Pest Megyei Hírlap, 1984. augusztus (28. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-19 / 195. szám
10 PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 1984. AUGUSZTUS 19., VASÁRNAP Jobban is kamatozhatna Utazás az őszibarack körül Jönnek cs elmennek, de maradnak is A jövő rajtuk múlik Egyharmadánál tart az őszibarackszüret Közép-Európa talán legnagyobb ültetvényében, a Török- bál inti Állami Gazdaságban. Naponta 10 vagon bolyhos héjú, zamatos húsú gyümölcs indul a hazai és külföldi piacokra innen. Az elmúlt napok egyikén megpróbáltuk követni a portéka útját. Faház. Így nevezik a törökbálinti központban a gyümölcstermesztési ágazat főhadiszállását. A szobában, ahol Steidl Károly termelési igazgabőtermű barackfajtát. Hogy mennyit a hatórás műszakban? Nos, erre már feleljen a szekszárdi Garai János Gimnázium és Óvónőképző másodéves tanulója, Durgonics Jutka. — Egy nagy láda a norma, és ha jól tudom, 280 kiló fér bele. Az.el*- ső napon 95 százalékra teljesítettük, tegnap azonban jóval kevesebbet sikerült — tesz őszinte vallomást a munkaintenzitás változó alakulásáról. Jutka, a tizenöt esztendős tinédzser egyébként már veteránnak Jól tizet a Sunbeam, akad munkája a tolnai diáklányoknak A szerző felvételei tó-helyettessel beszélgetünk, az előbb még á Beosztott szakemberek egyeztető értekezlete zajlott. A hamutartóban elnyomott cigarettavégek. A falon gyümölcsországot ábrázoló gazdasági térkép. — Hét településien és a főváros két kerületének földjein gazdálkodunk. Jókora darab, de valahogy csak győzzük — mondja magyará- zólag a mappára tekintve Steidl Károly. Védik állásaikat számít Itt, hiszen tavaly is táborozott.' Akkor társaival kukoricát címerezett. Kamion Varsóból Fülledt meleg nyári délután van. Az igazgatóhelyettes szeméből azonban a hőség és a nyújtott műszak okozta fáradságon kívül mást is kiolvasok. , — Ilyenkor, a szezonban náponta H órát dolgozom. Rengeteg az ide- geskednivaló. Naponta vitázni, veszekedni vagy éppen egyezséget kötni a partnerekkel, ügyelni, hogy a szállítójárművek mindegyike üzemképes legyen. Szóval éppen elég, de ehhez már hozzászokott az ember 29 év alatt. A nagyobb baj az, hogy mostanság valahogy nem megy úgy az őszibarack. Kevesebb megrendelést is kaptunk, ráadásul a virágzásban levő fákat 40 százalékos fagykár érte — festi. a nem éppen rózsás képet a baracktermesztés helyzetéről az igazgatóhelyettes. — Ügy értsem tehát, hogy ráfizetnek a boltra? — kísérlem meg levonni a következtetést. — Jó esetben a pénzünknél vagyunk. Legalábbis a termesztés tekintetében. S hogy védeni tudjuk állásainkat, csak úgy volt lehetséges, íiogy a feldolgozásra is berendezkedtünk — utal beszélgetőpartnerem az érdi konzervüzemükre. ■— Elmaradtak volna a fejlesztésben? •— A gazdaság 11 üzem szaktanácsadását látja el, termelési rendszer gazdája, kitűnő, konzervkészí- tésre alkalmas amerikai fajtákat honosítottunk meg elsőként. Az étkezési barackjaink is szebbek, jobban szállíthatók másokénál. Korszerűsítették a behordást, olasz gyártmányú géppel osztályozunk, csomagolunk ... — Miben lehet akkor a hiba? — Azt hiszem, a termelői árakban, a kereskedelmi struktúrában. Egy bizonyos, országosan rohamosan ^sokkén a nagyüzemi őszibarackos gyümölcsfaállomány... — álla’ pítja meg Steidl Károly. t A súlyos közgazdasági -kérdéseket az irodában hagyva, a közeli Virágtanya felé terepjárózunk, ahol a KISZ-tábor lakói, Tolna megyei középiskolások gyűjtik a Napsugarat, angol nevén a Sunbeam-ot, ezt a — Mennyit keresnek a gyerekek? — Ki-ki érdeme szerint, ötven forintot számítunk fel az ellátásért, tehát a jobbaknak megmarad a napi 60 forintja. — Az utóbbi időben igen sok gazdaság állt el a diákok foglalkoztatásától, elsősorban pénzügyi meggondolásból. — Nekünk sem kifizetődő, de más megoldást nem találunk — állítja kísérőm. Ha nagyobb is lehetne a tempó, gondosabb a szedés, szemmel láthatóan gyarapszanak a szállító- kocsik ládái. Steidl Károlynak azt indítványozom, eredjünk egyiknek a nyomába. A földútról kiérve az aszfaltcsík ismét a központ felé vezet bennünket. A feldolgozó hatalmas épülete előtt kamionok várakoznak. Bent a csarnokban a szalag mellett okkersárga egyenruhás középiskolások szorgoskodnak. A fegyelem itt sokkal nagyobb, a munka jobban ellenőrizhető, s az iramot a gépek diktálják. Igyekezni kell, mert a hűtőkocsik pilótái már türelmetlenek. — Évente 80—100 vagonnal exportálunk az NDK-ba és Lengyelországba, a Hungarofruct közvetítésével. Sajnos nem túl előnyös árón — tájékoztat az igazgatóhelyettes. — Mennyit kaptak ezért a szép portékáért? — mutatok az éppen egyik kézben levő láda tartalmára — Nagyon keveset, mindössze 7—11 forintot... — komorodik el Steidl Károly, s hogy kis időre teendői után néz, megszólítom az egyik lengyel kamionost, Edward Jendrzejkót. — Mikor indulnak? — Holnap reggel startolunk s a lengyelországi Cieszynbe, egy határvárosba visszük az árut. Itt dől majd el, Varsó vagy valamelyik vidéki város, netán a tengerpart lesz-e további úticélunk. •— Önöknél mennyit kóstál most ez a fajta őszibarack? — kérdem. — .Sajnos, nem tudom. Amikor odahaza jártam, csak apróbb szeműt kínáltak, s korántsem ilyen édeset mint az itteni — dicséri a magyar föld termését lengyel barátunk, a PKS Auto transport pilótája... Gőzfelhő, fortyogás, ismeretlen rendeltetésű csövek kusza szövevénye, a szalagon gyümölcsnektárral teli ötliteres üvegek vándorolnak. A színhely a barack körüli utazásunk következő állomása, a vertikum a Törökbálinti Állami Gazdaság érdi konzervgyára. — Az első lépcső a mosás, majd válogatás, a mag eltávolítása következik. Amint ezen túljut a gyümölcs, a főzőüstökbe kerül, ahol 97 fokon sterilizáljuk. A többi már szinte magától megy... — mutatja be a rábízott részleget Karsai Rozália szakmunkás, aki két esztendeje tartozik az üzem kollektívájához. A mi pénzünk is Az érdi gyümölcsfeldolgozó persze nemcsak munkaalkalmat jelent. Egyebek között létezésének köszönhető, hogy a törökbálintiak számára mégsem jár veszteséggel az őszibarack. Sok száz mázsa és tonna gyümölcs menne veszendőbe nélküle, olyan, amely sem frissen fogyasztásra, sem konzervkészítésre nem alkalmas. Felkészült, gyümölcsellátásunkban nem is jelentéktelen szerepet játszó nagyüzem a Törökbálinti Állami Gazdaság. Erőfeszítéseik — hogy a fogyasztó minél több és olcsóbb áruhoz jusson — elismerést érdemelnek. Kár lenne, ha egyszer náluk is megindulna egy sehová sem vezető folyamat; a termelési kedv visszaesése. Hogy ez ne következzék be, rajtuk kívül most már másoknak is lépni kellene. Hogy legyen végre például mindig törökbálinti őszibaracklé az üzletekben, ha a vevő éppen azt keresi; hogy a kisebb településeken se kérhessen a magánkereskedő augusztus 9-én 30 forintot azért, amiért a termelő tsz 10 forintot kap. Nem kell közgazdásznak lenni ahhoz, hogy felismerjük, igen sok pénz, szellemi töke fekszik a gazdaság gyümölcstermesztési rendszerében. A mi pénzünk is. Nagyobb kamatja is lehetne ennek az értéknek. VALKÖ BÉLA Amikor az ember még az iskolapadot koptatja, alig várja, hogy végre dolgozhasson, a maga ura lehessen, hiszen ezek az első lépések az önállóság felé. Az első napok az új munkahelyen, az első kereset — mind-mind emlékezetes határkövei életünknek. E mély, vagy olykor sekéiyesebb emléknyomokat kutattuk, amikor a Budaflax Lenfonó- és szövőipari Vállalatnál a pályakezdők életével ismerkedtünk. — Mostanában nem tartozik a legnépszerűbb pályák közé a textiles szakma — jegyzi meg egy kicsit keserűen Angyal Károly személyzeti igazgató. — Van nálunk most is sok üres állás, elsősorban természetesen a szakmunkások hiányoznak. S mert hiába vártuk, hogy az iskola befejezése után majd jönnek a fiatalok, fél évtizede magunk kezdtünk önállóan tanulókat toborozni. Az idén harmincegyen voltak, közülük heten végeztek. Emellett a szegedi textilipari szaikközépiskolá- ví)1 kötött szerződés alapján, esztendőnként 15—20 fiatal tölti nálunk a nyári gyakorlatát, néhányan azután ittragadnak. Nem vonz a termelés — Hogyan fogadják a munkába álló fiatalokat? — Meghonosodott egy gyakorlat a vállalatnál, s ez bevált — folytatja. — A felsőfokú végzettséggel rendelkező páiyakezdőküel, mindig az adott gyár gazdasági vezetői törődnek. Mi, itt Budakalászon, a vezér- igazgatóságra és az itteni gyárba érkezőkkel foglalkozunk. Legutóbb hat egyetemet, illetve főiskolát végzett szakember helyezkedett el nálunk. Valamennyiükkel külön-külön elbeszélgettünk, majd szeptember 1-én, amikor munkába állnak, egy kis házi ünnepséget is rendezünk tiszteletükre« — Azonnal képzettségüknek megfelelő munkát kapnak? / . — Nem. Az első hat hónapot o termelés megismerésére fordítják, sorba járva a különböző gyárakat és'Hosztályokat. Nagyon fontosnak .tahijuk ugyanis, hogy tisztában legyenek a vállalat céljaival, az itteni emberek életével. Ha lehetőség van rá, igyekszünk fizikai munkakörben is foglalkoztatni őket, sajnos, ez nem mindig sikerül. Ha letelt a fél év, újra találkozunk velük, s meghallgatjuk tapasztalataikat, gyakran akad köztük hasznosítható észrevétel is. Egyébként mi minden pályakezdő mérnöknek hatezer forintot adunk az indulás meg’ könnyítésére, s a kezdő bérek is magasabbak az országos átlagnál. Ennek ellenére nem mindenki marad itt. Tavaly a kilencből hárman mentek el. Mondom, nem népszerű a textilipar, a termeléstől meg egyenesen menekülnek a fiatalok. Legutóbb tizenhét pályázatot hirdettünk meg termelésirányítói munkakörökre, s mindössze egy ember jelentkezett. — Talán, ha segítenék a letelepedésüket ... A fővárosban, vagy környékén meglehetősen nehéz lakáshoz jutni. — Ezzel tisztában vagyunk mi is. Néhány éve egy használaton kívüli sportpályánkat adtuk át a KISZ segítségével szerveződő lakásszövetkezetnek, s ott tavaly már befejeztek huszonnyolc lakást, tizennégy pedig most épül. Mást nem nagyon tudunk tenni. Abrahám Márta, aki két esztendeje jött a Budaflaxhoz friss vegyészmérnöki diplomával a zsebében, szintén ezt az utat választotta. — Az egyetem utolsó évfolyamán üzemlátogatáson jártam a budakalászi gyárban, s bár előzőleg több helyen is voltunk, ez tetszett a legjobban — mondja. — Fertőszent- miklósi vagyok, így jelenleg a munkásszálláson lakom. Amikor idejöttem, azt terveztem, hogy majd áthelyeztetem magam a vállalat győri gyárába, mégis maradtam. Itt, a vezérigazgatóságon a fejlesztési főosztályon, a kikészítő gépek beszerzésével foglalkozom. Lassan meglesz a kétéves szakmai gyakorlatom, és akkor ismét beülök a padba: szeretnék a szakmérnökire jelentkezni. Addig is nyelveket tanulok, hogy ne vesszen kárba az idő. Egyébként jól érzem magam, nagyjából azt kaptam, amit vártam. A fizetésem is jó, egyszóval: elégedett vagyok. Lámpással sem Mennyi szorgalommal, kitartással dolgoznak, bogy megteljenek a ládák! Durgonics Jutka éppen kiüríti a szütyőt Szögi Józsefné, a budakalászi gyár személyzeti vezetője viszont ezt nem nagyon mondhatja el magáról. A szakmunkásképzésben ugyanis minden erőfeszítés ellenére sem tudnak előbbre lépni. — A budapesti textilipari szakközépiskola előtt szinte állandóan ott toporognak a vállalalatok képviselői és lasszóval fogdossák össze. a végzősöket. Ezért kötöttünk mi szerződést a szegedi intézménnyel. Az idén 19-en jöttek onnan nyári gyakorlatra, az érettségi után általában ketten-hárman maradnak is nálunk. Nem sokáig, egy-két év múlva lámpással sem lehet találni Budakalászon volt szegedi diákot. — És mi a helyzet a szakmunkás- tanulókkal? — Minden esztendőben felkeressük a környező általános iskolákat, ám ennek szinte semmi haszna, évente csak egy-két jelentkezőnk van. Ezért a Pest megyei Pályaválasztási Tanácsadó Intézettel és más megyék hasonló intézményeivel együttműködve kigyűjtjük azoknak a nevét és a címét, akiket sehová sem vettek fel. őket vagy személyesen vagy levélben keressük meg. Az idén huszonheten igazolták vissza kérésünket, időközben azonban öten meggondolták magukat. Hogy mi az, ami vonzó, s mi, ami inkább kifelé fordítja a szekér rúd- ját? Erre meglehetősen nehéz lenne válaszolni, hiszen a kilépések okai rendkívül eltérőek. Akik viszont maradtak, általában elégedett emberek. Közéjük tartozik Mihalo- vics Mária is, aki a Szabolcs megyei Vámosatyáról jött Budakalászra tanulni. — A gyáriak, amikor megkerestek, jó munkát és jó fizetést ajánlottak. Ez hatott. Nem is bántam meg. Vonzott a főváros is, így, bár eredetileg ápolónő szerettem volna lenni — a túljelentkezés ötszörös volt a szakiskolában —, mégis textiles lettem. Különleges eset Másik beszélgetőpartnerem, Nagy Erika, a gyáriak szerint „a” különleges eset. Az általános iskolát jeles (!) eredménnyel végezte el, azután bizonytalanságának áldozata lett: addig gondolkodott, hogy vajon jelentkezzen-e óvónőképzőbe, amíg végül letelt a határidő. — Áldozat? — kérdez vissza. — Nem tartom magam annak. Kitűnővel végeztem el a szakmunkásképzőt, jelenleg levelezőn szakközépiskolába járok. Jól érzem magam a budakalászi gyárban, most már erőszakkal sem tudnának elzavarni a szövőgépek mellől. Jelenleg munkamódszer-átadó vagyok. Hogy mi lesz később? Tanulni szeretnék, 8 azután majd meglátjuk. Igen, majd meglátjuk. Ki többre viszi, ki kevesebbre. Minden gán- csoskodás és buktatók ellenére a jövő mégis csak rajtuk múlik. S biztató, hogy — mint azt az LSZV-nél folytatott beszélgetések is bizonyítják — egyre több fiatal ismeri ezt fel. FURUCZ ZOLTÁN
