Pest Megyei Hírlap, 1984. január (28. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-24 / 19. szám
1981 JANUAR 24., KEDD Autós üldözés — pályaválasztási felhanggal Nem árulnak zsákbamacskát A gyerekek már reggel hétkor ott toporogtak a művelődési ház előtt. Nyitáskor a színházterembe özönlöttek és óráit on keresztül bámulták a színes tv-készülékeket. „Figyeld, most jön az a puskás krapek!” „Odasüss, most bukik a pacák!” Ilyen és hasonló megjegyzésekkel kommentálták a mellettük ülőknek a műsort; nyilvánvaló, hogy kívülről fújták az összes film tartalmát. — Szerettük volna segíteni a nagykátai fiatalok pályaválasztását, így jutottunk el az Orionhoz — mondja Szegedi Pál, a nagykátai művelődési központ igazgatója. — Ez a vállalat tervszerű tevékenységet folytat a munkásutánpótlás érdekében. Járják a Pest megyei településeket, kapcsolatot építettek ki szakmunkás- képző intézetekkel. Az Andok csúcsain A vállalat kis stábja három napig tanyázott a művelődési központban. Az elektronikai csodák — a távkapcsolós színes televízió, lézerlemezjátszó, mini és nagy Hi-Fi-to- rony, képmagnó, teletext — mellett első pillantásra kevésbé vonzó kiállítási tárgyakat is hoztak. Az Orion tanműhelyéből; a tanulók készítette áramköröket, különféle kapcsolásokat és vasipari munkákat mutattak be. A napi több órás képmagnóról, illetve lézerlemezről — sugárzott színes filmprogramok szünetében — tájékoztatták a gyerekeket, milyen lehetőségek várják őket a nagyvállalatnál. — Nem ámítjuk a fiatalokat — mondja Morvái György, az Orion tanműhelyének vezetője. — A nagyvállalat elsősorban nem televízióműszerészeket keres. A technológia, a termékszerkezet már jó ideje több betanított munkást kíván a termelési folyamatban, s a javító műszerész munkája sem olyan a modulrendszerek korában, mint régen, amikor műszerekkel hibát keresett, csövet cserélt, tranzisztorokat forrasztott ki a szerelő. Annál nagyobb a kereslet a forgácsoló szakmákban dolgozók iránt. Magasan képzett esztergályosokra, marósokra, köszörűsökre van szükség és sok mechanikai műszerészre. Az Orion termékszerkezete néhány éven belül nagy arányban eltolódik a mikrohullámú rendszerek felé. Ehhez rendkívül pontos forgácsoló- munkára és képzett szerelőkre van szükség. Az Orion a közelmúltban Peruban, az Andok hegycsúcsain telepített mikrohullámú láncot, amelynek éveken keresztül minden emberi beavatkozás, ellenőrzés nélkül kell állni az időjárás megpróbáltatásait. Forgácsoló kell Miközben izgalmas autós üldözés folyik a képernyőn, fény jelenik meg a teletext monitorán is. Másodperceken belül gyerekek állják körül a klaviatúrát. Kócos, kék szemű fiút szólítok meg: — Szeretnél az Orionban dolgozni? — úgy tűnik, nem szívesen mozdul el a képernyő elől, tekintetét el sem fordítva mondja: — Klassz lenne ilyen tévékkel foglalkozni. de tudom, hogy nem az szórakozhat mellette, aki gyártja. Bölcs megállapítás ez a fiú korához képest, hiszen még csak a hatodik osztály padjait koptatja. Többen is bekapcsolódnak a beszélgetésbe. Tomasek Gábornak néhány héten belül döntenie kell a továbbtanulásról: — Nagy érdeklődéssel jöttem erre a bemutatóra, mert szakközépiskolába szeretnék jelentkezni, mégpedig elektronikai műszerésznek. Amit itt hallottam, az nagyon elkeserített, hiszen az Orion az egyik legpatinásabb cég. Bizonyára a Videotonnál és a többi elektronikai gyárban is hasonló a helyzet: nem a műszerész a legkeresettebb ember. Ennek ellenére nem valószínű, hogy forgácsoló szakmát választok. Élénk bólogatás kíséri Gábor szavait. Igaz. akad aki más véleményen van: — Esztergályos tanuló vagyok és még nem kötöttem ösztöndíjszerződést vállalattal ff — mondja Kókai Károly, aki Budapesten tanul. — Lehet, hogy az Orionhoz megyek. Ha igaz, hogy húszforintos órabérrel veszik föl a kezdő forgácsolókat, boldogan megyek. S az sem mellékes, hogy érdekes, komoly a munka. — Mit várnak ettől a bemutatótól? — Ettől semmit — válaszolja Morvái György, majd látva hokkenésemet, így folytatja — Maglódra, Vecsésre évek óta rendszeres időközönként ellátogatunk. Hosszabb idő után kezdtek nagyobb számban jelentkezni hozzánk a két településről a gyerekek. Ezért nem várunk az első kiállítástól semmit. Az érdeklődést szeretnénk felkelteni és pontos képet adni a fiataloknak a vállalat tevékenységéről Az első: a munka Az Orion nem árul zsákbamacskát. Nem az ösztöndíjról, az üdülési és sportolási lehetőségekről tájékoztatja a fiatalokat — mint ahogy az sok, tanulót toborzó vállalat teszi a hirdetésekben —, hanem a legfontosabbról: a munkáról beszél. Nem is törekszenek gyors, látványos eredményekre, da csalódást sem okoznak. S a kiállítást ősszel megismétlik Nagykátán Móza Katalin Fels5 képünk; az elektronikus csodák mellett látható volt a tan- műhelyben dolgozó fiatalok sok vizsgamunkája is. Trencsényi Zoltán felvételei Meglepődött ajándékozók Szerzői est — olvasók nélkül „A könyv szeretet« köti ösz- sze legjobban az írót, az olvasót és azt, aki ezt a viszonyt ápolja, a könyvtárost”. (LászlófÍV Aladár). Az írott szó életünk része. A kisgyermeket képes mesekönyvekkel szoktatjuk rá, hogy később is természetes legyen számára a könyv sze- retete. Aztán az iskoláskorban a kötetek forgatása, hol az elmélyült búvárkodás örömét hozza, máskor a kényszerű munkát, a feladatot jelentő tananyagot. A kötelező olvasmányok penzuma lehet negatív élmény, de elóbb-utóbb felébresztheti az értékes irodalom iránti igényt. A felnőttkorban ki-ki maga dönti el, milyen könyveket vásárol meg, jár-e könyvtárba. Egyszóval: belső szükségletből fakad az olvasási kedv. Katalizátorként Lászlóffy Aladárt azért idéztük, mert ő a felnőttkori olvasási szokások tanulmányozása közben a leglényegesebbre mutat rá. Nevezetesen arra, hogy az írott szó létre- hívója és az olvasó között mintegy katalizátorként ott vannak a könyvtárosok. E szakma művelői nem csupán összegyűjtik az irodalom mindennapi termését, nem csupán raktározzák és megőrzik az utókor számára, hanem feltárják annak jellegzetességeit is. A bibliográfiák, katalógusok, annotált jegyzékek segítségével igyekeznek eligazítót nyújtani a felgyülemlő ismerethalmazban. A közművelődési könyvtárak legfontosabb célja: minél több olvasót becsalogatni a bibliotékába. A rendszeres látogató előbb-utóbb megkedveli a környezetet, a könyvek birodalmát. Személyes jó ismerőse lesz a könyvtáros, aki naponta kiadja és visszaveszi a köteteket. Az igényes könyvtáros számára az olvasószolgálat nem rutinfeladat. Irodalmi tájékozottságot, jó emberismeretet és kapcsolatteremtő képességet feltételez. A legtöbb helyen a mindennapi tevékenységet a legkülönfélébb ötletekkel próbálják színesíteni. így például az író—olvasó találkozókat azért rendezik meg, hogy közvetlen kapcsolat alakulhasson ki a kötetek alkotóival. Közönségkeresőben Pest megyében nem csupán a könyvheti ünnepségsorozatok adnak alkalmat arra, hogy megjelenjen a sokat olvasott kötetek szerzője olvasói között. A legkisebb helyen sem mulasztják el, hogy időről időre ne kérdeznék meg: kivel szeretnének a helybéliek találkozni. Kertész Ákos szerzői estjével például már hónapok óta látogatja a vidéket. Ácsától Szentendréig számtalan embernek válaszolt. Nem volt két egyforma kérdés, hiszen ahány olvasó, annyiféleképpen közelítette meg a kötetekben felvillantott életsorsokat. Ácsán például a környék iskolásai verbuválódtak össze. A kamaszokat az emberi kapcsolatok, a szerelem érdekelte elsősorban. A Családi ház manzárddal című kötet főhősének sokrétű egyéniségét az esten értették meg igazán. Nem kétséges, aki személyesen találkozik az íróval, közelebb kerül annak világához. Baj csak akkor van, ha hiába várják a meghívottakat. Toporogtak a könyvtárosok, toporogtak a népművelők és toporgott az író, a minap a szentendrei művelődési központ elő termében. Várták az olvasókat a szerzői estre. Eltervezték, hogy a rangos műsor után . különlegességként köszöntik azokat, akik régóta rendszeresen látogatják a könyvtárat. A rejtélyt, hogy miért maradtak otthon az olvasók, nemigen tudtuk végül is megfejteni. Rejtély maradt Mi az a minden? Azt hiszem, sokat elárul, az egyik leglényegesebb: Taía Péterné, az olvasószolgálat vezetője hosszú évek óta személyesen ismeri a meghívottakat. Mutatja a listát: még annak idején a Duna-parti könyvtárban ismerkedett meg legtöbbjükkel. Az előkészületekről valamennyien tudtak. Meghívót postáztak számukra, élőszóban tájékoztatták az olvasóban, de az utcán is szóba került a rendezvény. S még azt sem lehet mondani — hétfői nap lévén —, hogy a televízió műsora miatt maradtak otthon, a kényelmes karosszékben. Az időjárás is meglehetősen enyhe volt. Azért a szerzői estet megtartották: két-három olvasónak és a ház dolgozóinak. Kellemes estét töltöttünk volna együtt, ha nem találgatnánk, vajon m'ért nem jött el a mintegy kétszáz meghívott olvasó, ha megígérte? Rejtély. Az emléklapok, a szalaggal átkötött ajándékkönyvek mindenesetre gazdátlanul maradtak... Erűősi Katalin Az Akadémiai Kiadó új könyveiből Társadalomtudományok Az év első három hónapjában összesen 42 új kiadvány lát napvilágot az Akadémiai Kiadó gondozásában. A kötetek közül húsz a társadalom- tudományok köréből meríti témáját, tizenegy könyv természettudományos kérdéseket dolgoz fel, négy mű neves művészek munkásságát mutatja be és három úti-, illetve négy kisszótár is található a kiadó első negyedévi termésében. Bizonyára nemcsak a kutatók, hanem a történelem iránt érdeklődő „civil” olvasók is érdeklődéssel veszik kézbe Sipos Péter „A szakszervezetek és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt 1890—1930.” című munkáját, amely a szociáldemokrata mozgalom alakulását tekinti át, a múlt századi kezdetektől az 1920-as évek végéig. Részletesen taglalja az úgynevezett szabad szakszerTv-figyelő jobb mint a játékterem. A nagykátai gyerekeik minden meghatottság nélkül vették birtokukba a jövő technikáját Araiykor. a jutalomjáték — így a szaklexikon címszava — olyan előadás, amelyet egy népszerű színész jubileuma, visszavonulása vagy egy várostól való búcsúzása alkalmából rendeztek. A színész ilyenkor rendszerint a leghálásabb szerepét választotta, a közönség pedig ajándékkal és virággal halmozta el őt. Igaz, a jutalom játékok kora már lejárt — a mi Nemzeti Színházunkban Egressy Gábor javaslatára még 1880-ban megszüntették a diadalgyűjtésnek ezt az alkalmát —, de a néző olykor mégis úgy véli, hogy amit látott, az a szerep- formálásnak valamiféle csúcsa volt. így van ezzel a színházbarát, de alkalmasint ezt érzi a televízió előtt üldögélők sokasága is. Ez utóbbiak legutóbb pénteken tapasztalhatták, hogy milyen remek dolog az, ha valaki egy egészen testreszabott .szerepet kap. és hogy abban az alakításában mennyire lubickol. Találgatni nem kell: az Aranykor című tévéfilmről van szó, s abban is Ludovit Gresso teljesítményéről, amely jellemábrázolás-remeklés volt a javából. Hogyne lett volna az, amikor ez a jeles szlovák színész úgy bújt bele Jónás Dezső kisnyugdíjas szánalmasan mulatságos figurájába, hogy a néző egy pillanatra sem hihette, miszerint itt egy színművészi produkciót lát. Az azonosulás magasiskoláját mutatta be ő, s tette ezt annak dacára, hogy maga a forgatókönyv — Gara János munkája — meglehetősen közhelyszerű volt: jobbára már ismert dramaturgiai panelekből építkezett. De hát Ludovit Greääo — aki, sajnos, a forgatás után rövidesen elhalálozott — a felében-harmadában megírt jeleneteket is diadalra vitte, és brillírozása akkor is tökéletes volt, amikor kevésbé élethűnek tetszett a helyzet vagy a szöveg. A sors előre kifürkészhetetlen akaratából tehát egy valóságos jutalomjátékkal mondott agyőt a magyar közönségnek Dezső bátyánk alakítója. Csákányi László szintén remek szinkronhangján úgy kárált, rimánkodott, nagyzolt és locsogott, hogy sete-suta kis alakját nem lehetett meg nem szeretni. Túlzás, nem túlzás, időnként a franciák világhíres Michel Simonja jutott az előfizetők eszébe, amikor ezt a csoszogó vénecskét látta, mert hozzá mérhetően tökéletesnek mutatkozott a karakterkidolgozás. Kutyu. Amikor Jónás Dezső a — ki ne emlékezne rá — abban a talponállós csellóban akart végre megszabadulni műremeknek mondott szódásüvegétől, a koccintgatók között ott magaslott egy tányérsapkás férfiú is. Raksányi Gellért jellegzetes arcát Ismerhettük fel a simléder alatt, amely szemellenző mind jobban és jobban imbolyogva jelezte, hogy viselőjét igencsak meg- igézte az az igéző külsejű delnő, ott a vevőre váró árucikkel szemben. Szava nem sok volt Raksányinak, de ahogyan kiszemeltjét megközelítette, majd kültelki rutinjával magához édesítette, nos, ez a néhány pillanat tökéletesen elég volt arra, hogy lássuk: ő is tudja, mi az a komédiázás. A véletlen jóvoltából vasárnap késő este megint szemünk elé került Raksányi, de akkor már polgári mivoltában, úgy mint a Nemzeti Színház jeles tagja. Szilágyi János szelíden éles kérdéseire felelgetve életéről, pályáról vallott a neki juttatott negyven percben, és tette ezt úgy, hogy aki soha nem hallott az ő Kutyaságáról, e fedőnév alatt elkövetett megannyi, többé vagy kevésbé bocsánatos csínytevéséről, az is menthetetlenül megkedvelte. A régi nagy heccmesterek megszelídült utőda ő, akinek színház nélkül nem élet az élet. Bánata is csak az, hogy — szavai szerint — mind több az autós színész, aki előadás után egyszerűen elszáguld: sem jó, sem rossz szót nem szól kollégáinak munkájáról. Raksányi azonban soha nem volt és nem is lesz autós színész. ö éli és élteti a teát- rista hagyományokat. Ezért még egy jó adag ráadásszere- tetet érdemel... Akácz László vezetek kettős, politikai és gazdasági funkcióját, s bizonyítja, hogy ez a forma tanújele volt a munkásmozgalom alkalmazkodóképességének, amellyel a különleges magyar- országi jogi feltételekhez igazodott. Régi hiányt pótol A. Sajti Enikő „Székely telepítés és nemzetiségi politika a Bácskában — 1941” című kötete, amely azokat a politikai törekvéseket, mozgásokat mutatja be, amelyek 1941 tavaszán két, földrajzilag egymástól távol élő népcsoportot sodortak egymás mellé: a bukovinai székelyeket és a bácskai jugoszláv telepeseket, a dob- rovoljácokat. Az ellenforradalmi Magyarország nemzetiségi politikájáról, a kitelepítésekről és az áttelepítésekről mindmáig előítéletektől és féligazságoktól sem mentes kép él a közvéleményben. A hamarosan megjelenő tanulmány eredeti, eddig jórészt feltáratlan magyar és jugoszláv levéltári források alapján vizsgálja a Teleki-kormány Szatmár és Bihar megyei telepítési terveit, a magyar kormány illegális telepítési agitációját. Ma, a tudományos-technikai forradalom korában megnövekedett az emberi tevékenységnek a személyiségnek a szerepe, s ebből következően a személyiség tervszerű alakítása, nevelése egyre fontosabbá válik. Ez teszi Időszerűvé Angelusz Erzsébet „Filozófia—antropológia—nevelés” című munkáját, mely azzal a kérdéssel foglalkozik, hogyan lenne célszerű az antropológia elveit, módszertani tanulságait érvényesíteni a tudományban és az iskolai nevelésnél tágabb gyakorlati nevelőtevékenységben. A művészettörténeti kutatások legfrissebb eredményei iránt érdeklődőknek kínál újdonságot Laczkó András „Ecset és toll” című könyve, amely Rippl-Rónai Józsefnek, a magyar festészet nagy egyéniségének tartalmas és sokágú irodalmi kapcsolatait mutatja be. Rippl-Rónait művészi sorsközösség fűzte — többek között — Ady Endréhez, Móricz Zsigmondhoz, Babits Mihályhoz, s a Nyugat folyóirat sok más jelentős alakjához. A kötet írója az eredeti források — tanulmányok, kritikák, riportok, megemlékezések — feltárásával elemzi a jeles művész és íróbarátai szellemi rokonságát, a festő életművét gazdagító irodalmi kapcsolatokat.
