Pest Megyei Hírlap, 1984. április (28. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-30 / 101. szám
1984. Április 30., hétfő PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 13 Egy alföldi Szentendrén — ez Pirk János sajátos küldetése. Tornyai örököseként a mezők szín- özönlését ragadja meg — szatmári emlékek, élmények alapján. Rendkívül intenzív ifjúságának megőrzött világa, á szegénység csöndben terebélyesülő tisztasága, ahogy ő írja vallomásában: Apám szíjgyártó, nyerges, kárpitos, kocsifényező és címfestő volt, a galántai Esterházy- uradalom kommenciós cselédje. Anyám egyszerű parasztlány. Déd- nagyapám még jobbágy. Tizenegy gyereket szülő édesanyjának korai halála után csősz nagyapjához került Szatmárnémetibe az első világháború idején, s ő lett a forrása, ahogy borotválkozott, tengerit morzsolt, a tűzhely előtt pipázott a földes szobában. Első rajza egy búzát vető ember volt, melyből hat évtizedes állandó motívuma és látomása lett. A tengerihántás, a kaszát kalapáló, az ásó ember, a krumpliszedő szintúgy. A mediterrán rezdülésű szentendrei sikátorokban Pirk János továbbra is sárga napraforgókról, bárányt szorongató asszonyról álmodozik — minden föld festőjeként. A szántások, göröngyök, barázdák egykori napszámosaira döbben, akik Ady szavaival, tavaszi, nyári, őszi hajasaikkal, izzasztó munkájukkal földből, fényből mégis mindig kicsiholták, előhívják az Életet. Az ragyog az arcukon: a kívül sugárzó, belül izzó Fény. Ez az áhítat olyannyira maradandóvá válik szemléletében, hogy a Preobrazsenszka templom tornya a rázúduló fényözönben diadalmas nyári növénynek tűnik, a föld és az ember közös győzelmének. !: Nála mindig virágzik a föld,"kihajt az elvetett mag, dé éz a szí- j nekben pompázó feltartóztathatatlan és bő termékenység nemcsak a természet friss egészsége, hanem a jövő, hétköznapjaink kenyér-alapja, szelíd-szép biztonsága. A napot, a Gótika ben látok egy kultúrpolitikai kényelmet is. A jelenlegi világhelyzetben kicsit az a szemlélet, hogy jaj, csak nyugi, nyugi, ne érintsünk neuralgikus pontokat, örüljünk, hogy úgy vagyunk, ahogy vagyunk. Ebben a hozzáállásban nyilvánvalóan hamarabb kap zöld utat mindenféle formai hókuszpókusz, meleg műhelykísérletezés, mint a földönjáró, perlekedő, elkötelezett — sokszor kényelmetlenül elkötelezett, sokszor nemszeretem perceket okozó —, de érte és nem ellene haragvó költői tevékenység. • Ezért is vállalsz fel — ennek hiányaként — annyi szereplést? Hogyan fér meg egymás mellett a tévékom- rrentátor, a versíró, a lapszerkesztő, az országjáró poéta? — Ezek egy és ugyanannak a töltésnek a különféle megnyilvánulásai. Bennem van egy olyan elszá- nás, hogy igen is lehet a tömegek tudatát és ízlését annyira növelni, hogy ne legyenek félszegek a művészet közelében. Arra törekszem, hogy közösségeim véleményformáló erővé tudjanak válni idővel, ha már meglesz hozzá a felkészültségük és magabiztosságuk. Mindenfajta ilyen misszionáriusságom — az író—olvasó találkozóktól a társasági csevely hangján előadott operaműsorokig — erről a tőről fakad. Q Érdekes a tevékenységed. Egyrészt levetkőzteted, másrészt meg felöltözteted az embert. Levetkőzteted, hogy merjen az érzelmeivel élni és merjen az érzelmeire hatni, tehát a lelke is gazdagodjon. A másik Gidaion meg éppen a kommentárjaiddal próbálod égy gyűrű vonzáskörébe vonni. Olyan ez a hatás, mint verseidben a szerelem, az emberi kapcsolatok és a közélet egymásmelletti- sége. — Petőfinél világosan megfogalmazott program volt a szabadság, szerelem. Számomra azért jelentős Petőfi, mert pontosan meg tudta valósítani azt, hogy a személyesség éppúgy érezhető az országnyi, sőt kontinensnyi gondokkal birkózó verseiben, mint a szerelmes költeményeiben. Tehát személyesség és hőfok vonatkozásában soha nincs különbség a politikai vagy a szerelmes Petőfi-vers között. • Ha Petőfi ma jelentkezne ezekkel a versekkel, alighanem megbukna, Az emberekből pontosan a személyes kezdeményezés hite van fogyóban, tehát a cselekvést kiváltó okok lettek részben mások — A közéleti és a szerelmi lírát nem szabad elhatárolni egymástól. Ugyanúgy a mai kor életérzését szeretném kifejezni a szerelmesversekben, mint a társadalmi gondokkal foglalkozó versekben. 8 Köteteidet végiglapozva feltűnő, hogy minél maibb kívánsz lenni, annál inkább megidézed a történelmi példákat. Mit akarsz ezzel tudatosítani? Nevezhetnénk ezt hitelt erősítő mankónak is? — Az analóg helyzetekkel azokat a lelki szituációkat keresi az ember, amelyekkel erősítheti magát. Tehát valaminek a vállalása nemcsak légből kapott dolog, hanem egy, a mélyben régóta munkáló evolúció eredménye. Kicsit önigazolásul fordulok a múltbeli példákhoz, noha a vers nemcsak krónikás ének- akar lenni. Olyan helyzetekbe próbálok beleérezni lírikusként, amelyekből a ma embere is fontos tanulságokat vonhat le. H Bizonyára mindenütt: szerte az országban. Azt megfogalmazhatjuk fenntartások nélkül, hogy te mindenütt átéled a hely szellemét, azaz sehol sem paktálsz le, mindenütt és nagyon sok emberhez kívánsz szólni. Te a’ egész hazában otthon érzed magad. — Helyettem fogalmaztál nagyon pontosan. Ez vállalás dolga. Ez vá- cimihályos örökség, aki édes bátyám volt. Szóval én minden állomáson mindig megérkezem. Szinte leszáll- nék mindenütt, ahol lámpa int nekem — így fogalmazta meg Mihály, és teljesen lelkemből beszélt. Jó szívvel érkezem meg Salgótarjánba és Gyomára, s a hajszálgyökereimet — a Duna—Tisza közét — sem tudom megtagadni. Az a jó, hogy ahol egyszer előfordultam, oda rendszeresen visszahívnak.. Ez megnyugtató, kicsit a hiúságomat is legyezgető, hogy nem lehetek olyan rossz mégsem, ha rendszerint visszatérő vagyok. • Akkor ezek szerint jő a közérzeted? — Jó! Ahogy mondod. Persze, az embert aggasztja rengeteg dolog, a világhelyzettől kezdve a piszlicsáré napi problémákon át a magánéleti viharokig, de én változatlanul úgy érzem, hogy elememben vagyok. A sors kegyelme megadta azt, hogy olyan területen működhetek, amit teljes szívvel tudok végezni. A sikerélmény mellett azt az illúziót kelti, hogy nem érzem magam rosz- szul a bőrömben most sem, amikor pedig divatos vészes, megsápadt arccal járni-kelni. Ennek a divatnak én nem tudok behódolni, mert akkor ki kellene bújnom a bőrömből. Nemcsak a fáklyásmenettől szép az élet, hanem a bőszítő dolgoktól is. A versek nemcsak mámoros, eufóriás örömbőr fakadnak — sőt rendszerint nem —. inkább méregből, dacból, dühből, egyebekből. Erre éppen elég alkalmat nyújt az élet, de hát ettől izgalmas az egész. A langyos nyugalmat nem bírnám hosszú távon. Egyetemista koromban arra vágytam, hogy elszakadjak a fővárostól, a nyári szünetekben növényeket locsoljak és könyvet se vegyek a kezembe. Két hét után, mint akinek a fenekében patron van, úgy kívánkoztam vissza a dolgok sűrűjébe. Nagyon régi versben fogalmaztam meg. hogy a béke nem tunya zavartalansága az embernek, / gondja, dolga sincs már, / szívének lüktetést újfajta harc ád, / mely bonyolultabb szokott harcainknál. Ez egy egyetemista korunkbeli rigmus volt. Én nem valami tunya zavartalanságot értek békén, hanem nagy-nagv dinamizmust meg küzdelmet. És talán még nem fáradtam el annyira, hogy a küzdelem örömet ne adna. MOLNÁR ZSOLT földet, a kalapos magvetőt hangoztatják képei. Immár négy évtizede Szentendrén ezt a fontos falusi maradékot festi megszakítatlan energiával: a civilizációs környezetben is feltüremkedő növény-lendületet, a mézesen csurgó napfényt. Nem egyszerűen a búcsúzó rekvizitumoknak állít emléket, hisz az állandó, a változásban is. Mindegy, hogy kézzel vagy géppel aratnak, a mezei szorgalom áhítatát őrzik festői formái, melyek végtelen szelídségű, tisztaságú emberségének tükörképei. Ezért válhatott Pirk János képírásunk önálló szigetévé, mert e megszakítatlan Nap-izzásban nemcsak a föld és a nyár pompáját festi, hanem az embert, ahogy csizmásán, kapáját vállára vetve, fűben pihenve, tarlón haladva megküzd a kenyérért, az életért, — a mezei munkáshétköznapok becsületével. Ez a hűség válik korszerűvé Pirk János művészetében. S ezt ismerte el és méltányolta a Szakszervezetek Megyei Tanácsának első ízben adományozott Művészeti díja is. LOSONCI MIKLÓS Major János: Tűzpiros tulipán Forró veríték zuhog & zápor tűzpiros-fejű tulipán lángol a labdarózsák csecsemő-öklök jókedvű ütéseit öröklöd harangoznak a harangvirágok köszönök nagyot űzöm az átkot gurul a Nap mint az aranyalma zárom a gyermekkort hét lakatra ez volt minden ennyi az örökség ugrasztok bolhát atléta-szöcskét helikopterrajt szitakötőket vezénylek föléd hozzád szegődnek orgona habzik hófehér máglya láztól kékül a virágok szája megfürdet minket zuhog a zápor tűzpiros-fejű tulipán lángol nádfödeles viskó kacsalábon- forogva hirdeti származásom tyúkok kakasok sárga kislibák kísérnek s a dínom-dánom világ meghatódásaim mosolyogva a tanyákat a földig lebontja rámhahotázik és szeretőmre megszégyenít mielőtt meggyőzne torkodon a kés iszonyút döbben szédítő járvány a levegőben örvénylik a szél éles kardlapok sebeznek körmöddel elkaparod gondolsz-e másra ha zöld a moha a falak penészes salétroma fölfal itt mindent a görcsös aszály ólálkodik a roggyant falaknál régen elsüllyedt atlantiszomra homokot új s újabb vihart hozva föl-fölidézi az ifjúságom amíg el nem mossa ez a zápor el nem takarítja a romokat a gémeskút töve lassan rohad sarjúfű gőzöl a fészer előtt lyukas fazekak elhullott madár rozsdás kisbalta hússózó teknők csirkecsont lókopony megtalált , kétfilléresed kincsek ereklyék búcsúznak kívánnak sok szerencsét belesüppednek iszapba sárba és anyám legkedvesebb virága újra virágzik zuhog a zápor tűzpiros-fejű tulipán lángol Csariády János: Hátamon a történelem Tüskésbokrű hétköznapok, rózsatüskék, galagonyabokrok és kökénybokrok erdejében naponta gyalogolok, botiok, mint gyeremekkorom szép idejében; tépjetek, tüskék, barna bőrömbe, mint menekülő rabszolgáknak az ültetvények gyászhatárán, kapaszkodjatok, szaggassatok mint hajdani betyárokat köves fennsíkokon, árván; mint a bujkáló partizánok bőr-ruháját és csizmaszárát, tépjetek, tépjetek csak; éljek, érezzem sűrű sokaságtok erejét, sose szabaduljak tőletek, kiket megterem e föld görbe tőrötök naponta újul a hétköznapok sűrűjében, visszatart, belémkapaszkodik: így menjek, amíg bírja szívem, s hátamon a történelem. Pirk János: Önarckép 1 / Szelíd, szép biztonság Minden föld festője Elismerése az életműnek