. Ezen a napon volt minek örülni. Kövess László Nehéz út volt Sorsok fekete-fehérben Tóth István fotókiállítása Cegléden „Az öregember két tenyere közé ékeli arcát. Kéz és arc egymást köti-fogja, szétszakíthatatlan, széttör- hetetlen egység. Kéz, arc — fehérben, feketében, hét- köznapos ünneplőben. Vég- \ télén, nehéz út után — a véghetetlen, kegyetlen tör- ^ vényű út előtt• Ráncok í karcos erezete, akár a meg- í vénült szikföld. Már gyom f sem terem meg rajta — elriad tőle az élesztő víz.” ördögh Szilvesztert ihlették ezekre a költői sorokra Tóth István fotóművész Nehéz út volt című portréja. Valóban, a gazdag gyűjteményes kiállításnak — s talán az egész életműnek is — egyik legszug- gesztívebb képe ez, előtte mindenki hosszabban időzik. A művész és alkotása Varázskamera Vasárnap a ceglédi Kossuth Múzeumban a szokatlanul nagyszámú közönség jelzi, hogy neves hazai Vnűvész tárlata nyílik. Tóth István fotóművész, akinek képei az egész világot bejárták, ismét saját városában állítja ki munkáit. A tárlatot Nagy Sándorné, az MSZMP Pest megyei Bizottságának titkára nyitotta meg. Méltatta a Balázs Béla-díjas, SZOT-díjas és az Évszázad kiváló fotóművésze címmel kitüntetett alkotó munkásságát. A kiállításon egy rendkívül gazdag, változatos és progresszív alkotói tevékenységbe pillanthatunk be — mondotta —, s egyúttal megismerkedhetünk a XX. századi fotóművészet immmmmsmm. Ménes icrelés egy darabjával. Tóth István több mint három évtizede a fotográfia élvonalába tartóA tárlat első látogatói Trencscnyi Zoltán felvételei Tv-figyelő Kápolna. “ Párhuzamos életrajzoknak nevezik azokat az irományokat, amelyek azonos modorban, a kapcsolatokra bőven utalva mutatják be egy-egy történelmi korszak nagyjait. Nos, aki vasárnap este végignézte a Galgóczi Erzsébet kisregényéből írott, és Nemere László által rendezett Szent Kristóf kápolnája című televíziós filmet, az is valami ilyesféle együtt futó biográfiákkal találhatta szemben magát. Olyan sorsok bomlottak ki a nézők előtt, amelyek valahogy egy ágba sodródtak, és amelyek igen jól karakterizáltak egy-egy jellemet. Kezdve a kis falusi kápolna esperesével, folytatva a sekrestyés nénikével, a fővárosból közibük szakadt festőnővel, és befejezve külföldről hazalátogató egykori arisztokrata sarjjal, rendre olyan alakok vonultak el a história ösvényein, akikről minden lényegeset megtudhattunk. A vén egyházfi kicsi karrierje, bogaras szokásai éppen úgy megmutatkoztak, mint a restaurátor nagy menekülése, szorongásos vágyakozása. Na és az a kis töpörödött templomi mindenes nénike támaszkeresése. a titoknyitogató elszármazott előkelő idegensége is a maga természetességében fogalmazódott meg. Ez a pályaívmegvonás volt a Szent Kristóf kápolnájának a fő erénye. Tehát éppen az, ami a prózai műveknek szokta meghozni a sikert. A képernyőre szánt történeteknek azonban mindig kell valami sűrűbb drámai konfrontáció; egy olyan mag, amely köré az életek mintegy odamágnese- ződnek. Ez a középpont azonban ebből a vállalkozásból hiányzott. Csak tekeredtek, gomolyodtak azok a személyes szálak, de végül is nem szikrázott fel tőlük valami igazán megrázó történés. Mindez nyilván azért alakult így, mert a kincs — a XIII. századi püspöksüveg, a pásztorbot és a kehely — meglelése igazában csak amolyan dramaturgiai rátét volt; mesterséges kiegészítés. A párhuzamos életrajzok ilyenformán csak önmagukban hatottak. Úgy viszont — hála a jobbnál jobb alakításoknak — nagyon nagy erővel. Paper Antal esperese például valami olyan egy tömbből faragott remeklés volt, hogy azt méltó szavakkal minősíteni szinte nem is lehet. Bodnár Erika szintén a modern nő érzelmi kiszolgáltatottságának egészen felső fokú ábrázolatát adta; a végsőkig kiadva magát igazán parádés volt. Gobbi Hilda pedig újólag igazolta, hogy ki tudja hányadik fejkendős szerepében is megint más, megint megrendítően eredeti tud lenni. Ezek az említett és a hely szűkössége miatt nem említhetett szereplések tették tehát igazán élvezhetővé ezt az átiratot, amely legnagyobb sajnálatunkra nem tudott valódi televíziós drámává átlényegülni. Fónay. A Fónay címmel láthattunk egy nagyon kedves portréfilmet a minap a váltig népszerű Fónay Mártáról. Ö is azok közé tartozik, akik nagyon megtanulták a színészi mesterséget, és akik — mint mondani szokás — kitalálták önmagukat. Ahogyan azt már megszokhattuk tőle, most is kedves öniróniával és a szókimondó asszonyságok keresetlenségé- vel vázolta fel pályáját. Kezdve onnan, hogy gépírókisasz- szonyként vágyakozott a pódiumra, s befejezve ott, hogy most, állítólagos nyugdíjasként is, mi minden feladatot vállal. Feleletei közül bizonyára sokakat rendített meg a partneri kapcsolatokról elmondott vallomása. Hogy tudniillik újabban több kollégának egyszerűen nem lehet a szemébe nézni. Míg régebben egymás sikeréért szurkolt az egész társulat, manapság ez áz izgalom szinte teljesen kihalt. Fónay — és a Fónay Mártákhoz hasonló csupaszív emberek — azonban képtelenek igazodni ehhez az érdektelenséghez. Jól tudják a régi nagy igazságot, hogy szív nélkül a színjátszás kutyakomédia ... Akácz László zik. Kétezernél Is több kiállításon szerepeltek művei, háromszáz nemzetközi díj fémjelzi művészetét. Azt a művészetet, amelynek legfőbb varázsa az őszinte egyszerűség. A valóság teljességét és mélységét feltáró és magába sűrítő, az igazi arcát bemutató egyszerűség. Az élet legkifejezőbb pillanataira koncentrál. A pillanatban egyéni és közösségi sorsokat, a múltat, a jelent é3 a jövőt ragadja meg. Évszázadok kínlódása, gyötrelme ül parasztjainak arcán, egy életforma elevenedik meg a falusi világot ábrázoló fotográfiáinNem hazudhatok Igazi erőssége a portré. Modelljei legyenek bár parasztok, munkások vagy ismert művészek, Tóth István kamerája a szó valódi értelmében a lélek tükrévé varázsolja az arcokat. Bizonyság is a tárlat, az életmű. Bizonyság arra, hogy a fotográfia hagyományos eszközeivel is lehet művészetet teremteni. Különösen figyelemre méltó ez napjainkban, amikor a fotóművészet a nagy kísérletezés korát éli. Tóth István nem alkalmaz rafinált trükköket, képei nem a sötétkaimrában születnek különböző technikai eljárásokkal. A fotográfia eredendő lényege szerint fénvképezi, le- kéoezi a világot. Úgy, hogy a másodperc tört része alatt rögzített képbe évszázadokat, sorsokat, küzdelmeket és örömöket kénes sűríteni. Fénykénéi ettől válnak művészi alkotássá, bármennvire puritánok is eszközei. Ez az egyszerűség alapeleme Tóth István művészetének, az igazságot keresi rendületlenül. A József Attila-i igazat mondd, ne csak a vajódit-elvet vallja: En nem tudok a felszínen megállni, én nem tudok senkit becsapni. En nem hazudhatok. Aranykönyvben Tóth István Cegléden él. Ez a táj, az itt élő emberek ihletői művészetének. Magáénak érzi a várost. S a város magáénak vallja őt. Ennek — a kiállítások mellett— tanúsága a Pro Űrbe Cegléd kitüntetés, s az, hogy a mostani tárlat megnyitása alkalmából nevét bejegyezték a ceglédi művelődés aranykönyvébe. M. N. P.
