Pest Megyei Hírlap, 1984. június (28. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-30 / 152. szám
1984. JÜNIIJS 30., SZOMBAT PEST MEGYEI HlRLAP MAGAZIN Kisfalud! Stróbl miiiermeucn . 1 1.-v-4«^ Jj Sjjf f? ilitl sÉi Vénusz születése (1923) Kisfaludi Stróbl Czáz éve, 1884. július 1-én Alsórajkán ^ született Ady, Maillol, Picasso kortársaként. Stróbl Alajos mesteriskoláján tanult, s hozzá hasonlóan lett a magyar köztéri- szobrászat irányadó léptéke. Felkészültségét bizonyítja a^reneszánsz eszközöket használó Dávidja, 1911-ből és a Finálé egyik emlékezetes kis bronzszobra. Egyenletessége, bősége pazar sorozatokat eredményezett éppen a kimagasló formai tudás révén, mely másokat, egész generációkat sarkallt az elérhető optimumra. Arcmásai lélektani igazságokat hordoznak, nemcsak az anatómia pontos, hanem a szellemiség is hiánytalan ábrázolásában. Ez az oka a világhírnévnek, mely elsősorban a Bemard Shaw portréhoz kapcsolódik. A nagy angol író így ír róla: ,.Jött egy új szobrász, akinek a nevét soha nem hallottam: a magyar Stróbl. Ö mindent megtalált, ami a többinél hiányzott, és egyébként éppen olyan igaz, mint Rodin a fizikai típus megalkotásában. Az én jobb és bal profilomban megtalálta a filozófust és a komédiást". Ez a teljesség jellemzi minden arcmását és-köztéri szobrát',^ ez az értéke, üzenete, melyet örökségül hátrahagyott. Losonci Miklós Tamási Orosz János: Álmok — Mit írsz? — Novellát rólad. — Rólam!? — Tessék, olvasd. A tópart amolyan koratavaszias volt. Idény eleji. A víz még hideg, az ég felhős, a sétányok üresek. A Fiú egy nyugágyban ült és írt valamit. A Lány pár méterrel előtte hasalt egy pokrócon. Olvasott. Néha felnézett a Fiúra. Majd hirtelen felállt és odalépett hozzá. — Mit írsz? — Novellát rólad. — Rólam!? — Tessék, olvasd. A lány csodálkozva olvasta a kezdő sorokat. — És mi van, ha nem jövök ide? — Ide kellett jönnöd. — Miért? — Mert egyedül vagy. Mert unatkozol. Mert kiváncsi vagy. — Nem vagyok kiváncsi. — Akkor miért jöttél ide? — Zavarok? — Folytasd inkább. A Fiú felállt és a Lány kezébe nyomta a tollat. A Lány leült. Elgondolkodva nézte a papírt, majd kis habozás után írni kezdett... Később együtt ebédeltek. A Fiú úgy rendelt, mintha már régóta ismerné a Lányt. Talán nászutasoknak is nézhették volna őket; egymáshoz tartozókként ültek az asztalnál, néha összenevettek; otthonosság érződött minden mozdulatukon. A Fiú szótlanul hallgatta a Lányt, aki szinte lélegzetvétel nélkül beszélt: — Tegnap délután jöttem le, egy hétre. Olyan jó megszökni Pestről. A telefonoktól, a kíváncsiskodóktól. Júliusban utazom nyugat-európai turnéra. Addig elbújok egy kiosit — Híresség lehetsz... ? — Á! Csak énekelek. És megnevezett egy-két számot. A Fiú ismerte a dalokat, de nem nagyon tetszettek neki. Ezen elvitatkoztak egy ideig, majd a Fiú fizetett. Elhatározták, hogy keresnek egy kicsi, hangulatos presszót. Felálltak. Két íéoés után a Lány hirtelen megtorpant. — A füzeted! Aczél Gábor: A Fiú visszament. Mosolyogva nyúlt á füzetért. Belelapozott, elolvasta a Lány mondatait, majd előszedte a tollát.. < — Kényelmes szobád van. — Egy hétre megfelel — bólintott a Lány és az ablakhoz lépett. — Gyönyörű a kilátás. A Fiú odament hozzá. Lágyan megcsókolta a Lány tarkóján a barna hajszálakat. Megérezte a hozzá simuló testet, ujjai lassan siklottak a kicsi, lüktető mellek felé... Csendben feküdtek egymás mellett. A Lány befúrta fejét a Fiú hóna alá, úgy kérdezte kíváncsian: —■ Te író vagy? — Is. írogatok. — Verset is? — Néha. — Milyeneket? — Amilyen te vagy. — Szépeket? — nevetett fel a Lány. A Fiú is elmosolyodott. Elgondolkodva válaszolt: — Olyanokat, amilyenek az álmaid. — Az álmok hazudnak. — Neked is? A Lány nem válaszolt, A Fiú érezte megfeszülő testét. Magabiztosan folytatta: — Te nem vagy énekesnő. — Miből gondolod? — Ezt te írtad a novellába. Én nem ilyennek képzeltelek. — Hát milyennek? — A tested ugyanilyen. De sokkal kislányosabb, szerényebb vagy. Dolgozol valahol, egy gyárban vagy egy irodában, és hónapokig spórolsz, hogy eltölts egy hetet egy elsőosztályú szállodában. A Lány megdöbbent. Feltérdelt, kapkodva, kiabálva válaszolt: — Stimmel! De akkor az sem igaz, hogy lefeküdtem veled! Azt meg te írtad be, csak úgy! És nem is velem voltál! Valami barna hajú fantommal!-r •— Mindketten- egy ólommal voltunk együtt. Azért volt ilyen jó ... Fáradtan, egyre távolabbról néztek egymásra. A Lány az ablakhoz lépett. Szőke haján felszikráztak a bágyadt napsugarak, de egy újabb felhő gyorsan eltakarta a fényt. A szürke homály furcsa ólomszínbe burkolta meztelen bőrét. Kinézett... A tópart amolyan koratavaszias volt. Idény eleji. A víz még hideg, az ég felhős, a sétányok üresek. A Fiú egy nyugágyban ült, és írt valamit. A Lány pár méterrel előtte hasalt egy pokrócon. Olvasott. Néha felnézett a Fiúra. Majd hirtelen felállt és... Dobos Olga rézkarca Felfelé Tessék vigyázni! T essék vigyázni! Az ajtók csukódnak .. ..Sokadszor-, talán milliomodszor mondhatta már ezt a mikrofonba, de először ötlött fel benne, hogy utánaszámol. Ehhez be kellett szoroznia eddigi munkanapjainak számát a napi fordulók, majd ezt az állomások számával, közben persze újra állomás következett, lassított, megállt, várt, indulás előtt ismét közelebb hajóit a mikrofonhoz: — Tessék vigyázni! Az ajtók csukódnak ... És bemondta, hogy melyik állomás következik. Mire végére jutott a számolásnak, kijutott a napfényre is, a szerelvény maga mögött hagyta az alagutat, lassított, megállt, ő meg nyújtózhatott egyet: a végállomáson hosszabb volt a szünet. Az eredmény kisebb szám volt, mint várta, de azért borzasztóan nagy szám volt így- is, ezért aztán, mielőtt megkezdte volna az újabb fordulót, a szokott hangsúlytalan figyelmeztetés helyett némi ingerültséggel mondta a mikrofonba: — Tessék vigyázni! R'éges-régen, valamikor a kezdet- kezdetén lepte meg a saját hangja ennyire. Hirtelen visszaemlékezett, hogy az idő tájt milyen kínkeservesen sikerült a kezdők bizonytalanságán úrrá lennie, hogy mennyi sikertelennek mondható próbálkozás után vált rutinossá a hanghordozása, s lett ez a sok ezerszer kimondott felszólítás kellően magabiztos, személytelen. Az újabb állomást követően, indítás előtt megpróbálta magában az iménti ingerültség keltette hanglejtést felidézni, s a hangsúlyt a tessék szó első tagjára helyezve mondta a mikrofonba: — Tessék vigyázni! Az ajtók csukódnak ... . Ezúttal túlságosan agresszívnek tartotta a felszólítást, korántsem az elképzelt módon hangzott. Elhatározta, hogy legközelebb kettéválasztja, s kétféleképpen mondja majd a mondatot: az egyikkel felszólít, a másikkal figyelmeztet. Megpróbálta. — Tessék vigyázni... — mondta úgy, mintha valami veszély leselkedne az utasokra, s kis szünet után magyarázóan tette hozzá: — Az ajtók csukódnak ... Ez a megoldás sem volt tökéletes. Ezúttal a második mondat ajtó szavának első tagja túlságosan hangsúlyosra sikerült, amiért is kifejezetten nevetségesnek hangzott a figyelmeztetés. Az ajtók csukódnak ... Nem bármi más, hanem az ajtók. Úgy áml A következő állomásnál megfordította a szórendet: — Tessék vigyázni! Csukódnak az ajtók! Ez már jobban hangzott. Végtére is neki a csukódásra kell figyelmeztetnie az utasokat. Voltaképpen ugyanilyen alapon a felszólítás szórendjét is megfordíthatná, hiszen a tessék szó kevésbé fontos. — Vigyázni tessék! Csukódnak az ajtók! Ennek meg így... valahogy nem volt ritmusa. Meg valami faragat- lanság is érződött benne, parancsnak hangzott, durva parancsnak. Elhatározta, hogy kérő hangsúllyal igyekszik ugyanezt elmondani. — Vigyázni tessék... — mondta tehát kérőn a mikrofonba, majd egészen rövid szünetet tartva, szinte a mondat folytatásaként tette hozzá: — Mert becsukódnak az ajtók. Nagyon elégedett volt magával, amiért voltaképpen ugyanazt a szöveget képes volt olyannyira átváltoztatni, hogy a jelentése is megváltozott. Most már játszott. — Tessék vigyázni... —, mondta például úgy, hogy nemcsak felvitte a hangját, de meg is nyújtotta valamelyest az utolsó szótagot, s jelentőségteljesen folytatta: — Mert az ajtók ... — ezúttal itt tartott szünetet —, becsukódnak. Később a tessék szót is elhagyva — valóban feleslegesnek, sőt, értelmetlennek tűnt a számára — forradalmi változást vitt végbe: — Kérem, vigyázzanak... —, mondta a mikrofonba —, mert becsukódnak az ajtók! Ezt előbb csak így variálta: — Kérem! Vigyázzanak, mert becsukódnak az ajtók! Aztán — legalább tízféle változat után — valósággal megmámorosod- va a legképtelenebb ötleteit is kivitelezve. Előfordult, hogy fenyegetett: — Vigyázat! Becsukódnak az ajtók! Vagy: — Jó lesz vigyázni! Tetszenek tudni, az ajtók __ Eg yszóval — ahogy azt mondani szokás — elragadta a gépszíj. Egyszer, roppant feszültséget színlelve, félelmet keltőn suttogott, másszor sejtelmeskedett, egy alkalommal mag kifejezetten ígéretesen búgta bele a mikrofonba — a figyelmeztetés után —, hogy melyik állomás következik. Már ott tartott, hogy a figyelmeztetésbe különféle indulatszavakat is beépítve — szinte dramatizálta a szövegét, amikor az egyik állomáson beszállt hozzá, a vezetőfülkébe valaki. Megmutatta az igazolványát, megkérdezte a nevét, s bejegyezte a noteszába. Aztán nem szólt egy szót sem. A végállomáson kiszállt. Ám ezután — mielőtt tehát a szerelvény ismét megindult volna — az utasok, akiknek persze ez a legkevésbé sem volt meglepő,- hiszen más utasok voltak, mint az előbbiek, már a megszokott, hangsúlytalan felszólítást hallották, vagy engedték el a fülük mellett: — Tessék vigyázni! Az ajtók csukódnak ... K ülönlegesen jó fül kellett volna azt meghallani, hogy a hangsúly tudatos hiányának — a hangsúly elhagyásának, s az alkalmazkodás kényszerű vállalásának jelentősége van. És más jelentése, mint a személytelen figyelmeztetéseknek általában, amelyekre rendszerint nemigen figyelünk. Konczek József: A vendég Áll a ház előtt. Megindul a lift felé. Kilép a lépcsöházba. Haját igazítja. Zakóját gombolja. Cipőjével csoszog. A fal fehér. Az ajtó barna. A kilincs sárga. Az ajtó nyílik. Az ajtó csukódik. Az ajtó csukva. Belül a lábak. Belül a testek. Belül az arcok. Az arcokon belül az izmok. Az izmokon belül az idegek. Az idegekben a történelem. A történelemben a létezés. A létezés újabb létezése. A létezésben a nem létezés lehetősége. Mi van a ház előtt előtt előtt? A létezés mögött mögött mögött? Hogyan van az, hogy nincs? Van-e vanabb, van-e legvanabb? Mi legyen a szavakkal, amelyek csak szavakat jelentenek? Csanády János: Otthonok Ferencváros sötét utcáin bolyongva leltem ködben kihalt otthonomra; a házak ablakszeme úgy világít, mind melegbe zártan engem áhít, kit beton-odu vár, vár a magány; agyamban jövő-káprázatokkal nyúlok végig a pókhálós vaságy matracán, de bévül csalogány szól idegen Otthonok között, és nem fázim, forró a vérem zubog 16 éves gyermekségem falai közt, a verőér-csomók működnek, mint a világegyetem törvényei — néni hagynak el, boldog álommal köszönt a reggel, mely, mint jövő, a végtelenbe tárul, s letörli a gondot fia homlokárul. Oláh János: Alkonyaikor Alkonyatkor párját hívja a gébics, furcsa énekbe kezd: láthatatlan kerekek nyikorognak a torkában, megriadt, sovány lovakat hajszol egy kocsis, mintha tudná, hová igyekszik.
