Pest Megyei Hírlap, 1983. december (27. évfolyam, 283-307. szám)

1983-12-31 / 307. szám

1983. DECEMBER 31., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Zelk Zoltán■ December Cammogva lép, szelet köhög s reszketve rázza vén tejét, amelyről hulló hajaként repül, száll a hó szerteszét. Olykor megáll és nézi a rőzsegyüjtö szegényeket s ő őrzi csillaggal ama jászolban alvó kisdedet... Zörgőkarú fák sorfala köszönti őt, amerre jár s háta mögött jégfogait csattogtatja már Január! (1936) A költő kötetben meg nem jelent verse. Besze Imre-­A Gerje partján A Gerje partján margaréta száll a vízre, földre, jégre — mint könnyűszárnyú, hótollú madár forog, pörög s tovatűnik kilencszáznyolcvanhárom éve. A Gerje partján margarétás csókok születnek és röppennek tovább a vízre, földre, jégre — s mi, fáradt szeretők, bolondok, ledőlünk a partmenti szegélyre. A Gerje partján rend van. A mederben mozdulatlanul csobog a délelőtt — s a margaréták meghalnak a télben: szirmuk lassan hull alá. Riadtan számoljuk velük a tovatűnő időt. Hóesés Fönn, az ónos égi réten ezüst korong úszik éppen — ki dobta fel? Nem tudom. Ott, fölöttem, felhők vállán pihen most meg félúton. Néhány percig vaksin látja ezt a féltekét magánya, és eltűnik. Olvadó tócsába hull alá a hó. Falu a hegyoldalban Tapodi Ilona grafikája Szűcs Mariann■ Az első szerelem E lvira a szomszédunk volt. Nekem akkoriban őt néniznem illett és csókolomozni. Igazán akkor kava- rodtam meg, amikor Elvira maga bátorított, hogy ne nénizzem, hiszen nem olyan öreg, és nyugodtan te­gezzem. így aztán zavaromban ke­rültem a vele való beszélgetést. Anyámék, ha Elviráról volt szó, csak legyintettek, és szájuk szélét gúnyo­san lebiggyesztették. — Nem komplett — mondogatták. — Agyára ment a válás. Én nem értettem, hogy miért nem komplett, hiszen rendesen nevelte a fiát, dolgozott, és nem csinált olyan botrányokat, mint az első emeleten a Dudásné, aki folyton részegen ran­dalírozott a folyosón. Elvira sűrűn átszaladt hozzánk egy kis sóért, lisztért, vagy hó végén kölcsönkérni a fizetésig. Ilyenkor anyám szívélyesen fogadta, csupa nyájaskodás volt, de amint Elvira kitette a lábát a lakásunkból, min­dennek elmondta. Furcsa volt szá­momra, hogy egy ilyen pöttömnyi, zem? A nevetségessé válást kockáz­tatom, ha ezeket, a hasonlókat neki­szegezem egy tizenhét éves srác mel­lének, aki természetesnek veszi, hogy időnként meg kell raknia szénnel a kazánt, mert csak akkor van meleg a házban, aki — édesanyja fóliázta össze a rá valót! — színes tévén néz­te Sandokant, de nézi most Wagnert is, aki táncolni jár, magnókazettákat gyűjt, apja szerint remek érzéke van a motorszereléshez, aki majd szak­munkásbizonyítványt kap, katoná­nak hívják be, lányoknak csapja a szelet... Mi fér bele tizenhét évbe!? MÍ fér bele, Éva? isti, menj ki! A báty — igen kérem, ő ragaszkodik a titulushoz, ötvenhárom perccel idő­sebb — kikullog, ismeri konok húga pillantását, addig itt nem lesz sem­mi, míg ő ki nem megy. (Istenemre, hogy az ajtó mögött hallgatózik.) Éva: Három gyerekünk lesz, a Sróf- fal — Éva udvarlója, a szülők sze­rint komoly az ügy —, mi már ezt megbeszéltük. Bejöhetsz! István be, vigyorogva. A többi? Azt hiszem, há­zat nem építünk. Láttuk, anyu meg apu milyen éveket élt meg, ezerjelé szakadtak, mert anyu holtjáradtan is kikérdezte a leckét tőlünk, én er­re egész egyszerűen képtelen lennék. Én szeretnék itt a városban marad­ni, az egyetem is azért fájdalmas vá­lasztás, mert akkor arra az időre el kell mennem, s én nagyon szeretek itthon lenni. Itthon. Fiúnak, leánynak . külön- küiön szoba, a szülőknek a harma­dik. A kei gyerek szobája két világ, Éváé sok kedves ötlettel, maga ké­szítette dísztárggyal berendezett. Ist­váné a kamaszszeszely terepe, a tu­lajdonos óhajára minden részletezés­től tartózkodnom kell... így ágazik majd kétfelé, két mikrovilágba út­juk, jövendőjük is? Lehet, de nem biztos, mert mi a biztos tizenhét esz­tendősen? Az elszánások? A tervek? Még az álmok sem. Mert holnap új álmok jönnek, s a mai álmok fakó­vá válnak, s az új álmokból is nagy vámot szed az idő, de szerencsére, ők, István és Éva ezt még nem tud­ják, csitriként, kamaszként olyan könnyű és annyira végletes az élet, csupa jaj az egyik, s csupa hurrá a másik percben. Öle nem eltartási szerződést köt­nek a szocialista renddel, a társada­lommal, ők nem áldozatot akarnak hozni, ók az adni és kapni becsüle­tes viszonyrendszerét vélik termé­szetesnek, erkölcsiekben, anyagiak­ban egyaránt, nekik nincs semmi misztikus a 2000-es számban, abban sem, hogy addigra éppen megkétsze­reződik az életkoruk, mert ez is ter­mészetes; ahogy az a szidott-szere- tett város utcáinak, tereinek rajzo­lata, az otthon melege, az iskolai drukk, Éva vili any varrógépe, ame­lyen az egész családnak készít csi­nos öltözékeket, Istvánnak az apjá­tól elkunyerált szerszámkészlete, ál­ma egy négyhengeres, vízhűtéses Ya­maha motorról, igénye a társaktól kapott jó szóra a majdani munkahe­lyen ... szóval tetszés szerint alakít­ható, színezhető ez a jövő, mert ben­ne van minden, s ugyanannak az el­lenkezője is. Féltek valamitől? Éva: Anyuval, apuval ne történ­jen semmi! István: En is ettől, meg most — ne tessék kinevetni — a ma­tekvizsgától, rettentően nem megy. Matekvizsga * Édes gyerekem, mon­danám, s ha a vendégillem nem tar­tana vissza, a kupajara ütnek ked­vesen, de jo,-de szép, hogy neked a ma tea Vizsga ... Rakéták árnyékában, tárgyalások felfüggesztésekor, re- cessziók kátyújában, merényletek idején, a népgazdasági tervben sze­replő áremelkedéseket tudomásul véve... Kamaszálom, gyerekillúzió: anyuval, apuval ne történjen sem­mi, s akkor a világ is világ marad, úgy, ahogy most, vagy jobban, de rosszabbul? Ök, akik a rossz, a ciki, a pocsék, a lepra, a patkány címké­ket olyan könnyen ragasztják fel bár­mire, valójában nem tudják, mi a rossz. Tudják? Tudjátok? Éva: A rossz? Betegség, hazugság, szegénység, halál. István: Macska­köröm ezzel az észlénnyel, de én még hozzáteszem, az is nagyon rossz, ha nem ismerik el azt, amit jól csi­nál az ember. Ez a rossz, más nin­csen? Mindkettő ingatja a fejét, nincsen. Mi lenne? Kiegyeznétek benne, hogy kétezerben is ez le­gyen, maradjon a rossz? Éva: Tu­dom, mire gondol. Lehet rosszabb is, de erre én nem gondolok. Nem vagyok hajlandó gondolni. A fel­nőttek ezer dologra rámondják ne­künk, ne szóljatok bele. Hát akkor tessék, rendezzék ők. De hát né­hány év múlva te is felnőtt leszel! Megszeppen: Ez igaz. Lakás kell majd, jobb fizetés, több üzlet, óvo­dai hely, s akkor Bondár Éva nem mondhatja azt, nem érdekel. Lehaj­tott fejjel: Ez is igaz. István na­gyot nyel, mielőtt kiböki: Apu is ugyanezt mondja. Bondár, indula­tosan: Mondd csak meg, mit szok­tál felelni erre?!! A fiú, őszinte za­varral : Hát... hát azt, hogy híd­robbantó duma... Sülét V2II odakint, későre jár, holnap kezdődik az új nap, reggel négyféle időben négyfelé spriccel szét a család, a családfőnek párt­taggyűlése lesz, felesége mos, Évá­nak a bevásárlás lesz a dolga mun­ka, iskola után, Istvánnak edzése van — asztaliteniszezik —, este, amikor mindannyian együtt ülnek majd, félszavak, félmondatok, mi volt, mi kell, mi lesz holnap, közben tányérban a vacsora, a tévé-híradó már mutatja ismét a felbolydult vi­lág ezer részét, arcát, mi lesz a film, kérdi valamelyikük, megnéz­zük, ne nézzük, töprengenek, Bon- dárné csöndben kimegy majd, mert a kicentrifugázott ruhát ki kell te­regetni az alagsorban, Éva inkább olvas, átsétál a szobájába, Bondár ásít, fáradt, nagy a hajtás esztendő végén, István kommentálja a kép­ernyőn feltűnőket... Séma, ugye? Tipikus helyzetek, tipikus család, tipikus reagálások. A sémák min­dig korok szülöttei, a korok valójá­ban sémáikkal válnak azonosítha- tókká, mivel azokat hagyják az utódokra. Ezt hagyjuk tehát mi, idősek Évára, Istvánra, kétezerre? Ezt. Csak ezt? Csak. örüljünk, ha ezt hagyhatjuk ne­kik. MÉSZÁROS OTTÓ vékonyka asszonyba, mint anyám, hogyan férhetett meg ennyi indulat, ennyi ellentétes érzelem. A magam tíz esztendejével a világot úgy fo­gadtam el, amilyen, s benne Elvirát, aki hajdani szépségéből még egy kicsit átmentett. Szemeinek kéksé­gé megfakult a rengeteg gyógyszer­szedéstől, arcbőre pedig valószerűt­lenül puhává vált a kávéfőző állan­dó gőzétől. A filmgyárban dolgozott büfésként, s néha anyámnak pana­szolta el zavaros ügyeit a művész urakkal, akik nem győzték ajánla­taikkal elhalmozni. En ezekről csak annyiban vettem tudomást, hogy El­vira fiának megint új apukája van. Gábor ezt a körülményt méltóság- teljesen viselte, környezetét sose traktálta anyja viharos életével, ö is abba az iskolába járt, amelyikbe én, így sokszor átszaladtam hozzá egy könyvért vagy füzetért. Később már nem szaladtam, hanem rend­szeresen bejártam hozzá. Ilyenkor felültünk a díványra, és zenét hall­gattunk. Órákat tudott mesélni Vi­valdiról vagy Bachról. Én pedig odaadóan hallgattam őt. Csodálattal töltött el a zene iránti rajongása, lelkesedése. Ű nem papírszalvétákat vagy bélyegeket gyűjtött, hanem lemezeket. Lelkesedni, hinni tudott, és erőt gyűjteni, s ha elkezdett me­sélni egy új lemezéről, szinte meg­szépült, és eltűntek a szeplői. — Mit tudtok csinálni egész dél­után? — kérdezte anyám esténként, amikor a vacsora után sebtiben megírtam a házi feladatokat — Jobb lenne, ha mással barátkoznál! Egy ilyen otthon kuksoló gyerek csak besavanyodik! M agam se vettem észre, csak már benne voltam. Fülig szerelmes lettem Gáborba. Én tízéves voltam, ő két évvel idősebb. Szokás szerint lemezt hallgattunk. Gábor lehunyta a szemét, és lassan, bizonytalanul elindult felém a keze. Mintha nem is az övé lett volna! Mi­kor megérintett, fölnyitotta a szemét és rámnézett. Nem szólalt meg. Ne­kem a torkomban dobogott a szí­vem, majd úgy éreztem, hogy meg­billen velem a szoba, és elindulunk valahová, egy másik dimenzióba, a régóta áhított felnőtt korba. Csaj­kovszkij zenéjét már nem hallottam, Gábor jelenléte beborított. Mintha a gyermekkor lihegett volna a tar­komon. Szégyelltem, hogy remeg a testem. Forró, enyhén izzadt kezébe kapaszkodtam, amikor Elvira meg­érkezett. Szinte belezuhant a csen­dünkbe. — Hát ti? — kérdezte, de választ nem várva, ment a gyógyszereihez, és tenyerébe öntögette az egyik fiolát. — Anya, ne! Az orvos azt mond­ta... — ugrott fel Gábor, és kilökte anyja kezéből a gyógyszereket. Azok, mint apró bogarak sunnyogtak sza­naszét a szőnyegen. — Én most elmegyek, majd hol­nap ... — szedtem össze magamat. — Maradj még! — nézett rám kö­nyörgő szemmel Gábor, miközben Elvira kétségbeesetten szedegette össze a tablettákat. Az előszobában még hallottam, amint Elvira kiabál. — Rohadt, mocskos tróger! Hát nem becsapott! Anyám hiába kérdezte, hogy miért jöttem haza ilyen gyorsan, nem vá­laszoltam. A rémület, Elvira kiabá­lása, a furcsa bizsérgés oldódott bennem, ahogy újra hallottam Csaj­kovszkij zenéjét, ami egyre erősebb fortisszimóval dübörgött agyamban. A mikor másnap az iskolából ha­zamentem, az egész ház föl- bolydult. Anyám kábul tan ült a fo­telban, és összefüggéstelenül mormo­gott valamit. — Egy rohadt férfi miatt... és a fia. szerencsétlen ... Gábort azóta sem láttam, hogy El­vira öngyilkos lett. Akkoriban a halál számomra azt jelentette, hogy egy ember elmegy közülünk, más „életet” kezd. Mi ter­mészetesen maradunk, mert mi je­lentjük a folytonosságot. Azóta is Gábor könyörgő pillantá­sát hurcolom magamban, az első szerelmemet, a folytonosságomért ka­pott veszteséget. Henrik Henrykte■ Reggeli szerenád Már elfelejtettem a nevét ennek a kis vá­rosnak Fyn sziget partján Csak arra emlékszem, hogy ti­pikus vidéki dán vá­roska volt, ahol né­hány évvel ezelőtt kétheti szabadságo­mat töltöttem. Egyszer, verőfényes kora reggelen, ami­kor szokásom szerint sétálni indultam a tengerpartra, hirtelen zenekar hangjai ütöt­ték meg a fülemet. Arrafelé tartottam ahonnan hallatszott, és hamarosan egy taka­ros ház közelébe ér­tem — előtte a városi fúvószenekar játszott. Odamentem a kar­mesterhez, és megkér­deztem, kinek vagy milyen alkalomból játszanak itt ilyen ko­rán. — Tudja, kérem — válaszolt némi büsz­keséggel a karmester —, az ünnepi szerenád előadásával nyitjuk meg díszhangverse­nyünket, amelyet pol­gármesterünk szüle­tésnapja alkalmából rendezünk — ő itt la­kik ebben a házban. Még egyszer gyö­nyörködve néztem a csinos kis házra, amelv olyan volt, mintha egy színpompás ké- pecskéről került volna le, és megint a kar­mesterhez fordultam: — De nem gondolja, hogy helyénvaló vol­na. ha az önök pol­gármestere kijönne a gyönyörű házacskájá­ból, ás köszönetét mondana a muzsiku­soknak ezért a meg­tiszteltetésért, vagy legalább kinézne az ablakon? A karmester, miért, miért nem, összeszo­rította a száját, sava­nyú pillantást vetett rám, és odasúgta: — Igen, önnek talán igaza van, de hát nem lehetek egyszerre két helyen ... Fordította: Gellért György

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom