Pest Megyei Hírlap, 1984. április (28. évfolyam, 78-101. szám)

1984-04-04 / 80. szám

1984. Április í„ szerda PEST MEGYEI HÍRLAP A legösszetettebb fogalom Teljességgel akartam művelni... Összerakja az idő a művet B ármihez fogott életé­ben Karsai Zsigmondi, az mindig drámaian kezdődött. Mondja is szép nyugodtan, hogy a megélt va­lóság élete elsődleges részét jelenti. Mindenekelőtt az a huszonkét esztendő Lőrincré- vén, amelyből daloskönyv is született, mert annyi otthoni tartózkodás után került a fő­városba, a Képzőművészeti Főiskolára. Elkezdte, de — hogy a drámánál maradjunk — neki is hadat üzent a há­ború. Szerencséjére hazajött és negyvenöt őszén újból ne­kilátott a tanulásnak. Olyan épületbe járt, amelynek nem volt ablaka, ajtaja, tüzelője sem. így aztán tudtukra ad­ták: menjen mindenki arra, amerre tud. így vetődött Pécelre Karsai Zsigmond. Feleségével, aki földműves leányzó volt, ha­mar összehangolódtak, s Mo­csokpusztán lettek gazdálko­dók. Negyvenhat márciusában üzenetet kapott: folytatódd az oktatás. Elment: egy hét alatt elvégeztek fél évet — Ennek, pedig már nincs sok értelme — gondolta a festő­növendék, s visszament a ta­nyára. S hogy a dráma még jobban kiteljesedjék, Karsai Zsigmond 1950-ben lett újból teljes jogú főiskolai polgár, s négy évvel később kapott dip­lomát. Közben otthon is dol­gozott, mert élniük kellett. Kedélyesen meséli mindezt, jól bebugyolálva, mert az influenza ledöntötte lábáról, s most éppen az ágyból pat­tant k>, hogy vendégeit meg ne bántsa. Beülünk a műte­rembe, táncos képek a falon és festmények hegyekről, a hegyek alján vizek és népün­nepek, ahogy fiatal korában látta és átélte. Házigazdánk immár har­mincnégy éve él ebben a lakás­ban, s nemcsak rajzos kedvé­ről volt híres, hanem táncos temperamentumáról is. Éppen csak elkezdte a főiskolát, ami­kor egy együttesben Molnár István felfedezte \ improvizá­ciós készségét. — Ez is azért derült ki, mert Pista bácsi a szünetben megcifrázta to tt bennünket. Én is előálltam, s ő megkérdez­te: hogyan csinálod ezt? Mondtam: csak úgy, megcsa­varom a lábaimat. Mutatná most is, de kér­jük, pihenjen, ne izgassa fel magát. — Egyszer, Érdre menet gyalog, elmondtam az élete­met Pista bácsinak. Ekkor éreztem először, hogy Lőrinc- réve — a Maros partjáról — nem úgy engedett el, hogy szégyent vallják. Molnár Ist­ván biztatására fonográfra fütyültem a pontozót, utána a masina dallamára eltán­coltam, ő meg filmezte. 1951- ben láttam viszont a szalagot Pesterzsébeten, a Csiliben. Hát néztek ám az emberek! Mert azt nem lehet csak úgy eltáncolni, rá is kell arra érezni. Aki látta Karsai Zsigmon- dot táncolni, az megtudja, hogy mi a táncban a tartás. Amerre Zsiga bácsi és Mária néni megjelenik, ott megsűrű­södik a levegő, megnyúlnak a figurák. Zsiga bácsi is növek­szik vagy tíz centit és rákezd­het a muzsika. Ilyenkor a Maros sodrásával tör fel az emlék, a Kis- és a Nagy-Kükül- lőről lezúduló vizek sebessé válnak. Nem csoda: a főisko­lán ő volt a táncos lábú nö­vendék. Mindig vérében hord­ta falujának a hagyományait. Mondták is rá: néha úgy tán­col, hogy leszakad az emelet, máskor meg a iába sem éri a földet. Zsiga bácsi behúzódik a fo­telba és ontja a történeteket Az út felé mutat: a túloldalon házak vannak, régebben szán­tó volt1. — Még aratásikor is jöttek, tanítsam meg nekik a pontozót. A körülmények nem számítottak. Tanultak döngölt földön meg szobában. A leg­jobban Martin György érezte meg ezt a nyelvet. Vasárnap délelőttönként jött hozzánk, s csak délután ment gyűjteni Bagra. Arra ösztökélt: írjam le falum táncos szokásait. Fü­zeteket róttam tele, írtam es­ténként, éjszakánként, kétszáz oldalnyit. Tettem a magamét, mert minden érdekelt. Amit elvállaltam, azt teljességgel akartam művelni. — Hát hogyan is van akkor a drámákkal? — kérdem új­ra, de Zsiga bácsi leint. — Pécelen 1957-ben fel­mérték, mit lehetne tenni a faluért, kire lehet számítani. Baczoni István mérnök volt az egyik motor. Engem rávet­tek, hogy legyek irányítója a művelődésnek. No, ez sgm ment simán. Kiszemeltük a Pekáry-kastélyt. Tavaszra ké­szen volt a ház, amikor meg­fáztam. Műtét lett belőle, s csak ötvenkilenc májusától dolgozhattam igazgatókápt. Nehezen fogadtak el, mert Móricz Űri muriját segítettem a Mágnás Miska ellenében s jobban patronáltam az iskolai énekkart, mint a régi dalárda nótázásait. Zeneoktatást szer­veztünk, sőt péceli napokat ebben a múltjától gazdag köz­ségiben. — Közben díjat is kaptál, a népművészet mesterét! — A csoda három napig tartott, aztán minden úgy ment a maga útján, mint ad­dig. Hatvanötben elszegődtem a Népművelési Intézethez. To­kajba jártam sokat, képzőmű­vészettel foglalkoztam. Ez annyi időt elvitt, hogy . alig tudtam festeni. Nyolcvanegy karácsonyán ment nyugdíjba Zsiga bácsi. Azóta a Karsai-fále táncin- tézményt képviseli a világban, Tunéziától Ausztriáig. Renge­teget dolgozott eddigi életé­ben. A bajokkal nsm törődött sosem, mindig az izgatta, ho­gyan segíthet, hogyan léphet­nek egyről a kettőre. — Az utóbbi évtizedben rá­jöttem, hogy a teljességre kell törekedni, nem pedig részeredményekkel büszkél­kedni. Azt kell művelni, ami­től az a valarrfi, ami megha­tározza jelenemet, az enyém lesz. A falusi emberek újab­ban kiszakadtak a régi szo­kásrendből, szinte kimosták a múltat a fejünkből. Arra kell ügyelnünk, hogy továbbélé­sünknek része legyen múltunk szép hagyománya. Erre aztán hivatkozhatunk, kik is va­gyunk. Hetente más-más vidékre hívják ma is Karsai Zsigmon- dot. Ennek örül, ezért bol­dog. Szeme mélyen megül a gödrében. Keményen is tud nézni. A kinti világ sok üze­netet küld és hoz számára. Az ablakból dombra látni, előtte vaspálya, szerelvények futnak rajta gyakorta. A legutolsó vonaton személygépkocsik. — Mind a másé — legyint, s csöppet sem rosszkedvűen hozzáteszi: — Én mindent in­gyen adtam, más a rossz ko­reográfiáját is pénzért... A budapesti TIT-kűub mű­sorának címét emlegetjük: Karsai Zsigmond szép élete. — Lehet, hogy másnak szép, ám az emberek csak az esetek egy részét látják, s abból vonnak le következtetést. Az ember élete nincs megszabva, mennyi lehet, de hát nekem a hatvannégy már mennyiség. K ifelé fordul, nézi a kaszálót, figyeli a pezsdülő természe­tet. Kint már zöldül a fű, ci­káznak a madaraik. Bent a műteremben nyugalom van. Védettség. Képek a falon: végre festhet is. Ha nem uta­zik. A kép, az ének, a tánc, a szokásanyag, a beszéd egye­temes renddé áll össze. — Itthon, bent érzem jól magam, ahol élhetek — mond­ja merengve. — Akinek szeme van, az látja, hogy annak a vidéknek a kultúrájából adok ízelítőt, ahonnan jöttem. Kifelé menet megmutatja öltözékét. Azt a fehér ruhát, amely nagybátyjáé volt, s amiben megnő a táncos. Ab­ban másként viselkedik az ember. íratlan törvények lesz­nek úrrá rajta. Az udvarban megállunk. Diófát nézünk. Kicsi még, de a ház gazdájának példáját kö­vetve már terebélyese dik. Molnár Zsolt Tren,csényi Zoltán és Barcza Zsolt fotói Katalán a dobogón. A rövid, ám annál többet mondó írást Pintér Enikő olvassa föl négy társának. A rögtön­zött előadást döbbent csönd követi. Szinte látni a fe­szült arcokon a kavargó gondolatokat. Nyegrán Andrea a zenekritika mögött rejlő egyetemességre hívja föl a figyelmet. ’Jánossy Zsolt á zene harmóniára nevelő ha­tását emeli ki. Aztán Majorosi Anna, mintegy hango­san gondolkodva, kicsit vontatottan megszólal: — A polgár és az ember közti különbség, ami legin­kább megragadott, hiszen csak azt nevezhetjük igazán embernek, aki képes valamilyen célért harcolni. A mu­zsika föléleszti az emberséget — ám ez csak ürügy a valami több kifejtésére. Ez a több a szabadság eszmé­je. Abban az időben Spanyolországban polgárháború dúlt, amelyből aktívan kivette a részét a fasiszta Né­metország. Azt írja Bálint György ebben az irodalmi publicisztikában a spanyolokról: „Azt hiszem, a zenét is így hallgatják, ilyen féktelen odaadással, az érzésnek és az értelemnek ilyen tökéletes, ilyen latin egybeforrd- sával. Így hallgatják a gordonka zenéjét és így hallgat­ják az ágyúk zenéjét. A ruhatárra nincs gondjuk, és a holnapra sem. A holnap még titokzatosan formálódik a tettek és indulatok kohójában”. — Sokféle szabadság­értelmezés létezik. Szerintem a szabadság önmagunk kiteljesítése. A spanyolok mindent föltettek arra az esz­mére, amelyet a polgár kényelemszeretetből nem en­gedett magához közel. ? Koczkás Sándor irodalomtörténész írja: „A.z igazi ^ jelkép a sűrített valóság. A dolgok értelmét vonja $ fénybe, és mélyebb tartalmukat emeli látható-érzé- ^ kelhető közelségbe. Vonzása van, amely felismerésre 0 és állásfoglalásra késztet. Nincs kifejezési forma, ami $ Bálint György egyéniségéhez találóbb, alkalmasabb £ lenne. A nyomatékos jelképességben éppen azt ta- 6 lálta meg, ami a maga sűrítő képességeihez és az í adott kor légköréhez leginkább illett.” — Szabadság ... Azt hiszem, létezésének megítélésé­hez a történelmi kor, s az ember egyaránt hozzátarto­zik, A mi szabadságképünk azonban más, hétköznapibb, mint a forradalmak hőseié volt — szól közbe ismét a szemüveges Jánossy Zsolt. — Nincs igazad. Szerintem csak a felszínen más a szabadságkép. A külső szabadság igénye valóban más. De létezik belső szabadság is: hogy mindig kimondhas­sam azt, amit gondolok, s ez az igény egyidős az embe­riséggel — száll vitába a hallottakkal Nyegrán Andrea. Majorosi Anna még hozzáfűzi, hogy a szabadság az ember egyéniségétől is függ, azaz, hogy ki mit és meny­nyit akar tenni, mondani, mit vállal a közösségért és önmagáért. A harmincas évek második felében az újabb világ- £ háborút előkészítő „próbaháborúk” időszaka volt. £ Ekkor tiporja le Mussolini Olaszországa Abbesszi- £ niát, a spanyol polgárháborúban német és olasz fa- í siszta erők támogatják Francót, Hitler végrehajtja í Ausztria annektálását, s megkezdi Csehszlovákia föl- <í darabolását. Ekkor, a két háború között Bálint György a kor lelkiismerete volt, a tiszta eszmények, í a remélt és megálmodott közösségi igények szószóló- í ja. — Lázadó indulatait szembesíti a tényekkel, a reális jelenségekkel. A katalán, Pablo Casals koncertjének ürügyén támadja az ellenszenves, élősdi polgár típusát, akinek társadalomellenessége fölháborítja — elemez Szikora Miklós. — Megvetéssel szól azokról, akik nem érzik a szabadság szükségszerű voltát, akik nem veszik észre, hogy a háború szele lassan végigsöpör Európán. S Enikő egyetértve társával, ismét fölolvas: .....kint vá r a ruhatár, aztán a lakás, aztán az iroda. Vigyázni kell. Meg kell állnunk a helyünkön. Ehhez pedig nem használható sem az érzések kavargó sötétje, sem az ér­telem vakító fénye. Az egyszerű, óvatos, gyakorlati ész mérsékelt villanyvilágítására van szükség. A katalán va­rázsló azt akarná, hogy emberek legyünk — nekünk vi­szont polgároknak kell lennünk.” % A nézetek tovább ütköznek. Zsolt szerint a szabad- £ ság alappillére, hogy mindenki azt csinálhassa, amit £ akar. Rögtön hozzáteszi, hogy ilyen nem létezik, hi- f szer. minden vágy akkor válik elérhetővé, ha igazo- $ dik a körülményekhez, ha az én adott esetben alkál­it mazkodásra is képes. — Az bizonyos, hogy külső szabadság nélkül elkép­zelhetetlen a belső szabadság. És akit csak önmaga bel­ső szabadsága érdekel? — teszi föl a kérdést Anna. — Ez önmagáért való szabadság lenne és annak egy­szerűen nincs semmi éritlme — csattan föl Zsolt. — Legfeljebb időlegesen, az egyén számára. És később? Hiszen kapcsolatban kell állnia a külvilággal. A mai ember, a mai diák szabadságára terelődik a szó. A legfrissebb élményük a pályaválasztás, amely- lyel kapcsolatban egybehangzóan vallják: élhettek a szabadsággal. S egyébként? — Persze, van mit tenni a hétköznapok szabadságáért is! — magyarázza Jánossy Zsolt. — Azt hiszem, nem kisszerűbb feladat a bürokrácia megszüntetése, mint mondjuk a részvétel a szabadságharcban. Ehhez na­gyobb kitartás, türelem, ehhez több bátorság kell. A mi szabadságunk adott, legfeljebb nem mindenki tud élni vele. Eltűnt a valódi forradalmiság, a felnőttek egy ré­sze eltunyult. Kevesen járnak nyitott szemmel, s közü­lük is sokan megtartják maguknak amit észlelnek, mert így egyszerűbb, kényelmesebb. Hogy mi is a szabadság? Azt hiszem a legösszetettebb fogalom, amelybe olyan más összetett fogalmak is beletartoznak, mint az inter­nacionalizmus, a hazafiság, vagy önmagunk kiteljesí­tése. A szabadság az egész életünk ... | Ülünk a klubszobában, s most már többet tudnak í a váci Sztáron Sándor gimnázium negyedikes diákjai i, Bálint Györgyről, akit tragikusan rövid életének né- % hány állomása Pest megyéhez is köt. 1039 tavaszán ? Vácott, őszén Tápiásülyön volt katona. 1942. október £ 27-én internálták Gödöllőre, a munkaszolgálatos gyűj- í tőtáborba, ahonnan november 27-én indult utolsó út- í jára, Ukrajna télé. Ott is halt meg, a Sztarij Nyi- í kolszkoje nevű falu kórházában, 1943. január 21-én, i harminchét éves korában. Körmendi Zsuzsa Festőállvány előtt Pontozó

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom