Pest Megyei Hírlap, 1984. június (28. évfolyam, 127-152. szám)

1984-06-02 / 128. szám

198 í. JÜNIUS 2., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Világsok Egy irodalmi folyóirat, az Űj írás közös képviselőiként jöttünk Önökhöz, s írókként; költőkként is, külön-külön, hogy fölmutassuk szívünket, s mutassunk hitünk fényéből valami egyedi foszlányt, vala­mi nem-tűnékeny ragyogást. Hit, szív! Törékeny szavak ma, barna homályba süliye- dettek, nem kissé cinikus ko­runk mintha tagadná létezé­sük értelmét, mintha korsze­rűtlennek vélné történelmi jelentésük érdemét, valóságuk hatalmát. Pedig e két szó és fogalom világérzékeny bőre alatt ott csírázik, vagy borong, vagy virágzik áglevelekkel az az erkölcsi valóság, amely minden esztétikailag meg­valósított mű csontszerkezete, minden művészi, tehát erköl­csi mű csontváza vagy szer­kezet-kezdeménye. Én leg­alábbis ezt hiszem. Egy mű irgalma sem nélkülözheti ezt a belső vázat, s váz nélkül csak foszlékony ruha, véres hús, romló múlandóság a művészetben megvalósított akarat. Persze: milyen szív és miféle hit? Minek a hite? Miféle szív? Elme-rettentő és tudat-feketítő időben élünk, lét-sej fjeinkbe és ideg'sejt- jeinkbe az iszonyat jégtűi fú­ródnak, mintha forró tűvihar­ban állnánk, mi, mai emberi­ség, vad sötét sejtelem és csontborzongató jövő-gyász pólyázza be nappalainkat és éjszakáinkat, nem mézes álom, pára-glória szivárvány. A világpusztulás szörny-arca, rém-arca, rettegés-szemgolyó- ja néz ránk a napi jelenidő­ből! És lehet-e szörny-arc mosolyában élni, lehet-e e rém-arc ítéletében írni? Le­het! Kell! Hiszen mi mást is tehetnénk? Ez a dolgunk! Tegnap egy fizikussal és egy biológussal vacsoráztam. Va­csorabeszélgetésünkben fölme­rült a kérdés, mint az óceán óriás-szépiája: meddig terjed­nek a civilizáció határai? ön­magát pusztítja el a civilizá­ció? Beroppan önmagától, mint nagy nyomás alatt a to­jáshéj? Azonos-e a kultúra a civilizációval? A civilizáció a kultúra gyilkosa lesz? Mint volt annyiszor az emberiség léttörténetében? Természeti törvény, biológiai evolúciós törvény a felduzzadt civilizá­ció káotikus szétlazulása, majd halálos elszegényedése, mint a biológiai populációk léttörvénye? Kérdés kérdésre lombozott, töprengés töpren­gésre ejtette árnyát. Kérdések árnyékhullása, töprengések zöld zizegése. S hogy hazafelé mentem feleségemmel a ta­xin, elmerengtem: minek a vers, ha ez a törvény? Ha a kozmosz és e bolygó léttör­vénye ez? De az ember, ha teste halálra-ítéltetett is a természeti törvények szerint: több, mint a kozmosz, több mint amin él, a bolygó. Hite, művészete, halandóságtudata, jósága csak az embernek van, erkölcse. Bűntudata is. Ez az a több, amivel az embernél­küli természet kevesebb. A civilizációs természet is. Ez az a több, amivel az ember a természetből kiválik. Hogy választhat és dönthet. Leg­alábbis szívében. Legalábbis hitében. Két csillag közt a zárt •végtelen áz ember. A költő, az író hitet-adó kell egyen és ki kell mondja a szív tör­vényeit. E két fénypont kö­zött elfér az egész emberi tör­ténelem, minden emberszé­gyen, embergyász, ember­öröm. Minden, ami azzal em­beri, negatívan is, hogy em­ber-áltál létrehozott, embertől teremtett. A költő, az író mindig a jelenidő apostola. Akkor is, ha a múltról ír. ak­kor is, ha a jövőről. A jelen- idejű szív, a jelen idejű élethit igehirdetője a virágokban, a halálban, a történelemben, a szerelemben Dolgunk ez. De ez: világsok! JUHASZ FERENC Győri László: Kezünkre játszó félelem Fülénél, farkánál elkaptuk a süldőt. Visított kitátott pofával, habzón, fgy játszott kezünkre. — A hurkot! — Szájszélig, majdnem a garatig. Visított egyre hangosabban. Már hörgött, amint a kötelet az oszlopra csavarva a levegőbe félig fölemeltük. — A fogót, az orrkarikát! Rajta! Tanuld meg, jó, ha tudod! — Az ól sarkában áll­tunk: apám, én meg a disznó. Létünk fönntartani. Kezemben szerszám, az ügyes kis fogó, karika, hogy orrába nyomjam. Elcsendesedett, csak néha- néha hörgött; gyanakodva, ám szinte nyugodtan, megadón. Orra mókásan rángó csészealj. Bennem iszonyat, emelkedő. — Vágd bele! — kiáltott a- pám. Elsápadtam. Kikapta kezemből, megkönyörült, persze, bosszúsan. Két égsértő vissantás, aztán hörgés, orr-rázás, szégyen, aztán már szinte do­rombolt odabentről. S csend ... » Kezünkre játszó félelem. Mégiscsak jó lenne meg­tanulni. Nem az orrdrótozást, azt, hogy ne játssz kezére senkinek. Simonyi Endre­Veress Miklós: Vallomás tiéidnek Nem a „világ” nem a „lét” nem a „többiek” Nem a „Hatalom” s nem a „korlátoltság”: magad vagy egyre türelmetlenebb a Világban a Létben merthogy nem a tiéd sem a hatalom sem a korlátoltság s: mert nincs a létben E-Világi-Rangod ám HANGOD mégis oly messziig hallik mint a félrevert harangok ha asztagtűz vízár ellensége törne TIÉ1DRE! Mit keresek Napfényes déli verőn mikor a százszorszépek idén harmadszor nyitnak valahány keleti délkörön amit határul is kimérnek nekik — tudom nem lesz erőm nckidőlni ma még az alkonyatnak Pedig fölépül gondosan homályból eszmékből ködökből s őrületekből — pontosan mint valaha egy haza a rögből kocsizörgésből út pora prclűdökből a zongora pentatonból a lélek De verőfényes márciusban amikor szárnyait kitárta a gombostűre szúrt kokárda csak kódorognék egyre lustán hengergőznék a láthatárig aztán mint zászló elhevernék és még télig is kitelclnék Vagy csak egy albérlet faláig riasztana gyerekkori emlék botorkálni hogy százados álmot tapogassak ki néhai éjből; hány gramm vagy hány tonna ólmot bányászhatnék ki tíz körömmel dermedt szívből vagy bányamélyből Sötét is lettem akár a tárna amely meghal ha fellobog s várom hogyan szöknek virágba a csírázó ólommagok — záporozhatnak rám igék hogy lenni még: tudom a dárda pőre bordák közt mint remeg Gyergyai Albert: Örök barátaink: a könyvek (részletek) Madarat tolláról, embert barátjá­ról — és talán még legjobban ol­vasmányairól lehet megismerni: Az olvasmány a legjobb barát, s köny­veink rangsora párhuzamos bará­taink egy bizonyos rangsorával. így például vannak hétköznapi bará­taink, szomszédok, hivatali társak, úti vagy nyári ismeretségek, akikkel üres perceinkben- s futólagosán érintkezünk, s akikkel csak gépies és felületes társalgásba, jobban mondva elszundító duruzsolóiba bo­csátkozunk, hogy elüssük valahogy az emésztés, az álmatlanság vagy a tétlenség unalmát. Ezeknek — köny- nyű kitalálni — azok a rossz papiro- sú, legtöbbször fűzött könyvek felel­nek meg, amelyeket olvasás után nyugodtan a vonatban vagy a szálló­ban hagyunk, mert eleve tudjuk ró­luk, hogy múlandók, átmenetiek, a pillanat tünékeny kegyencei és rab­szolgái egyben, s íróikat, bevallhat­juk, éppoly kevésre becsüljük, mint ugyanakkor,' olvasás közben ma­gunkat, rosszabbik énünket. Vannak aztán látszólag választé­kos ismerőseink — nevezzük őket vasárnapiaknak —, akik miatt sem magunk, se mások előtt nem res­telkedünk, mivel külsőleg megfelel­nek a jó társaság követelményeinek, s mivel legtöbb epeiben kellemesek, frissek, vonzók, neme«vszer mulatsá­gosak, és csillogók is, szinte sosem fárasztók, még kevésbé tapintatla­nok, s talán legjobb tulajdon hogy teljesen egyenrangúak velünk. Idővel, igaz, némileg mégiscsak megunjuk őket; észjárásuk egyszerre kissé sekélyesnek tetszik, modoruk is egyformának, eredetiségük határolt- nak, külső-belső mivoltuk túlságosan titoktalannak. Holott lehet, hogy mi vagyunk hibásak; nem jobbak, se rosszabbak nálunk s minden bűnük és erényük az, hogy egy szinten ma­radnak velünk, a köznapinál talán mélyebb, de nem lényeges énünk­kel .. Az ilyen barátok megfelelőit a kor könyvei közt találhatjuk, diva­tos, népszerű és nem ritkán értékes írók • műveiben. Ezekben, tudjuk, főképp azt szeretjük, hogy maiak, nekünk valók, meséjükben, problé­máikban s még hangjukban is kor­szerűek, s hogy az életet — vagy amit úgy hívnak — közvetlenül, szí­nesen, legújabb oldaláról ábrázolják. E könyvek legjavából lesznek a min­den időt kiálló remekművek: leg­többjük viszont annyira benne gyö­kerezik napjainkban, hogy ne cso­dáljuk ha velük együtt virágzanak s tűnnek el a feledésben ... ... Mi jellemzi múltjukon kívül, a régi, a „klasszikus” regényeket? Először talán nemes zártságuk, megingathatatlan szilárdságuk: pá­ratlanok. utánozhatatlanok, s azzal a titokkal gazdagok, amelyet alko­tójuk sírjába vitt. Mint régi festők remekei, melyek előtt megbűvölten állunk meg a képtárakba, a múlt és a ma rejtélyes, örök kapcsolataira emlékeztetnek, arra, hogy mások is éltek, éreztek és alkottak mielőttünk, arra, hogy más jelmezek, szokások és divatok mögött az ember mindig ugyanaz maradt — se különbség és e hasonlóság varázsából születik a rokonérzés. Olyan ez, mint a rembrandti képek aranylón borongós háttere, melynek világából és ho­mályából új ablakunk nyílik a vég­telenre. Ilyenkor többnek érezzük magunk egyszerű, múlandó önma­gunknál, önkéntelen részesévé válunk a múló és meg­újuló emberiségnek, ősöket nyerünk, nemesáeget a kepzeiet és a szimpá­tia híüjain át, s mar nem fázunk a világurnen, elszigetelten, társtaianul. Ez a nemesség nemcsak ősöket, nemcsak hagyományokat jelent, ha­nem azt is, ami ezzel együtt jár a szellem útján: töbo megértést, fino­mabb ízlést, több fogékonyságot, s jobo íteietet — azt a lefKi csiszoltsá- got, amelyet utazás, társaság, eleven példaképek híján leginkább a nagy regenyek távlatai közt kaphatunk ... ...Es végül a nagy regénnyel is úgy vagyunk, mint eszményi bará­tainknál: minél többet s szeoben fe­lel legváltozatosabb kérdéseinkre, annál lankadatlanabb kíváncsiság­gal támadjuk továbó. Egyrészt mert felszabadította bennünk élet- és is­meretvágyunkat, másrészt mivel úgy érezzük, hogy még többet tud mint amennyit mondott, s hogy leg­közelebb még többet kérdünk, s biz­tosan még többet is kapunk tőle. A nagy regény kiapadhatatlan, s men­nél szebb, mennél teljesebb, annál jobban felcsigázza már-már gyermeki szomjúságunkat, annál erősebb vágyat ébreszt bennünk, hogy legközelebb újraolvassuk, s akkor talán majd többet mutat ki­meríthetetlen mélyeiből. Ugyanígy újulunk s ifjodunk meg szép fest­mények, zenei remekművek, nagy utak, nagy érzések révén — s még inkább, könnyebben, egyszerűbben és főképpen veszélytelenebbül a nagy regények olvasása közben. Hisz a re­gény legjobb perceiben az élet és a művészet határmezsgyéin lebeg, s titka és hitele épp abban áll, hogy a teljes életet magasítja művészetté, és a mese művészetét tágítja új élet­té. Ez az ütem mikor hiába verné a harangot a dél historikus bronzcsíilogásban: akasztott ha nyelve sincs nem bírhat szóra a parancs bármiből legyen a kötél — köldökzsinórunk március Cs sírásom, sírásom — sírásóm: mint szeméttelepi üveg heverünk üresen egymáson ünnepre fölöontoit utcán barrikádtalan utcakövek — terül majd aszfalt ólomszürkén a menet hogy ne botladozzon Csúszkáljon gombostűfejen amelyről ruhatári számként szakadunk le pörögve — most már a hajtókákba belerozsdáll a türelem az ősi törvény: kifordított mente az űr nemtőjét sejteti belül — merő fényt — őrült szupernóvát Bomlik az égi gyászszalag a semmiért mindenért — nohát terített zászlón párzzanak engem is újra márciusra hogy napfényes déli verőn kondíthassak harangvirágot

Next

/
Oldalképek
Tartalom