Pest Megyei Hírlap, 1984. július (28. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-14 / 164. szám
1984. JŰLIUS 14.. SZOMBAT PEST MEGYEI HlRLAP MAGAZIN 9 ÁL om •*> « ' I. ;; V. * v /ír*'! sí 1 . -lJ Bálint Endre műve Mezey Katalin: Gyerekek M lt tárgyalsz az öreg Józsival? kérdezte, amikor Dement vele a íűzfaárnyekos, keményre taposott udvarba. Leültek a csónakbak alacsony gerendájára. — Nem tárgyaltam, ö mesélt — válaszolta jókedvűen. Már az is jó volt, hogy az öreg odatelepedett hozzá, ahogy a lépcső mellett, a köveken napozott. Kikötötte a csónakját, vállára vette az evezőit és feljött a lépcsőn. Lepakolt mellette a partra és cigarettát sodort. Azon a jól ismert, de egyre ritkábban látott módon, ahogy kiskorában uz apja barátai szoktak. Nyelvheggyel keskeny nyálcsíkot húzott az összeso- dorított újságpapírra. Aztán bosz- szankodva mondta, hogy rossz volt a kapás, hajnal óta kint ült a vízen és semmit sem fogott. Ügy beszélt vele, mint egy felnőttel. Ö meg csak feküdt tovább a-napon és fején keresztbe tett karja árnyékából nézett fel az öregre. Annyira váratlan volt, hogy idetelepedett hozzá, hogy fel sem ült. Azt hitte, nem vette észre őt. — Csak ne mesélgessen neked — mondta a fiú. Komoly, felnőtt srác volt hozzá képest, az idén érettségizett. Szőke hajától elütő napbarnított arca férfiassá tette a külsejét. — Mért ne? — kérdezte nevetve. Tetszett neki, hogy előbb az öreg úgy beszélgetett vele, mint egy másik vén tengeri medvével, most meg Laci, a bátyja barátja veszi pártfogásába. — Csak — csattant sokatmondóan Laci hangja. Mint egy bekattintott lakat. — Jó lesz, ha elkerülöd. — A Józsi bácsit? — nem győzött álmélkodni. Laci apáskodva, fontos arccal beszélt. Valami nagyon érdekes dolog lapult az egymást követő események alján. — De mért? — Csak. Nem elég? — összevont szemöldökkel nézett maga elé. Erzsi előrehajolt és alulról felfelé belenézett az arcába. — Mondd el. kérlek! Nem mondom el senkinek! Becs szó, nem mondom el senkinek! Laci kék szeme fel akart nevetni, ahogy a lány belenézett az arcába, de aztán mégis komoly és titokzatos maradt. — Tudod, hogy ült — mondta elfordítva a fejét. Meztelen sarka mellett elmélyülten piszkálgatta a földet. .. „ Tudta, persze, hogy tudta. Nagy orvhalász hírében állt az öreg Józsi és az ötvenes években lesittelték. Nem is nagyon szégyellte, az előbb is arról beszélt, hogyan verte csónakkikötő lánccal agyon az iváskor kövek közé bújó pontyokat. Kosár- számra szedte ki őket és vitte eladni a városba. — Jó pénzt adtak érte. Pedig aki evett már rendes halat, bele se tudna harapni. Az ívó hal húsa tejes, édes. Azt csak az afféle marha városi eszi meg. Pfuj! - és kikonott oldalt. — Persze akkoriban meg húst se lehetett, kaoni, nem hogy potykát. Ügy vitték, mint a cuk- rőt. Épp itt tartott a történetben, amikor Laci kijött érte és okos pofával behívta. Azt hitte az anyjával találkozott fent a faluban és haza kell mennie. Már éppen mérgelődni akart: nincs egy félórája, hogy naey nehezen leengedték és máris hazarángatják. — Azt is tudod, hogv mért ült? — Tudom hát. Lánccal verte agyon az ívó halakat, meg hasonlók. Apám meséite. Azért is nem vették be a szövetkezetbe. Azóta partőr. — Ez mind igaz, csakhogy nem ezért csukták le. Ettől még... Bár, aki ilyesmit csinál, az egyéb gaztettekre is képes. — Nem ezért ült? Nem ezért? — szeme-szája elkerekedett a csodálkozástól. — De hiszen apu mondta ... — Hidd el, hogy nem ezért. Lehet, hogy apád nem akarta elmondani, de azért jó lesz, ha vigyázol vele... — megint rejtélyesen elhallgatott. Erzsi felugrott. Az apja nem akarta elmondani, de Laci biztos, hogy mindjárt elmondja. Mit kéne tennie, hogy elárulja? Látszott, hogy nem akarja könnyen adni a titkát. — Ha elmondod, én-, is elmondok neked valamit! — vágta rá hirtelen, bár sejtelme sem volt, hogy mit mondhatna el a fiúnak. — Buta vagy — nevette el magát Laci. A vonásai megenyhültek. — Azért jöttem ki érted, hogy figyelmeztesselek. °ersze, nem bánom, ha elmondasz nekem valamit! — és olyan tréfásan kétértelműen kacsintott rá, ahogy a legények szoktak évödni a bálban a nagylányokkal. Legszívesebben a nyakába ugrott voLna, úgy tetszett Erzsinek ez a kacsintás. De inkább elvörösödött és várakozásteljesen elhallgatott. — Szóval — kezdte Laci lehalkított hangon —, szóval rontásért ült. B’iatalkorú megrontásáért F iatalkorú megrontásáért! Mit jelent ez? Érezte, hogy félelmetes, komoly dolgot, ha ilyen furcsán hangzik, de nem tudta, hogy pontosan mire gondoljon. Felrém- lett benne, hogy aha. szóval a Laci őt is fiatalkorúnak tartja, akit esetleg megronthat az öreg. „Ezért hívott be!” Milyen rendes ez a Laci. Félti őt. Még vörösebb lett A szíve hallhatóan dobogott, szinte dongott a fürdőtrikó, vékony anyaga alatt „Én is, én is” ... szerette volna mondani, de hál’ istennek nem bírt megszólalni. — Tudod, mi az? — kérdezte a fiú a lány lehajtott arcát magához fordítva. — Hát... valami — dadogta és újra elfordult. — Kit rontott meg tulajdonképpen? — Ez a megrontás elég ártatlan szónak tűnt ahhoz, hogy kimondja. — Egy tizenöt éves lányt. Kökényesből, — Kökényes a szomszéd falu Erzsinek hirtelen felrémlett egy fehér bőrű, szőke copfos. telt, lompos nőalak, mintha mutatták volna neki valamikor, valahol. Vagy mondtak volna róla valami hasonlót. Talán tavaly a búcsúban. Egy fiatal lány meg Józsi bácsi! Hihetetlennek tűnt, hogy a szélcserzett arcú, kérges kezű vén halász. akit olyan nagyra tartottak a gyerekek! Örökké borostás, ösz- szehúzott szemű, fakult vászoningben, messziről érződő dohány- és szeszszaggal körülvéve. Mint egy darab igazi mese, mint a víz titkainak legnagyobb ismerője. Megborzongott ... De hiszen ő még nincs is eeész tizennégy éves. Ki is bökte hirtelen, de Laci erre mosolyogva végignézett rajta és ettől a tekintettől Erzsi újra vörös lett. Nem szégyen volt a vörössége mélyén, hanem fülének hinni nem akaró meglepetés. — Nem az számit — mondta a fiú jelentőségteljesen és a lába körmével kapargatta a hűvös, letapo sott iszapot. A tóparti udvarokat minden tavasszal elöntötte a víz. — Hanem? — kérdezte huncutul Erzsi, aztán hirtelen elszégyellte magát és váratlan mozdulattal befogta Laci száját. — Jó, jó. Inkább ne válaszolj! — Ugyanabban a pillanatban el is kellett kapnia a kezét a fiú arcáról, mert hirtelen megengedhetetlennek tűnt ez a gyerekes mozdulat. Megérezte, hogy már nem szabad, hogy neki már nem szabad. És tényleg nem, mert a Laci arcának érintésétől furcsán égni kezdett a tenyere és ez a forróság fölfutott a két karján és az egész testét elzsibbasztotta. Hallgattak egy darabig. És amikor végre fel mert nézni, látta, hogy Laci éppolyan vörös, mint ö, és- hogy zavarba jön a lány kíváncsi tekintetétől. Felegyenesedett és elindult, be a házukba, ami a nagy fűzfa mögött állt, lépcsős fehér tornáccal. — Várj — szólt vissza —, mutatok neked valamit. Ö tovább kuporgott a gerendán és a szúnyogokat csapkodta barna vállán. K isvártatva kijött a fiú. Egy könyv volt a kezében. — Idenézz! — hajolt hozzá és kinyitotta. Vastag táblás, sárga pa- pírú, régi, furcsa betűs címlapot tartott elébe: Petőfi Sándor versei. — Idenézz! — az ujjával egy évszámra mutatott: 1846. — A dédapámé volt. — A könyv tábláján szálkás, feketetintás felirat állt: Katona László. — Őt is úgy hívták? — álmélko- dott a lány, de valahogy hamisan csengett a fülében a saját szava. Mintha mást várt volna az előbbiek után. — Ez családi ereklye — mondta Laci komolyan. — Én öröklöm. Nálunk, a családban ezt a könyvet mindig az elsőszülött fiú örökli. — Elmosolyodott és ebben a mosolyban volt valami gyermeki dicsekvés. A lánynak nevetnie kellett. Felszabadultan, boldogan nevettek. Keresztes József: szeme Gulay István: A műtét Az apa nyugalmazott igazgató voii. ivet fia ii.oz.uj. a nag/ouui* or- Vua leit,, na gy szakanU Ic.i.n Lc.y e^y kisvárosom!, a kiseooik a televíziónál dolgozott, nem tudni pontosan, nogy mit. A mama egy ter- vezovanamt titkárnőjeként ment nyugdijoa. A csaiaunoz tartozott meg, nona nem lakiak együtt, a mama anyja, ereimeszcseaeses, nyolcvankét esztendős öregasszony. a csaiad minőén tagja Hasonlított egymásra aooan, nogy Vastag- nyakú, tésztát nem kedvem, húsevő, auete oumagat tuuo, csökönyös, rug- getien akaratú emoerek voltak. Amikor szegény mama panaszkodni kezoett, hogy ötionntos nagyságú, lapos daganatot tapintott ki az egyik melíéoen, a nagyoooik fiú rögvest a kocsijaoa parancsolta a szuioket. Vitte a mamát a tornázná kivizsgaiasra. „iveriek szépén ... természetesen ...” — főorvosok, adjunktusok lorgolódtak körülötte. Bár a daganat aggodalommal töltötte el ókét, a kivetelezett- seg bizonyos jó erzessel járt együtt. A kisebbik fiút csak napok múlva értesítette az eredményről a fivére. — Kötelességemnek érzem megmondani neked, hogy anyánkat holnap délelőtt megoperálják — mondotta komolyan. — Valószínűleg le kell venni az egyik mellét. A tévében nem úgy van, mint más munkahelyen, a fiú is kötetlen munkaidőben dolgozott, másnap már ott volt az anyjánál, apjánál, bátyjánál. A fájdalom, a szomorúság egyszerre szervezett kórházi fegyelembe rendeződött, amikor a kórterem közelébe értek. Hiszen a tejfölös képű beteghordó is fehér köpenyben járt, és szinte századparancsnoki képességekkel rendelkezett. Orvos, főnővér, ápolónő adta őket kézről kézre, míg az ajtón beléptek. Ott feküdt, legbelül, az ablak mellett a mama. Három felnőtt férfi állt meg az ágy végénél. ’ Már túl volt .. . Szóval.megtörtént.... A paplan alól vékony cső kúszott ki, a karján kék-lila bevérzések __arca bee sett, tekintete pókhálós ... A három férfi összeszedte magát — és nem szólt. Egyik sem merte a mamát zavarni. Az ápolónő szólalt meg: — Tessék csak felnézni, kik vannak itt? A mama felnyitotta a szemét, gyengén elmosolyodott. — Jól vagyok — mondta halkan, s pár pillanatra rá elszenderedett. Alig egy órája műtötték. A férje s a fiai tétován megmozdultak. Nem akarták terhelni a mamát a jelenlétükkel? Inkább: menekültek. Mert kiszolgáltatottak, megalá- zottak, húsevő férfi létükre tehetetlenek voltak, s ezt nehéz elszenvedni. Átszelték' a kórház udvarát, komor, de fegyelmezett képpel, mint egv-egv tudós A fiatalabb fiú s az apja hazamentek, a doktor úr ment a dolgára, az osztálvára. Az apa s a fia megebédeltek, aztán ténferegtek a lakásban, kerülgették eavmást. Miről beszé'get- tek volna ebben a helyzetben? A mamáról? A betegségről? Ekkor csengettek. Az ajtóban a nagymama állt, elszántan dúrődott befelé. Mögötte egy Skoda épp elindult. — Hát anyuka? — kérdezte meglepetten az apa. — Mit keres itt? — Elhozott a szomszéd. — De hát mondtuk, hogy várjon türelemmel, majd mi szólunk, ha jöhet! Leültették, megetették. Az asztaltól felállva kijelentette: — Be akarok menni a kislányomhoz! Az apa kijelentette: — Nem lehet. — Miért ne lehetne? — Nem lehet egy kórházban fel- alá szaladgálni. Ma operálták, tudja jól, ilyenkor még nem engednek be hozzá senkit. — De te benn voltál! — Mi benn voltunk, egy percre. A tévés fiú kisomfordált az elő- szooába, telefonált a bátyjának. O is azon a véleményen volt, nem való egy öregasszonynak a látvány: a cső, ami a paplan alól kifut, a tenyérnyi véraláiutas az infúziótól, az átlós kötés ott, ahol... Megbeszélték, hogy az öcs valahogy bezsuppolja a nagymamát a kocsijába és visszaviszi Szegedre. — Nem megyek! — makacsko- dott az öregasszony az eiső kísérletre. — Látni akarom a lányomat. — Nem érti, hogy nem lehet? Majd szólunk, ha lehet. Ha olyan állapotban lesz! — Olyan állapotban... olyan állapotban . .„ Ezt motyorogta Szegedig. A tévés unoka hiába próbálta kizökkenteni a zsolozsmázásból. — Olyan állapotban... olyan állapotban ... Háromnegyed órát tartott az út. Amikor a nagymama kiszállt, nem köszönt a gyereknek, bement a házba. ^ VisSZSUton a fiúban, mint valami lassan megjavuló óraműben, hullámozni kezdett az Idő. A nagymama nyolcvankét éve. Mindinkább belátta, hogy az öregasszony leányként megélte az első világháborút, tizenkilencet. A Horthy-érát, a ‘különítményeseket, a második világháborút, ötvenhatot... Két férjet eltemetett... Látott betegséget annyit, fájdalmat annyit, amennyit az apa, a bátyja meg ő összesen sem. „Épp az öreglányt féltjük a látványtól?” — Szinte visszafordult az úton. Aztán, bármily furcsa, az jutott eszébe: „Hiszen ő anya anyja!” Eddig egyszerűen nem is gondoltak erre. Csak arra: ők férfiak, anya anya, nagymama meg nagymama. Épp anya anyja ne láthatná anyát, csak mert... mert öreg?! — Nem éltünk mi vissza azzal, hogy húsz, negyven, hatvan évvel fiatalabbak vagyunk nagyanyámnál? — kérdezte az apjától, mikor megérkezett. — Mégiscsak ő anya anyja! — Majd mi mindent elintézünk. Nem kell ő ide — hangzott a rosszkedvű válasz. — Nekem mindegy, ahogy akarjátok. S égbekiáltó igazságtalanságukra ügyet sem vetve hagyták, hogy lefekvésig valahogy elvonszolódjanak az órák. Ady Cziffra Györgyöt hallgatva Démoszthenész kavicsa hiányzik a nyelvein alól. Ékes beszédei én már nem tanulok. Dadogok, babiloni nyelvzavarom palástolva; sötét tltkú „fejbeszédre” adom magam Valahol valamit klimpírozik egy fekete zongora. Az a zongora. Holdfény-sápadt arcon sötéten izzó szemek a politúros fedél belső oldalán. Simái Mihály: Veronika kendőié re a lét lebegtetése egyébként egyszerű hiszen mi ketten együtt voltunk s vagyunk a Mű mint két szélét a sebnek mely sisteregve nő egymásig összehegeszt s szétroncsol az idő úszó lebegő ‘árgyak mintha egy űrhajón örülsz a súlytalanságnak táncolsz az ujjamon sorsolhat újra sorsot mind kinek sorsa van — micsoda kaland — mondod s fölszállsz velünk lecsonkolt deres sámsonhajam
