Pest Megyei Hírlap, 1984. október (28. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-20 / 247. szám
1984. OKTOBER 20., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Flamm János: Semmi baj drágám | Anna, a felesége fapapucsban billegett a kavicsokon. Odaért a táblához, amin ugyan az állt, hogy a stéget kizárólag egyesületi tagok használhatják, de Anna egészen a stég széléig ment. Leterítette a törülközőt és hanyatt feküdt. A férfi a partról nézte. Leült a plédre, rágyújtott. Figyelte a fekvő alakot. Első forduló: a nő csinos. Xvlaga előtt látta Anna iménti vonulását, ahogy túljátszva az egyensúlyozás kényszerét, kezében a törülközővel minden lépésre a magasba csap. És tudja, hogy csinos. Egy valamit ő is tudott: Annának ez nem elég, ő tovább játszik. Hogy ■meddig? Magától Annától hallotta, csak így érthette tegnap esti szavait. — Tudod mit mortdott az a motor- csónasos fiatal srác?... Tudod az a szőke, magas. Hogy olyan vagyok számára, mint egy könyv. Egy ragyogó borítójú, ismeretlen olvasmány. — Nem emlékezett a srácra. Egy lehetett azok közül, akik naponta a stégről indulnak motorcsónakkal, kajakkal a Dunára. Egyesületi tagok, versenyzők, vagy éppen csak nyaralók, mint ők. — És te mit válaszoltál? Anna elmosolyodott, várt, mintha csak akkor találná ki a választ. — Semmit, semmi különöset... valami olyasmit, hogy mit gondol, izgalmas olvasmány lennék? A férfi ízlelgette a szavakat. Izgalmas olvasmány __ lennék?___ Nem is kérdés ez, hanem állítás. És a feltételes mód! Az meg felszólítás, hogy azt, miszerint ő izgalmas olvasmány, a másiknak illik, sőt kötelező bebizonyítania. és mutatóújjáyal megpendítette a nadrágot tartó vékony pántot, majd elmosolyodott és végighúzta ujját a nadrág mentén, ahol az anyag belesimult a bőrébe. Ahová most a csónak kavarta víz is felcsapott. No, igen. Ez is a második forduló. Illusztráció a könyvben. Elnagyolt lendületes vonalak, pontos és kifejező. A motorcsónakos visszatért és kikötött. A fiatalember leült Anna mellé. A férfi figyelt. A férfi hanyatt dőlt, az eget figyelte, hallgatta a motorcsónakok felerősödő ropogását, a hajókürtöt, a megszokott vízparti hangokat. A második forduló... A végtelenségig nyújtható-csiki-csukh--- Minden - oldal PS Valami érdekesség, izgalom, hogy megfelelő mederben maradjon az érdeklődés és ki ne hunyjon az igyeikezet. És a cél? Az csak jóval később derül ki. Nem, a befejező lapok hiányoznak, kitépte valaki. Vagy meg sem írták. Á férfi felült. Megint a Dunát, a stéget és Annát figyelte. Anna mes- érezhette tekintetét, mert ő is felült és barátságosan felé intett, olyan belódejólsütanapteisélvezeddrágám- ugye? — mozdulattal. Hátperszehogy- élvezemdrágám — intett vissza. Anna nyugtázta a választ és egy kicsit arréb fészkelte magát. A szőke, mages fiatalember egyenesen a stég felé tartott. Köszönt Annának, talán mondott is valamit az asszonynak, aztán belépett a motorcsónakba. Eloldotta és megrántotta a gyújtózsinórt. A motor egyből indult. A csónak tett egy tiszteletkört és lendületet vett az áramlással szemben. Ahá. ez az a fiatal srác — gondolta a férfi, aztán eszébe jutott az a pillanat, amikor meglátta Annát, amint először próbálta fel az új fürdőruháját. Anna a tükörből észrevette, hogy figyeli | Ismét |------------ hallotta a hajókürtöt, ezúttal már közelebbről. Az elnyújtott tompa búgás végigsuhant a víz fölött, majd elhalt. A férfi tudta, hogy majd az ebédnél megint nem bír uralkodni arcvonásain és Anna megkérdezi, ahogy szokta: — Valami baj van, drágám? — ártatlanul és segítőkészen. Nincs, nincs semmi baj, drágám! Csak az ostoba és hiábavaló szóváltások, apró butaságok, mintha előre megállapodtak volna a forgatókönyvben. És végül előretör a vádaskodás és Anna felháborodott válasza. És akárhányszor és valahányszor ismét ő marad nevetséges, a pitiáner. A levegőben pedig ott lebeg majd megcáfolha- tatlanul, mint ahogy az ég kék, a levegő levegő, a befejező következtetés: Te megint képzelődsz, drágám! Anna és a fiatalember beszélgettek. Akaratlanul is egyforma testtartásban ültek, háttal a partnak, maguk mögött támaszkodva, lábukat a vízbe lógatva. A sziget mögül, a kanyarulatban vontatóhajó tűnt fel lomhán és méltóságteljesen húzva a súlyos uszályokat. A férfi felállt, rágyújtott. Hát persze, hogy képzelődne Valóban csak ártatlan beszélgetés, szóra sem érdemes. Végül is lehet . Nincs tovább. Soha nincs tovább. Senki számára ... Vagy mégis? A férfi állt a parton, a vizet nézte, az. -egyxe, -közeledő- -uszályba j ót. ■ Azok a stégen abbahagyták a beszélgetést. A fiatalember felállt, és a motorcsónakhoz lépett, elkötötte, de mielőtt beszállt volna, visszafordult és mondott valamit. Anna feltérdelt, felnevetett, A fiatalember előtte állt és ő is nevetett. Mint egy papnő a meghódított isten előtt. Te őrült, hát nihes harmadik forduló — akarta odakiáltani a férfi —, nincs, hát nem veszed észre?! A fiatalember belépett a csónakba, megindította a motort és merész fordulattal a vízre hajtott. Egyik kezével a kormányt fogta, hátrafordult és integetett Annának. Mátyás Ferenc: Az ősz üzent \SW. ?-ffW > . ''jv-sV' < X- & Hajósy Mónika festménye Jött egy fecskepár a víz fölött, a partun remegtek a fák, a szél egy levelet üldözött, száraz ágakon citerált. Aztán egy csapat fecskefutár rótta az eget kémlelőn, — nyakamon összébbszorult a sál, s menekültem a szél elől. Belémnyilallt valami, a mész rakódott le a csontomon, s jöttek a fecskék, most egy egész sereg, vitorlaszárnyakon szállt, mint menekülő hajóraj, repülőfloíta, sejtvén a gyászt, ez volt a végső nyári sóhaj, a virágok is álruhát öltöttek, s hol még tegnap tüzet raktak a jánosbogarak, — e!hervadt a fű, az ősz üzent, vitték a fecskék a nyarat. Szárnyukkal átdöfték a szívemet, s mint egy alföldi tök. a tó elsárgult, s csónakos fejfa lett minden parthoz kötött hajó. A fekete éjjel tücskei szétszórták hegedűjüket. — s jött a fecskekaraván, telt lett áz ég velük, útrakelt tengerre kész csordájuk, fáradt árny motozott a Nan után, szívdobogásom velük áradt, s azóta temető a táj. | Vigyázz! |-----------:---- Ordított most már a férf i, ahogy csak bírt, de hangja beleveszett a motorcsónak robajába. A csattanást, az óriási csattanást várta, de a fiú az utolsó pillanatban elfordította a kormányt és elsuhant a vontató súlyos teste mellett. Anna integetett, nevetett, majd visszafordult. Arcán ugyanaz a mosoly, az ismerős, ártatlan és segítőkész tekintet, s a kérdés: Valami baj van, drágám? A z 1449-es számú sarki kocsmát a környék lakói Füstös Imaháznak becézték. A szájhagyomány szerint azért kapta ezt a nevet, mert fizetésnapokon itt imádkoztak a feleségek a cementpadlóhoz kötött vagy a koszos asztalokhoz ragadt férjeiknek. Az istentiszteletek a délutáni órákra estek. Délelőtt mindig csendes volt a helyiség. Csak egy-két lézengő és Vasmacska tartózkodott a kocsmában. Naphosz- szat, állt a fal és a pult derékszögében oly mereven, hogy egy fiatal és gyanútlan ellenőr egyszer a leltári számot is a nyakába akarta ragasztani. Vasmacskát eredetileg Vadmacskának nevezték. Ez még akkor volt, amikor ő jelentette a környéken az éjszakai életet. Megbízható alkoholisták véleménye szerint csípve, harapva, karmolva osztogatta kegyeit. A jelentkezési sorrendet mindig betartotta. Nem volt telhetetlen. Beérte egv-egy babgulyással, egykét fröccsel. Szívének nagyságára jellemző, hogy törzsvendégei a hónap végén hitelbe is igénybe vehették szolgáltatásait. De ez . már régen volt. Rengeteg víz lefolyt azóta a Dunán, fölötte pedig eljárt az idő. Most úgy nézett ki, mint vasorrú bába a szápségkirálynő mellett. Hajdan bájos arca álmatlan éjszakák gyűrt lepedőit idézte, valamikor gyöngy-fehér fogai helyén egyetlen ezüst színű metszőfog kandikált ki sorvadó ínyéből. Az öreg gavallérok ellágyulva nézték borzalmas rútságát és mindig juttattak neki egy-egy stampedlit. Az utóbbi időben rászokott a rövidre. Csak kicsit ivott. Ez a „kicsi” minden rendes helyen három gentet jelent. így volt ez a Füstös Imaháznak becézett késdobálóOrszághegyi Károly: Vasmacska Lepergett esztendők Weintrager Adolf alkotása ban is, de mire Vasmacska poharába került, alig érte el a két centet. A hajdan Európa nevesebb szőri tóit megjárt csapos génjeiben őrizte a vendéglátás szép hagyományát. Vigyázott a vendégek egészségére. Emiatt több alkalommal meggyűlt a baja a népi ellenőrökkel, de mindig kigazdálkodta valahogy a büntetés összegét. Vasmacska rendszerint a tizenhatodik kicsi után csuklott össze. Nem feltűnően! Az önfeledten ordítozó vendégeket a világért se zavarta volna egyéni produkciójával. Csendben csúszott le a fal tövébe, fejét a térdére hajtotta és diszkréten horkolni kezdett. A dolgok rendjében ez a nap sem ígért változást. Vasmacska oly mereven állt megszokott helyén, mint díszőrségen az alakulat katonái. Elmúlt már délután kettő, amikor szállingózni kezdtek a törzsvendégek. A közeli üzemekben befejeződött a délelőtti műszak. Lassan megtelt a Füstös. Az ülőhelyeket a ráérősebbek foglalták el. Akik csak egy korsó jelszóval érkeztek, azok a fal mellett körbefutó keskeny polcra helyezték poharaikat és folyamatosan cserélgették záróráig. Ha egy-egy gyanútlan vándor erre tévedt, már az ajtóból visszafordult. Ha mégis volt bátorsága a pulthoz merészkedni, gyorsan kihörpintette a korsójába fr'öc.s- csentett habot és iszkolt kifelé. Itt ugyanis mindenki mindenkit ismert. A csapos már régen tudta, hogy ki issza rummal a sört, ki szereti az ecetet is helyettesítő olaszrizlinget fröccsnek. ki kéri csak spriccelve, ki nyakalja decis pohárból a törkölyt. Ezért is keltett feltűnést négy, huszonévesnek látszó fiatalember megjelenése a kocsma aitaiában. Gyorsan körülnéztek és megcélozták a pultot. Négy korsó sört kértek, majd egy viszonylag védett sarokba húzódtak. — A leszerelésedre, Lacikám! — mondták kórusban és kiitták a sört. A Lacikának nevezett magas, szőke fiú ismét a pulthoz ment. Vasmacska megbabonázva nézte. Szemeiben szokatlan fény gyűlt és ráncai is kisimultak. Lacika, mondta félhangosan és tekintete radarként követte a fiút, ahogy a négy korsóval egyensúlyozva közeledett a védett sarok felé. Még a fejét is elfordította. Huszonöt évvel ezelőtt ide érkezett egy fiatalember. Magas volt, sacke-és-félénk. -őt is Lacikának hívták. Délutánonként betért egv^, egy korsóra. Mindig egyedül volt. Félrehúzódva itta ki a sörét, kicsit várt, nézegette a vendégeket, majd elment. Vasmacska — akkor még Vadmacska — egy alkalommal megszólította. — Mi van, te mamlasz? / Í gy kezdődött az ismeretségük. Azután naponta találkoztak. Kétségbeesetten ragaszkodott ahhoz az aranyszívű, szőke mélákhoz. Életében az volt az első és utolsó igazi szerelem. Három hónapig tartott. .Falujából hozott feleséget a srác. Gyerekük született, a kocsmából is elmaradt. Legalább évtizede nem hallott felőle. És most ez a fiú ... ! Vasmacska elindult. Odament a kis csapathoz. A szőke karjára tette a kezét. — Lacika! Tudod, hogy az én fiam is lehetnél? — mondta elcsuk- ló hangon és könnyeit nem akarta visszatartani. A társaség hahotában tört ki. Lacika hirtelen felocsúdott. Ügy érezte. mintha egy varangyosbéita ugrott volna rá. — Tűnés innen, te vén boszorkány! — förmedt Vasmacskára és taszított rajta egyet. Az megtánto- rodott, de nem esett el. Lassan visszacsoszogott a sarokba és állt tovább mozdulatlan.---------------------------------——----í Jánosi Tibor: Üveg és gyufa SZÁSZ TIBORNAK Cellányi szoba, ágy, asztal elfér benne, Porban az asztalláb, fejin mintha fény remegne. Ujjam sodor, barnán pereg a dohány, szádban csikk füstöl kékes-lilán. Köztünk üveg, a senki földjén gyufa, alkonyi fény hull a borospoharakra. Ülünk szemben egymással. Megszabjuk, mit szabad: a száguldónak jobb-e vagy a helybenmaradónak? Ki tenné mindezt, ha nem mi? Pár évre szól csak bérletünk. Feladatunk cselekedni és felelni — ha tévedünk. Megértjük egymást, Mester, hisz régóta beszélünk. Lelkünk békül a renddel, van célunk, nézetünk. Végül egyszer mindent kimondunk, mindent, amit tudunk, s ha értelmezzük mindezt, az elején vagyunk. Ha menned kell, hát szótlanul, emelt fővel távozz. Friss gyümölcs minden óra. Vigyázz, jneg ne hámozd! Mehetünk mindketten. Ha útrakelünk, állj elém, vezess! Terhet ma nem viszek, hosszú útunk legalább egyenes. Ha maradsz, döntesz talán. Megsiivegel a magány. Előttünk most is üveg és gyufa. S közöttünk egy határ.
