Pest Megyei Hírlap, 1984. február (28. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-18 / 41. szám
1984. FEBRUÁR 18.. SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Iszlai Zoltán: Hódító hadjáratok K artvelológus vagyok — kezdte meséjét Moszvkában, a Rosszija szálloda északi szárnyának hetedik emeleti büféjében a szőke bajuszú kartvelológus. — Vagyis: régesrégi, grúz nyelvű szövegemlékekből próbálom kihüvelyezni az esetleges magyar vonatkozású célzásokat. Na mármost, ez igen nehéz, de hagyjuk. Inkább az én egykori nagy hódításomról szeretnék Magácskának beszélni, ha megengedi. És ha már a jó szomszédság ebben a hatalmas hotelban egymás mellé vetett bennünket. A kartvelológussal úgy ismerkedtem össze, hogy a Tbilisziből Moszkvába tartó belföldi repülőjáraton kissé rosszul lett. A zöld színű szörpöt kínáló léginénivel együtt mi támogattuk háromszor végig a mosdó felé, ahonnét mindháromszor kissé sápadtan került elő. — Körülbelül huszonnégy éves voltam akkor — folytatta a most is meghatóan sápadt, grúz nyelvemlékkutató. — Szeptemberben fölvettek az egyetemi könyvtárba, ahol gyakorlóéves kutatóként dolgoztam, egy valószínűtlenül karcsú, elképesztően csinos és feltűnően -jó alakú munkatársnővel. Én akkar minden voltam, csak gyakorlott nőcsábász nem. De azt a lányt a gyönyörű melle, s a szelíd pillantása miatt egyszerűen lehetetlen volt nem tudomásul vennem. De mert ő a vadászó Dianához hasonlított, én azonban semmiképp se voltam Adonisz. közelebbi barát- kozásunk érdekében egyelőre egy olyan kolléga szerepét vállaltam magamra, aki segítőkész és tartózkodó, visszafogott és kutatásokba merül. Általában olyan kedves tudósjelölt, aki szerelmi szempontból fiatal kora ellenére ártalmatlan. Elhatároztam, hogy nem fogom nyomasztani jelenlétemmel, sőt nem kísérlek meg ellene jó magyar szokás szerint huszáros lerohanást sem, hogy ellenállását megtörve a várát bevegyem. A tündéri lány a maga részéről hamar belenyugodott abba, hogy engem nem sorolhat se a szem- telenkedők, sem az alázatos ácsingózók és nyálcsurgatók közé, akik ahogy megpillantják őt, rögtön olyan érzelmesek lesznek, mint a nedvesszemű kutyák. Kimondatlanul barátok lettünk, s ez abból is látszott, hogy viselkedésem élesen különbözött összes többi hódítójáétól, ö ezt a különlegességet nemsokára hálás köszönetekkel, gyöngéd találkozásokkal, bársonyos visszanézésekkel, végül olykor köny- nyed kézsimogatással viszonozta, ha munka közben mégis össze-össze- akadtunk a könyvtár szeszélyes sarkokat képező katalógusszekrényei, meg a lépéseink nyomán acélosan pengő padlóid könyvraktár végtelen polcsorai között. Talán mondanom se kell. hogv átszabott köpenykéjében könyvraktáros lett a drága. Addig is. amíg a fővárosi filmnél vagy a reklámiparban föl nem fedezi valaki. Második lépésem az édes jelenség lassú, de tervszerű bekerítésére Bede Anna: Ködös tájakon Állok szélén a pirkadatnak. E völgy torkából jajszó árad. Nem kellünk a gőgös Nyugatnak Már visszalöknek Ázsiának. Eltet kelő nap tiszta fénye. Én így maradtam meg magyarnak. Vagyok sámánok húga, nénje, de nem úgy, hogy odazavarnak. Jó nékem, jó Nyugat varázsa, közlegénység vesztes csatákon, tüzes virágok hervadása, és az idegbaj s ez a mákony, ez kell, e köd-szálldosta táj itt, nem Napkelet vad fényessége. Odavaló álom ha csábít, visszagondolom a mesékbe. természetesen az lett volna, hogy a büfében vagy a dohányzó folyosón, ahová újabban mindketten gyakrabban járogattunk, meghívjam egy esti randevúra. Színházba, esetleg vacsorázni vittem volna, később meglátnám, gondoltam, hogy mi lesz; lesz ami lesz. Attól tartottam azonban, hogy könnyedén visszautasítja futólagosnak minősíthető ajánlatomat. Hódító hadjáratom második pontjaként ezért még azon a télen említést tettem neki egy igen szoros régi kapcsolatomról, amely sajnos megakadályozza, hogy valamelyik este eltölthessek vele akár csak egy röpke órácskát is. T e a hűség és megbízhatóság mintaképe lehetsz, mondotta sóhajtva szemembe a szurokhajú lány. miután egy könyvtári névnapon koccintva összetegeződtünk. Szeretném megismerni azt a boldog nőt, akihez ilyen szoros szálak fűznek. Kénytelen voltam megkérni bátyám roppant jó humorú feleségét, aki nálam jóval idősebb, de borzasztóan érdekes, feltűnő asszony volt, hogy jöjjön már be egyszer kávét inni a büfénkbe, hadd mutassam meg titokban a világítóan fehér bőrű lánynak, mint hosszan tartó szerelmi kapcsolatomat. Sógornőm először alaposan legorombított. Ordítani kezdett velem, hogy miiven kis lehetetlen alamuszi vagyok, de aztán vállat vont. és Párizsban vett angolos tavaszi kosztümiében meglátogatott. Maidnem a derekáig érő. puha haját is megmosta, leeresztette. Ügy, hogy. bár életkorát teliesen le nem tagadhatta, hódításom kiszemelt tárgyára, aki mégiscsak tizenkilenc éves és pályakezdő volt. igen meggyőző hatást gyakorolt a nagyvilági megjelenésű asszony. — No, most — folytatta elbeszélését a kartvelológus a Rosszija szálló hetedik emeleti büféjében, vékony falú vizespoharát harmadszor is egészségünkre ürítve és kipirultan —-. képzelheti kedves asszonyom, hogy alakult viszonyunk a tengerkék szemű fekete lánnyal, ö különben. úgy hallottam, elég sűrűn váltogatta szeretőit, hisz minél hamarabb be akart kerülni a reklámvagy filmszakmába. Egyszer még háromgyerekes turista igazgatóhelyettesünket sem utasította vissza. Cserébe kiülhetett nagy forgalmú folyóirattárunk kölcsönzőpultjához. Itt sokkal nagyobb közönségnek mutathatta magát derékon felül, észbontó selyemblúzaiban, mint mondjuk a raktárban, hol a hozzám hasonló, de sokkal idősebb kutatókon kívül csak hosszú hajú, raktárosfiúkkal találkozhatott, akik ismerkedésüket minden esetben azzal kezdték, hogy belemarkoltak. Az álmodozó szemű, hollóhalú lány, tekintettel közeli barátságunkra. kezem vezetve többször meg is mutatta az elhagyott reggeli folyosón, hogy hol, hosvan fosták meg a hippigyerekek. Sőt, selyemblúzát egy újabb közös pezsgőzés után a dohányzó sarkában merészen és in- cselkedően kigombolva megkérdezte: szerintem miért biztatja szinte minden férfit hasonló mozdulatokra az ő melle, aminek sem a formájáról. sem a méretéről nem tehet senki se, igaz? — Ezek után megértettem — folytatta kezemet megcsókolva a kartvelológus —, ha nem is vagyok Adonisz, filmrendező vagy reklámszakember, tervem szerint máris annyira bizalmas viszonyba keveredtünk, hogy egyetlen szavamba kerül, és meghívhatom a boldog, barátságunkat megpecsételő találkára. Inkább kényszerűségből, mint tudatosan, mégis halogattam ajánlatomat. Bátyámék július eleje helyett csak augusztus közepén mentek nyári szabadságra, s egy ilyen különleges szépséget, mint ez a tűző napsütésben is elefántcsontfehér bőrű lány, mégsem akartam holmi albérletben, időközben barnára sült. s a rendszeres súlyzózástól egyre erősebb karomba szorítani. A z ajka fölött alig látható pilléket viselő Tamara egyszerre kivett, kétheti szabadságunk után borzasztó szomorúan érkezett vissza balatoni vitorlázásából, ahonnan egyébként három képeslapot küldött nekem, mindháromszor kiegészítve ugyanazzal az erőteljes férfialáírással. Sógornőmék szintén készültek spanyol körútjukra, s én már alig vártam a napot, hogy a bánattól csak még virágzóbb lányt felcsalhassam a gondjaimra bízott lakásba. A kartvelológus csuklómat csókolgatta. En elhatároztam, hogy miért ne. Előbb azonban ismét pezsgőt kortyintottunk az öblös poharakból. 0 pedig mindkét kezem, valóban erős markába fogva fejezte be történetét. Attól sem zavartatta magát, hogy a szállóvendégek közül, „magyaros nemtörődömséggel” már csak mi üldögéltünk, térdünk ösz- szeértetve, a félhomályos büfében. — Augusztus tizenegyedikén azzal lepett meg Tamara, hogy ö hívott fel elvált édesanyja budai házacskájába. A régi villa a Tövis utcában volt. Valósággal elborította a vad- szőlő és a másodszor virágzó, tűzpiros futórózsa. Gyöngéden nyomtam ujjamat a kapucsengő gombjára. Sokáig vártam a délutáni árnyékok között a bogárzümmögésben, míg fent az elsó emeleten kinyílt egy vadszőlővel futtatott ablak, és kiszólt rajta, gyerekesen rekedt hangján, Tamara. Megjelent a kerti úton. Mögötte egy hatalmas, sötétbarna macska. Hátulról tűzött rájuk a nap, a fakó- piros pókhálóruhán tisztán áttetszett tökéletes alakja. Hosszan megcsókoltuk egymást a kapuban, s mögöttünk a furcsa macskával, karonfogva mentünk a házba. Megittuk a finom hideg teát, az ajándékba hozott vörös Cinzanó- hoz Tamara régimódi metszett poharakat hozott be. Koccintottunk, meleg volt, gyöngéden kigombolta az ingem, a hátam mögé kemény párnákat dugott, fejét az ölembe tette. Simogattam a haját, a nyakát, morzsoltam a fülét, ő a szemét behunyta, s kezemet — időnként — dobogó mellére szorította. Beszélni kezdett. Részletesen elmondta, hogy hitegette egy hosszú éven át az a rendező, kivel futó kalandjai és barátságunk hónapjai alatt mindig is járt, s akinek aláírását ott láttam a nekem küldött levelezőlapokon. Sirt, arcát fuldokolva a mellemre tapasztotta, szorongatta a nyakamat, könnyei átnedvesítették a hajam, leperegtek a mellemre. Kiderült, hogy búcsúzni hívott. Felhagy az álmodozással, mondta, visszamegy a vidéki színházba, ahol kórustag volt, és megint próbálkozik a felvételivel a színművészeti főiskolára. Előbb azonban le kellene érettségiznie, és ezt Pesten, albérletben végigcsinálni nem tudja. M egittuk az összes Cinzanót, velem is újból feíidéztette állítólagos kapcsolatom történetét, aztán megmosta az arcát, és arra kért. hogy hívjak taxit, kísérjem az állomásra. — Tudja, miért lettem kartvelológus? — kérdezte a kartvelológus az utolsó pohár pezsgőt poharainkba csurgatva. — Azért, mert ezt a lányt, akiből nem tudom, mi lett, ugyanúgy hívták, mint a grúzok leghíresebb királynőjét. Külön-külön mentünk le a hátsó lépcsőn a hatodikra, ahol mindketten laktunk. Elkértük kulcsainkat az ügyeletes naposnőtől. Megállapodtunk, hogy a kartvelológus nyitva hagyja az ajtaját. Lezuhanyoztam, felkaptam köntösömet, és besurrantam a szobába. A kartvelológus ruhástul feküdt az ágyán. Aludt, párnáját arcához szorította. Megnéztem magam a tükörben, eloltottam a villanyt, bekattantottam az ajtaját. A hatalmas termetű gyezsurnaja barátságosan kívánt jó éjszakát, és tovább kötögetett, nagyokat ásítva. Harmat Béla: Szédülés évgyűrűi állkapocs kalodában nyár-szomja lázad jajtalan gonddal ostromlott homloka mögött megbabonázott bölcsesség barangol szédülés végtelen évgyűrűi hurokként fodrozódnak a pirkadatban farsangban nevelt szemöldöke még álmatlanságban fürdőzik menedéke minden évforduló minden szertelen vigadozás vijjogása dércsípte torokból indul az útra Apokalipszis Nagy László grafikája Deák Mór: Ne legyen többé Volt, volt. Többé már nem lehet. Eltéved, akit a múltba vezérek S a feltörhetetlen éjszakába vetett csillag a szarkák konca. Volt, ha volt. Többé már nem lehet. A megtanult mosolyok felégetik az arcot. Elhízott álmaid körbcállnak, s bámulják fogatlanul a szádat. Talán volt — többé nem lehet. Hazudd, hogy minden a tied! A holnapi hó tegnap elolvadt: hazudd azt, hogy te elhiszed! Csak öklöd ne forduljon magadra! Csak ne vérezzen soha a szemed ... S rohanj az utcán szirénázva, hogy nem volt és többé nem lehet! Mester Attila: Látjátok feleim? Előttem a földön egy halott veréb. Csak veréb, de úgy tartja két. nemrég még vidáman ugrabugráló lábát, halálos görcsbe szorítva, hogy meg kell állnom egy percre fölötte. Légpuskával lőtte meg valaki, s ott hagyta az erdei futópálya szélén. Látszik begyén a kis piros folt. ahol a golyó bement. Kisfiam is áll szótlanul. nem meri fölvenni, nem mer lehajolna érte. Valentin Ágnes: Csend Csend van körülöttem. Fáradt vagyok. Nézem a kertet, a szíved és kezed nyoma mindenütt. Beszélek hozzád — ugye igyekeztem ma is úgy tenni, ahogy mondanád, Válasz nincs, csak az esti szél simogatja fáradt testem. Lefekszem és nézem az üres heverőt mellettem, az itt hagyott hamutartót, öngyújtót — és vádolom az életet! „Bizony, por és hamu vagyunk” — gondolom, ahogy zuhanás közben széttárt szárnyait nézem, és azokra a verebekre gondolok, akik. alighogy megvirrad, éktelen csiripeléssei vernek fel legszebb álmomból, mert afö- lé az ablak fölé építették fészküket. amelyiket nyitva szoktuk hagyni éjszakára. Ronda verebek — mondtam már nemegyszer, meg a fészkes fenét is szoktam emlegetni ilyenkor hajnaltájt. ágyamban forgolódva. És most mégis csak állok itt, e verébholttest fölött, mert az a folt. az a pirosló folt a hanyatt zuhant madár mellén nem természetes dolog. Körben zöld leveleket hajtanak a bokrok, fű nő, bogár dönög, bolyhos vattacsomókat virágzik a nyárfa, itt néhány négyzetcentiméteres körzetben a halál ütött tanyát, az oktalan és értelmetlen halál. A magam halálára gondolok (kisfiam már húzza a kezem, menjünk, otthon az anyu cseresznyét mos, és este a kockás fülű nyúl lesz a tévében),.vajon hol megy majd be a golyó, és milyen fontosabb szervet ér? Szárnyaim hogy feküsznek majd a porban? Ki áll majd meg fölöttem egy pillanatra — tréningruhában, kocogás közben — ezen a nagy, nagy futópályán, ahol nem lehet elmef- lőzni a célt. „Látjátok, feleim, mik vagyunk?” Vajon gondolnak erre a légpuskások is?