Pest Megyei Hírlap, 1984. április (28. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-30 / 101. szám
10 PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 1984. ÁPRILIS 30., HÉTFŐ Mennyből, pokolból, földből gyúrva Fater, maga néni érti a döréést A düh feszíttette ki két nap alatt a kerítést? A szégyen vonatta meg a határt? Egybefüggő nagy telek volt ez, rajta a két ház. A régi. Az új. Szülőké. Gyereké. Most, mintha kés szelte volna el, az, ami ösz- szetartozott, kettő lett. A falu beszél, ki ide, ki oda voksol, a fontos az, hogy beszélni van mit. Mert ilyet...! Egyiknek sem mondhatja Jegyzőkönyvi részlet, betűhűen. „A nagyközségi párt. biz. végrehajtó biz.-a megismerve a tényeket, hosz- szas vita után úgy döntött, hogy eltekint a fegyelmi eljárás megindításától, lévén, hogy itt apáról és fiúról van szó. Nem helyesli azt, ami történt, erre figyelmezteti is D. elv- társat, mert ez nem eljárás, főként nem nyilvánosság előtt. Ugyanakkor megérti D. elvtárs beszédét, mert neki sok a mentsége arra, hogy elragadtatta magát...” Vonja a vállát a nagyközségi párt- bizottság titkára. Igazság — kérdez vissza —, maga a világ minden dolgában meg tudja mondani, hol az igazság?! Kié?! A kisör eg, D. kemény legény ám! Még abból a régi eresztésből való. Végigmér. Maga még a nyomukban lehet. Mi már...?! Harminchárom éves. Tanárember. Mint kutya a szőréről a vizet, úgy szeretné lerázni ezt az egész ügyet. Kellemetlen. Sőt, kínos. Személy szerint neki is, a párt- bizottság titkárának, hiszen itt egy alapszervezeti titkár kent le egy hatalmas pofont, sok-sok tanú előtt. Igaz, aki lekente, apa volt, aki kapta, a fia. Konzultáltunk a felsőbb- séggel... Ügy mondja ezt az ifjú funkcionárius, mintha ezzel mindent eldöntő érvet penderítene elém, nosza, marad-e kedvem firtatni tovább azt, ami jobb lenne, ha nem történt volna meg, de ha már igen, akkor sem mozdul ki sarkából a világ. Őszintén szólva — így a titkár —, én nem értem égeszén, a kisöreg hogyan tudta ennyire elragadtatni magát...? Törékeny, apró , asszony szinte futva jön, nyitja a kaput, nem kérdi, ki, honnét, megszokhatta, emberét sokan, sokfelől keresik. Rögtön szólok az uramnak, addig tessék leülni ... T-ágas szoba, szekrénysor, négy fotel apró asztalkával, könyvek, házi készítésű polcokon, virágok cserepekben, kézimunkák. A megszokott kép, ezerrel, tízezerrel szorozható manapság. A luxus: a színes televízió. Az asszony visszaérkezik, rögtön jön az ura, nyugtat, meg kell mosdania, festékkel dolgozott. Én a fiuk ügyében jöttem ... Csak eddig tudom mondani a szavakat,,kapja a két kezét maga elé, jajéiul, hogy ó istenem, lehull melle elől a két kéz, ernyedten, tudatva a védtelenségét, a beletörődést, a lesz, ami leszt. Baja lesz az uramnak, ugye?! Röpköd a tekintete, rám, a függönyre, vissza a ki tudja, ki ez az idegenre, nyugtalansága fölér egy töredelmes beismerő vallomással, hogy félti az urát, de félti azt is, akit a szíve alatt hordott, s akit most úgy különít el tőle a nagy lyukú sodronyfonat, mint másokat földrészek tudnak elválasztani. Szinte suttogva kérdi: A fiam jelentette? Nem, nem, nem, hadarom gyorsan, megismételve, nem csak látom, hanem hallom is a megköny- nyebbült sóhajt, ami kiszakad belőle, hiszen akkor talán... talán nem lesz örök ez a neki érthetetlen háborúság, ez a csata, melyben neki két súlyos sebesültje van, de egyiknek sem mondhatja, fáj, fáj. Keményen fog kezet D., a szemébe néz az embernek, a név hallatán közli, olvasni szoktam az elvtársat, leülünk, villan a tekintete, asz- szonya poharakért, üdítőért megy, D., a határozottak típusát igazolva, rákérdez, miben lehetek segítségére, cigarettára gyújt^ hátradől, s amint eléri a háta a támlát a fotelben, úgy éri a kérdés, mint a ring sarkában ülő ökölvívót a gong szava, visszahajol, vastag ujjai között elroppan félbe a cigaretta. A kérdés: Mi történt ön és a fia között azon a napon? Azon a napon. D., az ún. községi pártalapszervezet titkára, foglalkozását nézve , most már nyolcadik hónapja nyugdíjas, előtte a szomszédos városban levő Cég helyi' telepének a művezetője, társadalmi munkát szervezett. D. a falu ismert embere, hatvankét éves, negyvenöttől szereplője a közéletnek, apja egy leány- és egy fiúgyermeknek. Hívó szavára sokan eljöttek azon a szombati napon, szerszámokkal és anélkül, segíteni, tenni, bámészkodni a gyerekek. A program járdalapok letétele, vízelvezető árkok tisztítása, az úttest egyengetése. D., ahogy megszokta, első volt az utca végén megjelölt gyülekezőhelyen, jöttek a többiek is, jóiesően meglepte, mindannyian, akik ígérték, sőt, olyanok is, akik nem adtak akkor, mikor felkereste őket, végleges feleletet. Viccelődtek, vártak még egy picit, híján volt a nyolc óra, a megbeszélt időpont, s mert D. színesen mesél, hát őt hallgatták köréje gyűlve, amikor megjelent D. fia, köszönve mindenkinek, apjának a homlokára lehelve a puszit, s ment volna tovább, amikor megállította a hökkent hang: hát te?! Rántott a vállán, mint teszik ezt oly könnyen a korosztálya- béliek, visszafordult apjához, hogy feleljen a kérdésére, mondván, fuvarom van. Ifjú D. ugyanis, egy társával közösen, ipart váltott ki, vásároltak egy háromtonnás, eléggé lerobbant IFA-t, helyrepofozták, együtt járnak vele, közösen rakodnak, váltva vezetnek, a bevételből, költségből fele-fele alapon részesednek. A pofon csatíanása Sokat dolgoznak, sokat keresnek. Irigylik őket? Meglehet. D. nem repesett az örömtől, amikor fia döntését elkönyvelte, de van három gyereke, kicsinyek, a házra OTP- kölcsöne, felesége gyesen; tegyed. Ennyit mondott. Se többet, se kevesebbet. Volt persze, aki heccelte, hergelte, már a te fiad is maszek lett, de ő soha nem adott arra, milyen szóköntösben rejtezik a pisz- kálódás, annak vette, ami, sanda- ságnak. Most azonban, ott a többiek gyűrűjében, a hányaveti feleletet hallva, érezte, hogy a fejébe szalad a vér, ezért kicsit rekedt lehetett a hangja, amikor újra kérdezett: Fuvarod? Most, amikor itt az egész ut- ~cá? ~ Hát ném itt ' a helyed?! Amire a fiú: Mondtam, vállaltunk egy fuvart. Az apja: Nem érted, amit kérdeztem? A fiú: Apám; maga nem akarja érteni, amit mondok, fuvarunk van. Az apa: De megígérted, hogy itt leszel...! A fiú: Meg, meg, de Feri fölvállalta a fuvart, s itt pénzről van szó, nem bakatollról! Az apa: Ott egye a fene a pénzt, ha... S itt jött az a pillanat, amikor a fiú, félbevágva apja szavát, szinte ráripakodott D.-re: Jajaj fater, maga nem érti a dörgést.../ Mi lendítette meg D. kezét? Az indulat? Az apai hiúság? A sértett büszkeség? A társadalmi munkás baleknak nézése? A többiek előtti lesajnálás? Vagy az jutott eszébe, hogy tényleg, nem érti ő a dörgést, hiszen mire mutogasson ő, erre a semmi kis házra, még fürdőszoba sincsen benne, ő, bár ezer módja lett volna, nem maszekolt, ha szabad perce, órája volt, akkor ment, mások ügyét, baját intézve, gyakran röstellve, az asszonyra marad a kert, ellátása az állatoknak, mert ő nyolckor, kilenckor ér haza, tagja a tanácsnak, a pártbizottságnak, titkára egy nagyon vegyes összetételű, harminchét tagú alapszervezetnek ... Tényleg, tudja ő, mi a dörgés? Lendült a keze, a pofon csattanását az is hallhatta, aki nem látta, mi történt, távolabb állt vagy nem figyelt oda. Érzem, D. legszívesebben kihajítana, az újabb cigaretta is elroppan a kezében. Mi történt? Tudja azt maga jól, mi történt, máskülönben nem lenne itt. Mióta bejött a szobába, most először nem néz rám, a szőnyeg mintázatát bámulja, borostás az arca, kézfején a hamari mosás hagyta festéknyomok, olcsó kék nadrágja szövete itt-ott megvarrott szakadások nyomával éktelenkedik. Fölemeli a fejét, rámnéz, szinte zavarba hoz, annyira tiszta, nyílt a tekintete, s azt kérdezi, azt az egyetlent, amivel semmivé teszi távolról jöttségém fölényét: maga mit tett volna a helyemben? Most én kaparászok sután cigaretta után, én rajzolom újra szemsugarammal a szőnyeg mintázatát, mert mit mondjak, mit feleljek, hiszen annyi okos bölcsesség van, amik fabatkát sem érnek az élet egy-egy adott helyzetében, mert adott helyzetekben nem bölcsességek kellenek, hanem igenlések és tagadások, nem példabeszédek, hanem voksok, félreerthetetlen igenek és nemek, ám most ezekhez az igenekhez, ezekhez a nemekhez be kellene lépnem egy másik ember világába, maga mögött tudott hatvanként esztendejének valamennyi óráját ismernem kellene, s akkor sem lehetnék biztos, amit igaznak vélek, az heiyes-e, s ha helyes, igaz-e. Maga mit tett volna a helyemben? A kérdés ott kering körülöttünk, érzem, egyre inkább kínos a hallgatás, mert D. könyörtelenül vár, nem siet a segítségemre, nem szán meg, nem kezd magyarázatokba, miért tette ő, amit tett, hailgat, úgy néz, mint csakis azok, akik minden más számadásnál előbbre valónak tartják a lelkiismeretükkel való elszámolást, s mert ő megtette ezt, mert ő két nap alatt leásta a tartóoszlopokat, kihúzta közöttük a sodronyfonatot, elválasztva mindenki szeme számára kettőjük világát, nos, mihdezek után mi késztethetné újabb számadásra? Igeneljek neki? De hiszen lehetetlen. ítéljem el? De hiszen lehetetlen. Maga mit tett volna a helyemben? Tényleg, mit? Vannak persze sémák, jól hangzó kánonok ilyen, olyan, amolyan esetekre, emberekre, ám seregnyi ember, eset nem hagyja magát szabályok közé gyömöszölni. A fiú, meglett, derék ember, a volán mellől leszáljva ült a sörfoltos kocsmaasztaihoz, hogy elmondhassa: megérti ő az apját, tudja, nagy harag van most ebből, de az apja nem akarja érteni a más világot, a más, mércéket, mert — odahajolt hozzám, mások, ha fülelnek is, ne hallják — nézze, az az igazság, hogy a fater naiv, ő azt hiszi, ennek a világnak Krisztusok kellenek .., % hitte, azonos névmás Menekülnék az egyenes válasz elől, mondom hát, naivnak nevezte a fia, legyint, nem mérgesen, csak mintha legyet hessentene, ő vélekedjék úgy, ahogy neki tetszik, nékem semmi dolgom véle, ez a felelet. Makacs öregember? Indulatos apa? A múltból itt felejtett csináljuk együtt elvtárs? Felesége, míg ura a hígítóval próbálta eltüntetni bőréről a festéket, azt mondta, annak idején megboldogult édesanyja nagyon óvta jövendő emberétől, azt állítva, mennyből, pokolból, földből gyúrta az élet ezt a legényt. A legényt, aki öt kisebb testvérével árván maradt, maga nevelte fel azokat, egyszerre anyaként, apaként, testvérként. Aki megjárt mennyországot, poklot, de mindig úgy, hogy a földön maradt. A legényt, aki mindig a falu szeme láttára élte az életét, öt testvére után felnevelte a saját két gyermekét, felnőtt fejjel iskolapadba ült, tanult, szakmunkásból művezető lett, aki úgy hitte, az én és a mi azonos személyes névmás ... Tényleg D. elvtárs, tudja ön, mi a dörgés?! MÉSZÁROS OTTÓ Embert próbálni, bátran Sűrűn forog a szó mostanában nehezebb gazdálkodási körülményeinkről, a piacok megszerzésének — és megtartásának — lehetőségeiről, a termelés mikéntjének különféle oldalairól, már ami a pénzügyi és egyéb tárgyi feltételeket illeti. Mrntha kevesebb figyelmet szentelnénk azonban időnként az embereknek, a legfőbb termelési tényezőknek, közülük is a vezetőknek. Nos, azt egyre-másra hallani különböző fórumokon, hogy mennyire megnőtt a vezetők felelőssége, hogy milyen sok múlik azon, képesek-e megteremteni az irányításuk alatt működő kollektíva munkájához a legoptimálisabb feltételeket. Kevesebbet beszélünk arról, hogy a vezetők többsége keményen helytáll e nehezebb helyzetben is, s ez nem kis mértékben attól függ, hogy a kinevezésük, megválasztásuk előtt milyen alapossággal, körültekintéssel jelölték őket az adott posztra. — Hogy a vezetésre kiválasztott személy alkalmas lesz-e ellátni mindazt, amivel majd megbízzuk, csak akkor tudhatjuk meg, ha jól ismerjük, sokféle szituációban szereztünk tapasztalatokat vele kapcsolatosan. Pontosabb, ha azt mondom: velük kapcsolatban. Az a véleményem ugyanis, hogy a helyes kiválasztás egyik el nem hanyagolható előfeltétele: sok embert ismerni meg, a lehető legsokoldalúbb megfigyelések alapján. — Babosán József, a nagykátai városi jogú nagyközségi pártbizottság első titkára vélekedik így, amikor arról beszélgetünk, o gyakorlati káderpolitikának melyek a legfontosabb ismérvei ma, olyan hétköznapokon, amelyeken kimondhatatlanul sok múlhat a vezetők rátermettségén, felkészültségén, rugalmasságán, s azon, ki tudják-e maradéktalanul bontakoztatni s hatékonyabban az építő munka szolgálatába állítani az emberekben rejlő képességeket? Idő cs türelem — A káderpolitika végrehajtása eléggé bonyolult dolog. Miután úgy véljük, hogy emberünkre rátaláltunk, tudni kell adni neki olyan feladatokat, amelyeknek megoldása közben fény derül arra, emberünk miképpen reagál a különböző hatásokra, helyzetekre. Olyan körülmények között célravezető puhatolni az alkalmasságot, amelyek hasonlóak azokhoz, amelyek a leendő vezetőre várnak, tényleges munkájában. Híve vagyok annak is, hogy amint egy- egy vezetői posztról valaki nyugdíjba készül, * a' helyére * kijelölt1 személlyel tudatjuk, mi a célúnk vele. Elmondjuk azt is, hogy a továbbiakban nagyrészt tőle függ, valóban elfoglalhatja-e majd a szóban forgó posztot: felkészülésétől, 'munkájának minőségétől, s nem utolsósorban attól, hogyan lesz úrrá bizonytalanságain, gyötrődésein. Mert vezetők csak úgy nem teremnek. Az a világ megszűnt. Hosszú az út a kinevezésig, vagy a megválasztásig. A nagykátai térség mezőgazdasága számottevően fejlődött az utóbbi öt esztendőben. Kihagyva mosta nem túl szerencsés múlt évet, elmondhatjuk, hogy a termelőszövetkezetek gazdálkodásában pozitív változások történtek. Ebben mennyi lehet a tervszerű kádercsere szerepe? Beszélhetünk-e egyáltalán ilyesmiről? — Anélkül, hogy a nyugdíjba ment. vagy más munkaterületre elkerült, ma is köztiszteletben álló emberek érdemeiből kicsit is levonnánk, elmondhatjuk: az esetleges személycserék (mert nem volt ilyen mindenütt!) feltétlenül javítottak a helyzeten. Ha nem is előszörre, másodszorra már biztosan. — Ez hogyan értendő? — A vezetői utánpótláshoz idő és türelem kell. Nem megy egyik napról a másikra. A káderpolitikai terven az élet igen. gyakran változtat. Nézzük meg közelebbről. Volt rá példa, hogy a termelőszövetkezet belülről jelölt elnököt. Voltak kifogásaink, el is mondtuk megfelelő fórumokon, de nem avatkoztunk be hivatali eszközökkel, hiszen az a fő elvünk, hogy a döntés és ennek felelőssége az adott közösségé, a választó Hej halászok... (résziét) testületé. Az említett esetben hamar rádöbbent a kollektíva, hogy nem jól választott, s készségesen közreműködött a korrigálásban. Néha megtörténhet, hogy látszólag a közösség ellenére szereznek érvényt a szövetkezet vezető testületéi a kritikának. ám éppen a közösség érdekében. S amint a tagság belátja, hogy jelöltje nem vált be, a továbbiakban nagyobb felelősséget érez, mert tapasztalta, hogy mit hozhat magával egy téves választás. Legtöbbször a képessségek- kel nincs baj, inkább az emberi tulajdonságokkal. Nem minden kivá-t ló szakember alkalmas vezetésre. A többség bizalma Kétségtelen, hogy egyre nyilvánvalóbb a legszélesebb tömegek .számára: nem minden az iskolai végzettség, a szakmai gyakorlat. A ma vezetője igén érzékeny közegben dolgozik, olyan emberek szeme előtt, akik értően figyelik tevékenységét, s készek a bírálatra is. És ez a jobbik eset. A vezetőnek is szüksége van arra, hogy tudja, milyen véleménnyel viseltetnek iránta, milyen körülötte a hangulat. Amennyiben visszajelzéseket kap, maga is reálisabban értékelheti önnön cselekedeteit. Szárnyakat kap, amikor érzi a bizalmat, s a legjavát képes adni annak, amit tud. De az is hasznára válik, ha rávezetik: nem jól csinálja a dolgát. Feltétlenül beszélnünk kell a vezetőjelölt által vállalt kockázatról is. Mert mi lesz, ha nem válik be? j Bukott eöibérkent "tá vözik-é posztjáról, vagy úgy, hogy megpróbáltam ugyan mindent, de nekem ez nem megy, máshol hasznosabb lehetek? Ezért van óriási jelentősége a minősítésnek, amit több helyen szívesebben hanyagolnak. Abban, hogy egy vezető képes-e felismerni a saját hibáit, s tud-e változtatni magatartásán, munkamódszerén, jelentős mozgatórugó a beszélgetés. Az olyanfajta beszélgetés, amelynek során például a politikai irányítással megbízott pártszerv tudtára adja az illetőnek, hol s miben hibázott. Hogy a minősítésben nem érje .meglepetésként az elmarasztaló megállapítás, hogy menet közben, is alkalma nyíljon módosításra, téves lépéseinek kijavítására. A pártszerveknek az a feladatuk a káderpolitikai határozatok értelmében, hogy a párt politikájának végrehajtásához maradéktalanul teremtsék meg a személyi feltételeket. S bár a .szakmai elbírálás a kinevező szerv, illetve a választó testület feladata, hatásköre, mi is felelősek vagyaink a térségünkben dolgozó vezetőkért. És^ nem pusztán a jelölés idején. Később még fokozottabban. Ésez vonatkozik arra az időre is, amikor arról van szó, hogy valaki tovább áll, mert nem képes végül is megbirkózni a feladattal, vagy ugyanilyen okból távozni kényszerül. Mert mindig az emberről van szó. Ezért vagyok én személy szerint híve annak, hogy kinevezés előtt, választás előtt nemcsak dicsérő .szavakat kell mondani a jelöltről — s a jelöltnek —, hanem a föllelhető negatívumokat is föl kell sorolni. Objektív, reális megítélésre van szükség. Az embert magát mutassuk be, erényeivel, gyengéivel együtt. S még valamit: a vezetőnek mindig a többség bizalmát kell élveznie, s nem mindenkiét. Mert ilyen nincs is. A jövő súlya Fodor József festménye És hosszan beszél Babcsán József arról, hogy az embert, vezetői értéket nem a kinevezési okmány jelenti. Éppen hogy fordítva van ez az egész: ha megvan az érték, akkor jöhet a nevezett okmány. S arról, hogy kádercsere esetén a funkció megszűnése után is meg kell őrizni az emberi kapcsolatokat, amint erre számtalan példát sorolhatnánk a nagykátai térségből. S ha jön á meglevő vezetőnél alkalmasabb, nagyobb tudású, rugalmasabb, rátermettebb, nem szahad gondolkodni a cserén. A jövőt nem állíthatjuk félre a múlt kedvéért. BÁLINT IBOLYA
