Pest Megyei Hírlap, 1984. október (28. évfolyam, 231-256. szám)

1984-10-20 / 247. szám

1984. OKTOBER 20., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Flamm János: Semmi baj drágám | Anna, a felesége fapapucsban billegett a kavicsokon. Odaért a táb­lához, amin ugyan az állt, hogy a stéget kizárólag egyesületi tagok használhatják, de Anna egészen a stég széléig ment. Leterítette a tö­rülközőt és hanyatt feküdt. A férfi a partról nézte. Leült a plédre, rágyújtott. Figyelte a fekvő alakot. Első forduló: a nő csinos. Xvlaga előtt látta Anna iménti vo­nulását, ahogy túljátszva az egyen­súlyozás kényszerét, kezében a tö­rülközővel minden lépésre a ma­gasba csap. És tudja, hogy csinos. Egy valamit ő is tudott: Annának ez nem elég, ő tovább játszik. Hogy ■meddig? Magától Annától hallotta, csak így érthette tegnap esti szavait. — Tudod mit mortdott az a motor- csónasos fiatal srác?... Tudod az a szőke, magas. Hogy olyan vagyok számára, mint egy könyv. Egy ra­gyogó borítójú, ismeretlen olvas­mány. — Nem emlékezett a srácra. Egy lehetett azok közül, akik napon­ta a stégről indulnak motorcsónak­kal, kajakkal a Dunára. Egyesületi tagok, versenyzők, vagy éppen csak nyaralók, mint ők. — És te mit vá­laszoltál? Anna elmosolyodott, várt, mintha csak akkor találná ki a vá­laszt. — Semmit, semmi különöset... valami olyasmit, hogy mit gondol, izgalmas olvasmány lennék? A férfi ízlelgette a szavakat. Iz­galmas olvasmány __ lennék?___ Nem is kérdés ez, hanem állítás. És a feltételes mód! Az meg felszólítás, hogy azt, miszerint ő izgalmas ol­vasmány, a másiknak illik, sőt kö­telező bebizonyítania. és mutatóújjáyal megpendítette a nadrágot tartó vékony pántot, majd elmosolyodott és végighúzta ujját a nadrág mentén, ahol az anyag bele­simult a bőrébe. Ahová most a csó­nak kavarta víz is felcsapott. No, igen. Ez is a második forduló. Il­lusztráció a könyvben. Elnagyolt lendületes vonalak, pontos és kifeje­ző. A motorcsónakos visszatért és ki­kötött. A fiatalember leült Anna mellé. A férfi figyelt. A férfi hanyatt dőlt, az eget figyelte, hallgatta a motorcsónakok felerősödő ropogását, a hajókürtöt, a megszokott vízparti hangokat. A második forduló... A végtelenségig nyújtható-csiki-csukh--- Minden - ol­dal PS Valami érdekesség, izgalom, hogy megfelelő mederben maradjon az érdeklődés és ki ne hunyjon az igyeikezet. És a cél? Az csak jóval később derül ki. Nem, a befejező la­pok hiányoznak, kitépte valaki. Vagy meg sem írták. Á férfi felült. Megint a Dunát, a stéget és Annát figyelte. Anna mes- érezhette tekintetét, mert ő is felült és barátságosan felé intett, olyan belódejólsütanapteisélvezeddrágám- ugye? — mozdulattal. Hátperszehogy- élvezemdrágám — intett vissza. An­na nyugtázta a választ és egy ki­csit arréb fészkelte magát. A szőke, mages fiatalember egye­nesen a stég felé tartott. Köszönt Annának, talán mondott is valamit az asszonynak, aztán belépett a motorcsónakba. Eloldotta és meg­rántotta a gyújtózsinórt. A motor egyből indult. A csónak tett egy tiszteletkört és lendületet vett az áramlással szemben. Ahá. ez az a fiatal srác — gondolta a férfi, aztán eszébe jutott az a pillanat, amikor meglátta Annát, amint először pró­bálta fel az új fürdőruháját. Anna a tükörből észrevette, hogy figyeli | Ismét |------------ hallotta a hajókürtöt, ezúttal már közelebbről. Az elnyújtott tompa búgás végigsuhant a víz fö­lött, majd elhalt. A férfi tudta, hogy majd az ebédnél megint nem bír uralkodni arcvonásain és Anna megkérdezi, ahogy szokta: — Vala­mi baj van, drágám? — ártatlanul és segítőkészen. Nincs, nincs sem­mi baj, drágám! Csak az ostoba és hiábavaló szóváltások, apró buta­ságok, mintha előre megállapodtak volna a forgatókönyvben. És végül előretör a vádaskodás és Anna fel­háborodott válasza. És akárhányszor és valahányszor ismét ő marad ne­vetséges, a pitiáner. A levegőben pedig ott lebeg majd megcáfolha- tatlanul, mint ahogy az ég kék, a levegő levegő, a befejező következ­tetés: Te megint képzelődsz, drá­gám! Anna és a fiatalember beszél­gettek. Akaratlanul is egyforma testtartásban ültek, háttal a partnak, maguk mögött támaszkodva, lábukat a vízbe lógatva. A sziget mögül, a kanyarulatban vontatóhajó tűnt fel lomhán és méltóságteljesen húzva a súlyos uszályokat. A férfi felállt, rá­gyújtott. Hát persze, hogy képzelő­dne Valóban csak ártatlan beszélge­tés, szóra sem érdemes. Végül is le­het . Nincs tovább. Soha nincs to­vább. Senki számára ... Vagy még­is? A férfi állt a parton, a vizet néz­te, az. -egyxe, -közeledő- -uszályba j ót. ■ Azok a stégen abbahagyták a be­szélgetést. A fiatalember felállt, és a motorcsónakhoz lépett, elkötötte, de mielőtt beszállt volna, visszafor­dult és mondott valamit. Anna fel­térdelt, felnevetett, A fiatalember előtte állt és ő is nevetett. Mint egy papnő a meghódított isten előtt. Te őrült, hát nihes harmadik forduló — akarta odakiáltani a férfi —, nincs, hát nem veszed észre?! A fiatalember belépett a csónakba, megindította a motort és merész for­dulattal a vízre hajtott. Egyik ke­zével a kormányt fogta, hátrafor­dult és integetett Annának. Mátyás Ferenc: Az ősz üzent \SW. ?-ffW > . ''jv-sV' < X- & Hajósy Mónika festménye Jött egy fecskepár a víz fölött, a partun remegtek a fák, a szél egy levelet üldözött, száraz ágakon citerált. Aztán egy csapat fecskefutár rótta az eget kémlelőn, — nyakamon összébbszorult a sál, s menekültem a szél elől. Belémnyilallt valami, a mész rakódott le a csontomon, s jöttek a fecskék, most egy egész sereg, vitorlaszárnyakon szállt, mint menekülő hajóraj, repülőfloíta, sejtvén a gyászt, ez volt a végső nyári sóhaj, a virágok is álruhát öltöttek, s hol még tegnap tüzet raktak a jánosbogarak, — e!hervadt a fű, az ősz üzent, vitték a fecskék a nyarat. Szárnyukkal átdöfték a szívemet, s mint egy alföldi tök. a tó elsárgult, s csónakos fejfa lett minden parthoz kötött hajó. A fekete éjjel tücskei szétszórták hegedűjüket. — s jött a fecskekaraván, telt lett áz ég velük, útrakelt tengerre kész csordájuk, fáradt árny motozott a Nan után, szívdobogásom velük áradt, s azóta temető a táj. | Vigyázz! |-----------:---- Ordított most már a férf i, ahogy csak bírt, de hangja be­leveszett a motorcsónak robajába. A csattanást, az óriási csattanást várta, de a fiú az utolsó pillanat­ban elfordította a kormányt és el­suhant a vontató súlyos teste mel­lett. Anna integetett, nevetett, majd visszafordult. Arcán ugyanaz a mo­soly, az ismerős, ártatlan és segítő­kész tekintet, s a kérdés: Valami baj van, drágám? A z 1449-es számú sarki kocsmát a környék lakói Füstös Imaháznak be­cézték. A szájhagyomány szerint azért kapta ezt a nevet, mert fizetésnapokon itt imádkoztak a feleségek a cementpadlóhoz kö­tött vagy a koszos asztalokhoz ra­gadt férjeiknek. Az istentiszteletek a délutáni órákra estek. Délelőtt mindig csendes volt a helyiség. Csak egy-két lézengő és Vasmacska tartózkodott a kocsmában. Naphosz- szat, állt a fal és a pult derékszö­gében oly mereven, hogy egy fia­tal és gyanútlan ellenőr egyszer a leltári számot is a nyakába akarta ragasztani. Vasmacskát eredetileg Vadmacs­kának nevezték. Ez még akkor volt, amikor ő jelentette a környéken az éjszakai életet. Megbízható alkoho­listák véleménye szerint csípve, ha­rapva, karmolva osztogatta kegyeit. A jelentkezési sorrendet mindig betartotta. Nem volt telhetetlen. Beérte egv-egy babgulyással, egy­két fröccsel. Szívének nagyságára jellemző, hogy törzsvendégei a hó­nap végén hitelbe is igénybe ve­hették szolgáltatásait. De ez . már régen volt. Rengeteg víz lefolyt azóta a Dunán, fölötte pedig eljárt az idő. Most úgy nézett ki, mint vasorrú bába a szápségkirálynő mellett. Hajdan bájos arca álmat­lan éjszakák gyűrt lepedőit idéz­te, valamikor gyöngy-fehér fogai helyén egyetlen ezüst színű metsző­fog kandikált ki sorvadó ínyéből. Az öreg gavallérok ellágyulva nézték borzalmas rútságát és min­dig juttattak neki egy-egy stam­pedlit. Az utóbbi időben rászokott a rövidre. Csak kicsit ivott. Ez a „kicsi” minden rendes helyen há­rom gentet jelent. így volt ez a Füs­tös Imaháznak becézett késdobáló­Országhegyi Károly: Vasmacska Lepergett esztendők Weintrager Adolf alkotása ban is, de mire Vasmacska pohará­ba került, alig érte el a két centet. A hajdan Európa nevesebb szőri tóit megjárt csapos génjeiben őrizte a vendéglátás szép hagyományát. Vi­gyázott a vendégek egészségére. Emiatt több alkalommal meggyűlt a baja a népi ellenőrökkel, de mindig kigazdálkodta valahogy a büntetés összegét. Vasmacska rendszerint a tizenha­todik kicsi után csuklott össze. Nem feltűnően! Az önfeledten ordítozó vendégeket a világért se zavarta volna egyéni produkciójával. Csend­ben csúszott le a fal tövébe, fejét a térdére hajtotta és diszkréten hor­kolni kezdett. A dolgok rendjében ez a nap sem ígért változást. Vasmacska oly me­reven állt megszokott helyén, mint díszőrségen az alakulat katonái. El­múlt már délután kettő, amikor szállingózni kezdtek a törzsvendé­gek. A közeli üzemekben befejező­dött a délelőtti műszak. Lassan megtelt a Füstös. Az ülő­helyeket a ráérősebbek foglalták el. Akik csak egy korsó jelszóval ér­keztek, azok a fal mellett körbefu­tó keskeny polcra helyezték poha­raikat és folyamatosan cserélgették záróráig. Ha egy-egy gyanútlan ván­dor erre tévedt, már az ajtóból visszafordult. Ha mégis volt bátor­sága a pulthoz merészkedni, gyor­san kihörpintette a korsójába fr'öc.s- csentett habot és iszkolt kifelé. Itt ugyanis mindenki mindenkit ismert. A csapos már régen tudta, hogy ki issza rummal a sört, ki szereti az ecetet is helyettesítő olaszrizlinget fröccsnek. ki kéri csak spriccelve, ki nyakalja decis pohárból a tör­kölyt. Ezért is keltett feltűnést négy, huszonévesnek látszó fiatalember megjelenése a kocsma aitaiában. Gyorsan körülnéztek és megcélozták a pultot. Négy korsó sört kértek, majd egy viszonylag védett sarokba húzódtak. — A leszerelésedre, Lacikám! — mondták kórusban és kiitták a sört. A Lacikának nevezett magas, szőke fiú ismét a pulthoz ment. Vasmacska megbabonázva nézte. Szemeiben szokatlan fény gyűlt és ráncai is kisimultak. Lacika, mond­ta félhangosan és tekintete radar­ként követte a fiút, ahogy a négy korsóval egyensúlyozva közeledett a védett sarok felé. Még a fejét is elfordította. Huszonöt évvel ezelőtt ide érke­zett egy fiatalember. Magas volt, sacke-és-félénk. -őt is Lacikának hívták. Délutánonként betért egv^, egy korsóra. Mindig egyedül volt. Félrehúzódva itta ki a sörét, kicsit várt, nézegette a vendégeket, majd elment. Vasmacska — akkor még Vadmacska — egy alkalommal megszólította. — Mi van, te mamlasz? / Í gy kezdődött az ismeretségük. Azután naponta találkoztak. Kétségbeesetten ragaszkodott ahhoz az aranyszívű, szőke mélákhoz. Életében az volt az első és utolsó igazi szerelem. Három hó­napig tartott. .Falujából hozott fele­séget a srác. Gyerekük született, a kocsmából is elmaradt. Legalább évtizede nem hallott felőle. És most ez a fiú ... ! Vasmacska elindult. Odament a kis csapathoz. A szőke karjára tet­te a kezét. — Lacika! Tudod, hogy az én fiam is lehetnél? — mondta elcsuk- ló hangon és könnyeit nem akarta visszatartani. A társaség hahotában tört ki. La­cika hirtelen felocsúdott. Ügy érez­te. mintha egy varangyosbéita ug­rott volna rá. — Tűnés innen, te vén boszor­kány! — förmedt Vasmacskára és taszított rajta egyet. Az megtánto- rodott, de nem esett el. Lassan visszacsoszogott a sarokba és állt tovább mozdulatlan.---------------------------------——----í Jánosi Tibor: Üveg és gyufa SZÁSZ TIBORNAK Cellányi szoba, ágy, asztal elfér benne, Porban az asztalláb, fejin mintha fény remegne. Ujjam sodor, barnán pereg a dohány, szádban csikk füstöl kékes-lilán. Köztünk üveg, a senki földjén gyufa, alkonyi fény hull a borospoharakra. Ülünk szemben egymással. Megszabjuk, mit szabad: a száguldónak jobb-e vagy a helybenmaradónak? Ki tenné mindezt, ha nem mi? Pár évre szól csak bérletünk. Feladatunk cselekedni és felelni — ha tévedünk. Megértjük egymást, Mester, hisz régóta beszélünk. Lelkünk békül a renddel, van célunk, nézetünk. Végül egyszer mindent kimondunk, mindent, amit tudunk, s ha értelmezzük mindezt, az elején vagyunk. Ha menned kell, hát szótlanul, emelt fővel távozz. Friss gyümölcs minden óra. Vigyázz, jneg ne hámozd! Mehetünk mindketten. Ha útrakelünk, állj elém, vezess! Terhet ma nem viszek, hosszú útunk legalább egyenes. Ha maradsz, döntesz talán. Megsiivegel a magány. Előttünk most is üveg és gyufa. S közöttünk egy határ.

Next

/
Oldalképek
Tartalom