Pest Megyei Hírlap, 1983. november (27. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-06 / 263. szám
1983. NOVEMBER 6., VASÄRNAP PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 13 Az elfele/tett Emmanuil Kazakevtcsről A hűség írója HETVENÉVES LENNE, de csaknem tizenkét esztendeje halott Emmanuil Kazakevics, akit méltatlanul el is feledtünk, noha műveinek belső aranytartaléka, emberségének fénye feltétlenül érdemessé teszik az utókor figyelmére. Ébresszük hát emlékét! Mielőtt néhány vázlatos szóval bemutatnám személyét, ide kell Írnom az irodalomtörténet ítéletét. Emmanuil Kazakevics háromszor is úttörő szerepet vállalt a szovjet irodalomban. Először közvetlenül a háború után, amikor Csillag című kisregénye (majd egy másik kisregénye, a Ketten a .ztyeppén) hallatlanul új színt, új látásmódot hozott. Ezekben íz alkotásokban nyoma sem volt a személyi kultusz akkor általánosan jellemző sémáinak, Kazakevicsnél a háborút megszenvedő, mégis hőstettre vállalkozó ember képe jelent meg. Sokáig folytatás nélkül is maradt a háborús irodalomban ez a látásmód, ám legyünk igazságosak: korántsem csupán az írók akaratából. Másodszor akkor robbantott a szovjet irodalomban, amikor megírta a Kék füzetet, azt a kisregényt, amely a razlivi száműzetésében dolgozó Lenin alakját ugyancsak reális színekben állítja az, olvasó elé. A szobor Lenin helyett Kazakevicsnél a vitat- kozó-töprengő. kétségeivel hadakozó Lenin ismerhető meg ebből a tömör, hatalmas anyagismeretről tanúskodó alkotásban. Harmadik tette pedig az volt, hogy pontosan felismerte: a szovjet életben, tehát az irodalomban is. Sztálin halála után új korszak kezdődik, ám a lenini normákhoz történő visszatérés korántsem automatikus folyamat lesz, ezért harcolni kell. s ő az irodalmi élet megújulásáért küzdött Érdemes egy kissé részletesebben megidézni e rövid, ám rendkívüli élet egyes eseményeit, mert roppant pontosan mutatják annak a generációnak a lehetőségeit, amely Kazakevicshoz hasonlóan gyermekfejjel érte meg a forradalmat, kamaszként, fiatalemberként az első ötéves tervek romantikus és nehéz vállalásokat követelő korát, majd átélve a háborút: szembe kellett néznie a valósággal. A „Csillag” akár önéletrajz; indíttatású is lehetne, hiszen a felderítők között játszódik: a hősiesség és a szerelem, a halál és a győzelem ritka találkozását példázza. A memoárjelleget indokolta volna az időbeli közelség: Kazakevics rögtön a háború befejezése után vetette papírra művét. A Csillagnak azonban éppen az volt az újdonsága, hogy képes volt elvonatkoztatni az egyéni élmény esetlegességétől, s még sokkal inkább á hősiességről, a helytállásról a háború idején szükségszerűen kialakult sémáktól. A Csillag nem a háborúról szól, hanem olyan emberekről, akik kénytelenek harcolni. Még világosabban kitűnik ez az álláspontja a másik kisregényéből, az egyes kritikusok által élesen elítélt Ketten a sztyeppénből. Érdekes kitérő Kazgkevics eleddig nyílegyenes életútján az ezután következő két regény, a Tavasz az Oderán, illetve, a Ház a téren. Mintha a divatnak és a korszellemnek engedett volna: az irodalom helyett publicisztikát kapunk, problémák helyett előre szavatolt győzelmeket, emberek helyett elvek szimbólumait. A sematizmus győzelme lett volna ez? Inkább egy sajátságos félreértés: Kazakevics mélyen meg volt győződve arról, hogy az embernek szüksége van a nemrég elmúlt háborúról szóló irodalomra, a nép hőstetteinek megörökítésére — és ebben igaza volt. Amint alkalma és lehetősége nyílik, azonnal elfordul az illusztratív ábrázolástól. A Napvilágnál című kisregénye megint az emberi helytállás kiseposza ’ ENNEK A LÁZAS ÉLETNEK korán kellett kilobbannia. Élete utolsó éveiben egy újabb, terjedelmesre tervezett regényhez gyűjtött anyagot. A regény a harmincas évekről szólt volna. Ezt a tervét már nem válthatta valóra. Grigorij Baklanov: Nágya (részlet) Keresztury Dezső: Szeresd a szelet! Szeresd a szelet, ha sttvít, ha nevet: vele mozdul a levegő óceánja, ha esőbe, hóba forgat, ha zúgja, mit szóba nem foghat, ha ruhád, lelked cibálja. Szeresd, ha mint kóbor posta a messzeség híreit hozza úttalan utakon járva: szava lombcsevegés, füst, Illat, mennydörgés, kigyúló csillag, villámok cikázása. Szeresd a vihart, a hámjukból kitört sárkányok tombolását; ha az égzengés elül, tudod, a csöndben, belül valami üzenet vár rád. Szeresd, ha az űrbe kilépve mennyboltot emel az égre, ahol, bár senki se látja, mindenütt ott van a szívekben, parázs agyakban testesülő Ige. Szeresd, mert sehol se lett fojtogató szerkezet, megszáll, mint a maró vágy. elhamvadván kigyúl benned és körödön túl a zúgva sodródó-sodró szabadság. Üvegfúvók Valló Viktor szobra Jurii Bondarev Három novella Egyenlőtlen részek — Jó leszel hozzám, ugye? Nem fogsz megbántani? Tudd meg, hogy sajnálom szegényt! — Kit? — Hát magamat. — De hát én szeretlek téged, egyetlen kis feleségem. — És te mindig fogsz engem szeretni? Ha velem valami történik, fogsz majd rám emlékezni? — Veled semmi sem történik... — És ha mégis? — Egész életemben. De veled semmi sem fog történni. — Tudod, a szerelemben is igazságtalanság van. Nincs egyenlő részre osztva. Nincs benne két egyenlő rész. — Nem értem. — Nekem a nagyobb rész adatott, neked a kisebb. Te engem kevésbé szeretsz. — Micsoda különös aritmetika! Borzasztó. — Nem, nem, a borzasztó — egymást megunni. Számodra nevetséges. de én gyakran gondolkozom ezen. Ha te engem megunsz, azonnal menj, egy szót se szólj. Az ideál A civódások és perpatvarok a fiatal korban, de nemcsak a fiatal korban, a családokban is gyakran előfordulnak. Azért, mert a nő, ahogy a férfinak tűnik, nem felel meg annak a női, illetve asszonyt ideálnak, amilyet a férfi szeretne látni a nőben, bár lehet, hogy ezt az ideált a férfi már nagyon régen megteremtette magában. A férfi irtózik attól, hogy a nő nem eléggé gyöngéd és tapintatos hozzá, időnként hallgatag és zárkózott, nem öltözik eléggé csinosan és nem eléggé jólfésült, nem azt mondja a vendégek előtt, nem úgy neveli a gyereket, ahogy a férfi szerint kellene. A háború véget ért, de még mindenki a háborúval élt, gondolkodott, várták haza azokat, akik már soha .nem térnek meg. Üjra kezdtünk hozzászokni a békéhez. A beköszöntő békés életben nekem is kezdeni kellett valamit magammal. Már írogattam, de titkoltam mindenki előtt, mint valami szégyellnivalót. Nagyravágyó álmok nem feszítettek, de éjszakánként, bezsaluzva az ablakot* ültem és írtam, mert ezt kellett tennem. És elhatároztam, egyetemre megyek, mint sokan azok közül, akik a frontról visszajöttek. Ehhez szükség volt az iskolai tanulmányaim elvégzését bizonyító igazolásra, de arra se emlékeztem, hol. mikor veszett el. Mindazt, amit a térképtáskámban magammal hordtam — otthoni fényképek, bátyám két utolsó levele Moszkva alól, negyvenötből — eltűnt, amikor megsebesültem. Lehet, hogy az Urálon túl, ahol a háború nem űzte el az embereket lakhelyükről, nem bombázlak, lőtték a városokat, ott megmaradjak a frontlevelek, gyászjelentések és mindazok a papírok, amelyek végigkísérnek életünkben, bizonyítva, hogy mi — éppen mi, és nem mások — életben maradtunk. De N. városban sokáig állt a front, hol erről, hol arról az oldalról lőtték, robbantották, bombáztak — mi maradhatott épségben? Nem maradt épen az iskola, amelyben tanultam, sem a házunk. lényegében az egész várost összerombolták. Ezért olyan rendelkezést hoztak: ha három tanár megerősíti. hogy elvégezted az iskolát, és a maga idejében megkaptad a bizonyítványt róla kiadhatják a másolatát. írtam osztálytársamnak. Ná- gvának — ígv fogom nevezni őt —, aki felkutatott három tanárt, mindhárman nők. köztük szigorú igazgatónkat. kémiatanárunkat, Jekatyeri- na Nyikolájevna Popovot, akiről nem annyira magunk írtuk, mint inkább a puskini szavakat formáltuk át: „Hidd eb megjön Jekatyerina — álmosan dőlünk szerteszét —, s az ellenőrzőbe beírja, mindegyikünknek a nevét...” Reggel érkezett a vonat a lerombolt N.-'i pályaudvarra. A legszükségesebb úti holmikat tartalmazó német oldaltáskámmal a karomon, korábban kimentem a vagon előterébe, a fejek fölött pillantottam végig a peronon. A várakozók között ott állt Nágya. Leugorva odafutottam hozzá a letaposott havon, de éppen másfelé nézett. Aztán felkiáltott, könnyekig meghatódott, olyan örömmel ölelgettük, csókolgattuk egymást, mint soha ezután. Egész nap kéz a kézben, karon fogva kóboroltunk N.- ben. A Forradalom sugárúton ebédeltünk, a Bristol Étteremben. A háború előtti években lakásunk ablakából láttam ennek az étteremnek hatalmas ablakait. A ruhatárban lesegítettem Nágyá- ról a félbundát, kendőt, tenyere élével végigsimított a haján, helyre rángatta ruhájának kissé szűk ujjait. súgva megkérdezte: „Nem baj, ha nem veszem le a csizmámat?” Előre mentem, úgy követett, mint egy iskoláslány. És most itt ülünk egymással szemben, a nagy, hideg terem magas ablakánál. Az asztalt keményítőtől érdes terítő borítja. Az ablakon túl erősen hull a hó. nézem, hogy a túloldalon bezuhog házunk belsejébe, ahová beszakadt a tető, a födémek és a valaha olajjal mázolt, agyonmosott padlózatok. Odajött a pincérnő, letéve az üvegeket, a sokat megélt asszony tapasztalt, értékelő tekintetével pillantott Nágvára, majd kis mosoly- lyal rám. Pillanatra én is az ő szemével láttam Nágyát. a szokatlan éttermi helyzettől zavartan, nem bízva magában, hajfonatai ritkás perecformákat képeztek a tarkóján, púderezett pattanásokkal a haja tövénél. magas, kiugró homlokán. Hányszor írtam le matematikadolgozatát az egész nyolcadik-kilencedik osztály számára, míg át nem mentem tanulni a repülőtechnikumba. — Emlékszel, nálunk jöttünk ösz- sze, a nyolcadik osztályban? — kapott Nágya a múlt után, amelyben magabiztosabb volt. — És emlékszel, itt állt azelőtt a Mihajlovszkij-óra? Igen, a Mihajlovszkij. Már nem tudom, miért nevezték így, elvitték még a háború előtt. Odanéztem, ahol az óra állt, és láttam, hogy ugyanitt, a Bristolnál, egy kerti pádon vizsgáztam le kémiából a szigorú igazgatónőnél, Jekatyerina Nyikolajevnánál. Folyt már a háború, de a mi évjáratunkat még nem hívták be. Egyszercsák híre járt, hogy először azokat veszik be, akik elvégezték a tízosztályost, én pedig még nem fejeztem be, a kilencedik osztályból átmentem a repülőtechnikumba. .Iskolai barátommal, Gyimka Manszurovval arra jutottunk, hogy magántanulóként azonnal le kell vizsgáznom' a tizedik osztályos anyagból — együtt akartunk a frontra menni. Kémiából a kerti pádon fogadtak, a másik pádon Gyimka ült. súgott. Egyszer télen, fürdőből jövet, együtt kószáltunk a fagyban, sehogy sem akaródzott elválnunk egymástól. Hol ő kísért el engem, hol én őt. Arról határoztunk, hogyan élünk tovább; én befejezem a repülőtechnikumot, elmegyek dolgozni, és segítek neki, amíg elvégzi az egyetemet. Azután én megyek egyetemre, ő segít nekem. Ez volt az utolsó háború előtti tél. következő télen vagy tavasszal — nem tudom pontosan — Gyimka Manszurov bennégett a harckocsi! ban. Emlékszem, hogyan bukkantunk fel a pályaudvaron, hogy jegyet vegyünk Szmolenszkig — ott. Vjazma és Szmolenszk körzetében harcolt az az ezred, amelyben a bátyám löveg- parancsnok volt, hozzá akartunk szökni. Szmolenszket már elfoglalták. de híre terjedt, hogy a mieink újra felszabadították a várost. Menynyire hittünk akkor a szóbeszédben, mennyire akartunk hinni! Az állomásügyeletes bevitt magához, óvatosan kikérdezett: igaz, hogy Szmolenszk megint a mienk honnan tudjuk? Jegyet, természetesen, nem kantunk. Késő estig sétáltunk Nágyával N.- ben, egyszer egymás mellett, máskor egymást követve a hóban taposott ösvényeken. Néha villamos csörgött el, fagyos ablakain át megvilágítva maga körül az utcát, és elvitte magával a fényt. Telihold függött a város fölött, megvilágította az apácazárda romjait. Emlékezetemben még éltek a cellák lakói, megrendelésre hímezték a lepedőkbe, batiszt zsebkendőikbe. párnahuzatokba a nagy, idegen monagramokat. A havas téglatörmelék távolból görbe hátú, bottal járó szerzetes, fekete sziluettjére emlékeztetett. Mentünk, a hold világított fölöttünk, s mintha a szerzetes is mozdult volna a rézsút szakadó hóban. Nágya elmesélte, hogy e romokból, miután a németek eltakarodtak a városból, egy vadember kinézetű férfi mászott elő, szakállasán, hosszú körmökkel... Ott rejtőzött a pincékben ... Sok hasonló legenda járt akkoriban N.-ben. N ágya most a város szélén lakott. A hólepte fakerítésnél sokáig álldogáltunk. Kigomboltam a köpenyem, szárnyaival átfogtam Ná- gyát, magamhoz húztam.' — De hiszen nem szeretsz — mondta, készen rá hogy elhiggye az ellenkezőjét. Ez megállított. A földre ágyaztak nekem. Nágya húga újra és újra kitalált valamit, hogy benézzen: kíváncsi volt, .miért ülünk kettesben, a konyhában teázva. Félálomban még sokáig hallottam a suttogást a vékony válaszfalon át, az anyja súgott valamit Ná- gyának. Másnap Nágya kikísért. Ojra ott ‘álltam a vagon előterében, elindult a vonat, integettem, a peron is, a hócsizmás Nágya is — egyre távolodott a ferdén szállongó hóban. És ebben a pillanatban semmire se gondoltam. semmit nem éreztem, csak homályos bűntudatot Nágyával szemben. Hiszen kél nappal ezelőtt a vőlegényét várta itt, akit a sors megőrzött neki, de ezt csak jóval később értettem meg. Kit is várhatott volna, ha az egész osztályból valamennyi fiú közül egyedül én tértem vissza a frontról. És a férfi ebben az elégedetlen állapotban, jelentéktelen dolgokon haragra gerjed, nem uralkodik magán, a leggonoszabb, a legsértőbb szavakkal illeti a nőt, szó szerint bosszút áll a nőn saját hibájáért, bosszút áll az ő megsértett ideáljáért. A férfi gorombasága dühíti, megsérti a nőt, éppen azzal a kíméletlenséggel és könyörtelenséggel, éppen azzal a bántani akarással felel a férfinak, amelynek ismétlődgetése okozza közöttük az elhidegülést, és nem ritkán megöli a legértékesebbet ezen a földön — a szerelmet. Egyiknek sincs igaza, mindketten sértett félnek érzik magukat, állandóan egymást egymás ellen ingerelve, de fáradtsággal terheltek. Szokásokkal, gondoskodással kevés, amit azért tesznek, hogy megközelítsék egymás ideálját, azt. amit mindkettő a lelkében dédelget. Pedig kész ideálok az életben nem léteznek. Hogyan szoktam le? — Csak Pribojt szívtam, a háború után ilyen márkájú papirosz volt. Vasárnap reggel pénzt kunyeráltam a feleségemtől papiroszra. A Priboj Ogyesszában — kizárólagos hiánycikk. az ember a nadrágját eldohányozhatja. mert csak abszolút kéz alatt vásárolható. Keresem itt, keresem ott Priboj nincs. Megyek a Voznyeszenszkijre, ótt egy rokkant árusít. Nála sincs. Sőt, még dühös is volt. Bemegyek a sörözőbe, valami átvillan fennem: leszokom a dohányzásról! .Ványa — mondom —, tölts egy korsó sört, két féldecit, mert leszokom a dohányzásról." Estefelé már hazamentem a feleségemhez, és mondom neki: „Elittam a pénzt.” ö pedio úgy tűnt. el sem csodálkozik a helyzetemen „Én is így gondoltam, amikor elmentél hazulról, az arcodra volt írva.” Ekko~, ettől a vaskos megnemértéstől, asztal mögé ültem, és rágyújtottam egy mahorkára . .. Krémer József fordítását /
