Pest Megyei Hírlap, 1984. június (28. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-02 / 128. szám
198 í. JÜNIUS 2., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Világsok Egy irodalmi folyóirat, az Űj írás közös képviselőiként jöttünk Önökhöz, s írókként; költőkként is, külön-külön, hogy fölmutassuk szívünket, s mutassunk hitünk fényéből valami egyedi foszlányt, valami nem-tűnékeny ragyogást. Hit, szív! Törékeny szavak ma, barna homályba süliye- dettek, nem kissé cinikus korunk mintha tagadná létezésük értelmét, mintha korszerűtlennek vélné történelmi jelentésük érdemét, valóságuk hatalmát. Pedig e két szó és fogalom világérzékeny bőre alatt ott csírázik, vagy borong, vagy virágzik áglevelekkel az az erkölcsi valóság, amely minden esztétikailag megvalósított mű csontszerkezete, minden művészi, tehát erkölcsi mű csontváza vagy szerkezet-kezdeménye. Én legalábbis ezt hiszem. Egy mű irgalma sem nélkülözheti ezt a belső vázat, s váz nélkül csak foszlékony ruha, véres hús, romló múlandóság a művészetben megvalósított akarat. Persze: milyen szív és miféle hit? Minek a hite? Miféle szív? Elme-rettentő és tudat-feketítő időben élünk, lét-sej fjeinkbe és ideg'sejt- jeinkbe az iszonyat jégtűi fúródnak, mintha forró tűviharban állnánk, mi, mai emberiség, vad sötét sejtelem és csontborzongató jövő-gyász pólyázza be nappalainkat és éjszakáinkat, nem mézes álom, pára-glória szivárvány. A világpusztulás szörny-arca, rém-arca, rettegés-szemgolyó- ja néz ránk a napi jelenidőből! És lehet-e szörny-arc mosolyában élni, lehet-e e rém-arc ítéletében írni? Lehet! Kell! Hiszen mi mást is tehetnénk? Ez a dolgunk! Tegnap egy fizikussal és egy biológussal vacsoráztam. Vacsorabeszélgetésünkben fölmerült a kérdés, mint az óceán óriás-szépiája: meddig terjednek a civilizáció határai? önmagát pusztítja el a civilizáció? Beroppan önmagától, mint nagy nyomás alatt a tojáshéj? Azonos-e a kultúra a civilizációval? A civilizáció a kultúra gyilkosa lesz? Mint volt annyiszor az emberiség léttörténetében? Természeti törvény, biológiai evolúciós törvény a felduzzadt civilizáció káotikus szétlazulása, majd halálos elszegényedése, mint a biológiai populációk léttörvénye? Kérdés kérdésre lombozott, töprengés töprengésre ejtette árnyát. Kérdések árnyékhullása, töprengések zöld zizegése. S hogy hazafelé mentem feleségemmel a taxin, elmerengtem: minek a vers, ha ez a törvény? Ha a kozmosz és e bolygó léttörvénye ez? De az ember, ha teste halálra-ítéltetett is a természeti törvények szerint: több, mint a kozmosz, több mint amin él, a bolygó. Hite, művészete, halandóságtudata, jósága csak az embernek van, erkölcse. Bűntudata is. Ez az a több, amivel az embernélküli természet kevesebb. A civilizációs természet is. Ez az a több, amivel az ember a természetből kiválik. Hogy választhat és dönthet. Legalábbis szívében. Legalábbis hitében. Két csillag közt a zárt •végtelen áz ember. A költő, az író hitet-adó kell egyen és ki kell mondja a szív törvényeit. E két fénypont között elfér az egész emberi történelem, minden emberszégyen, embergyász, emberöröm. Minden, ami azzal emberi, negatívan is, hogy ember-áltál létrehozott, embertől teremtett. A költő, az író mindig a jelenidő apostola. Akkor is, ha a múltról ír. akkor is, ha a jövőről. A jelen- idejű szív, a jelen idejű élethit igehirdetője a virágokban, a halálban, a történelemben, a szerelemben Dolgunk ez. De ez: világsok! JUHASZ FERENC Győri László: Kezünkre játszó félelem Fülénél, farkánál elkaptuk a süldőt. Visított kitátott pofával, habzón, fgy játszott kezünkre. — A hurkot! — Szájszélig, majdnem a garatig. Visított egyre hangosabban. Már hörgött, amint a kötelet az oszlopra csavarva a levegőbe félig fölemeltük. — A fogót, az orrkarikát! Rajta! Tanuld meg, jó, ha tudod! — Az ól sarkában álltunk: apám, én meg a disznó. Létünk fönntartani. Kezemben szerszám, az ügyes kis fogó, karika, hogy orrába nyomjam. Elcsendesedett, csak néha- néha hörgött; gyanakodva, ám szinte nyugodtan, megadón. Orra mókásan rángó csészealj. Bennem iszonyat, emelkedő. — Vágd bele! — kiáltott a- pám. Elsápadtam. Kikapta kezemből, megkönyörült, persze, bosszúsan. Két égsértő vissantás, aztán hörgés, orr-rázás, szégyen, aztán már szinte dorombolt odabentről. S csend ... » Kezünkre játszó félelem. Mégiscsak jó lenne megtanulni. Nem az orrdrótozást, azt, hogy ne játssz kezére senkinek. Simonyi EndreVeress Miklós: Vallomás tiéidnek Nem a „világ” nem a „lét” nem a „többiek” Nem a „Hatalom” s nem a „korlátoltság”: magad vagy egyre türelmetlenebb a Világban a Létben merthogy nem a tiéd sem a hatalom sem a korlátoltság s: mert nincs a létben E-Világi-Rangod ám HANGOD mégis oly messziig hallik mint a félrevert harangok ha asztagtűz vízár ellensége törne TIÉ1DRE! Mit keresek Napfényes déli verőn mikor a százszorszépek idén harmadszor nyitnak valahány keleti délkörön amit határul is kimérnek nekik — tudom nem lesz erőm nckidőlni ma még az alkonyatnak Pedig fölépül gondosan homályból eszmékből ködökből s őrületekből — pontosan mint valaha egy haza a rögből kocsizörgésből út pora prclűdökből a zongora pentatonból a lélek De verőfényes márciusban amikor szárnyait kitárta a gombostűre szúrt kokárda csak kódorognék egyre lustán hengergőznék a láthatárig aztán mint zászló elhevernék és még télig is kitelclnék Vagy csak egy albérlet faláig riasztana gyerekkori emlék botorkálni hogy százados álmot tapogassak ki néhai éjből; hány gramm vagy hány tonna ólmot bányászhatnék ki tíz körömmel dermedt szívből vagy bányamélyből Sötét is lettem akár a tárna amely meghal ha fellobog s várom hogyan szöknek virágba a csírázó ólommagok — záporozhatnak rám igék hogy lenni még: tudom a dárda pőre bordák közt mint remeg Gyergyai Albert: Örök barátaink: a könyvek (részletek) Madarat tolláról, embert barátjáról — és talán még legjobban olvasmányairól lehet megismerni: Az olvasmány a legjobb barát, s könyveink rangsora párhuzamos barátaink egy bizonyos rangsorával. így például vannak hétköznapi barátaink, szomszédok, hivatali társak, úti vagy nyári ismeretségek, akikkel üres perceinkben- s futólagosán érintkezünk, s akikkel csak gépies és felületes társalgásba, jobban mondva elszundító duruzsolóiba bocsátkozunk, hogy elüssük valahogy az emésztés, az álmatlanság vagy a tétlenség unalmát. Ezeknek — köny- nyű kitalálni — azok a rossz papiro- sú, legtöbbször fűzött könyvek felelnek meg, amelyeket olvasás után nyugodtan a vonatban vagy a szállóban hagyunk, mert eleve tudjuk róluk, hogy múlandók, átmenetiek, a pillanat tünékeny kegyencei és rabszolgái egyben, s íróikat, bevallhatjuk, éppoly kevésre becsüljük, mint ugyanakkor,' olvasás közben magunkat, rosszabbik énünket. Vannak aztán látszólag választékos ismerőseink — nevezzük őket vasárnapiaknak —, akik miatt sem magunk, se mások előtt nem restelkedünk, mivel külsőleg megfelelnek a jó társaság követelményeinek, s mivel legtöbb epeiben kellemesek, frissek, vonzók, neme«vszer mulatságosak, és csillogók is, szinte sosem fárasztók, még kevésbé tapintatlanok, s talán legjobb tulajdon hogy teljesen egyenrangúak velünk. Idővel, igaz, némileg mégiscsak megunjuk őket; észjárásuk egyszerre kissé sekélyesnek tetszik, modoruk is egyformának, eredetiségük határolt- nak, külső-belső mivoltuk túlságosan titoktalannak. Holott lehet, hogy mi vagyunk hibásak; nem jobbak, se rosszabbak nálunk s minden bűnük és erényük az, hogy egy szinten maradnak velünk, a köznapinál talán mélyebb, de nem lényeges énünkkel .. Az ilyen barátok megfelelőit a kor könyvei közt találhatjuk, divatos, népszerű és nem ritkán értékes írók • műveiben. Ezekben, tudjuk, főképp azt szeretjük, hogy maiak, nekünk valók, meséjükben, problémáikban s még hangjukban is korszerűek, s hogy az életet — vagy amit úgy hívnak — közvetlenül, színesen, legújabb oldaláról ábrázolják. E könyvek legjavából lesznek a minden időt kiálló remekművek: legtöbbjük viszont annyira benne gyökerezik napjainkban, hogy ne csodáljuk ha velük együtt virágzanak s tűnnek el a feledésben ... ... Mi jellemzi múltjukon kívül, a régi, a „klasszikus” regényeket? Először talán nemes zártságuk, megingathatatlan szilárdságuk: páratlanok. utánozhatatlanok, s azzal a titokkal gazdagok, amelyet alkotójuk sírjába vitt. Mint régi festők remekei, melyek előtt megbűvölten állunk meg a képtárakba, a múlt és a ma rejtélyes, örök kapcsolataira emlékeztetnek, arra, hogy mások is éltek, éreztek és alkottak mielőttünk, arra, hogy más jelmezek, szokások és divatok mögött az ember mindig ugyanaz maradt — se különbség és e hasonlóság varázsából születik a rokonérzés. Olyan ez, mint a rembrandti képek aranylón borongós háttere, melynek világából és homályából új ablakunk nyílik a végtelenre. Ilyenkor többnek érezzük magunk egyszerű, múlandó önmagunknál, önkéntelen részesévé válunk a múló és megújuló emberiségnek, ősöket nyerünk, nemesáeget a kepzeiet és a szimpátia híüjain át, s mar nem fázunk a világurnen, elszigetelten, társtaianul. Ez a nemesség nemcsak ősöket, nemcsak hagyományokat jelent, hanem azt is, ami ezzel együtt jár a szellem útján: töbo megértést, finomabb ízlést, több fogékonyságot, s jobo íteietet — azt a lefKi csiszoltsá- got, amelyet utazás, társaság, eleven példaképek híján leginkább a nagy regenyek távlatai közt kaphatunk ... ...Es végül a nagy regénnyel is úgy vagyunk, mint eszményi barátainknál: minél többet s szeoben felel legváltozatosabb kérdéseinkre, annál lankadatlanabb kíváncsisággal támadjuk továbó. Egyrészt mert felszabadította bennünk élet- és ismeretvágyunkat, másrészt mivel úgy érezzük, hogy még többet tud mint amennyit mondott, s hogy legközelebb még többet kérdünk, s biztosan még többet is kapunk tőle. A nagy regény kiapadhatatlan, s mennél szebb, mennél teljesebb, annál jobban felcsigázza már-már gyermeki szomjúságunkat, annál erősebb vágyat ébreszt bennünk, hogy legközelebb újraolvassuk, s akkor talán majd többet mutat kimeríthetetlen mélyeiből. Ugyanígy újulunk s ifjodunk meg szép festmények, zenei remekművek, nagy utak, nagy érzések révén — s még inkább, könnyebben, egyszerűbben és főképpen veszélytelenebbül a nagy regények olvasása közben. Hisz a regény legjobb perceiben az élet és a művészet határmezsgyéin lebeg, s titka és hitele épp abban áll, hogy a teljes életet magasítja művészetté, és a mese művészetét tágítja új életté. Ez az ütem mikor hiába verné a harangot a dél historikus bronzcsíilogásban: akasztott ha nyelve sincs nem bírhat szóra a parancs bármiből legyen a kötél — köldökzsinórunk március Cs sírásom, sírásom — sírásóm: mint szeméttelepi üveg heverünk üresen egymáson ünnepre fölöontoit utcán barrikádtalan utcakövek — terül majd aszfalt ólomszürkén a menet hogy ne botladozzon Csúszkáljon gombostűfejen amelyről ruhatári számként szakadunk le pörögve — most már a hajtókákba belerozsdáll a türelem az ősi törvény: kifordított mente az űr nemtőjét sejteti belül — merő fényt — őrült szupernóvát Bomlik az égi gyászszalag a semmiért mindenért — nohát terített zászlón párzzanak engem is újra márciusra hogy napfényes déli verőn kondíthassak harangvirágot
