Pest Megyei Hírlap, 1983. október (27. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-11 / 240. szám
4 1983. OKTOBER 11., KEDD Juhász Gyulára emlékeztek Milyen gyönyörű, szólni lehet „Milyen gyönyörű, szólni lehet." E szavakkal fogalmazta meg a költő Hervay Gizella a lírai megszólaltatás varázslatát. Emelkedett pillana- tokát élünk meg, amikor a versben megfogalmazott gondolat a pódiumon átlényegül. A versmondó önnön lényén átszűrt gondolatokat közvetít hallgatóinak. Kérdőjelekkel Vidám zsibvásár Szentendrén Millpengő, akvárium, falióra, magnó, irhabunda, kaktusz, pulóver, kalapács, gombfoci, sapka, jelvény és ezer cikk az egyik oldalon, a másikon meg rengeteg érdeklődő, hogy kis ügyeskedéssel helyet csináljon magának a tömegben, amely Szentendrén vasárnap majd szétvetette a megyei művelődési központot. Reggel kilenctől délután háromig örvendhettek a nyitott ház mozgalom ideológusai, hogy a kultúra otthona soha nem látott rohamot áll ki. Ami igaz, az igaz, hívogató- nak is pompás volt ez a megmozdulás, hiszen többen megtudták, hogy merre is kell menni, ha színházba, magyarnótaestre, tárlatra, hangversenyre invitálják a város lakóit, vagy a portékák kínálata helyett valamely szakkör édesgeti tagjai sorába a most itt látható gyermekeket. Akit a zord idő bekergetett az épületbe, s aztán izzadni kezdett, Barcsay Jenő mozaikja előtt azt észlelte, hogy az Ecseri kiköltözött Szentendrére. Olyan volt a kínálat az alig használt vagy jószerivel lestrapált, de még így is tetszetős árukból, hogy mindenki elégedett lehetett. Az is, akinek megvették a bélyeggyűjteményét, s az is, aki szmokingot keresett, és olyat talált, mintha ráöntötték volna. Aki igyekezett, az talált, mondták a bölcsebbek, s akik a zárszó után érkeztek, már csak a maradékot szemlélhették, a művelődési ház ostrom utáni előterét. Az ócskapiac vagy zsibvásár, nevezhetjük bárhogy, sikert aratott. Olyan össznépi találkozónak bizonyult, ahol nemcsak a felesleges vagy nélkülözhető tárgyak találtak új gazdákra, hanem a házat is a mindeneikéit a falióra is kori érdeklődés középpontjába állította. Csalogatónak ez sem rossz módszer, ámbár a valódi hasznát akkor véljük megtalálni, ha az ilyen és ehhez hasonló kisegítő rendezvények nélkül is eljárnak majd ide az emberek, s nemcsak a buli, a sztorik teszik vonzóvá, hanem a tényleges kulturális értékek. Ezeknek az elismertetéséhez azonban résztvevőkre, emberekre van szükség. S az ő kedvükben járni — akár egy vidám ócskapiaccal — az sem megvetendő dolog. M. Zs. A legszúrósabb portéka Csakhogy előadóművész nem terem egyik pillanatról a másikra. Hosszú utat tesz meg, aki az első zsenge próbálkozásoktól eljut a csúcsokig. A kezdőt a szövegmondás technikai buktatói gátolják. Később, magasabb szinten, a költészet gondolatiságával kell megbirkóznia. Az irodalmi alkotások tolmácsolásával ismerkedők találkoztak a hét végén Szentendrén, a művelődési központban. Költészetszerető fiatalok ízlelgették a szavakat. Saját érzelemvilágukat próbálták kivetíteni a líra eszköztárának segítségével. Jó alkalom volt arra is, hogy Juhász Gyula születésének jubileumi eseményei köré sorakozva, felelevenítsék a költő munkásságát A megyei szavalóversenyen huszonötén léptek volna fel, de csupán tizenöten jöttek el Szentendrére. Nem a szervezőkön múlott, hogy a gondos előkészítés után ennyien meggondolták magukat. Azon is érdemes lenne eltűnődni, hogy a hatszáz meghívott közül miért érkeztek olyan kevesen? A csalogató szó nem kerülte el az iskolákat, az ifjúsági szervezeteket. S még az időjárás is kegyes volt: kora reggeltől fényárban úszott a Duna menti kisváros. Talán széles e megyében nincsen éhe a szónak, talán hiányzott a pedagógusok buzdító szava, s folytathatnánk a talánokat. Gabnai Katalint, a Népművelési Intézet munkatársát a zsűri tagjaként faggattuk e jelenség okairól: — Miért futamodtak meg ennyien? Bizonyára azt gondolták, hogy véres versengésről lesz szó, s lemaradnak. Szavalóversenyt hirdettünk, de jobban szeretem, ha azt mondjuk: összejöttünk meghallgatni, ki, miképpen tolmácsolta a verset. Mert hiszen erről van szó. Együtt vagyunk. — Mire buzdítaná a szavatokat és az őket felkészítőket? — A legfontosabb, hogy mindenki tanuljon meg naFeUépésre várakozó fiatalok gyón szépen beszélni. Ez nem csupán adottság. Aki pódiumra lép, vegye a fáradságot, és gyakorolja a beszédtechnikát. A szép kiejtés fél siker. Azt nem is említve, hogy ez a kifejezésmód a mindennapi életben szántén kamatozik. Megszállottan Urai György, a Pest megyei színjátszó szakbizottság vezetője, a zsűri tagja az iskolák együttműködésének hiányáról szólott: — Sajnos, egyre kevesebb pedagógus foglalkozik a versmondó fiatalokkal. Pedig ebben a fogékony életkorban kellene a diákokat erre buzdítani. A legtöbb helyen elnéző mosollyal nyugtázzák, ha a magyar szakos már-már megszállottan életre hívja a versmondó kört. Rohanó világunkban a szavalás is kampány: egy-egy eseményre felkészítünk néhány gyereket, tovább nem foglalkozunk vele. — Pedig a versmondás igencsak időigényes feladat — kapcsolódott a beszélgetéshez Váradi Géza, a művelődési központ osztályvezetője, ugyancsak a zsűri tagja. A jó versmondás egyik titka a megfelelő versválasztás. A klasszikus és a mai magyar irodalom kincsestárából válogathattak a résztvevők. A legsikeresebbek — a nagyká- tai szavaló-, vagy a dunaha- raszti irodalmi színpad tagjai — saját egyéniségükhöz válogattak. Hiszen tudják: úgy üzenhetnek a közönségnek, ha saját maguk már átUszonypróba zsűrivel Bircza Zsolt és Trcncsényi Zoltán felvételei Ismét... . Negyedszázada tűnt fel Vitray Tamás a képernyőn, és ebből az alkalomból úgy döntött, hogy legjava műsorait a megméretés rostájába dobja. A nem túlzottan ötletes Ismét ... címet adta ennek a mustrának, amely — mint azt a sorozat első, az elmúlt pénteken sugárzott bő egy órája is mutatta — csupán felében- harmadában visszatekintés; nagyobb részében jelzés arról, mi történt a hajdani közvetítés, forgatás óta. Nos, legelőször a római olimpia emlékét idézte Vitray, s ott is Török Gyula ökölvívónk első helyezésének igencsak forró pillanatait. Aztán egy gyors váltás, és máris előttünk ült az Óbuda Tsz sportkörének őszes hajú bokszedzője, aki a megál- lapodottság jelképeként számolt be jelen napjairól, amikor lelkesen treníroz és kiegyensúlyozottan él. A régi Békából, akiről ugyebár ezt is írták, azt is mondták, derék férfiú lett. Happy end! Szintén ez a boldog vég minősítés illik annak a bácsinak a históriájára is, aki az égési sérüléseket gyógyító szert — egyelőre még mindig csak szer, és nem gyógyszer — feltalálta. Megkapta a maga hárommillió forintját, és ennek fejében kiszolgáltatta a titkot. Így most már számos ország doktorai kúrálhatják a csodafolyadékkal a rászoruló betegeket. Az a testi hibás, de annál keményebb akaratú asszonyka, aki hajdan oly megindítóan beszólt korábbi életének keserveiről és későbbi diadalairól, megintcsak révbe ért. Megkapta a nagy-nagy ajándékot egy virgonc kisfiú személyében, akit nyolchónapos kora óta sajátjaként nevel, és aki láthatólag mindenért kárpótolja. Ezek voltak hát az Ismét... első sugárzásának mai meséi. Mondanunk sem kell, hogy valamennyi história megmelengette a néző szívét, és valami olyan hangulatba ringatta, hogy lám-lám, tudunk boldogulni mi, emberek. Csak szólni kell a televíziósoknak, és akkor bú oszlik, gond röppen; nagy sebesen behegednek minden lelki és testi sebek. Az eddigiekből nyilván kitetszett már, hogy Vitray eme nosztalgiasorozatának nemcsak a címével van baj, hanem a szerkezetével is. Ennyi szépet és jót ugyanis az előfizető ellen való vétek egy traktusba összeterelni, hiszen egy ilyen napsugaras nyitány után óhatatlanul csupa győzelmi jelentésre számít a publikum, ami ugyebár — hadd használjuk e divatszót — nonszensz. Bizony jobb lett volna mindjárt a nyolcfolytatásos Ismét... legelején a derűt a búvál elegyíteni, azaz úgy cselekedni, hogy azon a képernyőn a való élet mutassa meg magát... Szombat, vasárnap. Ami pedig a most elmúlt pihenőnapok televíziós műsorát illeti, hát ezek összessége sem igen érdemli ki a jelest. Még közepesre sem taksálhatjuk az amúgy bőségesen elénk ömlesztett kínálatot. Eredendő újdonságként jobb híján azt említhetjük meg, hogy a Szombati esti filmkoktélt a Breki-trupp egyik ször- nyecskéjének közreműködésével konferálta Takács Marika. Hogy kell-é ez a jópofáskodás, az majd elválik a későbbiekben. Szintén szombat éjjeli felfedezés: a Disznótor című csehszlovák tévékomédia tanúsága szerint északi szomszédainknál egy óriási fakalapáccsal suhintják fejbe a kivégzendő malacot. Azután pedig nem pör- zsölik, hanem leforrázzák. A néprajz iránt érdeklődők eme ismereteket bizonyára érdeklődéssel fogadták. A vasárnapi program egyetlen igazán hazai erőket mozgósító összeállítása a késő esti Babits-emlékműsor volt. Ez a budapesti művészeti hetek keretében levetített portré olyan teljesre, tartalmasra sikeredett amilyet a költőfejedelem megérdemel. Művészként is, emberként is igen közel került hozzánk. élték a költeményben megfogalmazottakat. Ez alkalommal nem panaszkodhattunk arra, hogy a mai magyar líra kimaradt volna a versmondók érdeklődési köréből. (Néha- néha még azok a művek is terítékre kerültek, amelyek nem képviselnek irodalmi értéket. Ez gondosabb előkészítésre figyelmeztet.) A sikeres versválasztás volt az egyik erénye a legjobban szereplő Czétényi Csillának, A nagykátai gimnázium diákja kipirultan, izgatottan vette át a díjat. Hivatástudattal — Előadóművész szeretnék lenni — mondotta határozottan. — Édesanyám pedagógus, kicsi koromtól tanítja nekem a verseket, s azt is, hogyan mondjam. Nagy László- és Kányádi Sándor-verset tanultam erre az alkalomra. Legjobban József Attila költészetét szeretem. ■ _ — Más pályát nem is tud elképzelni? — Elképzeléseimről nem mondok le könnyen. De ha mégsem sikerül, mindenképpen valamilyen közelálló foglalkozást választok. Ugyanígy vélekedik a duna- haraszti Fechtl Erika. Minden versenyen ott van. Hervay Gizella és Szilágyi Domokos költészetét igazi átéléssel közvetíti. De a dunaharaszti irodalmi szakkörösök többi tagja is felkészült volt. Vezetőjük Bazán Lászióné magyartanár. Hívó szavára évről évre gyarapodik a versmondást kedvelők száma. Vallja, hogy nagyon fontos a szereplés, de a leglényegesebb: egy életre beléjük ivódik az irodalom szeretete. A szentlőrinckátaiak a kezdeteknél tartanak. Dóka Sán- dorné klubkönyvtárvezető izgatottan hallgatta a kis csoport szereplését. — Nemcsak a közlésvágy miatt állok ki verset mondani — fejtegette Boldog István. — Lakatos a foglalkozásom. Esténként jut időm a versekre. Érzékenyen A gödöllői Köröm Gáborral az egész család kirándult Szentendrére. Édesapja, Köröm Sándor kertészmérnök, a dányi termelőszövetkezet elnökhelyettese. — Valamikor, diákkoromban, magam is színjátszókörös voltam — mondta, miközben biztatóan tekintett a fiúra. — Ha nem is választja élethivatásául az ember a szereplést, az irodalom emberformáló ereje mindenképpen fontos. Ez a korosztály a legérzékenyebb a szépre. Ahogyan végignéztem rajtuk, kicsit sajnáltam, hogy nem közéjük tartozom már. Megyei szavalóversenyre hívták a fiatalokat Szentendrére. S a résztvevők örültek, hogy a súlyos megméretés helyett tanulhattak egymástól. S ha meghívottaknak mindösz- sze a fele érkezett is meg, együtt örülhettünk a költészet, a közös versmondás szépségének. Erdősi Katalin Akácz László
