Pest Megyei Hírlap, 1984. szeptember (28. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-15 / 217. szám
1984. SZEPTEMBER 15., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Dúsa Lajos'Füstölgő négy patával Ami nem lehet — csupa dallam. Van, de nincs. Mert megfoghatatlan. Kezdettől — s míg vagyunk — örökké hív és előttünk válik köddé. A zene is csak csodaszarvas, nincs fölötte nyerges hatalmad és ne is legyen. Hisz úgy messze, lelked mélyéig mi vezetne? Ez nyugalmad, ez velőt rázó sikolyod, jajjal gurgulázó kínod; s ha öröm, álmod álma: utólag sajdul rád — hiánya. De így is, úgy is benned jajgat. Nem szolgád, így lehet hatalmad, s törvénnyé emelve a jajszót üzeni kemény mollban Bartók: — Iszonyít, hogy mozdítsa lelked, hogy pusztulásod ne szerethesd! Füstölgő négy patával jajgat sorsod mélyén a csodaszarvas. Taridori DezsőLovak a parton egy nem tudott világ fájdalma dobrokol. Lovak. Nézd, jönnek a régi árterületről; Vladimir Beekman Az a régi árterület, zsombékosán napkorong rőtje, melybe merre-honnan fő-és-sörény hajlik át, a csábító mezőség, mely pipitértelen borong még, de jószag csiklandozza már a lovak orrlikát: és az árnyas facsoport is, a ködből bontakozó, viztisztán feldörömböló szelek, zúdulásaik, és a füves alkonyat, mit visszhangossá üt a ló, nyugtalanság nyugovása, itt van mind, s nincsenek itt: csak a vers fellfiktetése, e tűnő és szüntelen, félrehajló ritmusából szempárok néznek felém, tekintetek egy világból, ahol nem vagyok jelen, csak tudom, hogy nem hagy el, nem — Károlyi AmyTermés Mire bogyóvá sűrűsödik s alakja végleges, még vitézen veresük, de holnap vége lesz, épp most, amikor jóízű s legelné szem s a száj, akkor várja egy fülenincs, ormótlan nagy kosár. angyal s ló, lény s tünemény. Oláh. JánosA szerelem folyója A szerelem folyója kiásta a gyönge réteket, a virágok és a falevelek most itt örvénylenek a házam előtt, a víz sodrában, és én csak nézem őket, ülök veszteg a parton. Dúsa Lajos: Vasárnap délelőtt ApFŐ ember, félig régi hasonmásain baktat hallgatagon mellettem. Nép süt, incselkedő szél emelgeti a nők szoknyáját. Éles a fény, túl éles még a téli derengéshez szokott szemeiknek, csak hunyorgunk gyanakvón, mimt a tél utolsó utóvédéi. Próbáló idő a tavasz eleje a magamfajta vasárnapi apukának is. Egy ötéves férfi feltétlen bizalma jnár egymagában is vallatólámpa, s ráadásul itt a tavasz sok-sok új asz- szonyi nappal. Hunyoroghatok, de eiőbb-utóbb vallani kell. — Apu, vegyél nekem valamit! — Mit, kisfiam? Csokit? — Nem, nem azt. — Kólát? — Á, nem. Nem kólát. Ilyen ez a valami. Csak az biztos, hogy kell. Persze, amíg kellően fiatal az ember, addig könnyebb a valamiket kitalálni. Ismerlek, fiú. Négykerekű petrolkanca kell neked. — Autót veszünk. Felcsillan a szeme.-*■ Azt! Skodát. Piros Skodát! Fordulnak a bazár felé, az vasárnap is nyitva van. Ott áll a sarkon az üvegbódé és valamikkel telisteli C'illog-villog, mint egy kirettyintett leányzó. Jó neked, kisöreg. Itt van a világ, benne a mesebeli pavilonok, és persze jóságos nénik ülnek az ablakoknál. Lám, most is kiperdül hozzánk a néni. akár a múltkor, és gü- pvög hozzád. Te ezt nem szereted, félrehúzódsz, még nem tudod, hogy a néninek mást jelent a valami. Aho«v lehajol hozzád, bizony ezen a pozitúrán is látni, hogy nemcsak a lelke érett meg az anyaságra. Pedig a valami még ennél is bonyolultabb. Nem fér el egv bódéban, cfo m“g eav áruházban sem. e“vre nagyobb lesz. és egvre távolibb. Eleinte csak váriuk-váriuk. azfán keressek mindenfelé. Közben a ió'á«os és gügyögésre hajlamos nénikről kiderül egy és más, a világról is, rólunk is. Node a valamiről... — Apu, vegyél te is egy igazi Skodát! Beleülünk, és elmegyünk Pestre. — Nem veszek, kisfiam. Az autó nekem nem valami. — Tessék? Mindig tessékezik, ha nem érti, hogy milyen új ravaszságot eszeltek ki neki. — Az autó nem valami. Az autó ■ csak autó. Most nem szól egy szót sem, valószínű, hogy csalódott bennem. Kicsit töpreng, aztán csak megkérdezi. — Te is valamit akarsz venni ? — Igen, valamit. Igaz, én nem venni akarom, csak csinálni, de ez most még nem számít. Az a fontos, hogy én vagyok Valami Apu, és te vagy Valami Peti. Ez tetszett. Ahogy az arca földerül, azon látszik. Melegen süti a hátunkat a nap, jövetben le kell venni a kabátunkat. Egy lépcsőházból csupa fodros mama lép ki csupa fodros kislányával. Egyforma, vakítóan fehér báránybőr mellénykéjük van, kellemes illatot libbent felőlük a szél, ahogy átmennek előttünk a járdán.' A fizetésem talán elég lenne a nő kozmetikumaira, elegáns krokodilbőr cipőjére és táskájára. Habár a táskára már nem biztos. Node ez mit sem von le a fodrosok varázsából. Teljes maradna férfiúi csodálatunk, ha nem hallgatnánk végig a ház előtt a kocsiba beszálló kislány nyafogását. — Tejszínhabot is akarok, csokit is akarok, kólát is akarok ... Anyuuu! A,f a ”5«" hajasbabát is akarom! ‘A fi« 11*9* visszafordul a fodrosok felé, aztán egy nagycsoportos óvodás férfi öntudatával ítélkezik. — De buta! Mit lehet erre mondani? Két komoly férfi ballag tovább a vasárnap délelőtti napsütésben. Szikszói Károly A virágoskert pékás Ferenc zenepedagógus — ■*-' harminckilenc éves, őszülő hajú, átlagos arcú és termetű férfi (enyhén hajlóit hattal) — tulajdonképpen véletlenül került vidékre. Amikor hatévi együttélés után elhagyta Beáta, ő is, mint annyi más férfi, inni kezdett; a pincérek és bár- zongoristák hivatásuknál fogva örültek a legújabb baleknek, aki estéről estére drága itálakkal honorálta a „megértő” kiszolgálást és a szomorú slágereket. — Nem lesz ennek jó vége — mondogatták Békás Ferenc ismerősei —, ki fogod magadat nyírni. — Lehet — válaszolta ilyenkor a zenetanár és tovább ivott. Aztán egy borongós őszi reggelen — gyomrában többféle italkülönle- gessággel — úgy döntött, hogy eladja mindenét, ami eladható, és vidékre költözik. Az elhatározást tett követte. A ház a falu legvégén állt. A szo- ba-konyhás épületről a vakolatot már régen elhordta a szél, a kertben viszont / a növénytan összes élősdije megtalálható volt. Békás Ferenc először a kerítést hozta rendbe, aztán megismerkedett Hlasikó úrral, a kocsmárossal. A kocsmáros alacsony, kövér, teljesen kopasz ember volt, orrén már látszottak a borvirágok. A zenetanár paprikás krumplival kínálta a kocsmárost, a kocsmáros pedig pálinkával a zenetanárt. Még aznap este örök barátságot fogadtak egymásnak. Békás Ferenc néhány hónap elteltével kezdte megszokni a vidéki életet. A kocsmáros tanácsára vásárolt négy disznót: a kert végében nevelhette. őket. Egyedül az éjszakákat nem bírta elviselni. Gyakran felriadt, ilyenkor elővette Beáta fényképeit (kettőt sikerült megőriznie), reggelig bámulta, miközben azon gondolkozott, hol is rontotta el. Nem tudott rájönni. Éppen egy Bartók-darabot. játszott, .amikor Beáta hazajött, lecsapta , a zongora tetejet, és kijelentette: ő most összepakol és elmegy: — De hát miért? — kérdezte Békás Ferenc és a döbbenettől majdnem kiesett a szeme. — Elegem van belőled — jelentette ki Beáta; ideges mozdulatokkal csomagolni kezdett. A zenetanár az ajtó elé ugrott, széttárta karjait. — Csak a testemen keresztül — mondta elszánt hangon. Beáta felkacagott. — Ezt pont te mondod? — kérdezte, azzal gyengéden félretolta élettársát és elhagyta a szobát. Békás Ferenc hónapokig reménykedett, hiába. Beátát mintha a föld nyelte volna el. De hát miért? Hlaskó úr szerint azért, mert ilyenek a nők. — Nehogy azt higgye, hogy az én feleségem különb — mondta, és fenékig itta a poharát, — De nem akar elmenni az istennek se. Persze, hova is menne? Mert éntőleim megkap mindent, amire szüksége van. — Éntőlem is megkapott — sóhajtott a zenetanár. A kocsmáros megértőén bólogatott. — Holnap átmehetnénk a szomszéd faluba — mondta később, és fejét bizalmasan a zenetanár felé tolta. — Lakik ott egy nő, a Csupros Mari... íaeg sokan járnák hozzá, de hát az ugye nem baj. Másnap elmentek Csupros Marihoz. Békás Ferenc keserűen vette tudomásul, hogy sikerült Vidéki emberré válnia. Fekete koncertöltönye, amit még a belvárosban csináltatott, fényesre kopott, könyökét gyakran kellett foltoznia, ingjeit elszoktatta a vasalástól (Csupros Mari esztétikai igénye kizárólag a papírpénzek világában mutatkozott valamelyest); hajnalban kelt, megetette a disznókat, délelőtt a kertben dolgozott, esténként pedig Hlaskó úr kocsmájában tangóharmonikázott, ahol nyolc- tíz nagyfröccs után együtt énekelt a többiekkel. Csupros Marit hetente látogatta. A baj egy vasárnapi iszogatással " kezdődött. Történt ugyanis, hogy Hlaskó úr nevenapját ünnepelte, s ahogy egy jó kocsmároshoz illik, ezen a napon mindenkinek ő fizetett. Békás Ferenc egyre vörösebb fejjel húzta a tangó- harmonikát, majd záróra után elindultak Hlaskó úr portája felé. A kocsmáros felesége már aludt, így a kerti asztalhoz ültek. Hlaskó úr demizsont helyezett az asztal mellé, az asztalra pedig két poharat. — Isten, isten — mondta miután töltött. — Isten, isten — mondta Békás Ferenc is. Hlaskó úr kertje faluszerte híres volt virágairól, amelyeket a kocsmáros felesége, bizonyos Rózái asszony ápolgatott, ahogy mondani szokta: „ha már nem adott gyermeket az isten, legalább a virágjaim legyenek szépek”; és Rózái asszony cseppet sem túlzott. A kertnek nap mint nap csodájára jártak a környékbeliek. Már hajnalodott, amikor Békás Ferenc csuklani kezdett. — Valaki nagyon emlegeti magát — jegyezte meg a kocsmáros és te- litöltotte,a..poharaikat,r •->— Lehet, hogy eszébe jutottam, Beátának? — kerdezte földerült képpel a zenetanár. — Kizárt dolog — válaszolta Hlaskó úr. — A nők nem olyanok. A maga Beátája meg különösen nem. Egyetlen perszónáról tudnám elképzelni, aki ilyenkor emlegeti: a Csupros Mari. Békás Ferenc kortyolt néhányat, aztán mély apátiába esett. — Na, most meg mi baja van? — bökte meg tömpe ujjaival a kocsmáros. — Azért szép a világ, nem? Nézzen csak körül! A zenetanár kinyitotta szemét, körülnézett. — Persze, hogy szép — bólintott, majd a kocsmáros felé fordult. — De mi a szépség, barátom? — Hogyhogy mi a szépség? — hümmögött Hlaskó úr. — Hát a Ro- zálom kertje ... — Ugyan, barátom! A szépség önmagában nem jelent semmit. A szépség kizárólag a szemnek okoz örömet, tehát öncélú dolog ... — Micsoda? — ámult a kocsmáros. — Az én Rozálom kertje akkor is szép! Mondhat bármit, nem érdekel. — Nem erről van szó — folytatta Békás Ferenc. — A kert valóban szép. De mire megy vele? Semmire, kedves barátom! A szépség csak nemesít, de mit érünk a nemesítéssel, amiiKor a föld kétharmada éhezik? — Miket beszél? — szólalt meg Hlaskó úr és óvatosan elhúzta a zenetanár elől a poharat. — Azt mondtam barátom, hogy az emberiség kétharmada éhezik, és sajnos nagyon sokan vannak, akik ezt a tényt figyelmen kívül hagyják. — Na és? A zenetanár rendíthetetlen nyugalommal folytatta: — Már rég megoldódott volna a probléma, ha nem lennének ennyire megátalkodottak az emberek. Ha például virágtermesztés helyett burgonyával ültetnék be a földekét, ha a gyönyörű rózsák helyén krumpli teremne, meg tök, elég élelem lenne ezen a földön, higgye el... . Most már értem — jelentette ki a kocsmáros és visszahelyezte Békás Ferenc elé a poharat. — Szóval virág helyett gülbabával kéne beültetni a földeket és akkor mindenkinek jutna elég élelem. — Ügy bizony. A kocsmáros néhány percig gondolkodott, aztán fölállt, és kijelentette : — Magának teljes mértékben igaza van. Gyerünk — elhagyta a verandát, a virágok közé lépett. A zenetanár követte. Forgó szemekkel tép- desték a szegfűt, gerberát, rózsát, a muskátlikat lábukkal rugdosták ki a cserepekből. Másfél óra múlva végeztek az egésszel. — Délután . bevetjük burgonyával — lihegte Hlaskó úr. — Be bizony! — Mert mink nem vagyunk megátalkodottak! Mink tudjuk, hogy a szépség ideje még nem jött el! Majd ha már senki se éhezik ezen a kerek: világon, akkor jöhetnek a muskátlik. De addig egy szál se! — Ügy bizony! — No igyunk egyet... Békás Ferenc délután háromkor arra ébredt, hogy rettenetesen fáj a gyomra. Feltápászkodott. megkereste a szódabikarbónás dobozt, maga elé helyezte Beáta fényképeit és újra el- - aludt ste hatkor megérkezett Hlaskó E — Hát maga? — kérdezte kissé csodálkozva a zenetanár. — Nem vetünk be burgonyával semmit — közölte szomorúan a kocsmáros. — Ha látta volna a feleségemet ... A zenetanár lehajtotta a fejét. — Kirúgott — nyögte Hlaskó úr. — Azt mondta, jöjjek magához. Hát jöttem. Békás Ferenc csak most vette észre a bőröndöt: ott feküdt a kocsmáros lábainál. — Hát akkor lépjen be — mondta a zenetanár. Hlaskó úr sóhajtott egyet és eleget tett a felszólításnak. Bőröndje legtetejéről bekeretezett fényiképet húzott elő; Rózái asszonyt ábrázolta. Zakója könyökével kicsit megdörzsölte és a sublót tetejére állította. — Azt hiszem, itt jó lesz — düny- nyögte magának. Békás Ferenc némán figyelte a kocsmáros mozdulatait. Aztán a fényképre pillantva örömmel megál- laoitotta: az ő Beátáia sokkal, de sokkal szebb, mint a kocsmáros felesége. Falusi csendélet Kalló László festménye
