Pest Megyei Hírlap, 1984. április (28. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-12 / 86. szám
4 1984. ÁPRILIS 12., CSÜTÖRTÖK-Moldován Domokos filmrendező, etnográfus a művészvilág és a család nevében vett búcsút Juló nénitől, aki akii választottak csalhatatlan biztonságával és kitartásával dolgozott mindig, s aki példát adott emberségből, a szépség szeretetéből. A szülőfalu, Galgamácsa lakói, a település állami, társadalmi, gazdasági vezetői, a barátok, tisztelők szószólójaként Tóth András, Galgamácsa közös tanácsának elnöke, hajdani gyermekcsoportjának tagja köszönt el Vankóné Dudás Julitól. Tőle tanulta annak idején a sok szép dalt, gyermekjátékot. Sej, Galgamácsa eszembe se jutna — így szól a közismert nóta első sora, s valamennyiAz ország minden részéből érkeztek az emberek, hogy végső búcsút vegyenek Dudás Julitól. Barcza Zsolt felvétele Tegnap a galgamácsa! temetőben mély részvét mellett kísérték utolsó útjára Vankóné Dudás Julit, a népművészet mesterét, az európai hírű naiv festőasszonyt. A temetésen ott volt dr. Mondok Pál, a Pest megyei pártvégrehajtóbizottság tagja, a megyei tanács elnöke, Cscr- venka Ferencné, az országgyűlés alclnöke, dr. Tóth Albert, az MSZMP Pest megyei Bizottságának osztályvezetője, dr. Cselőtci László országgyűlési képviselő. Jelen volt dr. Kormos Sándor, a Művelődési Minisztérium főosztályvezetője és Papp István, Gödöllő város tanácsának elnöke, valamint az ország népzenei, művészeti életének számos képviselője és több diplomáciai testület tagja. A gyászszertartást Csontos Ferenc, Galgamácsa plébánosa vezette. Olyan embertől búcsúzott, akire nemcsak a család, a falu, hanem az egész ország büszke lehet. Az ország tudományos élete, a néprajzkutatók nevében Olsvay Imre, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, néprajzkutató emlékezett Dudás Julira. A Galga vidéki dalokban benne van a madarak éneke, a természet szépsége, a virágok illata. Ezeket varázsolta újjá Juló néni festményeiben. Most egy egész tudományág, műveszeti mozgalom gyászol. Azt az asszonyt veszítettük el, aki kislánykora óta elevenítette föl a néprajz- és népzenekutatás számára az emlékeket, szokásokat, dalokat. Azt a népművészt, akiben Kodály Zoltán fedezte föl a sokoldalú elhivatottságot, aki ugyanazt a fontos munkát végezte kicsiben Galgamácsán, mint Kodály és Bartók: mentette, újjáteremtette az ősöktől kapott kincseket. Megtanított bennünket meríteni és megújulni a népművészet kifogyhatatlan tárházából. A mi feladatunk továbbvinni a hagyományt, s megőrizni, megbecsülni Dudás Juli életének munkáját. en tudjuk, hogy Juló néni nevének elhangzásakor az embereknek szerte az országban, s a világon Galgamácsa jut az eszébe. Híre, neve egybeforrt a községével. Innen indult el azon az úton, amelynek eredményeként maradandót alkotott: írásaiban feldolgozta, képein megörökítette falunk népszokásait, leírta, lemezre énekelte már-már feledésbe merülő dalainkat. Ennél is többet tett: az általa negyvenhét éve megszervezett csoportnak be is tanította ezeket, ugyanúgy, mint a régi szokásokat. Semmi sem tántoríthatta el attól, amiben hitt: a néphagyomány, a népszokás megőrzésének kötelességétől. Híréhez, nevéhez csak úgy lehetünk méltók, ha életművét megőrizve akad olyan ember, aki ezt a munkát folytatja. Így élhet tovább emlékezetünkben is, mindazon keresztül, amit alkotott. S úgy tűnik, valóban a mindennapok részévé vált Juló néni tanítása. Az ő emlékét idézte, hogy a több mint másfélezres gyászoló tömegben az ország minden tájáról érkezett, különféle népviseletbe öltözött asszonyokat lehetett látni. S a ravatal körül ott sorakozott a galgamácsai és hé- vízgyörki asszonykórus, amelynek tagjai az évszázados viseletbe öltözve, a Galga völgyében honos, népi halottsirató énekekkel tisztelegtek Dudás Juli emléke előtt. Kö. Zs. Munkásságában maradandót alkotott Eltemették Vankóné Dudás Julit Rugalmas, új formák Gazdaság és kultúra Az elmúlt két évtizedben gazdasági és kulturális életünkben mélyreható reform- folyamat bontakozott ki és — bár a változások ellentmondásosak — az eredmények nemcsak a művészet, a tudomány, hanem a tömegkultúra, az oktatási, közművelődési intézményrendszer fejlődésében, korszerűsödésében is megmutatkoztak. A fejlődés lehetővé tette a kulturális hátrányok csökkentését, az iskolázottság színvonalának emelését, a munkaerő-állomány szerkezetének korszerűsítését. Ma már nyilvánvaló, hogy o kulturális élet gondjai nem szigetel- hetők el a gazdaságban és a társadalomban kibontakozó ellentmondásoktól. Korunkat a szellemi munka felértékelődése jellemzi, s ennek megfelelően a gazdaságnak elsőrendű érdeke az oktatási és kulturális intézményrendszer korszerűsítése — hangoztatja az Országos Közművelődési Tanács által felkért munkabizottság előterjesztése. A gondokat jól jelzi, hogy a felnőtt népességnek csaknem egyötöde nem fejezte be az általános iskolát, s egyes rétegekben magas azoknak a fiataloknak száma is, akiknek nincs alapfokú iskolai végzettségük. A hatvanas évekhez képest korszerűsödött a szakmunkáskép zés, s jelentős változáson ment át a közép- és a felnőttoktatás is. Általánossá vált a középfokú képzés, a felnőttoktatás a hetvenes években többlépcsőssé vált, s az ezredfordulóig további számottevő változások várhatók ezen a téren. A felnőttoktatási intézményrendszernek fel kell készülnie az általános és a középiskolában megszerzett tudás kibővítésére. A mukaerőlétszám szerkezetének módosítása érdekében — a pótlólagos felnőttoktatási formák mellett — szükség van a szakmai tovább- és átképzés új, a gazdaság konkrét szükségleteihez rugalmasan alkalmazkodó formáinak kialakítására. A hatvanas és hetvenes években tartalmában és meny- nyiségóben is gyarapodott a könyvkiadás, fejlődött a színházak, a levéltárak, a múzeumok, az irodalmi és a tudományos műhelyek tevékenysége. A tömegkultúrában azonban érzékelhetővé vált a nem mindig átgondolt fejlesztésből adódó szűkösség. Emiatt szükségessé vált a közművelődési és kulturális intézményrendszer támogatásának felülvizsgálata, a források céltudatosabb felhasználásának szorgalmazása, például a közművelődési intézmények többfunkciós működésének következetes kidolgozása. Tanítónőképzős kórusok Esztergomban Akiket összeköt az éneklés Tanár úr kérem, jöjjön velünk fagyizni! — lányai kedves invitálására Jávor Zoltán, a zsámbéki tanítóképző karnagya zavarát, meghatottságát leplezve félig elmosolyodik, majd a kis csapat — tanítójelöltek és tanáruk — megindul Esztergom utcáin. Átmennek a Kis-Duna hídján, végig a parton, ki a főutcára. Közben énekelni kezdenek. Előbb népdalokat, majd sorra kerülnek az egyéb, kedvenc kórusművek is, amiket együtt tanultak. Most oldódik bennük a hangverseny feszültsége, mondja szabadkozva, de azért büszkén a kórusvezető. Az esztergomi utcákon, tereken április 5. és 7. között nem egy ilyen, énekléssel lazító kis csoport nyomában nyíltak meg sorra az ablakok. E három na. pon tartották ugyanis a felsőfokú tanítóképzés 25. évfordulója alkalmából a kórustalálkozót. Ünnep volt ez, s egyúttal erőpróba is, ahogy Szövényi Zsolt, a Művelődési Minisztérium pedagógusképző osztályának vezetője megnyitójában elmondta. Ünnep, mert a tanítóképzős énekkarok először adtak ilyen körben találkozót egymásnak, s erőpróba, mert ez a kon. certsorozat egyúttal közös lemezfölvételük főpróbája is. Hogy milyen remekül sikerült, az a karvezetők szombat reggeli tanácskozásán az elismert zeneszerzők, Fasang Árpád és Karai József értékelő szavai, ból is kitűnt. Mindketten kiemelték a szép, változatos műsort, s azt, hogy a vállalt feladatot minden együttes maradéktalanul megoldotta, amivel örö. met szerzett a közönségnek is. S aki vcgighaligatia a csütörtök délutáni, a pénteki koncerteket, és részesült a spontán kialakult sétáló hangversenyek élményéből is, mást nem állapíthatott meg, mint hogy a tanító- képzősök számára öröm az éneklés, s hogy nagyszerű együttműködés van kó_ rusok és karnagyuk között. — Nagyon nehéz a képzőkben az énektanár-kórusvezetők munkája — mondja Jávor Zoltán. — Sajnos, a középiskolai énekoktatás fakultatívvá válása, s az, hogy a képzőkben nincs felvételi alkalmassági vizsga, ráadásul a képzés alatt az énekórák száma is meglehetősen kevés, azt eredményezte, hogy még szakkollégistáink nagy százaléka is mormog éneklés helyett. Ehhez nálunk még egy külön gond is társult: nincs egy éve, hogy átvettem az énekoktatást, kórusvezetést, s a lányok részéről tapasztalt kezdeti ellenállás megnehezítette amúgysem könnyű dolgomat. Ha így nézem, nagyon elége- gedettnek kell lennem e fellépéssel. Az is vagyok, de a mércét magasabbra kell állítani. Most már az együttes tagjaival összerázódtunk, kezdődhet a még komolyabb munka. S a fesztivál jó hangulata, élményei segítenek ebben. A csütörtök délutáni első hangverseny az esztergomi kórusoké volt. A péntek délutáni fellépésen a kórusok egyik fele — köztük a zsámbékiaké is —, este pedig a másik része lépett a dobogóra. Jó volt hallani a sok szép művet, preklasszikusokat, népdalfeldolgozókat. moderneket, Kodály, Bartók kórusait. Az átélt, szép éneklés alapján igazat kellett adni Karai Józsefnek: az olyan kórusmű, amelyik megfogja az énekkar tagjait, hatásosabb, mint száz rábeszélés. E darabok sorába tartozik a péntek délutáni hangversenyt nyitó, s az esti koncertet záró kórus is: az összkar (több mint félezer lány) Vass Lajos vezényletével Kodály Zoltán Berzsenyi Dániel versére írt A magyarokhoz című művét és Bárdos Lajos Láng és fény című kánonját szólaltatta meg. Vass Lajos szombaton a zene és nevelés kapcsolatáról tartott tanácskozáson az egész közönséget megénekeltette: Fölszállott a páva, A jó lovas katonának és a Viva la musica kánon hangzott el az alkalmi vegyes kar előadásában. A tanácskozást követően Fasang Árpád átadta a kórusok képviselőinek az oklevelet, a karnagyoknak pedig az emlékplakettet. Aztán ki-ki buszra, vo. natra szállt, kocsiba ült, s a három nap élményeit rendezgetve utazott haza. A zsámbéki lányok kis cédulával búcsúztak tanáruktól. Kocsija szélvédőjé. re tűzve ennyi volt olvasható: Köszönjük, hogy itt lehettük, viszontlátásra a legközelebbi próbán! Décsi Ágnes ■ Heti filmtegyzetb Az óriás Bubik István, Az ériás ifj. Kovács Istvánja. Számtalan televíziós film dramaturgjaként és számos tévéfilm forgatókönyvírójaként egyaránt jól ismert Szántó Erika neve, s az olvasók egy no- velláskötet szerzőjeként is bizonyára szómon tartják. (A mozinézők emlékezhetnek egy filmjére is: Kenyér és cigaretta volt a címe, Csányi Miklós rendezte.) Szántó Erika most továbblépett: a televízió és a MOKEP együttműködésében, a MAFILM segítségével filmet írt és rendezett Déry Tibor Az óriás című novellájából (vagy inkább: annak alapján, de más Déry-motívumokat is felhasználva). Adott tehát egyik oldalon egy igen nagy gyakorlatú, mondhatni: rutinos film- és tévédramaturg és forgatókönyvíró, a másikon pedig egy kezdő, debütáns filmrendező. A kérdés: melyik oldal dominál az elkészült filmben, illetve, hogy dominál-e egyáltalán valamelyik, vagy helyes és jó arányú kölcsönös kiegészítés — kiegészülés jön létre? Az óriás láttán azt kell mondanunk: egyelőre még a gyakorlott s a szakma követelményeit pontosan, precízen és biztosan ismerő dramaturg az erősebb, s a rendező a gyöngébb. Ami persze nem Is csodálható, hiszen első munkája ez ebben a minőségben Szántó Erikának. S ennyivel akár napirendre is térhetnénk a film fölött, hiszen sem a Déry-no- vellák közül ez nem kiemelkedő írás, sem a film nem óhajtott korszakos mű lenni. De van itt valami, amiről mégis szólni kell. S ez nem más, mint a novella és a film életigazságának, hitelességének a kérdése. A Déry-novella a felszabadulás után játszódik, a még zűrzavaros, még kialakulatlan, emberileg és társadalmilag még tisztázatlan, a legellentétesebb erőktől áthatott időszakban és közegben. Déry főhőse, ifj. Kovács István, ez a Mesebeli János figura, ebbe a világba bocsátkozik alá a hegyek és erdők tiszta és egyértelmű birodalmából. Ez a szelíd és nem túl okos óriás szembesül az új élet ezernyi biztató és csüggesztő jelenségével, az ellentmondásokkal, az emberi rosszindulattal és önzéssel, a Város erkölcsi ziláltságával. S hiába ismeri meg a szerelmet, a boldogságot, a bűnös Város és a farkaserkölcsű emberek elveszik tőle a szerelmet is, a boldogságot is. Visszamegy hát a hegyek közé, az erdők világába. A mesehős nem birkózik meg a hétfejű sárkánnyal, nem győzi le; ő marad alul, ő vonul vissza, s a rossz, bűnös, erkölcstelen Város diadalmaskodik. Keserű végkicsengésű, szimbolikájában is csüggedt írás, amin csak módosít, de nem változtat, hogy keveredik benne egyfajta szürrealizmus, a népmesék meserealizmusa, s az adott kor realista ábrázolásának igénye. Ugyanakkor érezhető, hogy Déry maga sem tud még eligazodni a ikialakulatlan új világban. A film mindezeket a vonásokat mintegy felerősíti. Nyomatékosan azt akarja például, hogy elhiggyük: itt valóban egy fizikumában is óriás ifj. Kovács Istvánról van szó — de ehhez a mégoly csalásán fényképezett Bubik István sem elegendő. Azt is erőlteti a* film, hogy megteremtse egy sajátos mesevilág légkörét. Ám ehhez a Déry-novella mégiscsak túl erős társadalmi realitású, túlságosan a korhoz kötött. Ugyanakkor a film ezt a realitást is meg akarja mutatni, de — s ez baj — e téren megelégszik a számtalan más műből (novellából, regényből, filmből) ismert motívumok felhasználásával. A fentiekből következik, hogy a filmnek elsősorban a hitelével, a hitelességével szemben lehetnek kifogásaink. Valamiféle irodalmiasság hatja át az egész munkát, s a nézőnek az a benyomása, hogy nem egy rendező mutatkozik be, hanem egy kitűnően felkészült dramaturg és irodalomesztéta vizsgázik. A jeles egyetemi kollokvium azonban — legalábbis ebben a konkrét esetben — nem emelkedik egyértelműen a szuverén műalkotás szférájába. Azt mérlegelve azonban, hogy Szántó Erikának ez az első rendezése — így is dicsérendő és a felemlített hibák ellenére is gondolkodtató, sok szép felvétellel jelentkező filmet élvezhet a néző. Átkozottak, szeretlek benneteket Tavaly októberben került a mozikba Margarethe von Trotta NSZK-beli rendezőnő filmje, az Ólomidő, mely a nyugateurópai terrorizmus etikai és pszichológiai vetületeivel foglalkozott, meglehetősen vitatható hangvétellel, mert bár kereken nem mondta ki, mégis arra akarta rábeszélni a nézőt, hogy rokonszenvezzen a terrorizmussal (vagy legalább ne ítélje el). Az olasz rendező, Marco Tullio Giordana nagyjából ugyanezt a témát dolgozza fel, de teljesen más nézőpontból. ö ugyanis megpróbál az eredőkig ásni. Filmjének hőse valamikor, az 1968-as nagy diáklázadások idején, aktívan részt vett a baloldali mc: almákban, terrorcselekményeket is elkövetett, majd külföldre távozott. Évek múltán visszatér, s azt kell tapasztalnia, hogy a hajdani társak vagy felhagytak a küzdelemmel vagy belekonszolidálódtak a társadalomba, mely ellen pedig oly dühödten lázadtak valaha, vagy pedig börtönben ülnek, s olyan is akad, aki áruló lett. Széthullott tehát a régi, harcos, fiatal csapat, a lázadásokra már emlékezni se nagyon illik. Mit lehet tenni? Hősünk egy sajátos provokáció révén egyszerre végez magával s a múltját ismerő rendőrtiszttel, hogy legalább így adjon hírt: még nem veszett el teljesen a régi forradalmi szellem. Kétségbeesett és keserű film ez a cselekvések idejének tovatűntéről. 1938 nemzedékének elgyávulásáról s megalkuvásairól, az eszmék hiányáról. Takács István
