Pest Megyei Hírlap, 1984. január (28. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-17 / 13. szám
mr « MKV YE/] 4 1984. JANUAR 17, KEDD Az egyik táblán még írni tanulnak, a másikon már komoly matematikai műveleteket végeznek. Teljes alsó tagozat — egy osztályban Találkoztam a történelemmel * Nevelési szempontból igen hasznos Egy állványon televízió, a tetején rádió, a szekrényben orsós és kazettás magnetofon — a jelen technikája. Mégis a múlttal, a történelemmel találkoztam. A kis falusi iskolák felszabadulás előtti története elevenedett meg előttem; az, amelyről csak hallottam, amelyet csak A pedagógia története című tantárgyból ismertem. Mindez pedig szűkebb pátriánk egyik nagyvárosában, Cegléden. Rajz a meséhez A település szélén áll a valamikori nemesi kúriát formázó épület. Belül, a kis előtérben, két terem egymással szemben. Az egyikben az óvoda, a másikban pedig az iskola. Ez utóbbi egyetlen osztatlan, vagy más szóval összevont osztályból áll. A létszám tizenhét. A gyerekek közül három elsős, három másodikos, hat harmadikos, négy negyedikes, egy pedig iskolaelőkészítős. Sági Károlyné tanítónő éppen a rajzórát készíti elő. Talán a hirtelen idecsöppent vendégek miatt, nehezen mozdulnak a kis diákok. Még arra a kérdésre is csak egy-két kéz emelkedik a magasba, hogy kinek volt a karácsonyfa alatt, az ajándékok között mesekönyv. — Milyen mesét olvastok most? — érdeklődik a tanító néni, s a kicsinyek az olvasókönyvből sorolják a történeteket. hőrincz had végül Csin- gacsgukot említi, egy kislány pedig a Pom-Pom-ot. — Most meseillusztrációkat fogunk rajzolni — mondja Sá- giné, majd az értetlen arcocskákat látva, arra kíváncsi, tudják-e, mi az? A válasz nagy csöndesség. A pedagógus elmagyarázza, mit takar a kifejezés s a gyerekek munkához látnak, hogy ki-ki lerajzolja legkedvesebb meséjét. Közben beszélgetünk. Sági Károlyné már harmincegyedik éve tanít, Pest megyében, Cegléden. Győrött végezte a tanítóképzőt. Először a sere- gélyesi iskolában dolgozott, ugyancsak összevont osztályban, tizenhárom éven át. Akkor megszűnt ez az oktatási intézmény s ő átkerült az Örkényi útiba. Kezdetben itt is lakott, az épület másik szárnyán lévő szolgálati lakásban, de ma már bent él a városban; szövetkezeti lakást kapott. Osztatlanul — Mindig osztatlan osztályokkal dolgoztam. Talán nem is tudnék mit kezdeni egy önálló másodikos, vagy negyedikes társasággal. Higgye el, nem könnyű kenyér ez! Fölkészülni, órát tervezni, ellenőrizni minden pedagógusnak naponta kell. Ám egyszerre négy korosztályt tanítani, plusz az iskolaelőkészítőssel foglalkozni, jóval nehezebb feladat. Mindezt nem panaszként mondom, hiszen vállaltam és szeretem ezt a fajta munkát. Hogy miért? Nevelési szempontból igen hasznos. Hamar elsajátítanak a gyerekek olyan szokásokat, amelyek később előnyükre válnak. Egy ilyen közösségben jobban egymásra utaltak a diákok. A nagyok segítik a kisebbeket s miután másként nem megy, hetek alatt megszokják az önálló munkát, amely homogon életkorú osztályokban sokszor még a felső tagozatban is gondot jelent. Ritkaság ma már az osztatlan iskola, de tanítványaim, akik ötödiktől már a városba, normál osztályba járnak, megállják a helyüket. Akad közöttük olyan, aki matematika szakos tanár itt, Cegléden, egy másik könyvesbolt vezető lett, Környezetismeret óra a negyedikeseknek. Trencsényi Zoltán felvételei egy harmadik pedig magas rangú katonatiszt. A fiúk, lányok elmélyülten hajolnak a rajzlapok fölé. Megelevenedik a fehér papírlapokon a mesék világa. Van, aki az erdők állatait festegeti, van, aki a munkából hazatérő törpéket ábrázolja, Pisti pedig, a mindenkori fiúk érdeklődési körének megfelelően, éppen rakétát röpít a világűrbe. Ildi és Anna nagyon ügyesen rajzolnak. Hiába, ők már nagylányok, negyedikesek. A jelkép Ecser Pista és hőrincz Loci már végeztek a munkával, s nem nagyon értve jelenlétemet, a legkézenfekvőbb módon szólítanak: — Tanító néni! Tessék megnézni, milyen szép a füzetem, milyen sok piros csillagot kaptam már! Élvezettel lapozgatom az irkákat. Tiszták, rendesek, a betűk jól formáltak. S nemcsak a kis elsősök írása nyeri el a tetszésemet. Bár általános, hogy nagyobb korban, a fölgyorsult tempó miatt romlik a gyerekek írása, ez itt nem érvényes, a tízéves korelnökök éppolyan gyöngybetűkked írnalk. mint a kicsinyek. A nagyok helyzetét még az is nehezíti, hogy negyedikben már kötelező az orosz nyelv tanulása. Ezt a tantárgyat azonban nem lehet úgy tanítani, hogy a kisebbekkel is foglalkozzon közben a tanítónő. Ezért az oroszra mindig az utolsó órában kerül sor, amikor a többiek már hazamentek. Kíváncsian nézem, hol tartanak a nyelvtanulásban, s még összehasonlítási alapom is van, hiszen negyedikbe jár a fiam. Kicsit meghökkenek, miikor tapasztalom, azonos tempóban haladnak s még egy kicsit irigykedem is, amikor dátom, mennyivel szebbek, olvashatóbbak az igencsak nehéz cirill írásjelek. Az ablak alatt még ott áll a karácsonyfa. A szülők állították, díszítették, s gazdagon teleaggatták szaloncukorral. A tízórai szünet végén minden gyerek kap belőle egyet-egyet. Amí,g el nem fogy róla az édesség, nem bontják a fenyőt. Ez a fácska jelkép is. Ebben a környezetben valóban úgy élnek együtt a gyerekek, akár a családban. Jobban ismeri őket a tanítónő, mint egy nagy iskolában. Tudja, kinek milyenek a családi körülményei, ki mit szeret, gondol, s a szülők — akárcsak a régi falusi iskolákban — gondjaikkal, bajaikkal hozzá fordulnak. Azt mondják, kemény munka ösz- szevont osztályban tanítani, ám a pedagóguspálya fokozottan érvényesülő nehézségei mellett a siker is kézzelfoghatóbb. Hamarosan megszűnnek ezek az iskolák, hiszen elavultak s csak szükségmegoldás- kánt léteznek. Ezzel együtt; akik itt dolgoznak, talán azok tudják csak igazán, mit is jelent az a szó: tanítani... Körmendi Zsuzsa A TÁGULÓ KÖRÖK A PESTI VIGADÓBAN IRODALMI SÉTA PEST MEGYÉBEN Bóka hászló a magyar irodalmi műveltség földrajzkönyveként vezette be a Magvető Könyvkiadó két évtizednél régebben megjelent kiadványát, amely Beszélő tájak címmel látott napvilágot. Meleg szívvel emlékezett meg arról a faluról, ahol Vörösmarty bölcsője ringott, arról az utcakanyarról, ahol majdnem utoléri Csokonait a nyomába hágó Petőfi, arról a kertről, ahol azok a virágok hódítanak, amelyek illatától olyan virághímessé vált Gárdonyi prózája. Szűkebb hazánk is szerepel ebben az összeállításban, hiszen egy majdan talán megjelenő Pest megyei irodalmi képeskönyvben éppúgy helyet követel magának Petőfi Sándor, mint Vörösmarty Mihály, s Puszta Sándor lépteit is visszhangozzák a leányfalui utcák, miként Dabason Gyóni Gézát emlegetik. zott, s mivel a pipagyújtáshoz időre van szükség, már beszélgetésre is futotta a nyaraló és a hajóállomás között. Regélni lehetne Juhász Gyula ceglédi pillanatképeiről, Falu Tamás konok férfilírájáról, Gyóni Géza fájdalmairól, Móricz Leányfalujáról, ahol legkiválóbb regényei születtek. Kertje ma is őrzi kezenyomát, miként Németh László is megírta a nála töltött órák emlékét. Irodalmi estünkön a Pesti Vigadó nagytermében ekként fogunk szemlézni január 30-án. Lesznek írók, költők, akiktől művek hangoznak el, másokat viszont társaik idéznek meg. A vérségi íróasszony, Mártonná Homok Erzsébet éppúgy helyet kér ebben a válogatásban, mint Rónay György, aki nemcsak mély és magvas gondolatokat fogalmazott meg az emberi kapcsolatokról, hanem a hegyekkel is játszani tudott. Felidéződik Áprily Lajos és Jékely Zoltán munkássága is. Szakonyi Károly C zó bel szobrát vallatja meg, ahogy ülve egy nem létező kertben, bronz szemét Leányfalu felé mereszti sokat sejtetően. KÖZÖTTÜNK lesznek kortársaink: Vas István, Vészi Endre, Karinthy Ferenc, Tornai József, Szeberényi hehel, Baranyi Ferenc. Utóbbi kettővel beszélgetést is hallhatnak majd a vigadóbeli Táguló körök est résztvevői, nemkülönben zenét, hogy oldjuk a sok szót, amely megannyi okos gondolatot, személyes tapaszV AL AMENNYI irodalmi barangoláskor elmondhatjuk, hogy minden kiejtett vagy le írt szó nemcsak értünk, hanem rólunk is szól. Hiszen Petőfi éppúgy végigtapasztalta az életet Nagykőrösön a Kutyakaparó csárdában, mi ként Vácott megírta az Anyám tyúkját, avagy örült a hazai vasútnak, ugyancsak Vácra utaztában. Dömsödön különö sen szeretett időzni, s Levél Várady Antalhoz című hosz- szabb lélegzetű költményében fogalmazta meg első ízben forradalmi ars poeticáját. Hihetetlenül gazdag a példatár. Arany balladái, leheletegyszerű Népdala (akárcsak Petőfi Piroslik már a fákon című dalformája), egyaránt a magyar irodalom kincsestárába tartozik. Ide soroltatik Táncsics Mihály önéletírása olyan ceglédi részletekkel, hogy nem lehet meghatottság nélkül egyiket sem elolvasni. A bőség kosara akkor válik nyilvánvalóvá, ha a szerkesztő egy Pest megyei irodalmi sétát akar összeállítani a kínálatból. Legszívesebben megidézné Kisfaludy Sándort, Tolnai Lajost, Toldy Ferencet. S feltűnik Gyulai Pál alakja is, akiről nem árt azt is tudni, hogy heányfalun sokkal barátságosabb volt az utca járókelőihez, mint a fővárosban, amikor leginkább leszegett fejjel közlekedett az Akadémia és lakása között. Az irodalmi kalendáriumok szerint ennek rendkívül egyszerű volt az oka: míg Pesten szivarozott, addig Leányfalun pipátalást jelent. A váci Vox Humana kórus, az ugyancsak váci Musica Humana kamarazenekar, kiváló zenei tehetségek: Ábrahám Réka és Márta, Cs. Nagy Ildikó, valamint a hosszabb külföldi vendégszereplésről hazatért Vujicsics- együttes színesíti programunkat. Aztán következnek a fiatalabbak: Horváth hajós, Előd hászló, Törő István, Flamm János, Köves István, Besze Imre, Valkó Antal írásai, akik szintúgy kötődnek a megyéhez, s nemcsak a Du- nakanyart részesítik előnyben, hanem látókörük Érdtől Ráckevéig és még annál is messzebb terjed. MEG KELL emlékeznünk Fábián Zoltánról, aki nemcsak egy volt a Dunakanyar írói közül, hanem egyszemélyben egy intézményt jelentett. Hiánya rendkívül fájó. A kortárs magyar irodalom olyan szervezője távozott vele, aki a legkisebb jelenségben is megtalálta a figyelemre érdemes dolgot. Esztendeje izgalommal beszélt az egész országot behálózó Táguló körök sorozatunk indulásáról, azt remélve, hogy erjedést hozunk majd a szellemi életbe. Amikor ugyanezzel a címmel és igénynyel szűkebb tájegységünk irodalmát, életét idézzük meg — természetesen időben kitágítva — rá is emlékezünk. S mindazokra, akik nem kaphatnak helyet irodalmi estünk időhöz szorosan kötött határai között. Velük a következő esteken találkozhatunk. Estünket Vörösmarty Fóti dalával kezdjük, s Illyés Gyula A költő felel című versével zárjuk, hirdetvén vele együtt: Költő, előzd meg korodatl Műsorunkkal megpróbálunk a januári télbe egy olyan nyarat varázsolni, amelyben színek, ízek, illatok pompáznak, s megjelenik benne maga az ember is, aki mindezt alakítja, formálja és elérhetővé teszi számunkra. M. Zs. Tv-FIGYELŐ Melis. Ebben a nagy korcsolyás áradatban igazi felüdülés volt nemcsak csússzanásokat látni, az Axelek meg Lutzok helyett egyebeket is hallani. Így hát amikor vasárnap késő este Melis Györgyöt láthatta vendégül az előfizető, a változatosság pihentető pillanatai következtek el. Annál is inkább, mert jelenkori énekmű- vészéink nagymestere két da lolás között igazán megszívlelendő mondatokat fogalma' zott meg: ars poeticája nyilván még azokat is közvetlen Ki tudja, miért? Ritkán gyullad a fény Tavaly, április elsején, a megnyitón nagyon sokan keresték fel Hincz Gyula Kossuth-díjas festőművész életművet bemutató tárlatát Vácott. Az állandó kiállítás iránt azóta alaposan megcsappant az érdeklődés, ki tudja miért?... A grafikák, festmények tetszhetnénk és ellenérzéseket válthatnak ki, lehet azokért rajongani, de lehet akár elutasítani is. Csakhogy mindehhez először meg kellene nézni a képeket, végig kellene járni a termeket, amelyekben manapság ritkán gyullad ki a fény egy-egy látogató tiszteletére. Így csak a bennfentesek nézik az eseményeket. Értetlenül... Trencsényi Zoltán felvétele közelről érintette, akik azt sem igen tudják, hogy miben különbözik egymástól a basszus és a basszbariton. Czigány György beszélgető társának legfőbb hitvallása? Nos, röviden felidézve, nem más az, mint a szakma szere tete, tisztelete. Tehát az i mindenekelőtt vállalt és kö vetett törekvés, hogy a soros feladatoknak a legtökéletesebben kell eleget tenni. Nincs számára kis szerep vagy nagyária, csak megbízatás van, és ennek a fölkérésnek ő nap mint nap úgy igyekszik megfelelni, hogy perbe vagy haragba ne kerüljön önmagával. Perben és haragban —,hogy ezt a stílusosan hozzá illő jogi formulát használjuk — csak azokkal van, akik nem ilyen szigorúak önmagukhoz. Szeretni és tisztelni viszont minden olyan pályatársát kötelességének érzi, aki maga is hasonló elveket vall. Vall, illetve vallott. Sajnos, ez utóbbiak — mármint az ooera- és hangversenyszínpadtól elbúcsúzot- tak — vannak többségben. Azok, akiktől maga is megtanulta a szakma szabályait, s akiknek méltó utódjaként áll most a strázsán. Korcsolya. Ha már a jeges sportok eavikét — hivatalos nevén a műkorcsolyázó Euró- ya-bajnoksápot — emlegettük fentebb, hadd térjünk vissza erre a rendezvényre néhány szó erejéig. No, nem a pontozók itt-ott tapasztalható elfogultságait hányjuk fel, hanem azt nyugtázzuk elégedetten, hogy a hazai tévések miiven szakavatottan továbbították a nagv — több tucatnyi országban örömet szerző — vetélkedőt. Kapcsolási bakira nem emlékezhetünk. Annál inkább jó visszarévedezni az olyan pillanatokra amelyekben igazán megmutatta magát az operatőri, rendezői talentum. Az ilyen minuták legszebbjei a vasárnap délutáni gálaműsorban következtek el, mégpedig amikor a jégtakarítás miatti szünet oldotta az izgalmakat. Hát ebben a terjedelmes pauzában remekeltek a kamerák! A zene hangulatára olyan képka- valkádot továbbítottak, amely akár egy hangulatos versenyfilmnek is beillett volna. Jobbnál jobb — azaz jellegzetesnél jellegzetesebb — nézőportrék váltották egymást, vonásaikon a karakterek önfeledt feltárulkozásával. Ráadásul ritmust is kaptak a tekintetek: egyszer a révedten bámuló orcák sorjáztak, másszor meg az éppen táplálkozó ajkak gazdái követték egymást. S mindez, mint jeleztük, a soros dallamhoz Igazodva, hozzáigazítva a muzsikához. Mit mondjunk? A más jellegű bravúrok között ez is bravúr volt! S. N. I. Szóljon hangosan az ének címmel S. Nagy István szerzői estjét közvetítette a televízió szombaton. Ez a hatvan perc azonban egyáltalán nem hozta meg azt az örömet, amire a táncdalok hívei számíthattak. Mégpedig azért nem, mert sem az előadók, sem az előadás rögzítői nem erőltették meg magukat. Az előbbiek — lévén már jóval túl a tinédzserkoron — inkább csak mímelgették a régi sikereket, de azok hajdani hangulatát (hang és kedv híján) képtelenek voltak felidézni. Az Utóbbiak, mármint a kirendelt tévések pedig a legszokványosabb módon lefényképezték a mutatványokat. Egy fia ötlet nem telt tőlük; mintha csak automaták mozgatták volna azokat az irányító botokat, oly lélektelenül továbbítódott ez a jubileumi mustra. Ilyenformán csalódásunk kétszeresre kerekedett. Akácz László
