Pest Megyei Hírlap, 1984. február (28. évfolyam, 26-50. szám)

1984-02-18 / 41. szám

1984. FEBRUÁR 18.. SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Iszlai Zoltán: Hódító hadjáratok K artvelológus vagyok — kezdte meséjét Moszvkában, a Rosszija szálloda északi szárnyának hetedik emeleti büféjében a szőke bajuszú kartvelológus. — Vagyis: régesrégi, grúz nyelvű szövegemlékekből pró­bálom kihüvelyezni az esetleges ma­gyar vonatkozású célzásokat. Na már­most, ez igen nehéz, de hagyjuk. In­kább az én egykori nagy hódításom­ról szeretnék Magácskának beszélni, ha megengedi. És ha már a jó szom­szédság ebben a hatalmas hotelban egymás mellé vetett bennünket. A kartvelológussal úgy ismerked­tem össze, hogy a Tbilisziből Moszk­vába tartó belföldi repülőjáraton kissé rosszul lett. A zöld színű ször­pöt kínáló léginénivel együtt mi tá­mogattuk háromszor végig a mosdó felé, ahonnét mindháromszor kissé sápadtan került elő. — Körülbelül huszonnégy éves voltam akkor — folytatta a most is meghatóan sápadt, grúz nyelvemlék­kutató. — Szeptemberben fölvettek az egyetemi könyvtárba, ahol gya­korlóéves kutatóként dolgoztam, egy valószínűtlenül karcsú, elképesztően csinos és feltűnően -jó alakú munka­társnővel. Én akkar minden voltam, csak gyakorlott nőcsábász nem. De azt a lányt a gyönyörű melle, s a szelíd pillantása miatt egyszerűen lehetetlen volt nem tudomásul ven­nem. De mert ő a vadászó Dianához hasonlított, én azonban semmiképp se voltam Adonisz. közelebbi barát- kozásunk érdekében egyelőre egy olyan kolléga szerepét vállaltam magamra, aki segítőkész és tartóz­kodó, visszafogott és kutatásokba merül. Általában olyan kedves tu­dósjelölt, aki szerelmi szempontból fiatal kora ellenére ártalmatlan. Elhatároztam, hogy nem fogom nyomasztani jelenlétemmel, sőt nem kísérlek meg ellene jó magyar szo­kás szerint huszáros lerohanást sem, hogy ellenállását megtörve a várát bevegyem. A tündéri lány a maga részéről hamar belenyugodott abba, hogy engem nem sorolhat se a szem- telenkedők, sem az alázatos ácsin­gózók és nyálcsurgatók közé, akik ahogy megpillantják őt, rögtön olyan érzelmesek lesznek, mint a nedvesszemű kutyák. Kimondatlanul barátok lettünk, s ez abból is látszott, hogy viselkedé­sem élesen különbözött összes többi hódítójáétól, ö ezt a különlegességet nemsokára hálás köszönetekkel, gyöngéd találkozásokkal, bársonyos visszanézésekkel, végül olykor köny- nyed kézsimogatással viszonozta, ha munka közben mégis össze-össze- akadtunk a könyvtár szeszélyes sar­kokat képező katalógusszekrényei, meg a lépéseink nyomán acélosan pengő padlóid könyvraktár végtelen polcsorai között. Talán mondanom se kell. hogv át­szabott köpenykéjében könyvraktá­ros lett a drága. Addig is. amíg a fővárosi filmnél vagy a reklámipar­ban föl nem fedezi valaki. Második lépésem az édes jelen­ség lassú, de tervszerű bekerítésére Bede Anna: Ködös tájakon Állok szélén a pirkadatnak. E völgy torkából jajszó árad. Nem kellünk a gőgös Nyugatnak Már visszalöknek Ázsiának. Eltet kelő nap tiszta fénye. Én így maradtam meg magyarnak. Vagyok sámánok húga, nénje, de nem úgy, hogy odazavarnak. Jó nékem, jó Nyugat varázsa, közlegénység vesztes csatákon, tüzes virágok hervadása, és az idegbaj s ez a mákony, ez kell, e köd-szálldosta táj itt, nem Napkelet vad fényessége. Odavaló álom ha csábít, visszagondolom a mesékbe. természetesen az lett volna, hogy a büfében vagy a dohányzó folyosón, ahová újabban mindketten gyakrab­ban járogattunk, meghívjam egy es­ti randevúra. Színházba, esetleg va­csorázni vittem volna, később meg­látnám, gondoltam, hogy mi lesz; lesz ami lesz. Attól tartottam azon­ban, hogy könnyedén visszautasítja futólagosnak minősíthető ajánlato­mat. Hódító hadjáratom második pontjaként ezért még azon a télen említést tettem neki egy igen szoros régi kapcsolatomról, amely sajnos megakadályozza, hogy valamelyik este eltölthessek vele akár csak egy röpke órácskát is. T e a hűség és megbízhatóság min­taképe lehetsz, mondotta só­hajtva szemembe a szurokhajú lány. miután egy könyvtári névnapon koc­cintva összetegeződtünk. Szeretném megismerni azt a boldog nőt, akihez ilyen szoros szálak fűznek. Kénytelen voltam megkérni bá­tyám roppant jó humorú feleségét, aki nálam jóval idősebb, de borzasz­tóan érdekes, feltűnő asszony volt, hogy jöjjön már be egyszer kávét inni a büfénkbe, hadd mutassam meg titokban a világítóan fehér bő­rű lánynak, mint hosszan tartó sze­relmi kapcsolatomat. Sógornőm elő­ször alaposan legorombított. Ordíta­ni kezdett velem, hogy miiven kis lehetetlen alamuszi vagyok, de az­tán vállat vont. és Párizsban vett angolos tavaszi kosztümiében meglá­togatott. Maidnem a derekáig érő. puha haját is megmosta, leeresztet­te. Ügy, hogy. bár életkorát teliesen le nem tagadhatta, hódításom kisze­melt tárgyára, aki mégiscsak tizen­kilenc éves és pályakezdő volt. igen meggyőző hatást gyakorolt a nagyvi­lági megjelenésű asszony. — No, most — folytatta elbeszé­lését a kartvelológus a Rosszija szál­ló hetedik emeleti büféjében, vé­kony falú vizespoharát harmadszor is egészségünkre ürítve és kipirultan —-. képzelheti kedves asszonyom, hogy alakult viszonyunk a tenger­kék szemű fekete lánnyal, ö külön­ben. úgy hallottam, elég sűrűn vál­togatta szeretőit, hisz minél hama­rabb be akart kerülni a reklám­vagy filmszakmába. Egyszer még háromgyerekes turista igazgatóhe­lyettesünket sem utasította vissza. Cserébe kiülhetett nagy forgalmú folyóirattárunk kölcsönzőpultjához. Itt sokkal nagyobb közönségnek mu­tathatta magát derékon felül, ész­bontó selyemblúzaiban, mint mond­juk a raktárban, hol a hozzám ha­sonló, de sokkal idősebb kutatókon kívül csak hosszú hajú, raktárosfiúk­kal találkozhatott, akik ismerkedésü­ket minden esetben azzal kezdték, hogy belemarkoltak. Az álmodozó szemű, hollóhalú lány, tekintettel közeli barátságunk­ra. kezem vezetve többször meg is mutatta az elhagyott reggeli folyo­són, hogy hol, hosvan fosták meg a hippigyerekek. Sőt, selyemblúzát egy újabb közös pezsgőzés után a dohányzó sarkában merészen és in- cselkedően kigombolva megkérdez­te: szerintem miért biztatja szinte minden férfit hasonló mozdulatokra az ő melle, aminek sem a formájá­ról. sem a méretéről nem tehet sen­ki se, igaz? — Ezek után megértettem — foly­tatta kezemet megcsókolva a kart­velológus —, ha nem is vagyok Ado­nisz, filmrendező vagy reklámszak­ember, tervem szerint máris annyira bizalmas viszonyba keveredtünk, hogy egyetlen szavamba kerül, és meghívhatom a boldog, barátságun­kat megpecsételő találkára. Inkább kényszerűségből, mint tudatosan, mégis halogattam ajánlatomat. Bá­tyámék július eleje helyett csak augusztus közepén mentek nyári sza­badságra, s egy ilyen különleges szépséget, mint ez a tűző napsütés­ben is elefántcsontfehér bőrű lány, mégsem akartam holmi albérletben, időközben barnára sült. s a rendsze­res súlyzózástól egyre erősebb ka­romba szorítani. A z ajka fölött alig látható pillé­ket viselő Tamara egyszerre kivett, kétheti szabadságunk után borzasztó szomorúan érkezett vissza balatoni vitorlázásából, ahonnan egyébként három képeslapot küldött nekem, mindháromszor kiegészítve ugyanazzal az erőteljes férfialáírás­sal. Sógornőmék szintén készültek spa­nyol körútjukra, s én már alig vár­tam a napot, hogy a bánattól csak még virágzóbb lányt felcsalhassam a gondjaimra bízott lakásba. A kartvelológus csuklómat csó­kolgatta. En elhatároztam, hogy miért ne. Előbb azonban ismét pezs­gőt kortyintottunk az öblös poharak­ból. 0 pedig mindkét kezem, való­ban erős markába fogva fejezte be történetét. Attól sem zavartatta ma­gát, hogy a szállóvendégek közül, „magyaros nemtörődömséggel” már csak mi üldögéltünk, térdünk ösz- szeértetve, a félhomályos büfében. — Augusztus tizenegyedikén azzal lepett meg Tamara, hogy ö hívott fel elvált édesanyja budai házacská­jába. A régi villa a Tövis utcában volt. Valósággal elborította a vad- szőlő és a másodszor virágzó, tűzpi­ros futórózsa. Gyöngéden nyomtam ujjamat a kapucsengő gombjára. So­káig vártam a délutáni árnyékok között a bogárzümmögésben, míg fent az elsó emeleten kinyílt egy vadszőlővel futtatott ablak, és ki­szólt rajta, gyerekesen rekedt hang­ján, Tamara. Megjelent a kerti úton. Mögötte egy hatalmas, sötétbarna macska. Hátulról tűzött rájuk a nap, a fakó- piros pókhálóruhán tisztán áttetszett tökéletes alakja. Hosszan megcsókoltuk egymást a kapuban, s mögöttünk a furcsa macskával, karonfogva mentünk a házba. Megittuk a finom hideg teát, az ajándékba hozott vörös Cinzanó- hoz Tamara régimódi metszett poha­rakat hozott be. Koccintottunk, me­leg volt, gyöngéden kigombolta az ingem, a hátam mögé kemény pár­nákat dugott, fejét az ölembe tette. Simogattam a haját, a nyakát, morzsoltam a fülét, ő a szemét be­hunyta, s kezemet — időnként — dobogó mellére szorította. Beszélni kezdett. Részletesen elmondta, hogy hitegette egy hosszú éven át az a rendező, kivel futó kalandjai és ba­rátságunk hónapjai alatt mindig is járt, s akinek aláírását ott láttam a nekem küldött levelezőlapokon. Sirt, arcát fuldokolva a mellemre tapasztotta, szorongatta a nyakamat, könnyei átnedvesítették a hajam, le­peregtek a mellemre. Kiderült, hogy búcsúzni hívott. Felhagy az álmodo­zással, mondta, visszamegy a vidé­ki színházba, ahol kórustag volt, és megint próbálkozik a felvételivel a színművészeti főiskolára. Előbb azon­ban le kellene érettségiznie, és ezt Pesten, albérletben végigcsinálni nem tudja. M egittuk az összes Cinzanót, ve­lem is újból feíidéztette állító­lagos kapcsolatom történetét, aztán megmosta az arcát, és arra kért. hogy hívjak taxit, kísérjem az állo­másra. — Tudja, miért lettem kartveloló­gus? — kérdezte a kartvelológus az utolsó pohár pezsgőt poharainkba csurgatva. — Azért, mert ezt a lányt, akiből nem tudom, mi lett, ugyan­úgy hívták, mint a grúzok leghíre­sebb királynőjét. Külön-külön mentünk le a hátsó lépcsőn a hatodikra, ahol mindket­ten laktunk. Elkértük kulcsainkat az ügyeletes naposnőtől. Megállapod­tunk, hogy a kartvelológus nyitva hagyja az ajtaját. Lezuhanyoztam, felkaptam köntösömet, és besurran­tam a szobába. A kartvelológus ru­hástul feküdt az ágyán. Aludt, pár­náját arcához szorította. Megnéztem magam a tükörben, eloltottam a vil­lanyt, bekattantottam az ajtaját. A hatalmas termetű gyezsurnaja barátságosan kívánt jó éjszakát, és tovább kötögetett, nagyokat ásítva. Harmat Béla: Szédülés évgyűrűi állkapocs kalodában nyár-szomja lázad jajtalan gonddal ostromlott homloka mögött megbabonázott bölcsesség barangol szédülés végtelen évgyűrűi hurokként fodrozódnak a pirkadatban farsangban nevelt szemöldöke még álmatlanságban fürdőzik menedéke minden évforduló minden szertelen vigadozás vijjogása dércsípte torokból indul az útra Apokalipszis Nagy László grafikája Deák Mór: Ne legyen többé Volt, volt. Többé már nem lehet. Eltéved, akit a múltba vezérek S a feltörhetetlen éjszakába vetett csillag a szarkák konca. Volt, ha volt. Többé már nem lehet. A megtanult mosolyok felégetik az arcot. Elhízott álmaid körbcállnak, s bámulják fogatlanul a szádat. Talán volt — többé nem lehet. Hazudd, hogy minden a tied! A holnapi hó tegnap elolvadt: hazudd azt, hogy te elhiszed! Csak öklöd ne forduljon magadra! Csak ne vérezzen soha a szemed ... S rohanj az utcán szirénázva, hogy nem volt és többé nem lehet! Mester Attila: Látjátok feleim? Előttem a földön egy halott veréb. Csak veréb, de úgy tartja két. nem­rég még vidáman ugrabugráló lábát, halálos görcsbe szorítva, hogy meg kell állnom egy percre fölötte. Lég­puskával lőtte meg valaki, s ott hagyta az erdei futópálya szélén. Látszik begyén a kis piros folt. ahol a golyó bement. Kisfiam is áll szót­lanul. nem meri fölvenni, nem mer lehajolna érte. Valentin Ágnes: Csend Csend van körülöttem. Fáradt vagyok. Nézem a kertet, a szíved és kezed nyoma mindenütt. Beszélek hozzád — ugye igyekeztem ma is úgy tenni, ahogy mondanád, Válasz nincs, csak az esti szél simogatja fáradt testem. Lefekszem és nézem az üres heverőt mellettem, az itt hagyott hamutartót, öngyújtót — és vádolom az életet! „Bizony, por és hamu vagyunk” — gondolom, ahogy zuhanás közben széttárt szárnyait nézem, és azokra a verebekre gondolok, akik. alighogy megvirrad, éktelen csiripeléssei ver­nek fel legszebb álmomból, mert afö- lé az ablak fölé építették fészkü­ket. amelyiket nyitva szoktuk hagyni éjszakára. Ronda verebek — mond­tam már nemegyszer, meg a fész­kes fenét is szoktam emlegetni ilyen­kor hajnaltájt. ágyamban forgolód­va. És most mégis csak állok itt, e verébholttest fölött, mert az a folt. az a pirosló folt a hanyatt zuhant madár mellén nem természetes dolog. Körben zöld leveleket hajtanak a bokrok, fű nő, bogár dönög, bolyhos vattacsomókat virágzik a nyárfa, itt néhány négyzetcentiméteres körzet­ben a halál ütött tanyát, az oktalan és értelmetlen halál. A magam halálára gondolok (kis­fiam már húzza a kezem, menjünk, otthon az anyu cseresznyét mos, és este a kockás fülű nyúl lesz a tévé­ben),.vajon hol megy majd be a go­lyó, és milyen fontosabb szervet ér? Szárnyaim hogy feküsznek majd a porban? Ki áll majd meg fölöttem egy pillanatra — tréningruhában, kocogás közben — ezen a nagy, nagy futópályán, ahol nem lehet elmef- lőzni a célt. „Látjátok, feleim, mik vagyunk?” Vajon gondolnak erre a légpuská­sok is?

Next

/
Oldalképek
Tartalom