Pest Megyei Hírlap, 1983. november (27. évfolyam, 258-282. szám)

1983-11-19 / 273. szám

1983. NOVEMBER 19., SZOMBAT

Sh Szín házi levél

i Godot meg a Gubernátor

Az élet néha utoléri az irodalmat. Az ír származású, de franciául író Samuel Beckett darabja, a Codot-ra várva, születésekor, 1952-ben, fantasztikusan újnak, szokatlannak, a kritika és a nézők java része számára egyenest érthetetlennek, zavarosnak tűnt. Beckett két hőse, Estragon és Vladimir, két hosszú felvonáson át semmit nem csinált, csak üldögélt egy valahol lévő országút mellett, egy fa alatt, s várt egy bizonyos Godot-ra, akiről éppúgy nem tudta meg a néző, hogy ki is voltaképp, mint azt, hogy miért várnak rá, meg hogy ki az a két csavargó vagy csőlakó külsejű figura, aki erre a ki tudja kicsoda-micsoda Godot-ra vár. Azt sem érthette meg a néző, hogy hol és mikor játszódik ez az egész: valamely konkrét térben és időben-e, vagy csak maga a színpadi tér és idő konkrét, mert jelen van az előadáson, noha egyéb konkrétságot esetleg még ettől a tértől sem kell elvárni.

Csak kevesen értették meg akkor, hogy Beckett nyomorúságos hősei azért olyanok, amilyenek, s azért vegetálnak olyan világban, amilyenben, mert végletesen és kétségbeesetten egyedül vannak a létben, és reménytelenül bizonytalanok mindabban, amit ez a lét — és az abban való létezés — jelent vagy jelenthet a számukra. Estragon és Vladimir számára nem bizonyos a múlt, a jelen, s nem bizonyos a jövő sem, mert hiszen maguk sem tudják bizonyosan, hogy Godot úr létezik-e, s hogy eljön-e valóban. S még azt sem tudják, azt sem értik, ami közvetlenül velük történik, amit egymás jelenlétében cselekednek vagy mondanak. Állandóan visszakérdeznek egymás szavaira, mozdulataira, tétova cselekvéssoraira. A létben nincs semmi biztos, még maga a létezés sem az. Az ember — ha ugyan ez a két nyomorúságos, tompa agyú, már-már ka- taton lény embernek nevezhető — kiszakadt mindenből: a világból, önmagából, környezetéből, társadalmából. Ül valahol egy elhagyatott helyen egy néptelen út mentén, egy girbegurba, kiszáradt fa alatt, és vár. Ám ez a várakozás sem végleges, hiszen olykor úgy tűnik, csupán pihenő, megálló egy úton: átmenet két ismeretlen pont között. S ezen a megállóhelyen az ember — Beckett esetében az általános alanyt nemigen lehet már nagy kezdőbetűvel írni, hiszen annyira értéktelen és jelentéktelen lénnyé törpült —, nos, az ember megpróbál úgy tenni, mintha mégis ember volna, vagy legalábbis hasonlítana az emberre. És ez sem sikerül.

Az 1953-as párizsi bemutatón azonban mégis egy új korszak kezdődött: a modern drámairodalom olyan műve került a közönség elé, amely iskolát teremtett, az abszurd dráma iskoláját. Tulajdonképpen persze nem a dráma volt abszurd, hanem a világ, melyben a dráma létrejött, s amelyet megpróbált . adekvát eszközökkel ábrázolni. Csakhogy a világnak ezt az abszurditását akkor még nemigen hitték el Beckettnek. Azóta azonban a világ igazolta a drámát, az élet utolérte az irodalmat. Mai világunk fenyegetettsége olyannyira abszurd, hogy nyomása alatt Beckett abszurditásképét

már-már normálisnak érezzük. Mindenesetre a három évtizedes darab a mai nézőre alig hat az újdonság erejével.

A Godot-ra várva azonban még így sem vált egyszerű és sima társalgási drámává. Dramaturgiája, dialógustechnikája, gondolati építkezése változatlan, s ezt a darabot ma sem lehet négy különc figura különc játékának értelmezni, ez ma is hátborzongatóan nyomasztó, mert végül is ez van benne, s ezt kell kifejeznie az előadásnak is, noha úgy, hogy nem feledi a darab bemutatása óta eltelt három évtizedet, s azt sem, hogy a Beckett-utódok révén ez a stílus már nem oly szokatlan.

A Madách Kamara Színház mostani felújításának rendezője, a vendég Bődi István, ott téved, hogy úgy gondolja: a körülmények változása a darabot is megváltoztatta. Ezért ez az előadás mintha kívülről nézné a darabot, mondván: lám, ezek a buta kis emberkék milyen szamár módra viselkednek, holott nem is olyan rossz fiúk, kivéve talán Pozzo urat, aki mégiscsak rabiátus egy kissé. Ez a felfogás egy szépen legömbölyített, a nézőt egyetlen percig sem gondolkodtató, kellemes, bár kissé, fura játékot eredményez, melyben ugyan kiváló színészek jelennek meg, de már a bemutatón érezni lehetett róluk, hogy ez az általános színjátszás rövid időn belül a komédia felé fogja elvinni az előadást

N

em derűs játék — bár derűs jelenetein lehet nevetni is —, Spiró György új darabja sem, melyet a Katona József Színház mutatott be. Az imposztor — ez a darab címe — első síkján egy múlt századi híres lengyel színészről, Wojciech Bogus- lawskiról szól, de a második és a harmadik síkban inkább arról, hogy milyen a viszony a művész, a művészet és az élet között (vagy milyen lehet), illetve hogy miképp viszonyuljon a művész (a művészet), a mindenkori hatalomhoz (vagy miképp viszonyulhat hozzá, milyen lehetőségeket kínálnak az adott körülmények). Ha a Godot a várakozás drámája, akkor Az imposztor a modus vivendié, az élet és a megélhetés módozataié. Beckett hősei egy titokzatos, talán nem is létező Godot-tól függenek, Spiró hősei egy nagyon is létező és cseppet sem titokzatos úrtól, a Gubernátortól, a Hatalom képviselőjétől. Estragon és Vladimir nem tudja, mivel, hogyan lehetne megnyerni Godot kegyeit — Boguslawski nagyon is ravaszul tudja, mivel lehet elnyerni a Gubernátor kegyeit, méghozzá oly módon, hogy a létrejövő kompromisszumban ne kelljen teljesen feladnia önmagát, önnön szándékait, elveit. A Godot-ban közömbös a tér és az idő; Az imposztorban sem az a lényeges, hogy a darab szerint 1816-ban vagyunk, a vilnai lengyel színházban, s hogy a Gubernátor, a mindenható Kormányzó a Cár atyuska képviselője.

Zsámbéki Gábor rendezése azonban elhalványítja ezeket az erős színeket a darabban, s inkább arra koncentrál, hogy Boguslawski szerepe jutalomjáték legyen Major Tamásnak. Minden tiszteletünk az idős mesteré —, de azt kell mondanunk, hogy jelenlegi egészségi állapota, ereje sajnos, inkább csak azt teszi lehetővé, hogy jelezze, milyen is lenne ez a darab, s benne milyen központi figura lenne Boguslawski.

Takács István

Jelen és jövő a bibliotékákban

Helyüket kereső könyvtárosok

A bibliotékák az emberiség évszázadokon át összegyűjtött szellemi kincseinek tárházai. Egy emberöltő kevés ahhoz, hogy a leírt irodalom egészét birtokba vegyük. Örülhetünk, ha annak legértékesebb tcrüleieivel megismerkedhetünk. Korunkban ugyancsak megvalósíthatatlan elképzelés, hogy otthonunkban tároljunk valamennyi frissen megjelenő alkotást. Olyan mennyiségű írott anyag jelenik meg, hogy annak szemmel kísérése, beszerzése, feltárása, az olvasóhoz való eljuttatása könyvtári szakértelmet kíván. Ez az iránytűszerep, ami miatt állandóan növekszik a könyvtárak jelentősége, ám egyúttal felelőssége is.

A statisztikai összesítők szerint Pest megyében 950 kisebb-nagyobb — tanácsi, szakszervezeti, iskolai — könyvtár működik, háromszáznyolc főfoglalkozású, száznegyvennyolc részfoglalkozású és hatszázharminckilenc megbízott könyvtárossal. A helyiségek területe huszon- kétezer négyzetméter fölött van. A könyvállomány több mint négymillió, mintegy kétszáznegyvenezer a beiratkozott olvasó. Békés Györggyel, a Pest megyei könyvtár igazgatójával beszélgettünk a könyvtárügy mai helyzetéről, a gondokról s a lehetőségekről.

Szűk raktárak

— A könyvtári hálózat fejlesztése állandóan napirenden van Pest megyében. A növekedés ütemére jellemző, hogy évente mintegy ezer négyzet- méterrel gyarapodik az alapterület. Csak az elmúlt esztendőben például szűkebb pátriánkban tizenhat településen bővítették a bibliotékát.

— Mindezek ellenére a könyvtárak általában helyszűkére panaszkodnak. Legtöbbjükben kicsi a raktár, az olvasóterem. Ennek megoldására milyen elképzeléseik vannak?

— Nem élünk éppen könyvtárlétesítő időszakot. Pedig a nagykátaiak, a monoriak, a gödiek — és sorolhatnám a legmostohább körülmények között levőket — problémáját leginkább könyvtári célokra épített házakkal oldhatnánk meg. Tudjuk, teljesíthetetlen igényekkel sehol sem kopogtathatunk. Most s az elkövetkező időszakban még inkább a helyi akarás döntheti el a könyvtárak sorsát. Ott, ahol a város, a község lakói, vezetői szívügyüknek tartják a köz- művelődés e területét is, lesz alkalom a továbblépésre.

— Ezek szerint csakis a helyi erőkre számíthatnak a könyvtárak?

— A tapasztalatok azt mutatják, hogy ahol elkezdik a munkát, ott előbb-utóbb lesz segítség is. A központi támogatásból a könyvtárakért ténylegesen ügyködők részesülnek. S ez elsősorban a már meglevő helyiségek berendezésére vonatkozik.

Kevés szakképzett

— A tevékenységi feltételekhez hozzátartoznak a szakképzett könyvtárosok is. Miért nem növekedett kellőképpen a számarányuk?

— A tanácsi hálózatban az elmúlt esztendőben hattal több főfoglalkozású dolgozott, mint addig. Sajnos, a gyakorta rossz munkahelyi körülményekhez hozzájárul, hogy meglehetősen kicsik a jövedelmek. Bár a könyvtárosok alapbére a pedagógusokéval nagyjából azonos, a jövedelmük sokkal kevesebb. Ennek az az oka, hogy nincsen lehetőség semmiféle — kimondottan a képzettséghez illő — kiegészítő tevékenységre.

— Ezért jelentős a fluktuáció?

Haumann Péter (Estragon) és Márton András (Vladimir) a Madách Kamara Színház előadásán

— Azt mondhatom, hogy ezért is. Helyenként még mindig kevés a szakma becsülete. A könyvtárosok többsége nő, lakáshoz legtöbbször a férje révén jutnak. Néhány elmúlt esztendei kivételről a gödöllői járásban tudok: ott a könyvtárost hozzásegítették saját lakás építéséhez vagy szolgálatit kapott.

— Milyenek a továbbtanulási lehetőségek?

— Szeretnénk, ha minél többen megszereznék a legmagasabb iskolai végzettséget, hiszen ez a pontosabb, értőbb munka mellett a szakma presztízsét is jelentősen növelné. Amint a budapesti tudományegyetemen megkezdődik a főiskolai szintű könyv- tároskápzés,' a Pest megyeieknek máris jobb lehetőségük lesz. Az utóbbi években ugyanis sokan az utazási költségek miatt hagyták abba tanulmányaikat. Bárki utánaszámíthat, mennyibe kerül, ha valaki havonta Szombathelyre vagy Debrecenbe megy!

Drága portékák

— Miként alakul az állománygyarapítás?

— A könyvbeszerzési hitelkeret állandóan növekedik. Csakhogy ez nemigen tud lépést tartani a könyvárak emelkedésével. Ennek — és a helygondnak — köszönhető, hogy egy-egy keresett művet nagyobb példányszámban nemigen lehet beszerezni. Leginkább a kézikönyvek lesznek egyre drágábbak. Pedig ezek folyamatos megvétele alapkövetelmény még a legkisebb könyvtárban is. Nincs Pest megyében olyan bibliotéka, ahol ne lennének meg a legszükségesebb összefoglalók, lexikális művek. Sok helyen mostanában kezdik fejleszteni a hanglemezállományt. Sajnos, elég gyakori, hogy az igen keresett — Heti Világgazdaság, Figyelő, Látóhatár —, fontos lapok járatására sincsen keret.

— Az olvasók számarányának alakulását az elmondottakon kívül még mi befolyásolja?

— A beiratkozottak száma kimutathatóan emelkedett. Ez nem árulkodik azonban a rendszerességről, és arról sem, hogy akadnak helyek, ahol a lakosság tíz százaléka se jár a könyvtárba. Érdekes, hogy néha hasonló nagyságú, hasonló adottságú intézmények látogatottsága között is igen nagy a különbség. A könyvtáros lelkesedésén, kapcsolatteremtő készségén ilyenkor sok minden múlik. Nem elég elkönyvelni, hogy rendeződött az iskolai kapcsolatteremtés. Ugyanilyen együttműködésre kellene törekedni a települések gazdasági egységeivel, az üzemekkel, a termelőszövetkezetekkel. A hosszan elnyúló, nagy községekben több fiókkönyvtárra lenne szükség. A kapcsolatrendszerhez hozzátartozik az is, hogy a könyvtárak gazdái ne csupán formális beszámolókat kívánjanak. Részterületeket is vizsgáljanak, segítő szándékkal.

Érdekek képviselői

— A könyvtári rendezvényeknek milyen a közművelő ereje?

— Ott, ahol rendszeresen tartanak különböző összejöveteleket — író—olvasó találkozókat, lemezhallgatás, önképzőkör —, ott ugrásszerűen , megnő az olvasók és a könyvtárral törődök száma. Egyelőre a legsikeresebbek a gyermekkönyvtári műsorok, de a szentendrei kezdeményezés, hogy diákok viszik házhoz a könyveket az arra rászoruló nyugdíjasoknak is újszerű.

— Hogyan segíthet a módszertani központ a könyvtáraknak?

— Gondjaival, problémáival bárki hozzánk fordulhat. A szakkiadványok, a továbbképzések, a bemutatók, a tapasztalatcserék, a látogatások jó alkalmak a tájékozódásra. Fontos az érdekképviseleti szerep: különböző kérdésekben a központi könyvtár közvetít, hogy a gondok minél gyorsabban megoldódjanak.

Erdősi Katalin

Lézertechnika és holográfia

A szovjet fizika eredményeit bemutató tárlat nyílik november 24-én Budapesten a Szovjet Kultúra és Tudomány Házában. A Szovjet Tudományos Akadémia gyűjteményéből összeállított kiállításon a lézertechnikában és a holográfiában elért kutatási eredményeket tárják a látogatók eié.

A szovjet fizikusok jelentős szerepet játszottak a kvantumelektronika alapja, a lézer feltalálásában és kifejlesztésében. Az első lézer 1960-ban jelent meg. Azóta a laboratóriumi mintapéldánytól eljutott a lézer gyakorlati alkalmazásáig, s a korszerű termelés ma már elképzelhetetlen éneikül. A látogatókat megismertetik a különleges lézeraktív anyagokkal, a lézeres ipari berendezések előállításának és alkalmazásának folyamatával, valamint tudományos és műszaki felhasználásával.

A kiállítás másik része a képalkotás új módszerével, a holográfiával foglalkozik, amelyet Gábor Denes magyar származású tudós fedezett fel 1948-ban Angliában.

Á kiállítás idején — december 16-ig — tudományos tanácskozásokat, találkozókat rendeznek Budapesten neves szovjet tudósok részvételével.

Magyarországon először utcai lézeroemutatókat is tartanak november 24. és december 8. között esténként az Astoria Szálló melletti Magyar utcában.

Központi irányelvek alapján

Módszertani bölcsődék

Az Egészségügyi Minisztérium irányelvet adott ki a fővárosi és a megyei módszertani bölcsődék szervezeti és működési szabályzatának elkészítéséhez. Egy hat évvel ezelőtt született rendelet tűzte célul: minden megyében létesítsenek módszertani bölcsődét, amely szakmai útmutatással, irányítással segíti elő a többi bölcsőde tevékenységét. Azóta a megyék legtöbbjében létrehozták ezeket áz intézményeket; szükségessé vált tehát, hogy egységesen szabályozzák szerepüket, feladataikat. Ehhez adott most útmutatást a minisztérium.

A módszertani bölcsődék a területükhöz tartozó bölcsődékben elősegítik a korszerű gondozási és nevelési módszerek alkalmazását, s időközönként ellenőrzik a szervezeti és szakmai rendelkezések végrehajtását. Folyamatosan figyelemmel kísérik a gyermekek egészségi állapotát, testi és szellemi fejlődését befolyásoló tényezőket. Szakmai tanácsaikkal hozzájárulnak a követelményeknek megfelelő bölcsődék létesítéséhez, berendezéséhez. Vizsgálják a gyermekek élelmezésének, élelmezési normáinak betartását is.

Ezek az intézmények szervezik és bonyolítják le a bölcsődék szakembereinek elméleti és gyakorlati továbbképzését.

A módszertani bölcsődék vezetői ezt az irányelvet, valamint a helyi sajátosságokat és lehetőségeket figyelembe véve készítik el a szervezeti és működési szabályzatokat.

Tv-FIGYELŐ'

Tiscia. A legmagyarabb fo- lyónkként szeretjük a Tiszát. Költők — közöttük is a legnagyobbak egyike, Petőfi — írtak remekmívű sorokat e vízről, és velük együtt a közismert népi rigmus is azt vallja: Ki a Tisza vizét issza,/Vágyik annak szíve vissza.

Hogy honnan ez a nemzedékről nemzedékre átöröklődő nagy szerelem? Talán onnan, hogy Juhász Gyula édes, bús Tiszája tájainkon igen hosszan, kanyart kanyar után vetve halad tova? Talán onnan, hogy jóval több legenda, mese kapcsolódik a folyóhoz, mint a tekintélyesebb, de nálunk csak afféle előkelő vendégként áthörrjpölygő Dunához? (Már elnézést a megyénket is kettészelő folyam híveitől, de így van: ez a nagy nemzetközi víziút valahogy kevésbé tudja megszerettetni magát.) Mindenesetre tény, hogy folyóvizeink királya — inkább királynője? -p a Tisza.

Rajongva szeretjük, s újabban már nemcsak a szívek fordulnak felé, hanem a tudós értelem is. Éppen most harminc éve annak, hogy az érzelmek mellé a szaktudás társult, azaz megalakult az a Tt- sza-kutató bizottság, amely célul tűzte ki a folyó minden vonatkozású megméretését. Expedíció követett expedíciót, és a kutatók mind többet és többet tudtak meg a hajdan szőke vízről meg az azt körülvevő táj flórájáról, faunájáról.

Eleinte csak a magyarországi szakaszán búvárkodtak — olykor a szó legszorosabb értelmében véve — a kutatók, de aztán eljutottak a forrásáig és a torkolatáig is: emitt az ungvári, amott az újvidéki kollégák siettek segítségükre. Manapság tehát már három ország szakemberei tekintik kötelességüknek, hogy minden fontosabb adatot összegyűjtse- nek a gátak közé szorított folyóról.

Az évforduló is megkövetelte, de maga a vállalkozás nagysága is kiáltott azért, hogy erről a munkálkodásról a legszélesebb közvélemény is tudomást szerezzen. Televíziónk szegedi körzeti stúdiójának munkatársai vetlek a fáradságot, s lefényképeztek, hangszalagra rögzítették mindazt, amit a Tiscia — ez á hivatalos latin neve — múltjáról, jelenéről tudnunk kell.

Szép, tartalmas filmet csináltak. Igaz, itt-ott érződött ugyan, hogy az illendőnél keményebben kellett tömöríteni, s hogy sok mindent kiszorított a szűkös műsoridő, de azért így is eléget okulhattunk s rajonghattunk.

Panoráma. őszintén szólva,

ez a most emlegetett harmincöt perc mutatkozott csak olyannak, ami egyáltalán szót — jó szót! — érdemel az elmúlt hét programjából. A képfolyam persze a megszabott időben és terjedelemben elénk zúdult, de hát abban az irdatlan mennyiségű látnivalóban valahogy nem akadt más, amire reá kellett volna mondani: na, ez aztán a produkció! Leonard Bernstein parádés ve- zénylésej ugyan élményszámba mentek, de hát az ő, már- már tánccal egybekötött dirigálása mégsem a Szabadság téri szerkesztőségek munkáját dicséri.

Ha mégis-mégis ki akarunk osztani egy piros pontot, akkor az senki másnak, mint a külpolitikai szerkesztőség Panoráma című műsorát összeállító néhány redaktornak, riporternek jár. Le a kalappal például az előtt a képsor előtt, amelyben Sugár András az osztrák kancellárt, Fred Sino- watzot bemutatta. És szintén gratuláció Kalmár Györgynek a törökországi riportért. Mestermunka volt amaz is, emez is!

Akácz László