Pest Megyei Hírlap, 1984. március (28. évfolyam, 51-77. szám)

1984-03-14 / 62. szám

1984. MÁRCIUS 14., SZERDA bártan Két évszázados Növényvédő szer Két évszázados növényvédő szer — a bordói lé és a mész- kénlé — korszerűsített válto­zatának gyártását kezdték meg a peremartoni Vegyipari Vál­lalatnál. így most már gazda­ságosan használhatják még a nagyüzemek is. A mészkénlé gombaölő hatását Forsyth ne­vű angol kertész fedezte fel a XIX. század elején és több mint egy évszázadig a legnép­szerűbb és leghatékonyabb szőlő-gyümölcs növényvédő szerként tartották számon. Gondot okozott azonban, hogy mindig a helyszínen kellett kikeverni. A Nehézvegyipari Kutató Intézet munkatársai­nak sikerült kikísérletezni azt a kész terméket, amely tartó­san használható, szállítható, és csak vízzel kell hígítani. A bordói levet 1882-ben fe­dezte rel a francia Millardet nevű botanikus, és népszerű­ségét mindeddig meg is őriz­te a szőlősgazdák körében. A nagyüzemi felhasználást ne­hezítette, hogy a komponen­seit a mészkénléhez hasonlóan, a helyszínen kellett össze­keverni. A Peremartonban ki­fejlesztett és gyártásra kerülő bordói por már tartalmaz minden szükséges anyagot. Házgyár - kicsiben A házgyár szó manapság a panclházak elemeit készítő gyára­kat illeti, pedig a ráckevei Aranykalász Tsz faipari ágazatában is házak készülnek. Igaz csak fából, nyaralóknak, hétvégi üdü­lőknek, kisebb irodaépületnek. De talán igazibb gyár ez, mint a nagyok, hiszen itt valóban szinte kulcsra készen adják át a házakat Trencsényi Zoltán felvétele Segít a szakszervezet Önállóbbak az erdészetek Nehéz helyzetben volt tavaly a Budavidéki Állami Erdő- és Vadgazdaság szakszervezeti bizottsága. A gazdálkodási ne­hézségek, amelyek elsősorban a költségek tervezettnél gyor­sabb növekedéséből adódtak — már év közben is éreztették hatásukat, egyebek között a szociálpolitikai feladatok megva­lósítása során. Ám emellett még szembe kellett nézniük az ér­dekképviselet és -védelem számos gondjával is. Talán csak a szakszervezeti munka másik fő területe, a nevelés és oktatás volt zavartalan, a bevált és ezúttal is jól alkalmazott módsze­reknek köszönhetően. Étkezni nehéz Amikor Egri Valérnéval, az szb titkárával sorra vesszük az elmúlt hónapok mérlegét, mindjárt az első helyen az ét­keztetés körüli bonyodalmakat említi. Az erdészet e tekintet­ben nem átlagos munkahely, hiszen például a fatermelők szinte naponta más területen dolgoznak. A meleg étel rend­szeres kiszállítása rendkívül drága és sokszor szinte meg­oldhatatlan feladat. Az EVAG- ben éppen ezért tavaly kísér­letképpen bevezették a kon- zerves étkeztetést. Lett is mindjárt nagy felzúdulás! Hi­ába az előre elkészített ételek széles választéka, ha a tartósí­tás miatt az ízek nem éppen a legfinomabbak, s többe kerül a konzerv, mint a friss, meleg étel. Az eredmény: rövid idő alatt alaposan megcsappant az étkezést igénybe vevő dolgo­zók száma. A viták miatt tehát ismét napirendre tűzte a szakszer­vezeti bizottság a témát, s úgy döntöttek, hogy vissza kell állítani a régi formát. Kerül amibe kerül. Mert tény, hogy « szállítás nem olcsó mulat­ság, az üzemanyag drága, ar­ról nem is beszélve, hogy erre külön gépjárműveket és embereket kell igénybe ven­ni. Most az ételszállítás megol­dását valamennyi erdészet külön feladatként kapta meg. Igazcdik a megrendelő Ha már a gondoknál tar­tunk. említsük meg a munka­ruhaellátás körüli huzavoná­kat is. Mint az szb-titkár el­mondta, fél évenként adják fel megrendeléseiket a Mun­karuházati Kereskedelmi Vál­lalatnak. Ám az erdészetnél viszonylag nagy a fluktuáció, az emberek jönnek-mennek, s így megesik, hogy a két-há- rom hónapja összeállított mé­ret szerinti megoszlás az ú) dolgozók esetében már nem felel meg, módosítani pedig nem lehet utólag. A következ­mény: olykor meglehetősen nagy készletek halmozódnak fel egy-egy méretből, míg a másikból esetleg nagy a hiány. Ezért úgy döntöttek, hogy a rendelések rugalmassága ér­dekében nem központilag, hanem az erdészetek külön- kiilön intézik a nagykereske­delmi vállalatnál a beszerzést. A szakszervezet a Buda­vidéki Állami EVAG-ban ta­valy is fontos feladatának tar­totta a balesetek számának csökkentését. Az erdő ugyanis — veszélyes üzem. Az elmúlt években szinte majdnem min­dig halálos, vagy súlyos sérü- léses baleset rontotta a statisz­tikát. Tavaly azonban átfogó munkavédelmi ellenőrzés volt az erdészetekben, s ennek so­rán kiderült, hogy a dolgozók elméletben ugyan ismerik az óvó rendszabályokat, a gya­korlatban azonban nagy a bi­zonytalanság. Ezért mostaná­ban az oktatásnak ezt az olda- \ lát helyezték előtérbe. Tavaly egyébként csaknem 2 millió forintot költöttek munkásvé­delemre. Érdekvédelem is Egri Valérné elmondia azt is, hogy a gazdasági vezetőkkel jó a kapcsolatuk, az esetleges vi­tás kérdéseket igyekeznek kompromisszumokkal megol­dani. Ennek ellenére megesik, hogy a szakszervezetnek érvé­nyesítenie kell érdekvédelmi funkcióját. így volt ez az el­múlt esztendőben annak a dol­gozónak az esetében is, akinek tévedés folytán nem jól álla­pították meg a bérét, s a szakszervezet segítségét kérte. Ebben az évben a tanfolya­mok, előadások során továbbra is fontos teendőnek tartják a bizalmiak, és a főbizalmiak jog- és hatáskörének további oktatását, s a gyakorlatban való alkalmazásra a felkészítésüket. F. Z. Családi magány • • Öreg emberek házat vennének Az összkomfort kevés a boldogsághoz Az idős házaspár, akikkel Nagykátán beszélgettem, házat akar vásárolni, ami az ő korukban igazán nem mindennapos dolog. B. bácsi életkora néhány esztendővel túlhaladta a nyolc­vanat, és a felesége sem sokkal fiatalabb nála. Mégis, már hó­napok óta járják a nagyközséget, sok emberrel tárgyalnak, próbálnak alkudni az új otthon megteremtésére. ban. de úgy tűnik, nem erről van szó. Hiszen a fürdőszobát sem használhatják, nem tisz­tálkodhatnak, a beépített für­dőkádban, pedig — mint mondják — rendbetennék ma­guk után. Tudnak ők vigyáz­ni, tisztaságot teremteni, meg­őrizni. Nem szegények Először a központban kísér­leteztek, a lakótelep környé­kén, mert közel vannak az üz­leteik. könnyű bevásárolni. Tény viszont, hogy ott az árak is borsosabbak. Később külte­rületen érdeklődtek, de nem leltek alkalmasat. A nagyközségi tanács ható­sági osztályán is, ahol talál­koztunk, azért jártaik, hogy tudnának-e nekik valamit ajánlani? B.-ók nem szegény emberek, a házvásárlásra tekintélyes összeg áll rendelkezésükre, olyan pénz, amit hosszú évti­zedek nagyon kemény munká­jával gyűjtöttek. Legalább is annak egy része, mert sok el­ment a gyerekek igényeinek kielégítésére. Az idős házaspár most egyik fiánál lakik, több szoba össz­komfortos házban, ahol na­gyon boldogtalanok. — Az egészség pedig meg­van, és a mi korunkban ez a iegfontosabb — jegyzi meg B. bácsi, aki szálfaegyenesen tart­ja magát, és megnyugtatóan simogatja elkeseredett felesé­ge ráncos, munkától kérges kezét. Az asszony az elkeseredet­tebb kettőjük közül, ő sürgeti jobban, hogy próbáljanak va­lahogy külön költözni a fiata­loktól, akik egyébként, koru­kat tekintve, jócskán közép­korú embereknek számítanak. Az esetek, amelyeket B. néni könnyes szemmel előad, ahogy mondani szokás, nem falren- getők, de elszomorítók. Pél­dául, amikor a frissen sütött rántott hús helyett az ő szá­mukra az előző napról maradt főzeléket tálalták, feltét nél­kül. Szeretnék mentséget, ma­gyarázatot találni, hogy talán valami diéta is szerepet játsz­hat a kétféle menü elosztásá­Tanyáról jöttek Persze, lehetséges, hogy mégsem olyan pedánsak már, mint akkoriban voltak, mikor jobban győzték erővel és ők dolgoztak a gyerekeikre. Le­het, sőt valószínű, hogy most már segítségre szorulnának, még akkor is, ha korukhoz képest egészségesek és mozgé­konyak. Előfordulhatna, hogy B. né­ni kilöttyint valamit a kony­hában, ha engednék ott önál­lóan főzni. Talán olykor oda is kozmálná az ételt, és ezzel külön munkát, vesződséget okozna a hozzátartozóinak, akik nagyon elfoglalt, dolgozó emberek. Esetleg még a fürdő­szobát is takarítani kellene utánuk, mert gyengülő sze­mükkel nem látják, hol szük­séges alaposabban megsúrol-, ni a kádat. A hozzátartozók azonban az egyszerűbb megoldást választ­ják: az öregek lavórban is mosakodhatnak, hiszen annak idején úgyis ezt szokták meg. amikor még tanyán éltek. A szép kis portát és a föl­det eladták, amikor odaköl­töztek a gyerekeikhez, betár­sulva a nagy ház költségeibe„ Ma fájó szívvel emlegetik, hogy az új tulajdonos milyen virágzó gazdaságot teremtett az egykori birtokon. Igaz, nem nekik való már a kertművelés, az állattartás. Maguk is belátják, hogy úgy­sem győzték volna. Mit vár­tak vajon, mikor beköltöztek az egyre inkább városiasodó nagyközségbe? Maguk sem tudják pontosan megfogalmaz­ni, de másképpen képzelték az egészet. Lengyel Sándorné, a nagy­községi tanács ügyintézője 25 éve foglalkozik szociálpoliti­kával és igyekszik megtalálni azt a tényezőt, amivel vala­melyest mégis mérhető az idős szülők és a hozzátartozók kapcsolata. Ez lenne az anya­gi térítés, hogy mennyi pénzt adnak a koszt-kvártély fejé­ben. Kiderül, hogy erre megy el B. bácsinak csaknem az egész nyugdíja. Lengyel Sán­dorné nem ajánl a számukra megvásárolható házat, hiszen ez csak újabb gondokat je­lentene. Meddig bírják erővel az önállóságot? Mi lesz, ha egyikük megbetegszik? Nyolc­vanévesen már nagyon nehéz új életet kezdeni... Ám lenne lehetőség arra, hogy ellátást, gondozást kap­janak az idősek napközi ott­honában, kevesebb összegért, mint amennyit a hozzátarto­zóiknak fizetnék. Az intéz­mény szép. korszerű — mond­ja a tanácsi ügyintéző, aki pró­bál valami megoldást találni, de nyilvánvaló, hogy B.-ék mást szeretnének. Kitelik az esztendő Megköszönik a jóindulatot, és ígérik, hogy gondolkodnak majd az ajánlaton, azután el­köszönnek. Lengyel Sándorné arról beszél, hogy az utóbbi időben valahogy több gond van a gyerekeikkel együtt élő, idős szülőkkel, mint azelőtt. Hamar kitelik az esztendő, és B.-ék esete még a könnyebbek közé tartozik, hiszen ők sok más korukbélinél kevésbé szo­rulnak gondozásra. Az ablakból még jól látom az idős házaspárt, amint a ta­nácsháza előtti piactéren sé­tálgatnak. B. néni zöldségek között válogat, forgatja a fe­hér gyökeret, a sárgarépát és zellert is tesz mellé. Mégis visszapakolja az egész csoma­got. és kiválaszt, leméret há­rom szép almát. Most csak ennyi volt a be­vásárlás. Gá. J. F ekete János hatvanegy éves ko­ráig erős, egészséges ember volt. Nyugdíjba is csak azért ment el, felesége tiltakozása ellenére, hogy végre nyugodtan dolgozhasson kis telkén. Már az első nyáron meghí­zott, pedig hajnaltól estig szinte megállás nélkül dolgozott, hogy az elvadult földet megtisztítsa a vesze­delmesen burjánzó gyomoktól, első­sorban a taracktól, amiben a gyom­irtó is alig tett kárt. Felesége meg­enyhült, amikor látta a bőségesen termő ágyúsokat, de a vendégek előtt korholta férjét, hogy mások az ilyen kerti munkát a tisztességes állásuk mellett végzik el. És sorolta azokat a nyugdíjas ismerőseiket, akik a nyug­díjuk mellett munkát vállaltak a régi munkahelyükön. Fekete János nem csattant fel, csak mosolygott. Arra gondolt, majd beletörődik a felesége, ha bebizonyítja, hogy így még többet tesz a konyhaasztalra, mintha négy- vagy hatórás munkát vállalna s azzal lekötné magát majd egész napra. Kicsalta a telekre az első tava- szias napsütés. A fák metszésével, a kert ásásával hamar elkészült. A szép rendben sorakozó ágyások be­ültetésre vártak. A felesége ekkor még ritkán volt körötte. Akkor sem volt ott, amikor először érezte a szédülést, a hányingert. Bement a kalyibába, leült és várta, hogy el­múljon az először észlelt különös, furcsa érzés. De annak múltával sem állt fel, hanem megivott egy kupi­ca pálinkát és rágyújtott. Remegett a keze az izgalomtól. Ez volt az első csöngetés, gondolta. A szívére gya­nakodott, aztán a vérnyomására. Es­te elmondta a feleségének s jelezte, hogy orvoshoz megy. — Teremtő isten, hányszor szédül­tem én, de sohasem gondoltam ar­ra, hogy rögtön orvoshoz szaladjak. Még csak az kellett volna! — mond­ta a felesége ingerülten. M ár sajnálta a férfi, hogy a szé­dülése, hányingere miatt orvost emlegetett. Bezzeg, ha dolgoznál, mint más rendes ember, nem lenne időd a nyavalygásaidon töprengeni, ismételgette az asszony napokig. Me­nekült előle* ki a telekre. A magá­val vitt. ennivalót majdnem érintet­lenül vitte haza. Ha lenyelt egy-két falatot, rögtön hányinger környé­kezte. A kupica pálinka sem adott már erőt, biztatást a munkához. Im- mel-ámmal dolgozgatott, le-leült, hogy kipihenje magát, sütkérezett a napon és azt vette észre, mintha fehérebb lenne az arca, a keze is. És mintha örökké kábult lenne. Amikor először észlelte, hogy a nad­rág lóg rajta, a szíjat beljebb kell húzni, nyugtalan lett. Sipos János jutott eszébe, akivel a gépgyárban együtt dolgozott, amíg csak el nem vitték a mentők. Ott fogyott le, ott sorvadt el a műhelyben. Sohasem panaszkodott, nem fájt semmije, csak aszalódott, mint a szilva a for­ró kemencében. Két hónapig bírta szegény, aztán elvitték. Soha többet nem tért vissza a műhelybe. Halál­hírét az üzemi újságban olvasta. Otthon csak ült merengve, töp­rengve. Vendégek ritkán nyitották rájuk az ajtót, a gyerekei jó ha ha­vonta, kéthavonta szaladtak be hoz­zájuk az unokákkal. Felesége zsör- tölődéseit teljesen közömbösen hall­gatta és soha nem reagált, nem vi­tatkozott vele, mint korábban. Azzal sem törődött, hogy szidta, mert fél­napokat csak feküdt félig ébren, fé­lig álomba szenderülten. V áratlanul szaladt fel hozzájuk a fia, pénzért, mert építkezett és sürgősen szüksége lett néhány ezerre. — Ott van a fiókban — mondta Fekete János —, vegyél belőle amennyi kell. Annyi a tartalékunk. A fia háromezret zsebre vágott, a többit visszatette a dobozba. Leült az apja mellé, beszélgetni. Az anyjára várt, aki a piacra ment vásárolni. Nem akart úgy elmenni, hogy ne ta­lálkozzon vele. — Beteg apám, hogy olyan seszí- nű? Nem jár a telekre? — Nem is tudom — mondta Fe­kete János —, hogy beteg vagyok-e, mert nem fáj nekem semmim, csak szédülök, gyenge vagyok, étvágyam sincs, szüntelenül hányingert érzek. És fogyok, napról napra. A fia felugrott. Karjait a levegőbe lendítette. — Apám, az isten fáját, hát miért nem megy orvoshoz? — Gondoltam én arra is, dehát... Elhallgatott. Nem akart a fiának panaszkodni, hogy az anyja kinevet­te, amiért egy kis szédüléssel orvos­hoz rohanna. — Ez nem lehet tavaszi fáradtság — zökkent le a fia. — Nem ám. — Hozd be az üveget, igyál egy kis pálinkát. Szívesen iszom én is egy kupicával — mondta Fekete Já­nos. hogy más mederbe terelje a be­szélgetést. Koccintottak, ittak. A fia ekkor nézte meg jobban apja enyhén re­megő kezét. , — Apám, mutassa csak a kezét — kapott utána a fia. — Hiszen olyan fehér a bőre, mint a tej. Ebbe mint­ha nem lenne vér. C sapódott az ajtó, megjött az asz- szony a teli szatyrokkal. A fiú elészaladt, segített bevinni a kony­hába a szatyrokat. — Annyi bajom van mostanában ezzel a bevásárlással, mert apádnak egy idő óta semmi sem ízlik. Ezt is, azt is megkíván, de egy, két falatnál többet semmiből sem eszik. Hiába mondoih neki, hogy mozogjon, dol­gozzon többet. A sok heverészés ki­szívja lassan az erejét is. — Mama — mondta a fia komo­ran —, apát sürgősen orvoshoz kell vinni. — De hisz nem fáj semmije. — Szédül, fogy, hányinger gyöt- ri, étvágya nincs. És nézzen rá! Hogy várhattak eddig is? Az asszony néhány pillanatig duz­zogva ült, aztán megrántotta a vál­lát és azt mondta: — Én nem bánom, menjen or­voshoz, ha annyira akarja. A fia dühösen felugrott. — Rögtön jövök — mondta és el­rohant. Félóra múlva jött vissza az orvos­sal. — Nincs a bácsi szívének semmi baja — mondta a fiúnak, aki szívro­hamra. trombózisra gyanakodva vit­te magával az orvost. — Az eset azonban súlyosabb. Leukémia. Hol van itt telefon? — A szomszédban. A z orvos rohamkocsit kért. Né­hány perc múlva már ott is vijjogott a ház előtt. — Űristen — riadt meg az asz- szony — mentő? Minek, hiszen nem fáj semmije, csak egy kicsit szé­dül. Mit szólnak a házban.,. — Tessék abbahagyni — szólt rá határozottan az orvos. — És kérem készítsen a férjének pizsamát, törül­közőt, meg ami ilyenkor a kórházban kell. Félrehúzta a fiút. — ön a fia, ugye? Csak azt aka­rom mondani, hogy nincs sok re­mény a gyógyulásra. Fekete János fia csak nyeldesni tudott, s hangtalanul ismételgette magában: leukémia, leukémia. Az orvosnak igaza lett Hat hét múlva már el is temették a csontso- ványra lefogyott Fekete Jánost. Fe­lesége hangosan jajveszékelt: ki gon­dolta, ki gondolta! Bába Mihály: oCeuhémia

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom