Pest Megyei Hírlap, 1984. március (28. évfolyam, 51-77. szám)

1984-03-29 / 75. szám

4 1984. MÁRCIUS 29., CSÜTÖRTÖK • • Ötvennyolc évvel ezelőtt Vácott A művésztelepre emlékezve N em azért kopogtam be Korniss Dezső la­kására, hogy az 1926-os váci mű­vésztelepi emlékeit idézze fel. Beszélgetés közben mégsem álltam meg, hogy erről faggas­sam. Váciságom kapcsán úgyis szóba került az egykori társa­ság. Meg aztán — ahogy ő fogalmazta —: szívesen adja át a stafétabotot a fiatalok­nak. Korniss mester budai ottho­nában, puritánul berendezett műtermében fogad. Semmi festői rendetlenség. Rend és fegyelem, mint művein. Üres, fehér falak. A képek a padlóra fektetve és a falhoz támaszt­va. A mester most volt het­venöt éves, nem állja meg, hogy ezt büszkeséggel ne em­lítse. Közben mosolyog. Az ember inkább mérnöknek néz­né, mint festőnek. — Ezerkilencszázhuszonöt- ben vettek fel a főiskolára. Csők István osztályába jártam, ő volt a mesterem. Vácra az akkori polgármester hívott meg bennünket 1926-ban. A művésztelep a Siketnéma In­tézetben volt. Jól emlékszem, hátul az iskolai részben dol­goztunk és az alagsorban ebé­deltünk. — Kik vettek részt a mű­vésztelep munkájában? — Kepes György, Trauner Sándor és még többen má­sok. A nevek elszállnak az idővel. Az emberek maguk is eltűntek. Tudom, volt néhány hölgy is, pár váci rajztanár. Most jut eszembe, ott volt Kemény László tanársegéd is, akinek az apja — ha jól em­lékszem — volt az akkori bör­tönigazgató: Schubert Ernő, akinek az apja váci orthodox mészáros volt, Pápa Relli, aki­Korniss Dezső a hagyományról nek kántor vagy pap volt az apja. A többiek elvesztek, el­pusztultak az időben. — Meddig élt a művész­telep? — Nyári művésztelep volt. Június, július, augusztus. En még egy hónapot maradtam. Be kellett fejeznem egy ké­pet. A főépületben volt egy kápolna. Hárman kaptunk megbízást kifestésére. Korok­ul, Biai Föglein István és jó­magam. Egy 4-5 méteres ké­pet festettem vászonra, de az akkori váci rajztanár nem volt megelégedve és belejavított, belepiszkított. Trecento stílus­ban festettem. Úgy hallom, már a kápolna sincs meg. — Az alkalmak nem ismét­lődtek meg? — A telepet — sajnos — csak egyszer rendezték meg. — Hogyan emlékszik vissza az akkori Vácra? — A polgárok nem szeret­ték a festő népséget. Fiata­lok, szabadok, hangosak vol­tunk. Jókat játszottunk a Du- na-parton. Tizennyolc-tizenki- lenc évesek voltunk. A leg­szebb idő. Rengeteget dolgoz­tunk. Egészen a Dunakanyarig jártunk ki. Ma már azt mon­dom, hogy ez a táj sokkal szebb mint Szentendre. A vá­rosban nyüzsgő, pezsgő élet folyt. Mintha elcsendesedett volna ez a város. Az ötvenes években is jártam ott. Hi­hetetlen csend volt. Pár éve megnéztem ott egy kiállí­tást. A régi, pezsgő életet nem találtam. A csend, a nyuga­lom nagyon tetszett. Ültünk a Duna-parton, néztük a régi templomokat. — Kire emlékszik még szí­vesen vissza? — Pereli Hertz Imrére, a Kilenc együttessel Kóruskoncert Cegléden Ünnepi kórushangversenyt tartottak felszabadulásunk harminckilencedik, évfordulója alkalmából a ceglédi Malom­téri új iskola épületében ked­den. A rendezők a hangver­seny bevételét az új Nemzeti Színház építésére ajánlották fel. A koncerten öt általános iskola és két középfokú tanin­tézeti kórus mellett fellépett a ceglédi pedagógus énekkar, valamint egy vonószenekar is. Az aulában Szabó Alfréd be­vezetője után lendületes össz- kari produkció nyitotta meg a programot. Liszt ünnepi dalát hallhattuk Holló Gyula ve­zényletével, igényes tolmácso­lásban. Palatínus Andor mutatta be az egyes iskolák csoportjait. Elsőként a Mészáros Lőrinc Általános Iskola énekkarát, amelynek tagjai Bach Paraszt­kantátáját szólaltatták meg. összeállításukban magyar és spanyol szerzők művei is fel­csendültek. A Várkonyi István Általános Iskola énekkara Sápi Tamásné vezényletével népdalfeldolgo­zásokat adott elő. Programjuk­ból tetszettek az angol káno­nok is. A hatvan tagú Földváry is­kolai együttes folytatta a mű­sort, Bárdos-népdalfeldolgozá­sokkal. Előadásukban kiemel­kedő volt a megzenésített Ro­bert Burns vers. A szakmunkásképzősök finn és chilei dallamokkal szerepel­tek. A Táncsics Mihály iskola kara elnyerte Az év kórusa cí­met. A legszínvonalasabb tel­jesítményt ők nyújtották. A Ga­ras Kálmánná vezette kórus méltán érdemelt nagy tapsot. A Kossuth Lajos Gimná­zium műsorában szólószámok is színesítették a programot. Különösen nagy sikert arattak az andantéból pergő ritmusba váltó záródarabbal. A meghívottak között nem­csak helybéliek szerepeltek. Fellépett az abonyi Gaál Mi­hály Általános Iskola énekka­ra és a Bihari János Állami Is, Ná­Zeneiskola vonószenekara dr. ördög Györgyné és dór László vezényletével. A ceglédi városi pedagógus­kórus a tőle megszokott, ma­gas színvonalon énekelt. Las­sus Zsoldosszerenádja emléke­zetes volt előadásukban. Az ünnepi hangverseny a közö­sen előadott Szózat akkordjai­val zárult. K. T. grafikus jóbarátra. Nem volt jó grafikus, de bent lakott a püspöki palotában Ebédre mindig kapott fél liter bort, amit ő nem ivott meg, ha­nem nekem adta. így aztán gyakran meglátogattam. Ko- dolányi János is jó barátunk volt. Nógrádverőcéről járt át. Jóval később mondtam is a lányának, hogy szinte nem is igaz, hogy kicsi korában a tér­demen lovagoltattam. Kodo- lányi mindig nagy szónoklatot vágott ki, támadta az akkori állapotokat. A művésztelepről is írt. — Hol mutatták be az ott készült képeket? — Az iskolában. Egy vagy két teremben. A helyi sajtó is említést tett rólunk. A Váci Napló robbanó csendéletekről írt. Akkor csendéleteket is festettem. A művésztelepen készült nagy méretű akvarelljei közül négy szerepelt az Ernst Mú­zeum 1926. szeptemberi kiállí­tásán: a Virágcsendélet, a Naplemente, a Fürdő fiúk és a Vác a Pokolszigetről. Hegyi Lóránd, a Korniss-életművet méltató könyvében azt írja: Kornissnál az 1926-os váci művésztelep új élményei idé­zik elő a kolorizmus kibon­takozását. Ha Korniss Dezső, Trauner Sándor, Kepes György, Schu­bert Ernő későbbi munkássá­gára gondolunk, sajnálhatjuk, hogy a művésztelep nem te­remtett hagyományt. A) emlékek felidé­zése közben arról is beszélgetünk, hogy mennyire fontos a hagyományoknak a feltárása. Szentendre a másik parton hagyományt teremtett. Korniss Dezső csendben, szin­te csak magának mondja: — Már Szentendrére sem járok ki. A domboldalon, mint félkarú ember, az utca egyik felén kis házak, a másik fe­lén ötszörös léptékű újak. Sok pénz, kevés ízlés. Ha még­is ott vagyok, ki sem lépek a kertből. A fák is megöreged­tek, a szilvafák sem terem­nek. Korcs gyümölcsöt érlel, mind férges. Üjítani kellene. Ezt nem azért mondom, mert megöregedtem. Kikísér az ajtóig, invitál, hogy máskor is látogassam meg. így estefelé mindig ott­hon van. Végh Károly Késésben Az elmúlt hét végén be­fejeződött a budapesti ta­vaszi fesztivál. Négyeszten- dos történetében az idei volt. a legsikeresebb. A megállapítás nem a meny- nyiségre vonatkozik, hiszen elsöprő volt a kínálat. In­kább az okozott gondot, hogy mit válasszunk a bő­ség kosarából. Most, hogy véget ért a kultúrának és az idegenfor­galomnak ez a közös, tíz­napos tavaszi ünnepe, a szervezők máris a követ­kezőn, a következőkön tö­rik a fejüket. Valós elkép­zeléseik vannak a közre­működőkről, megállapodá­sok vendégművészekkel. A Pest megyei Hírlap munkatársának is dagad a szíve a büszkeségtől, hogy lám, bennüket milyen pél­dásan tájékoztatnak az or­szágos megmozdulásokról. Nem kell kilincselnünk, dől az információ; ember legyen a talpán, aki mind­végig nyomon követi az eseményeket. Aritmiás za­var támad azonban abban a pillanatban, amikor még március végén sem tudok beszámolni szűkebb pát­riám nyári programjairól. Nem azért, mintha lusta lennék, hanem azért, mert nincs semmi előzetesem. Tavaly már januárban írásban közölték, mi várha­tó a Szentendrei nyáron. Az idén nincs róla hírem. Pedig szeretném tudni, mint ahogy azokat is ér­dekli a program, akik nyá­ri szabadságuk alatt Zsám- békra, Öcsára, Vácrátótra akarnak kirándulni. Ügy tűnik, hogy még mindenütt a szervezés idő­szakában vannak — az események előtt három­négy hónappal. Holott az sem lenne megvetendő, ha az érdeklődők már most megtervezhetnék hétvégi kirándulásaikat. Mert nem­csak a megyében lesznek nyári programok, hanem másutt is az országban. S jobb előre tájékozódni, mint kullogni az esemé­nyek után. Jó lenne egyszer utolér­ni magunkat, azaz időben azok elé tárni a kínálatot, akiknek szerveződnek. Egész egyszerűen arról az emberről van szó, aki veszi a bátorságot és ellátogat Visegrádra, ha játszani hívják, Vácrátótra a kon­certre, Szentendrére színhá­zat nézni és így tovább. Az idén késnek a tájé­koztatók, s még a fülesek is. Most már csak az a kér­dés, hogy a késésből ho­gyan fognak az érintettek erényt kovácsolni?! M. Zs. ■aHeti filmte gyzet A karmester John Gielgud (Lasocki) és Krystyna Janda (Marta), A karmester fő­szereplői. Forráspublikáció Aszódról A Galga mente a kuruckorban MINDIG IS voltak történel­münknek olyan korszakai, amelyek iránt a történészek kutató figyelme sohasem lan­kadt. Horváth Lajos feltáró munkája azonban nem csu­pán eseményekhez kapcsoló­dik, hanem egy tájegység tör­téneti íorráspublikációja. A Múzeumi Füzetek 26. száma kapcsolódik a korábbi kettő­höz (a 17. és 20. kötetekhez), jelezve a következetes gyűjtő­munkát. A Galga mentének írott forrásai 16S6—1711-ig cí­mű kötet folytatja az azonos címen megkezdett munkát, amely 1526-ig az okleveleket, 1526—1696-ig a hódoltságkori okleveleket és iratokat gyűj­tötte egybe, s megelőzi a kö­zeljövőben megjelenő 1699— 1728. közötti összeírásokat tar­talmazó kötetet. Már a könyv korabeli fest­mény alapján készült borító­ja is utal a feldolgozott idő­szakra, a kuruckorra. A Buda körüli harcok miatt az 1680-as évek második felében a Gal­ga mente elnéptelenedett, s csak a századforduló idején települt vissza korábbi ma­gyar lakossága, amellyel a fel­vidékről már szlovákok is ér­keztek. A Rákóczi-szabadság- harc ezt a belső vándorlást megállította, de a szatmári bé­ke utáni újabb bevándorlás mértéke már felülmúlja a ko­rábbiakét. A kuruc szabad­ságharcok alatt a Galga vi­dékén nem voltak nagyobb csaták, de mindvégig felvonu­lási terület volt a kurucok nyugati, illetve a császáriak keleti, délkeleti támadásai so­rán. A HADSEREGEK elől a la­kosság többször is elmenekült, II. Rákóczi Ferenc, a császár hadserege elől ki akarta tele­píteni a helységek lakóit 1707- ben, de a szándék megvalósu­lására nincsenek adataink. (S hogy a Galga menti falvak nemcsak a terhek viselésével járultak hozzá a kuruc sza­badságharc megvívásához, ha­nem több esetben mértéken felül is kivették részüket, azt bizonyítja a települések kuruc katonáiról készített kimutatást. Például a könyvet kiadó Aszód 1703—1704-ben 113 adófizető családjából 38 volt kuruc ka­tona. Ezekben az években a pestis sem kímélte e tájat, s a Bu­da felszabadítása utáni évtize­dek sem kedveztek a népesség növekedésének és a termelés­nek. Horváth Lajos könyvének értékét elsősorban az adja, hogy eddig a népesség, a jobbágyság történetére nézve nem sok forráspublikáció je­lent meg összehasonlítva az államközi kapcsolatok, a há­borúk, a nemesség, vagy akár a legújabb kor dokumentum­köteteit. VÁZLATKÉNT jelzi munká­ját a szerző, a települések sor­sát. a visszatelepülés jellegét, de a nemzetiségek helyzetét, szerepét is gazdagon illusztrál­ja nevekkel, adatokkal. Nem­csak a földesúriak és földbir­tokok, a nemesek és jobbágyok helyzetét ismerteti, hanem fi­gyelemre méltók a községbírói szervezetről és a parasztvár­megyéről írottak is. Mint jel­képes alakról szól Szada bíró­egyéniségéről, Somogyi Lő- rincről, akit a parasztság en­gedély nélküli fölfegyverzé- séért vetett fogságba a budai pasa. S alakja csaknem fél év­századdal később egy jobbágy emlékezetében jelemk meg ismét. Adatokat közül papok­ról, prédikátorokról és iskola- mesterekről. s a Galga menti kurucokról (különösen a Potn- tyán János nevéhez fűződő ütközetekről). AZ ASZÖDI Petőfi Múzeum kiadásában megjelent könyvet táblázatok, térképek teszik szemléletessé, s Horváth Lajos másfél száz forrásszemelvénye bepillantást enged, a korabeli falvak életébe. H. B. Adódnak a filmművészetben is érdekes egybeesések; ha­sonló témákat szinte egyazon időben filmesítenek meg ren­dezők, akik erről a szinkroni- tásról esetleg nem is tudnak. Most egy ilyen eset művészi produktumát láthatjuk: Andr­zej Wajda 1979-ben készült, A karmester című filmjét. Ami­vel analóg, az már régebben a magyar mozik műsorára ke­rült: Fellini Zenekari próba című filmje tavalyi bemutató volt. Aki Fellini filmjét látta, s most megnézi Wajdáét is, az kétségtelenül tapasztal majd hasonlóságokat. Ezekhez még azt sem kell feltétlenül tud­ni, hogy Wajda körülbelül tíz éven át tervezgette a maga filmjét, s amikor végre hoz­zákezdhetett, Fellini épp ak­kor lett kész a maga filmjé­vel, s így megelőzte a lengyel mestert. De a filmek láttán senki sem fog valamiféle ver­sengésre gondolni, hiszen mindkét alkotás szuverén mű, s roppant különbözőek is ah­hoz, hogy rivalizálásra gon­dolhassunk. S alighanem ép­pen a különbözőség az, amit hangsúlyoznunk kell. A Zenekari próba ugyanis egy reménytelenül széteső, anarchiába hulló világ rajza, egy kis közösség, a zenekar közegében megmutatva. Rá­adásul egy riasztóan zárt vi­lág ez, leszűkített mozgástér­re!, beszűkült gondolkodás- móddal, kicsinyes csatározá­sokkal, fásult, zeneipari rab­szolgává degradálódott zené­szekkel. Wajda filmjében vi­szont éppen az a lényeg, hogy bár az ő zenekarának, ennek a vidéki városban dolgozó s egyáltalán nem kiemelkedő együttesnek a tagjai is fellá­zadnak egy adott pillanatban és szituációban, ez a lázadás nem az anarchia megnyilat­kozása, hanem éppen a na­gyobb rend, a nagyobb embe­ri és művészi kvalitások el­érése érdekében történik. Ennek jobb megértéséhez szükséges utalni a film cselek­ményére. Tehát: egy fiatal lengyel hegedűsnő, aki ebben a bizonyos zenekarban dolgo­zik, amerikai ösztöndíjat kap. Ott véletlenül találkozik a lengyel származású, agg kar­mesterrel, aki világhírű, de mint kiderül, abban a város­ban született, ahol az asz- szonyka most él és dolgozik, s mi több: annak idején ud­varolt is a fiatalasszony any­jának. A megismerkedésből végül is kialakul egy nosztal­gikus látogatás: Lasocki, a nagy karmester ötven év után visszamegy szülővárosá­ba. s ott a helyi zenekarral — melynek karmestere a fiatal- asszony férje — nagy bemu­tatóra készül. A zenekar cso­dákat művel az agg mester keze alatt. A fiatal karmester viszont féltékeny lesz öreg pályatársára mint művészre, s mint férfira is. Ez az erősza­kos, görcsös, folytonos bizo- nyításkányszerrel küszködő s nem is tehetséges ember aztán tönkreteszi, amit zene­kara a fáradságos próbák alatt elért. Ráadásul beleszól­nak a tervezett koncertbe az érzéketlen, szűklátókörű ma­gasabb beosztású potentátok is. Széthullik egy művészi együttes, tönkremegy egy há­zasság, s meghal, csendben, szelíden és észrevételenül, az öreg karmester is. És mégis: azt érezzük, hogy a már elin­dított változások erősebbek lesznek, nem lehet visszafor­gatni az események kerekét, valami megmozdult, s már semmi nem lesz többé ugyan­az, mint az agg mester megje­lenése előtt volt; többnek, jobbnak, különbnek kell kö­vetkeznie. A karmester tehát éppúgy parabolisztikus mű, mint Fel- linié, csak Wajda parabolái egészen mások. Ő abban a pe­riódusban készítette el a film­jét, amelyben nagy változások érlelődtek Lengyelországban. Bizonyos utalásokat lehetetlen nem észrevenni; a fiatal kar­mester érzéketlenségét az em­berek valós gondjai iránt, erőszakos, akarnok, törtető karakterének bántó, de a ma­gasabb beosztású vezetők előtt egyáltalán nem elítélendő vo­násait, ezeknek a vezetőknek a folyton a magasabb szem­pontokra, magasabb politikai érdekekre hivatkozó hebehur­gya, ostoba és makacs intéz­kedéseit, s még sok más vo­nást arra kell értelmeznünk, hogy Wajda ebben a látszólag egészen más szférában mozgó történetben is arról beszél, amiről a Márványemberben: a vezetők és a vezetettek vi­szonyáról. az egymáshoz fűző­dő kölcsönös bizalmukról, a vezetés stílusáról, emberköz­pontúságáról. Ettől érdekes ez a film, s ezért tudjuk elfe­ledni a hibáit is: időnként fel­törő érzelmességét, a stereo- típ sziávos nosztalgiákat, s némi lengyelkedést. Vészjelzés a tenger alól Mihail Tumanisvilí szovjet rendező filmjében mindössze az történik, hogy valamelyik világtengeren bajba jut egy amerikai atom-tengeralatt­járó, a szovjet tengerészek segítségükre akarnak sietni, de az amerikai tengerészeti parancsnok ezt nem nézi jó szemmel, közben a hibás indí­tóberendezés kilő két rakétát a sérült tengeralattjáróról, e rakétákat elfogják és felrob­bantják a szovjet ellenraké­ták, aztán szépen el kell süllyeszteni az amerikai ten­geralattjárót, hogy nagyobb baj ne legyen, majd a bonyo­lult akcióban részt vevő szov­jet repülősök és tengerészek hazamennek, s úgy ülnek a baráti, ünnepi asztalhoz, mint­ha csak horgászni rándultak volna ki aznap reggel. A film e meglehetősen sab­lonos cselekmény ellenére is érdekes alkotás, mert emléke­zetem szerint első ízben talál­kozunk olyan szovjet filmmel, amelyben a legmodernebb ha­dászati és harcászati eszközök ilyen alapvető szerepet ját­szanának, s amelyben ezeket az eszközöket meg is mutatják, működésük közben, csaknem reális harci szituációban. Fantasztikus technikai appa­rátusba pillanthatunk be. Épp ezért a film nagy figyel­meztetés: vigyázzunk, mert minden rossz mozdulat végve­szélyt jelenthet. Takács István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom