Pest Megyei Hírlap, 1984. április (28. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-30 / 101. szám
1984. ÁPRILIS 30., HÉTFŐ i PEST MEGYEI HÍRLAP 5 Antropológiai vagy társadalomontológiai szinten az aktivitás az ember egyetemes és örök jellemzője. Marx nyomán Lukács György „A társadalmi lét ontológiájáról" harmadik kötetében, a „Pro- legomená”-ban azt írja, hogy az ember a maga belső világít azokban a folyamatokban hozza létre, melyekben hat a külső, tárgyi világra. „A két »világ« kölcsönhatásában teljesedik ki a gyakorlat, az emberi aktivitás. Belőle fejeződik ki a mindig viszonylagos tudatosság, mint a környezethez való újszerű, aktív alkalmazkodás elengedhetetlen előfeltétele.” Az értelmezésnek ezen a szintjén az emberi tevékenységformák összességéről van szó, tárgyi és — növekvő mértékben — szellemi aktivitásról, hatáselviselésről és hatáskifejtésről, az arisztotelészi praxiséról és poiéziszről. (Az előbbi kimerül önmagában, például utazást tenni, az utóbbi új valóságot teremt, például egy pár cipőt vagy egy szobrot létrehozni.) Az aktivitás alanya itt az emberiség és minden egyes ember. Az állampolgárok és a hatalom Ez az aktivitás több lényeges mozzanatban különbözik minden más eleven lény aktivitásától. Nemcsak ingereikre adott válaszokból áll, nemcsak ösztönök vezérlik, hanem tudatosan kitűzött célok is. Egyedül az embernek van jö- vőtudata. Egyedül ő képes aktuális tevékenységét alárendelni annak, ami még nem létezik, de létrejöhet. Az emberi aktivitást nemcsak a környezet esetleges változásai módosítják, hanem csakis folytonos változásokban létezik, miközben megőrzi mindazt, ami valaha volt. Történelme van és múlttudata. A megőrzés pedig — mely az ember nembeli identitástudatának is feltétele — az emberi objektivációk, az átfogó értelemben vett kultúra fennmaradása és elsajátítása útján megy végbe. Ebben az összefüggésben a nevelés-elsajátítás társadalomontológiai kategória. Az emberi aktivitás elvileg egyetemes. (Noha természetesen minden történelmi pillanatbán konkrétan meghatározott és korlátozott.) Sem az aktivitás színtereit, sem hatósugarát, sem módjait nem kötik meg végérvényesen az ember valamiféle adott, eredeti sajátosságai. Ezt látjuk akkor is, amikor átlépünk az emberi aktivitás szóban forgó különös szférájába, a politikai szférába. Amióta ez a szféra kiemelkedett a társadalmi össztevé- kenységből, az ember képessé vált arra, hogy önnön viszonyait sajátos aktivitásformák alkalmazásával célirányosan formálja. Magától értetődően az osztálytársadalmakban a célok megoszlanak és mindenekelőtt arra irányulnak, hogy a szembenálló osztályok aktivitásterét visszaszorítsák, korlátozzák. A politikai aktivitás tehát először is úgy tűnik a szemünkbe, mint a társadalmi nagycsoportokba — valamely osztályba, rétegbe — való bértartozás megszerzésének és megtartásának folyamata. Mindamellett a prekapitalista társadalmakban sokkal inkább a „beleszületéstől”. függött a részvétel, mintsem a részvételtől a beletartozás. És maga a „részvétel” is fölöttébb sok jelentésű kifejezés. A tőkés országokban mind a mai napig — kissé egyszerűsítve — azt mondhatjuk, a tömegméretekben megkívánt politikai aktivitás a választói, szavazási aktivitásra korlátozódik. Nem véletlen, hogy a polgári politikai szociológia legjobban kiművelt ága éppen a választói magatartás szociológiája. Ami azonban minket most a leginkább érdekel, az a politikai aktivitás kétfajta megközelítésmódjának kapcsolata. A polgári politikai szociológia immár klasszikusnak számító müvében Almond és Verba a politikai kultúra fogalmában véli megtalálni a kétféle szemlélet közti közvetítést. Valamely társadalom politikai kultúrája ugyanis a lakosság ismereteiben, érzelmeiben és értékeléseiben belsővé vált politikai rendszert jelent. Az idézett szerzők a politikai kultúra három fő típusát különböztették meg: a parokiális, az alattvalói és a részt vevő politikai kultúrát. A parokiális kultúrában még nem különült el a politikai szféra, az alattvalói politikai kultúrában, akár azonosulnak a rendszerrel, akár elvetik, lényegében passzívan viszonyulnak hozzá. Csak a „résztvevő” vagy participációs politikai kultúra az aktivitás kibontakozásának a világa. Noha a másik két kultúra maradványai általában iitt is megtalálhatók mint szubkultúrák. Eltérően az elmélet ideáltípusaitól, éppen a politikai kultúra vegyes típusai léteznek valóságosan. A részvétel dominanciájának vegyes politikai kultúráját nevezték el a szerzők állampolgári kultúrának. Gondolati konstrukciójuk odavezet, hogy megtalálni vélik „a demokráciával” azonosított amerikai és nagy- britanniái politikai rendszer kerete között. Kulcsár Kálmán sikertelennek minősíti Almond és Verba tipológiai kísérletét, s ennek okát abban látja, hogy „a tényleges politikai folyamatokban a mindennapi ember individuális — gyakorlatilag választási — részvétele távolról sem olyan jelentős, hogy a politikai folyamatok, események szempontjából meghatározóan döntő vagy éppen a politikai kultúra tipizálására alkalmas tényező legyen.” Maga a „politikai kultúra” fogalma azonban jól használható, s az utóbbi években a kibontakozó marxista oolitika- tudomány egyre inkább él is vele. Tárgyunk szempontjából különös figyelmet érdemel a szovjet Burlackij meghatározása, aki szerint a politikai kultúra „a különböző társadalmi rétegek és egyének hatalommal és politikával kapcsolatos ismereteinek és elképzeléseinek szintje, valamint politikai aktivitásuknak ezáltal meghatározott foka.” A felkészítés és a felkészülés szerepe Felvetődik azonban a kérdés: a szocializmus fejlődése nem tart-e abba az irányba, ahol a „mindennapi ember individuális részvételének” jelentősége lényegesen megnő. Az a program, melyet Lenin az „Állam és forradalom”-ban vázolt fel, s amelynek lényege — polgárháborúk, blokádok, intervenciók, forró- és hidegháborúk, úttévssztések, visszaesések, elpártolások és minden „váratlan” világtörténelmi fordulat ellenére — valóságos folyamattá vált, nem a 1 legszélesebb értelemben vett „részvételi” társadalom programja-e? E program része egy új politikai kultúra kifejlesztése. Ez előfeltétele s egyszersmind eredménye is a szükséges és lehetséges politikai aktivitásnak. Sok itt a tisztázandó probléma. Ragadjunk ki néhányat! Kulcsár Kálmán 1939 decemberében a Társadalmi Szemlében szemügyre vette a politikai aktivitás társadalmi tényezőit, és a politikai életben való részvétel fő formáit lényegében a szervezeti hovatartozás fokozatai szerint rendezte rangsorba. A részvétel négy síkját különböztette meg: az „általános aktivitás” az állampolgárságból fakad (választásokon és döntéselőkészítő vitákban való részvétel, valamint az igények és vélemények kifejezésre juttatása különféle csatornákon), a „tagsági részvétel” azokat a jogokat és kötelességeket jelenti, melyek valamely állami-politikai szervezethez való tartozásból következnek, a különböző szintű testületi szervek munkájában való részvétel alkotja a következő fokozatot, s végül az állami és politikai apparátusokban végzett munka képviseli a politikai aktivitás leginkább pro- fesszionalizált formáját. Semmi kétség, a valóságot híven tükrözi ez a felosztás. De megsejtet valamit egy nehéz problémából is. Hogy az aktivitások hierarchikus rendbe szerveződnek, az önmagában még nem problematikus, mivel az egyes fokozatok nem lezártak, s nem képviselnek értékhierarchiát. A probléma sokkal inkább abban rejlik, hogy az aktivitás valamennyi szinten formalizálódhat, hogy a szervezetek aktivitásigénye könnyen kimerül a részvétel formális jegyeinek való megfelelésében. És most már bevonhatjuk gondolkodásunkba a felkészülés-felkészítés témakörét is. Ha az aktivitás intenzitása és szakszerűsége az elmondott módon szintezett, nyilvánvaló, hogy minden magyar állampolgárnak meg kell kapnia az általános aktivitásra felkészítő „állampolgári nevelést”, majd szűkülő körökben részesedniük kell a tagságuknak, vá- lasztottságuknak'megfelelő politikai művelődés tartalmaiban. Ami itt problematikus, az a politikai művelődés köreinek fokozatos „szűkülése”. Ha a vezetők presztízse abból táplálkozna, hogy olyan információkhoz és tudáshoz juthatnak hozzá, melyek mások elől el vannak zárva, hogyan valósulhatna meg a vezetők társadalmi ellenőrzése? A marxizmus egyetlen elemében sem válhat „titkos tanná”, a „beavatottak” ezoterikus műveltségévé. Egyfelől kétségtelenül arra van szükség, hogy mindenki abban a politikai műveltségben részesedjen, melyet szervezeti tagsága, funkciója számára szükségessé tesz, de másfelől ez a műveltségi szint a szocializmusban nem válhat előjoggá, privilégiummá. A privilegizáció egyik módja éppen a formális aktivitások kiváltására való törekvés, vagy az ilyenekkel való megelégedés. De nem kevésbé káros, ha a passzivitást kívánjuk egy csapásra, kellő motiváció nélkül érdemi aktivitássá átváltoztatni. A szervezeti élet ugyanis látszólag kielégítően, sőt egészen kiválóan folyik, ha az akciókban elegendő a résztvevők száma, ha a gyűléseken akad kellő számú felszólaló, ha az írásos anyagok időre és az illő terjedelemben elkészülnek és így tovább, akár kielégít mindez értelmes, érdembeli funkciókat, akár nem. Nem tulajdoníthatunk bármilyen politikai aktivitásnak pozitív értéktartalmat, hanem csak annak, amelyik tényleges funkciót tölt be, mégpedig hatékonyan. Internacionálís és nemzeti elemek Az új politikai kultúra és az aktivitás bensőséges kapcsolatát valamivel részletesebben a következőképp jellemezhetjük: Ez a politikai kultúra lényege szerint aktív, dinamikus. Nem a meglevő változatlan megtartására irányul, hanem a forradalmi átalakulás véghezvitelére, kiteljesítésére. Központjában egy stratégiai elképzelés áll, a szocializmus, immár a fejlett szocializmus megvalósításáról. Ez természetesen mindenkor magában foglalja az adott helyzet, a kialakult erőviszonyok konkrét elemzését is. A marxizmus—leninizmust nem lehet egyszer s mindenkorra elsajátítani, mivel együtt mozog a történelemmel és előtte jár a politikai cselekvésnek. A szocialista politikai kultúra a tömegek aktivitásaként nyilvánul meg. A legszorosabAz egész politikai élet egyik kulcskérdését kívánjuk megragadni, amikor azt vizsgáljuk, hogyan hat a szervezett politikai képzés-önképzés a közéleti aktivitás kibontakozására. De hát miért is kell ezt vizsgálni? Ki ne tudná, hogy a marxizmus—leninizmus eredendően olyan elmélet, mely — világtörténelmi méretekben — a tömegek mozgósítására tör, s hogy a századunkban végbement nagy társadalmi fordulatok, mindenekelőtt az oroszországi szocialista forradalom, demonstrálták is ennek az elméletnek hatalmas gyakorlatformáló erejét. A kérdés azonban módosult alakban újra meg újra visszatér. Ellenfeleink, kritikusaink egy része ma úgy fogalmaz: a marxizmus felrázhalta a klasszikus kapitalizmus és a korai monopolkapitalizmus kizsákmányolt osztályait, bizonyos fokig ma is hatékony lehet a fejlődő országokban, de aktivizáló ereje elapadt az úgynevezett jóléti vagy posztindusztriális társadalmakban; a szocialista országokban pedig adhatott kezdeti impulzust, de nem képes a haladás további ösztönzésére. Erre elméletileg is felelnünk kell. A válasz részeként fel kell tárnunk, miképp is válik ma nálunk az elmélet cselekvéssé. Természetesen az az elmélet, mely megőrizve igazolt lényegét, az új kérdésekre új feleleteket képes adni. Egyre jobban előtérbe kerül az a belátás, hogy az eszmék — bármekkora legyen is a hatóképességük — sohasem önerejükből hatnak, hanem közvetitő mechanizmusok révén, melyek viszonylagos önállósággal rendelkeznek, s melyektől nagymértékben függ a mindenkori eredmény. A marxizmus—leninizmus olyan eszmerendszer és metodológia, melynek felhasználásával és alkalmazásával a társadalmi valóság viszonylag nagy pontossággal megragadható, de a lehetséges és szükséges változtatások potenciáljává csak annyiban válik, amennyiben megfelelő utakon-módokon ténylegesen behatol a tömegekbe. Azt a tételt igyekszem részletezni és bizonyítani, hogy a marxizmus—leninizmus társadalmi programjának megvalósulása aktív elsajátítási folyamatot előfeltételez. Ezekkel a gondolatokkal vezette be Zrinszky László, az MSZMP Politikai Főiskola tanszékvezető egyetemi tanára, a Pest megyei Oktatási Igazgatóságon — a propagandisták napján — tartott előadását. Az alábbiakban ebből adunk részletek ban összefügg a szocialista demokrácia elért fokával és további kibontakozásával. Elvileg véget vet annak a kettősségnek, mely az „elit” politikai tájékozottsága, beava- tottsága, felkészültsége, cselekvőképessége és a nagy tömegeknek a lényeget és a hátteret illető tájékozatlansága, kiszolgáltatottsága, manipulált részvétele között a preszocia- lista viszonyok között mindig is fennállt, és ami különösképp jellemzi a kapitalizmust, ahol a manipulált politikai aktivitás a szabadon' választott cselekvés látszatában jelenik meg. A szocialista politikai kultúra minőségi jellemzői közül ki kell emelnünk a tudomány különleges szerepét. Szorosan összefügg ez a tudatosság új minőségével, melyet Lenin annyira hangsúlyozott és serkentett. A pártoktatásnak az a szervezett módja, mellyel a marxista—leninista pártok mindenütt élnek, ebből a felismerésből származik. Mi már jóformán észre sem vesszük, pedig mekkora fordulat a politikai kultúra és egyáltalán az emberi művelődés történe■ :♦ A í . -. 'y tv L, : r 1 Aki tenni akar, talál teret Egy közösség erejét azon is le lehet mérni, hogy mennyire képes folyton megújulni, mindig friss ötletekkel előállni, s meg is valósítani azokat. A dánszentmiklósi—albertirsai Micsurin Tsz gombatermesztői megmutatták: parányi találékonyság, nagy szakértelem, sok munka miként növelheti a közös értékeket. Amit tettek, roppant egyszerű: a hűtőháznak abban a termében, amely már felszabadult az almatárolásból, praktikus állványokra alapanyaggal telített zsákokat telepítettek, s azokban hófehér gombákat nevelnek. Bizonyították ezzel, hogy akár a legnagyobb szavaknál is többet ér a legapróbb cselekvés. Erdős! Ágnes felvétele tében, hogy a lakosság nagy hányada tudományos színvonalon tanulmányozza a társadalomelméletet, a politikai gazdaságtant, a filozófiát, bel- és külpolitikánkat, az államelméletet és így tovább. És a pártoktatás csupán egyike azoknak a közvetítő mechanizmusoknak, melyek a tudomány eredményeit beviszik a társadalmi tudatba. Ily módon válik az ösztönös aktivitás nagymértékben tudatossá. A tömegek cselekvését jellemző híres marxi kitétel — a „nem tudják, de teszik” — így alakul hát fokozatosan egy új formulává: „teszik, mert tudják”. A szocialista politikai kultúra a benne részesedő egyénnel szemben azt a követelményt támasztja, hogy egyes elemei álljanak összhangban egymással, a politikai cselekvés feleljen meg a politikai értékeléseknek, az értékelések ne különbözzenek a megismerő és érzelmi összetevő tartalmaitól. Magától értetődően minden politikai kultúrában érvényesül ilyen tendencia, de míg a polgári politikai kultúra az átlag egyéntől csupán annyi politikai aktivitást vár el, amennyire a pártpluralizmus működtetéséhez szüksége van, a szocialista politikai kultúrában az elméleti tudás, a politikai műveltség döntő kritériumává lép elő a gyakorlatban való megfelelő részvétel. A szocialista embereszmény a tevékeny közösségi ember, a „homo politicus”. Az átmeneti korszak politikai kultúrája vegyes típusú, hiszen átmeneti társadalomban nem is lehet más. Alapvető politikai kérdés, hogy az uralkodó kultúra milyen viszonyt alakít ki a kisebbségi politikai kultúrákkal szemben. A népfrontpolitika az egyik válaszlehetőség. Ez feltételezi sokféle típusú és indítékú politikai aktivitás egyidejű jelenlétét a társadalomban. A szocialista politikai kultúrában az internacionális és a nemzeti elemek ötvöződnek; a történelem során nemzeti keretek közt kialakult és hagyományozódott politikai attitűdök sajátos színezetet adnak, és jellegzetes nemzeti különbségeket hoznak létre. Ez az aktivitások újabb variációit teremti meg. A szocialista politikai kultúra is rétegzett, heterogén, és ez abban is kifejezésre jut, hogy a politikai aktivitás egyenlőtlenül oszlik meg; az átmeneti korszakokban a felfokozott politikai aktivitástól, a politikai funkciók túlhalmo- zásától a szinte teljes pasz- szivitásig igen sokfajta politikai magatartás megtalálható a társadalomban. v i k i Bármely történelmi pillanatban ái aktivitás egyetemesen emberi E msrxisffl programot Lenin vázolta fel
