Pest Megyei Hírlap, 1983. november (27. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-23 / 276. szám
1983. NOVEMBER 23., SZERDA Először lőpor, utána kőpor Kezdődik a robbantással, folytatódik az osztályozással, befejeződik az elszállítással. A dolog azonban korántsem ilyen egyszerű, hiszen a Budavidéki Erdő- és Vadgazdaság telki murvabányá. jában olykor csákányozni is kell, máskor a hegyoldal „keményebb” részeivel birkózni. Biatorbágy évek óta Ismert, régi vízgondjait csak súlyosbította az idei aszályos nyár. A magasabban fekvő területeken az ásott kutak is kiapadtak, s a szűkös helyi vízbázist jelentő egyetlen forrás vize is soványan csordogált. Az őszi időjárás sem könyörült meg a környék lakóin. Nem nyíltak meg az ég csatornái, hogy táplálják a helyi kutakat, melyek vize, ha a gyermekek itatására nem is, de sok más hasznos dologra azért alkalmas. A csöndes, áztató esőt hozó fellegek helyett a PVCSV lajtos kocsijának jöttét lesik tehát a bia- torbágyiak, melynek érkeztére biztosabban számíthatnak, mint a hűtlen felhőkére. A helyzet azonban az érdi üzem- mérnökség legnagyobb igyekezete ellenére sem túl rózsás. Ha befagynak a csapok — Sajnos, a gyermekintézményeinket ellátó központi konyha nem használhatja a helyi vizet, olyan magas a nitráttartalma — mondja dr. Koródi Mária, a nagyközségi tanács vb-titkára. f- A lajtos kocsik szállították eddig a vizet az ötezer literes tartály feltöltésére. Az érdi szakemberek véleménye szerint azonban félő, hogy a keményebb hideg beálltával befagynak majd a tartálykocsik alkatrészei, m akadozhat az ellátás. Az ivóvízszállítás nem olcsó mulatság. Egy fuvar költsége 6—800 forint. S ahhoz, hogy a kocsik télen is megbízhatóan üzemeljenek, fűtött garázsban kellene tartani azokat. Erre pedig már végképp nem futja a PVCSV szűkös fejlesztési alapjából. — Nemcsak mi, a környék többi települése is sok pénzt költött már a vízhiány megszüntetésére — folytatja dr. Koródi Mária. Mindig bizakodva vártuk az újabb és újabb próbafúrások eredményét, de nem találtak a vidéken felhasználható vízkészletet, úgy látszik, e sziklából nem lehet vizet fakasztani. S most legújabb kísérletünk, a gyorsfejlesztési program is elakadt. Az elsőfokú vízügyi hatóság nem adott elvi vízjogi engedélyt a tanulmánytervben szereplő új, herceghalmi kút megfúrásához, most várjuk a választ a fellebbezésünkre. Átmeneti megoldás Berták József, a Pest megyei tanács vízügyi csoportjának munkatársa. Évek óta figyelemmel kíséri a terület ellátása érdekében folyó kutatásokat. — A fúrási kísérletek valóban nem jártak sikerrel. A karsztos területen nincs megfelelő vízkészlet. Egyetlen próbafúrásnál, Páty határában akadtunk csak viszonylag jó hozamú kútra. Itt azonban váratlan meglepetés ért bennünket. A több mint kétszáz méter mély kutat valaki megrongálta, teledobálta kővel. Kétmillió forintot költöttünk arra, hogy a vandál romboló okozta kárt helyrehozzuk, de igyekezetünk hiábavaló volt. — A gyorsfejlesztési program — a herceghalmi víz Biatorbágyra vezetése —, át- . meneti megoldásit jelentene a település lakóinak. A távlati tervek szerint a Bicskén épülő regionális vízmű látja majd el ezt a területet. Addig azonban ki kellene használni a herceghalmi szabad vízkészletet és be kellene vezetni a nagyközségbe az egészséges ivóvizet. — A tanulmányterv szerint Herceghalmon egy új kutat is fúrtak volna. Ehhez nem adta hozzájárulását a Közép- Duna-völgyi Vízügyi Igazgatóság. A szabad vízkészlet fel- használása ellen azonban nincs kifogásuk, tehát a fellebbezés akkor sem. lesz eredménytelen, ha az új kút megfúrására másodfokon az QVH sem ad engedélyt. Jövőre tehát hozzáláthat a kiviteli tervek elkészítéséhez a PTTV, s aztán megkezdődhet a víztársulat szervezése is. Reménykedhetnek tehát a biatorbágyiak, hogy az eddig ásványvízre, üdítő italokra költött pénzüket most vízhálózat építésére fordíthatják. S talán, ha ezzel az időnként kevésnek, máskor túlságosan is soknak bizonyuló természeti kincsünkkel, a vízzel helyesebben gazdálkodnánk, már hamarabb is találtak volna megoldást az illetékesek. Olcsóbban, egyszerűbben — Érdemes alaposan megvizsgálni a PVCS érdi üzemmérnökségének statisztikai adatait — mutat Tóth József vízügyi csoportvezető a táblázatokra. Az állandó nyári vízhiánnyal küszködő város kútjai évente 4 millió 15 ezer köbméter vizet termelhetnének. Ebből tavaly 2 millió 419 ezer köbmétert használtak csak fel. Az évi vízfogyasztás a kutak hozamának csak 60 százalékát kötötte le. A nyári vízhiány tehát kizárólag a locsolás következménye! Felmerül azonban a kérdés, melyik megoldás gazdaságosabb az ország számára. A kutak, a vízmű kapacitásának bővítésével elérhetjük, hogy gondtalanul öntözhetnek az érdiek. Ennek a víznek azonban egy köbmétere tizenhét forintba kerül, s a sok milliós beruházás az év háromnegyed részében kihasználatlan. Valóban nem lenne lényegesen olcsóbb a népgazdaság számára, ha a kertek, telkek öntözésére az évszázadok alatt bevált módszert, a kerti kutak emberi fogyasztásra nem, de öntözésre igenis alkalmas vizét használnák fel? S ha a szétlocsolt víz köbméterét 17 forintjával számoljuk, viszonylag gyorsan megtérül még egy búvárszivattyú ára is. S akkor talán az Érden kihasználatlan évi, majd 2 millió köbméter víz eljuthatna állandóan Törökbálintra is, sőt talán még a biatorbágyi gond megoldására is maradna belőle. Márvány! Ágnes s Beszélgetés a társalgóban Szerény, de emberhez méltó élet Az esszkép melegséget áraszt Ahogy hallgatom a tököli öregeket, legszívesebben megsimogatnám őket, olyan meghatóan kedvesek, közvetlenek. Ugyanakkor valami más — e helyen és ez alkalommal illetlen — gondolat is motoszkál a fejemben: az jut eszembe, hogy egymás társaságában, ,egy-egy jó légkörű napközi otthonban olyan szeretetreméltóak az idős emberek, ám mennyire zavarnak, idegesítenek, feltartanak minket, fiatalokat, amikor átszaladnak a tilos jelzésen, amikor feltétlenül beszédbe akarnak elegyedni velünk a villamoson, vagy bizonytalanul téblábolva állják el az utat a buszmegállóban. — Tizenhét bentlakónk van — mondja Sáska Gyuláné, aki házi szociális gondozó a nagyközségben, de gyakran segít az otthonban, s jól ismeri az idős embereket. Az önállóság jelképe — Persze hét végére ők is hazamennek. Aki egyedül él, az is nagyobb biztonságban érzi magát, ha van hátországa, ha az önállóság szimbólumát — a házát — magáénak tudhatja. Ám a hideg beálltával ők is szívesebben töltenék a hétvégeket az otthonban. E körül forog a beszélgetés is a kellemes hangulatú társalgóban. A bútorokat plédek védik. A berendezésen látszik, hogy nem egyszer te vásárolta a tanács. A fotelekből, karosszékekből légföljebb 4—5 egyformát lehet látni. Mikor, menynyire futotta a költségvetésből. Mégis melegséget áraszt az össszkép. Talán a szépen hímzett térítők, a gonddal ápolt növények teszik, talán az ebéd utáni sziesztát tartó, olvasgató, kötögető kisöregek derűs nyugalma. Nehezen lehet megállapítani a ruházat alapján, ki a bejáró, és ki a bentlakó. Válameny- nyien meleg, puha házipapucsot, a nénik otthonkát viselnek. Az egyik idős asszony nyugtalanul feszengeni kezd, amikor a hétvégi hazamenetelekről esik szó. Csendesen mondja: > — Hetvenéves vagyok. Három lányt neveltem fel. Nyolc éve özvegyen maradtam. Mindegyiket támogattam, talán még erőmön felül is. Aztán eladtam a házamat, hogy segítsek az egyiknek. Manapság rettegek a péntektől, amikor haza kell menni. B'élek a vejemtől, aki többször megvert. Ülök a hideg kis szobámban, számolom az órákat, hogy hétfő reggel legyen már. Gyakran meg sem várom a mikrobuszt, ami értünk jön — hajnalban gyalog elindulok. Félnek a hét végétől A többiek együttérzéssel hallgatják a nénit. Szomorú sorsával nincs egyedül, többen is vannak, akik nem a magánytól, hanem gyerekeiktől, rokonaiktól rettegnek hétvégeken. — Olyan életünk van itt nekünk, mint az uraknak — töri meg a csendet Panka néni. — Sok gyerek nem is tudja, milyen jót tesz az öregével, amikor szociális otthonba küldi — majd széles gesztussal körbe- mutat a társalgóban ülőkön. — Jelentkezzen az, akinek otthon hetente húztak tiszta ágyneműt, aki akkor fürödhetett a jó melég fürdőszobában, amikor akart. Vagy akit úgy kiszolgáltak, mint itt minket. A régi világban valamilyen nyomorúságos szegényház jutott volna nekünk. Ez itt — szanatórium... — És mégis mennyi magunk korabeli veszi tudomásul szörnyülködve a döntésünket, hogy bejöttünk az otthonba. „Te is bementéi a szegényházba?” kérdezik. Az a feneség, hogy amikor megöregszenek, segítségre szorulnak, ők is idejutnak. És amiről hallgatnak... A ház lakóinak java részén nemigen látszik, hogy különleges istápolásra szorulna. Sőt, örülnek, ha a gondozónők válláról levehetik a terhek egy részét. Fürdetik, etetik az erre szorulókat. Van olyan, aki a faluban több házba is viszi a meleg ételt a magatehetetlen öregeknek. Nagy bajuszú bácsi lép a szobába. Azonnal bemutatják: ő Kúrán Timót, a korelnök, 92 éves. Megpezsdül a légkör, a szomorú gondolatokat a tréfálkozás váltja fel. Ebből Timót bácsi is kiveszi a részét, amikor arra a kérdésre, hogy mi a titka a jó erejének, egészségének, azt válaszolja: — A szerelmes témájú könyvek, amelyeket ma is szívesen olvasok, természetesen szemüveg nélkül. — Angyali türelemmel van* nak hozzánk a gondozóink — mondja Dobos Istvánná. — Pedig sokszor nagyon rosszak vagyunk, olyanok, mint a gyerekek. Meg néha hajba is kapnánk, de ők úgy tudják elsimítani a vitákat, mintha nem is lettek volna. „Rosszaságaikról” viszont nem akarnak nyilatkozni. Kacsingatnak, nevetgélnek és másra terelik a szót. Családi fényképek kerülnek elő. Beszél Marica, Etus és Krisztinka néni. Tárnái József, a volt aszódi főmolnár kis igazolványt mutat, amely szerint a Tanácsköztársasági emlékérem tulajdonosa. A beszélgetés kezdetén jött illetlen gondolataimra a tököli öregek adták meg a választ életükkel, önvallomásaikkal. Két háború emlékével, kínjaival, az elhasznált lábaknak, a cserbenhagyó érzékszerveknek mindennél jobban kell a biztonság. A kiszolgáltatottság, társtalanság érzése helyett szerény, de emberhez méltó élet. Aki ezt megérti, az szeretni is tudja az öregeket. Öregjeinket. Móza Katalin A hirtelen ránkszakadt hideg ellenére nekivágtunk a somogyi domboknak. A fák ágaira, a fűszálakra vastagon rakódott le a zúzmara. A ködös felhők mögül előbukkant a nap, s vakítóan szik- ráztatta a zúzmarát. Furcsa, ritka jelenség. A sofőr lassított, sötét szemüveget tett fel, hátraszólt: — Megvakulnék, ha ebben a szikrázó, zúzmarás határban szemüveg nélkül kellene most vezetnem. A tükörből látta, hogy rábólintot- tam. Egy kis faluba igyekeztünk, melyet szelíden, engesztelőn öleltek körül az erdős, szőlős dombok. Az ötvenes évek ideűzték nagybátyámat az aszta Isimaságú Hajdúban vert tanyájáról. Tíz óra elmúlt mire bezörgettem hozzá. A tornácban ült, bekecsben a kora téli verőfényben. Sapkáját szemöldökéig húzta, arcából egy tenyérnyi látszott. Cserzett barna bőre rátapadt csontjaira. Tudtam, hogy rák nyüveszti, ezért szaladtam le hozzá, hogy még egyszer lássam, meg, hogy elmondjam a jószándékú hazugságot: véletlenül toppantam be hozzá, sietős, fontos úton vagyok. — Fázol — mondta András bátyám megveregetve vállamat —. akkor ezen segít a körtepálinka. Ne ijedj meg, házi, az annya szentségit neki. A nap nemcsak a szememet kápráztatta. Kigomboltatta velem kopott bőrkabátomat is. Gyomromban meg lángot ^apott a deci pálinka. Melegedtem hát kívülről, belülről. Csak az öreg arca volt riasztó; a kiugró csontok, amelyekre rátapadt a ráncos bőr. Julis niáném kolbászos rántottét tett elénk. A.mindig éhes sofőr szeme felcsillant. Bevillázta egy-kettőre a levesestányérnyi rántottét. Én meg András bátyám csak két pohár vinkó között eszegettünk egy keveset. Meg a sok szótól nem tudtunk szüntelen nyelni. Az utcáról ránk köszönt egy javakorabeli asszony. Feketében. Hatalmas virágcsokrot szorongatva. — Na, megy mán a temetőjáró — mondta András bátyám megvető hangon- — Az ura sírjához. Amióta meghótt, minden vasárnap, télen, nyáron. Csakhogy én azt mondom: az élőt kell megbecsülni, a halott megelégszik a szokásos tisztességgel is. Furcsán, kérdőn szöktettem magasba szemöldökömet, mert András bátyám hangja csikorgott, mint az ember talpa, alatt a fagyos hó. — Nem érted, persze, hogy nem érted. Aki csak így látja, azt hiszi, hogy az ura iránti szeretet hajtja ki minden vasárnap a temetőbe. Pedig nem így vari. Amikor én itt honfoglaló lettem, ennek az asszonynak az ura, Bordás Ferenc lett nekem a segítségemre, amíg csak gyökeret nem eresztettünk. Jobb embert ez a táj nem hordott a hátán. Nem tudtam én olyan korán kelni se nyáron, se télen, hogy őt megelőzzem. Néha leült ide beszélgetni, de még az első pohár bort se tudtuk bekapni, már jött ez a temetőjáró hajcsár és csak úgy a kapuból kiabált be: Na. itt esz a fene, forgatod a poharat, gur- gulázol, a jószág meg bitangol, szecskát, azt persze nem vágtál holnapra, darálni se daráltál a tyúkoknak, a malacoknak, a ló is veri a hidlást, már az almát eszi. Eszi? Enné, ha tettél vóna alája. Néha kijött Julis nénéd és mondta neki, hogy te Mariska, hagyd mán békén az uradat, hagy igya meg békességben azt a pohár borocskát, hiszen I ma összeesett az udvaron. Szaladtam át hozzájuk. Már a konyha di- kóján hevert ruhástól. A fiai húzták be. Az asszony meg csörgött, mint a szarka. A maródit akarja megjátszani, mert büdös neki a munka. Ki hiszi, el, hogy a húsz hízónak a takarmánya alatt roskadt össze? Jó komédiás! Erre kifordultam a konyhából, az udvaron elkaptam a nagyobbik fiát, megráztam a brumászát, és azt mondtam neki: ha most azonnal nem hívtok orvost, feljelentelek benneteket szándékos emberölésért! Kiengedtem a kezemből és nekem akart ugrani. Nem szeretek embert megütni, de akkor nem tudtam az öklömnek parancsolni. Véres arccal vágtam ki az utcára: indulj orvosért! Káromkodott, de elment. Mire az orvos odaért, az az agyonhajszolt koma meghótt. 1 oroköblögetés után folytatta, de már halkabb, szomorúbb hangon: — Temetés után két napra arra virradt a falu, hogy az éhes állatok irtózatos zenebonát csaptak. Az asz- szony beleőszült, mert egyetlen fiát sem tudta kirángatni a lustaságból. Két hét múlva árva lett az udvar. A jószágot elpocsékolták. És minden gyerek nekivágott a vakvilágnak. Most a kisebbik van itthon, akit a felesége zavart el semmirekellősége miatt. De az is el-eltűnik hetekre, hónapokra. Az asszony meg mintha megbolondult volna: fűnek-fának elmondja, hogy olyan szerelmetes ura senkinek sincs, nem is leSz. mint neki volt. Volt! Akit nem becsült meg! És azóta minden vasárnap délelőtt megy a temetőbe, viszi az ura sírjára a virágot télen-nyáron. és délig ott imádkozik. Sokszor hóttra fagyva, havasan jön visszafelé, de nincs itt olyan ember, aki behíjja melegedni. Mert mindenki tudja, hogy azt az áldott komát félévszá- zadosan ő emésztette el, ő. a kendős hajcsár, ez a mostani temetőjáró. Bába Mihály: ^Jemetőláró vasárnap van, neki is iár egy kis pihenés. Na. csak ne bíztasd azt a lustát, ha én nem lennék a kosz enne meg bennünket. Sajnáltam Ferenc komát, de nem tehettem semmit. Lótott-futott az egész nap ösz- szeroskodásig. Ö maga mondta, pedig még ötvenéves se vót, hogy este úgy bukik az ágyba, hogy rögtön elalszik, nincs ereje az asszonyhoz nyúlni. Hogy ez a temetőjáró hogy segített magán, azt csak az isten tudja. De egy biztos, hogy a nagy hajtásnak lett látszatja. Felépült a nagy, csicsás ház, nagy konyhával, fürdőszobával. Még garázst is csináltattak, mert kocsit vettek. A csipásoknak, A négy fiúnak. Akik olyan lusták, herék voltak, hogy díszpéldányai lettek a falunak. Az apjuk beleroskadt a munkába, azok meg hétköznap is kicsicsázva mentek a kocsmába inni. kuglizni. Az anyjuk tömte őket pénzzel. Csak az urától sajnálta. Annak még a saját borából, pálinkájából is csak annyit vót szabad inni. amennyit az asszony elé- lökött. Ott vótam eccer. elém is úgy lökte, hogy a fele kilöttyent. Olyan savanyún se ittam soha itókát, mint akkor. Juliska néném elvitte a tányérokat, kicserélte a borosüveget, a sofőrnek meg kávét hozott. Leült hozzánk néhány percre, hogy ritkán látott rokonairól érdeklődjön. Aztán bement a konyhába, hogy bezöldsé- gelje a húslevest. András bátyám szemében szundikált a fény, a gyógyíthatatlan betegség megemésztette minden szikráját. Csontkeze kopogott az asztalon. — Eccer hallom, hogy Ferenc koSzikléhél nem Ethel visel fakasztani Rútból !s locsolhattak volna