Pest Megyei Hírlap, 1984. január (28. évfolyam, 1-25. szám)

1984-01-07 / 5. szám

198«. JANUÁR 7., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 7 Még mindig alacsony a társadalmi presztízse Mennyit teres és hogyan él? Semmilyen mélységű jövedelme- zés nem feledtetheti azonban az életszínvonal egyéb összetevőit, a fogyasztásét, a lakáshelyzetét, az infrastrukturális ellátottságét... A 25 éven aluli pályakezdő tsz- vezetők háromnegyed része a szülei­nél, illetve kisebb hányaduk albér­letben, munkásszállón lakik. A 25 éven felülieknél azonban ugrássze­rűen megnő a szolgálati lakással rendelkezők aránya, és egyre többen rendelkeznek saját családi házzal is. Nem akaródzik menni Közismert, hogy a tsz-ekben a kö­zös eredmény és a személyes érde­keltség szoros, közvetlen kapcsolat­Mennyit keres és hogyan él az agrárértelmiség? Az elmúlt években több vizsgálat igyekezett választ keresni a kérdésre, jelezve a téma iránt megnyilvánulér érdeklődést. A foko­zott kíváncsiság érthető. A Gödöllői Agrártudományi Egyetem Ta­nárképző Intézetének felmérése szerint ugyanis, annak ellenére, hogy a 34-35 éves agrármérnökök magasabb havi jövedelmet, be­osztást tudnak elérni, mint a népgazdaság más ágaiban dolgozó, hozzájuk hasonló korú diplomás fiatalemberek, az agrárértelmiség társadalmi presztízse még ma is viszonylag alacsony. A közvéle­mény szemében az orvos, a jogász vagy a középiskolai tanár még ma is rangosabb, mint az agronómus. S mégis — ez egy újabb el­lentmondás! — már évek óta többszörös túljelentkezés tapasztal­ható az agráregyetemeken, s hovatovább több városi származású fiatalt vonz ez a pálya, mint falusit. Vajon mi rejlik emögött, milyen körülmények között él és dol­gozik az agrárértelmiség? A több pénz mögött Még ha a falusi élet, a mezőgaz­dasági munka körülményei az el­múlt években mérhetően fejlődtek is, a mezőgazdasági termelésben pá­lyát kezdők, vagy a pálya kezdeti szakaszán tartók életkörülményei el­térnek az országos átlagtól. Lugossy Györgyinek, az Agrárgazdasági Ku­tató Intézet munkatársának vizsgála­tai szerint például az országos 67 százalékos aránnyal szemben, az azonos korú fiatal termelőszövetke­zeti vezetők 99 százaléka házas. Eb­ben nagy szerepet játszik az is, hogy a kisebb .településeken úgyszólván lehetetlen — szaknyelven szólva — a nem formalizált kapcsolatokat fenntartani. A statisztikai adatok szerint a pályakezdő agrárdiplomásoknak 3-4 ezer, az átlagos agrármérnököknek pedig 9-10 ezer forint a havi jöve­delme. Ehhez járul még a tsz-ekben a prémium, a nyereségrészesedés és persze a háztáji gazdaság hozadéka is. Kétségtelen, hogy mindez észre­vehetően magasabb juttatás, mint amennyit a népgazdaság más terüle­tein dolgozó értelmiségiek el tudnak érni. Az átlagosnál nagyobb jövede­lem mérlegelésénél azonban figye­lembe kell venni, hogy a mezőgaz­dáság olyan üzem, amelynek az ég­bolt a teteje. Vagyis az átlagosnál rosszabbak a munkafeltételek, hosz- szabb a munkaidő és így tovább. A falun élő agrárértelmiség jöve­delmének az átlagosnál kisebb há­nyadát költi szolgáltatásokra, a vá­rosiaknál kevesebbet ad ki kulturá­lis célokra és az alaovető higiéniai igényeket meghaladó vásárlásokra. Ennek legfőbb oka: a keresett áru­cikk a legtöbbször nem kapható a lakóhelyén. Mennyit ad a háztáji A termelőszövetkezeti fiatal veze­tők anyagi helyzetét az Agrárgaz­dasági Kutató Intézet a házastársi keresetek felmérésével pontosította. A 30 éven aluli vezetők házastársai­nak jövedelme — akik jobbára egy­szerű irodai dolgozók — 1500-3000 forint között mozog. A házastársi jövedelem mellett a termelőszövetkezeti vezetők jövedel­mét a háztájiból eredő mellékjöve­delem egészíti ki. A háztáji gazda­ságból származó bevétel egy esz­tendőben a vezetők többségénél minden korcsoportban 10 ezer forint alatt marad, vagyis hasonló mértékű a népgazdaság más területein dolgo­zók mellékjövedelméhez. ban van egymással. Ezért — mint ahogy Lehoczki Mihály, a TOT fő­titkárhelyettese egy interjúban ki­fejtette — minden a termelést nö­velő vagy azt gazdaságosabbá vál­toztató eljárás tárt kapukat talál. Mi több, a tanultakhoz, vagy lehe­tőségekhez képest elmaradó terme­lési színvonal emelése kimondva-ki- mondatlanul az agrárértelmiség kötelessége. És ez nem szólam! Ha nagyobb a termés, nagyobb a fize­tés. Persze ugyanilyen gyorsan el lehet veszíteni a prémiumot is. Egy- egy fejlesztési elképzelés elfogadta­tása, a végrehajtásra való mozgósí­tás az, amit az agrárértelmiség ön­megvalósításának nevezhet. Persze az agrárértelmiség már nem egyenlő az agrármérnökkel. Az ötödik ötéves terv időszakában éven­te csaknem kétezer agrármérnököt avattak. Nem is annyira belőlük van sok, mint inkább az agrárterületen dolgozó egyéb értelmiségből kevés. Például sok középvégzettségű irá* nyitóra lenne szükség, nem beszélve az olyan hiányszakmákról, mint az energetika, az áruforgalmazás, az élelmiszer-feldolgozás, stb. Nem ar­ról van szó, mintha e szakmákból keveset képeznének, hanem inkább arról, hogy az ilyen diplomásoknak nemigen akaródzik vidékre menni! BONYHÁDI PÉTER MEGTARTÓ ERÓ L egutóbb éppen az Olvasó népért mozgalom harmadik orszá­gos konferenciáján, november végén, Gárdonyban hallot­tam olyan felszólalásokat, melyek azt jelezték, hogy a fel­támadó, élni akaró falusi közösségek meghökkentő erőfe­szítésekre képesek. De itt-ott a sajtóban is olvashattunk ilyesmit mostanában. A maguk erejéből végeznek el olyan közérdekű mun­kákat, melyek a városban lakóknak eszébe sem jutnának. Ügy lát­szik, ők nem tudták megszokni, hogy egyszerűen kapnak valami épületet, létesítményt felülről. Azt tudják inkább magukénak, amit saját kezükkel, pénzükön építenek. De akadnak olyan aprófalvak, társközségek is, melyek egysze­rűen nem nyugosznak bele a nemrégen még nekik szánt Gyűrűfü- sorsba. Különösen, mióta hallják, hogy az irányító szervek szándé­ka is változott. Párt- és állami vezetés, a sajtó, rádió, újságok, könyvek a falvak népességmegtartó erejének a fokozódásáról be­szélnek. Ahol már nincs se tanács, se iskola, se gyógyszertár, se bolt, de még pap se, ott még mindig van legalább népfront, melyben össze­foghat néhány jóakaratú ember. Különösen, ha még van könyvtár, lehetséges a könyvtár körül valami olvasókör, művelődési közösség, Röpülj páva-kör, kertbarát-, vagy honismereti kör, vagy a közössé­gi életnek bármely más csírája. Hiszen a legfontosabb ma is, mint Károli Gáspár óta a legfon­tosabb volt évszázadokon át, hogy legyen néhány ember, aki leg­alább a magyar nyelvre lefordított bibliát el tudta olvasni. S ha életében még azon kívül is betűhöz jutott, már volt a közösségnek olyan magja, mely által a világ korszerű tudata és igénye megje­lent az illető közösségben. Ma persze némileg másképp, mint a ré­gebbi századokban. De a felelősséget vállalók kicsiny csapata épp­olyan szükséges. Ma nem a templom, inkább a könyvtár körül. De ma is az a lényeg: van-e a falunak olyan tudatos, közössé­get megtartani vagy feltámasztani akaró szellemi magja, mely kö­rül felszikráznak a gondolatok, megfogalmazott, elvégezhető feladat­tá kristályosul a közösségi — mai szóval: társadalmi — munka vá­gya. Azt hiszem, a falvak népességmegtartó ereje valójában nem más, mint ennek az országnak a népességmegtartó ereje Ha elfogy­nának a falvak, fogyatkozásnak indulnának a városok is, hiszen mind ez idáig a falvakból kapták az emberi, a munkaerő-utánpót­lást is. Nemcsak Budapest, nemcsak Dunaújváros és Leninváros, hanem a régi gyökerű Miskolc és Debrecen is. Ezért azt hiszem, nem is szabad beérni azzal, hogy a falun ma­radtak hősi erőfeszítéseit dicsérjük: lám óvodát, járdát, kutat építe­nek •.. Meg kellene szervezni azt is, hogy a városon lakók segítse­nek nekik. Talán elsősorban ki-ki a saját szülőfalujának. Vagy, ha ő már városban jött a világra, hát a nagyapja szülőfalujának. De aki ős-városi, az is megkeresheti a szívéhez legközelebb álló, vagy valamilyen személyes kötöttsége: házastárs, barát által közelebb hozható falut, melynek felvirágzása őt érzelmileg érdekeltté teszi a falu újjászületésében. Eszembe jut a negyvenötös falujárás... vagy a későbbiek. Elő­ször még lábasokat is foltoztak, szerszámot, kutat javítottak. Évek múlva szövetkezeteket szerveztek. Ma nem lábasfoltozásról van szó, nem is annyira egy-egy célra kellene vállalkozni, mint inkább hazamenni, és abban segíteni, amit az otthoniak a legfontosabbnak tartanak. Nézzünk körül a szülői házban, a szomszédokban is. Van-e még tiszta víz, nitrátmentes? Milyenek a házak, az utcák? Különösen • ami közös: óvoda, iskola, boltok. Könyvtár van-e? S milyen? Miben lehetne a falun — testvéren, rokonon, az otthon maradottakon segí­teni? Nem helyettük, nem a fejük felett. Hanem csak úgy, hogy ők erősödjenek. Hiszen rpinél erősebb, teherbíróbb, hatékonyabb az együttlakó kis közösségek összetartozása, annál szilárdabb, összeforrottabb a nagy közösség, a nemzet. Az állam. Nagyobb az ereje. Nemcsak egy-egy közösség eszmél. Olvasom az újságban: or­szágos tudományos tanácskozások folynak. Megindult egy folyamat. Talán majd megint mindinkább maga dönti el egy-egy közösség, mire akarja fordítani közös energiáit. A társközségek lakossága is’ állampolgárhoz méltó módon töpreng, és határoz a maga dolgában. M ost majd elöljáróságokat szervezünk. Gondolom, ez nem befejezése lesz az önállóság fejlesztésének. Inkább még az elején vagyunk. De kétségtelen, hogy sokáig szük­ség lesz még az elmaradást pótló külön — és különle­ges erőfeszítést igénylő — áldozatokra. Bach Lászlónak igazan ninc3 tériszonya. Cirkuszi kötél táncosokat meg­szégyenítő biztonsággal járja a háztetőket Az orvosnál az a panasz, ha hu­zat van; a kémények doktoránál meg az, ha nincs huzat. Az orvos talpig fehérben jár, a kéményseprő talpig feketében. Közös vonásuk, hogy mindketten gyógyítanak. Az orvos a beteg embereket, a kémény­seprő a beteg kéményeket. A kéményseprő jön-megy, néha felbuklcan ellenőrizni, olykor, ha már veszélyes a kéménydugulás, ro­han. Munkaruhája és munkaeszközei alig változtak az évszázadok alatt. Az alakjához fűződő kedves babona, miszerint szerencsét hoz a házhoz, illetve mindenkinek, aki találkozik vele — ugyancsak évszázados hagyo­mány. Valójában nem éppen szeren­cse az. ha valahol megjelenik, hi­szen kormosán kérdő tekintete már a baj okát kutatja. Ha Bach László végigmegy Tárnok utcáin, mégis összenevetnek a ki­csik; „Kéményseprőt látok, szeren­csét találok !...” Pedig nem szerencsét visz, csalt szerszámokat, hogy karban tartsa a környék kéményeit, izzó kánikulá­ban, hóban, fagyban, egyszóval, mindig. Kép és szöveg: TRENCSÉNYI ZOLTÁN A cigarettát tartó kéz is árulkodik gazdája foglalkozásáról Talpig kormosán No, nézzük csak, hol lehet a baj Ősapái ugyanilyen szerszámmal dolgoztak MOLNÁR ZOLTÁN

Next

/
Oldalképek
Tartalom