Pest Megyei Hírlap, 1984. augusztus (28. évfolyam, 179-204. szám)

1984-08-19 / 195. szám

1984. AUGUSZTUS 19., VASÁRNAP PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 13 Sz. Lukács Imre:­Asszonysorsok m A ház előtt .nagy a porta, fák hozzák gyümölcsüket nyaranként. Egyik kiszáradt, félrébb húzódott, aszottan, reménykedve nyújtja gyö­kereit a földbe. Szép napokra gon­dol. Remény nélkül nem élhetnek a fák. Az öregasszony kertjét ássák. Minden tavasszal a szomszéd család veti be felibe, jó emberek, boldogul velük. — Nincs senkije? — Ügy élek, mint az ujjam, egye­dül. A fiam odamaradt a második világháborúban. Pedig akkor szaba­dult kőművesként, akkor ősszel. M’ndjárt vitték el katonának, soha se láttam többé. —■ Hosszú vonatok jöttek, álltunk a sínek mellett, jó hírt vártunk, apát, fiút, kinek hogy adódott. Re­ménykedni keli a végtelenségig, én miért ne reménykedhetnék? Min­dennapos lettem akkoriban az állo­másnál, reggel kimentem és vártam. Este a férjemmel együtt vártam. Evekig minden vonatot láttam, hírt vártam, bizonyosságot. A fiam baj­társa megkeresett. Azt mondta, hogy ne várjam, mert nincs kit várnom. De amikor megkérdeztem, hogy látta-e meghalni, akkor csak a fe­jét rázta, mert csak azt láthatta, hogy elesett mellette futás' közben. Nincsen nap, hogy ne gondoljak rá, a szomszédok mondják is, hogy butaság, de az én dolgom az, hogy váfjam, amíg élek. Erre jó az én életem, semmi másra. Elgondolom, mennyire másképpen is alakulha­tott volna a sorsom, ha nem szól közbe a háború, azt is, miért pont én viselem a keresztjét, meg hogy egyáltalán, minek vannak a hábo­rúk, hogyan engedhetik meg ezt az emberek, ennyi pusztítást, ennyi vért, hát egyszer már el kellene dön­teni, hogy ember az emberre nem emelhet fegyvert. Istenem, olyan egyszerűnek tűnik, és mégis lövöl­döznek azóta is, ezen megáll az eszem, az én tanulatlan agyam nem fogja fel, miért lehet az embereket becsapni, háborúba kergetni, miért kell a fenyegetést, a félelmet ter­jeszteni, miért nem elég a gyász, a keserűség. A legnagyobb bűnnek én a háborút tartom, istenem, mi mindent megtennék ellene, még áz életemet is odaadnám, azt se saj­nálnám, és mégsem tudok ellene cselekedni semmit. Hát nem őrjítő ez? Csak imádkozok és sóhajtozok: istenem, többé ne legyen háború... de vajon, meghallgat-e engem az Cr? 0 A fekete kendős öregasszony meg­töri) a széket, hellyel kínál. Arca csupa ránc. A töppedt ház is rá ha­sonlít. A fia után járó nyugdíjból rakosgatta össze az árát. , — Hány osztályt járt? — Nem jártam iskolába, soha nem tudtam, mi az a betű, a gyerekeim mutogatták néha. amikor már ju­tott arra is időm. Gondoltam, tanul­ni kellene, legalább a nevemet ír­jam le, mint más emberek szokták. Nem sikerült. Négy gyereket nevel­ni a semmiből, nem könnyű mulat­ság. vízhordó, cseléd, szolgáló, mo­sónő, takarítónő, voltam világéle­temben. Nem bírtunk másként lé­tezni, nyolc helyre voltam bejáró, nem értem rá a betűvetésre, csak gürcöltem megállás nélkül, inam szakadtáig. Nem' érdekelt engem senki és semmi, csak ne éhezzenek a porontyaim, dolgoztam meg új­ra kezdtem. Mi mindent megcsinál­tam egy kis ruházatért, használt cipőért, rongyért, még a húsom­ból is vágtam volna a gyerekeim­nek csak ne éhezzenek. Végül is útnak engedtem őket, és nem let­tek hálátlanok. Pista sem, aki a tér melőszövetkezetben dolgozott, és ap­ja halála után családfenntartónak számított. Kedvéért tanultam meg az írást, olvasást, ötvenkét eszten­dős koromban. — Mikor bevonult katonának, hajtogatta: ki ír nekem levelet, anyám? Rosszul esett az nekem, mert velem élt, s nem volt még menyasszonya sem. Tudtam, várja majd az itthoni híreket, hiányzik a szülői szó. Járták a környéket, kér­dezgették, ki próbálkozik a tanu­lással? Jelentkeztem. Nem haladt könnyen, elképzelheti azt, esténként egyenes vonalakat, görbe vonalakat húzgáltunk a papírra, betűvetést ta­nultunk, hangosan ejtettük a szava­kat, mint a kisiskolások. Nehezebb volt az, mint a munka. — Elküldtem az első írást, oldal­nyira sikeredett, de ki-kihagytam a betűket. Minden héten írt az én drága jó fiam. Eleinte nem tudtam elolvasni, gyerekek segítettek, őket kértem meg az olvasásra. Megvála­szoltam valamennyi levélét, ahogy a magamfajtától telik: jól vagyok, meg ilyenek. Ceruzát vesz elő, kis darab papírt. Lassan, óvatosan, egyenetlenül leír­ja .......kedves fiam”. Tö bbre nem telik az erejéből. Elébem tolja. Fekete kendője csücs­kével törülgeti szemealját. Sokáig csendben ülünk. — Szabadságon járt itthon a drá­ga jó fiam, legutoljára a civil ru­hájáért. Azt mondtam neki, kis­fiam. rossz világ van Pesten, nem jössz te haza sohase, ha most el­mész. Nem maradhatnál? Elrejte­nélek én a keresők elől, senki meg nem találna. De nem tehette meg, nem olyan fiú volt, elutazott' és hő­si halált halt ötvenhatban. — Pista páratlan jó fiam volt. Hóttig való nyugdíjat kapok utána, jól megélek. Minden hónapban megkeresem a sírját, virágokat vi­szek, koszorút. Mikor először fel­mentem Budapestre, már eltemették. Szerettem volna látni, ha mellédű­lök, akkor is .., Szeberényi Lehel: Sátorozás halvásárral, bográccsal Két sátrunk lakatlan állott még egy éjszaka s egy nappal. Lakatlan, de nem elhagyottan. Éber tekintetek .őrsége vigyázta. A szomszédságé. Huszonharmadikán, átbújva a nap alkonyati hídja alatt, a csónakból kidagadó holmi rengetegével mi, la­kók is megérkeztünk; véglegesen, amint az látható. Miklósék egy rön­kön ülnek, a lebukó nap óaranyába vonva, hahotára fakadnák láttun- kon. — A palacsintasütőt is hoztátok?! Nevetünk. Hajónk csaknem pe­reméig merül. Kirakodás pillanatok alatt. Amer­re fordulok, villan egy segítő kéz. Percek, s minden a helyén. Az al­kotó pihen és körülnéz. Boldog só­hajjal: — Megjöttünk. Az ismerős fák a helyükön. Azok is, amelyek a konyhazugot alkották. A bokrok, amelyek beszegik a füves tisztást, és rejtik a toalettet. Minden a régi, a tavalyi, s mosolyog ránk a súrló fényben: „vártunk rátok, nektek őriztük e helyet, míg fölöt­tünk. az évszakok váltogatták egy­mást”. Centire tavalyi helyére került a sátrunk is. Kékje-sárgája, mint visszhangos fal, vidámságunk fé­nyeit veri vissza, boldogan nevet, le­zárva a tisztást a gát felé. Háttal állok neki, a csalit vízre nyíló ka­pujában. Két sudár fa: két kapubál­vány között. Míg nincs tűzhely — nincs tábor. Fiam most alakítgatja a laonyhazug- ban kövekből. Mellette új szerze­ményünk: egy kidobott virágállvány. Jó lesz itt konyhapolcnak. Hetek óta hol itt, hol ott látom, ahogy evezgetek a Dunán. Egy nyaralóból hajították ki, természetes mozdulat­tal a parti fák közé. Kidobnak ide rozsdás tűzhelyeket, kibelezett ágy­betéteket, kipurcant játékautót, ke­rítésdrótot s más roncsokat. Csak úgy, honi szokásból. Reggeli víz Naponta változik. Van, hogy inni lehetne belőle. Meglátni fenekén minden kis kavicsot. Másnap meg belelépni is viszolygunk: kék hártya végtelen fátylai úsznak a tetején, bűze sátrunkig felleng: olaj. Hol engedték bele? Kik ezek az élővíz-gyilkosok? Ma már tilos autót mosni a Dunában. De nemrég csak úgy büntetlenül leereszkedhettek a gát rámpáin, hetykén, szárazföldi gőggel bele a parti vízbe. Sokat tűr a víz, de láttam néhányszor hallga­tag bosszúját, midőn bennfogta hí­vatlan vendégét az iszapban — lel­kem gyönyörűségére. A hajónak több köze lenne a víz­hez, illő tisztelettel kéne rá tekinte­nie, mégis... A fáradtölaj többnyi­re gyomrának okádéka; bűzös tava­kat alkot olykor a Duna közepén. Szívem sírt, midőn este is átvágtam a hajók után ily sűrű olajtavon. Fe­kete masszát mostam le fehér kaja­komról. És a sétahajók! A legújab­bak, a legmodernebbek! Barna füs­töt köpnek vastagon a vízre, oly sű­rűt, hogy már-már alakos, mint a szilárd halmazállapotú testek, de hogy mégse, annál rosszabb, mert ki tud terjedni a gázok természete sze­rint. Elborít vizet és partot. Ma reggel mint a forrás vize. Be­lőle merünk edényeink mosogatásá­hoz. Pallót szerkesztettem, s arról. Gábor fiam is mer a tiszta víz­ből. Zoltán bácsiék hazaugrottak há­rom napra, s itthagyták a sátrat. Előtte beíőttes üvegben vadvirágot. — Gábor — szólt Zoltán bácsi a fiamnak —, adsz ugye neki minden reggel friss vizet? — Adok — vállalta Gábor. S tartja a szavát. Zoltán bácsi nyu­godt lehet. Gáborunk minden reggel ránéz a sátrukra. Leltár A víz — nem soká tart örömünk — egyszerre elromlik. Szemét vo­nulása jő. Moszatos nyálkák, szerves és szervetlen hulladékok libegnek el pallóm előtt, undokán és hosszan kí­gyózva. Egy szétázott levélboríték is hajózik egy nylon cafadék társasá­gában. Kihalászom, s árulkudó címzését betűzöm: Utasellátó Vállalat, 248. sz. üzem, Esztergom, „Hajó”. Lám csak, a fedélzetek szemete. Ajakam szegletében keserű mosolya a leleplezésnek. Miklós írásmunkával foglalkozik. Leltárt készít. A Duna-kirakta szer­vetlen hulladékról, mit táborhelye körül eltakarított. Hadd hozom nyil­vánosságra listáját, ne maradjon já­ték. Eltakaríttatott tehát: 2 db nyugat­német hajmosótubus; 5 db osztrák mosószer flakon; 7 db tejeszacskó, kettő ebből csehszlovák, egy osztrák; l db Csehszlovákiából származó ét­olajflakon; 1 db hajmosótubus ugyanonnan; hazánk megállapítha­tóan a tejeszacskókon kívül 2 db mosószerflakonnl, 2 db ecetesflakon­nal, 2 db gépolajflakonnal képvisel­tette magát; találtatott még ismeret­len eredetű női gumicipőtalp egy darab. 5 db nylon-zacskó, 1 db mű­anyag fésű, 1 db törött napszem­üveg-keret. Alig húszméteres körzet­ben harminc darab! És nem is menekülhetsz a szer­vetlen szemét áradása elől. Nem­csak a Duna felől jő. Be vagyunk •kerítve. Akkor döbbenek erre, mi­dőn a kenyér ünnepe előtt bejárom a sziget falvait — kenyérért. így esik, hogy végig kell karikáznom az országúton Pócsmegyerről Tahitót- faluba. Romantikus táj, a világtól félreeső — él bennem egy kép az útról, kíváncsiságom indítéka. Nem csalódom: az. Dűnés homokdomb­jain e tájnak szűzi gyep virul. Csu­pa berek, csupa liget szegi az utat. Akácosokba bújt szalmatetős szé- rűspajták, megannyi regényes emlék egy tovatűnt parasztvilágból. Szűrve hull a fény az útra a magasban összeboruló akáclombokon át. S hogy nem romlandó itt sem a makacsul kitartani látszó múlt, fi­gyelmeztet rá az áradó szemét. Mintha az út habzása lenne, végig­kísér az árkok mentén: tépett fó­liazsákok, flakonok rengetege, kere­kükről levedlett autógumik, behajít­va a fák közé, hullámpapír-ládák; háztartási gépek feleslegessé vált „mészvázai”; s maguk az elaggott, rozsdáéit háztartási gépelt, vagy csak egy csonkjuk, festékefogyott veder- nyi pléhdobozok, akárhány; felira­taik mutatják, hogy a falu is kor­szerű festéket használ, hogy valkid járja már mész helyett és xiladekor szorította ki a hagyományos máza­kat. Tájkép csata után — egy homok­domb szűzgyepes ormán kiégett tank. Bocsánat: Trabant karosszé­riája. Hallgatagon ül ott a hallgatag tájban. Hogyan került oda, fel?! Hol a madár se jár. A szűzgyep virágai kéklenek, sárgállanak körülötte, s a kacskaringós ösvények messze el­kerülik. Tótfaluban ünnepi előkészületek. Búcsú lesz. Kicsinosították a háza­kat, felseperték, fellocsolták előttük az utcát. Kifent, kinyalt a falu. Egy-két elkésett kezet látok még pingélni az ablakok redőnyén, hosz- szú nyelű meszelők utolsó simításai a falon. Gyermekkorom magunk pucolta ünnepi cipői jutnak eszembe. Hogy tükrözött, fénylett — az orruk! S anyánk kritikája a fülemben: „Ne csak ahol a papok táncolnak!” Déli beszélgetés, energiáról ,A táborszomszédok halebédre jön­nek. Miklósék, Zoltánék ... „Kopog­tattunk” — köszönnek ekképp, mi­dőn virtuális kerítésünket a bokrok közt átlépik. E köszönési formula gyökeret vert már köreinkben. El­képzelhető, hogy egyszer általános­sá lesz, s mint puszta rutinköszönés, elveszti jelentéstartalmát, a burká­ban lebegő játékosságot. Annyi a hahmk, hogy magunk nem bírunk vele. Ezért kell „se­gítségül” hívni a szomszédokat. Máskor meg ők hívnak minket „se­gítségül”. Minap közösen pusztítot­tuk el Miklósék karajszeleteit, mert nem állt volna el már a „hűtőben” (patentzáras alumíniumedény, ned­ves ruhába tekerve). A halvásár igazán regényes mó­don történt. Mint a romantikus ti­zenkilencedik század zsánerképein. Álmosan bóbiskoltunk az esti tábor­tűz hamvadó parazsa mellett, mikor a vén halászladik a sóderra csúszott. Aki élő volt: köréje. A mély éjsza­kában viharlámpások imbolyogtak. A ladik fenekén balinháló gubanca. Most láttam élőben balinhálót, ed­dig csak írtam róla, mint az eltűnt halászvilág kiveszett készségéről. S íme! Tükrös zacskóiból a halászok ráérősen bogozzák ki a szebbnél szebb dévéreket; odacsapják a la­dik deszkájára, melyiket kérik, vá­logatni lehet. Mint a régi piacokon, ötven' forintért tele egy hálószaty- runk, s tanácsot is kapunk mellé: akasszuk fel csak így, szárazon egy ágra, hadd járja a hűvös éj lege, így lesz a húsa szép üveges, balhit; hogy kiáztatásuk végett vízzel teli edényben tartsuk. Pompás sült hal most az ebé­dünk. (Nincs az idén fenolíze a du­nai halnak; valami gyárat vagy többet is megregulázhattaik.) Serceg. az olaj a bográcsban, folyamatosan érkeznek onnan fatányérunkra, rönkasztalunkra a paprikás lisztben megforgatott halszeletek. Vörösbort kortyolunk hozzá. S a beszédtéma az energia. Egy idetévedt újság tele az energiagondokkal. S ha nekünk most a távoli civilizált világ főfájá­sairól hoz is' híradást, a főfájás miénk is végül, hiszen oda egyszer magunk is visszamegyünk ... Mit lehet csinálni? A régi rómaiakat csak bámulni lehet, hogyan öntöz­tek kétezer évvel ezelőtt... Nem volt olaj probléma. Érdemes meg­nézni a Guadalquivir en. Miklós megnézte. Még ott vannak a kővá­lyúk. Olyan vízkiemelő szerkezetük volt, mint annak a kotrónak a ka­nalai, amely most a Dunán nyiko­rog. Csakhogy ezeket a kanalakat a víz energiája emelte a magasba ... Igen, a víz meg a szél energiája, régi jó energiák, elő lehetne venni őket. S a napéval hogy állunk? Itt már természettudományos alapo- zottságú barátaim, a vörös bor fel­hajtó energiájának segítségével oly magasokban röpködnek, hogy csak tekerem utánuk a nyakam. Miklós valami száz méter hosszú alumí­nium rudat emleget, meg valami hatalmas edényt fekete falakkal, számok röpködnek, gyökök, halad- ványok, „n”-ekkel jelölt hatvá­nyok ... Afrika sivatagjai rejtett energiatartalékukkal: o hőingado­zással. Mit lehetne esetleg ezzel kezdeni nálunk? ... Ásítom, pilledek a bortól, a jól­lakottságtól, a délidei hőségtől, ha szűrve is jő a nap tüze a fűzlombo­kon át. A parti kavicsfövenyt suga­rának ezer ostorával veri. Micsoda energiapocsékolás! Nomád szívünket búvárlom eny­he mosollyal, mint dobog az átkos civilizációért. Melyet ugyan elhagy­tunk, de az a köldökzsinór!... Aho­gyan agyunk kerekei itt, a rönkasz­tal mellett is forognak a magas ci­vilizáció teremtette tudás szíjrend­szerének áttételeitől hajtva ... Végzetesen az ő gyermekéi — a magas civilizáció gyermekei — va­gyunk.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom