Pest Megyei Hírlap, 1983. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-03 / 208. szám
s 1983. SZEPTEMBER 3., SZOMBAT PEST MEGYEI HlRLAP MAGAZIN 9 Házak fákkal Horvath Péten Látogatás A füzekkel szegélyezett kavicsét hurkot vetett a pádon gubbasztó öregúr köré. Sovány, borostás arca homorú tükörként fordult a kapu irányába, amerről tereferélő, áriguj- jas emberek szállingóztak befelé. A napfény felszikráztatta a színeket és fellazította a formák kontúrjait. Az öregúr hunyorgott. Az idegosztály szürke, rácsos abla- kú épületéből ötven év körüli, kövérkés férfi lépett a kavicsútra. Körülnézett, beleszagolt a levegőbe, csettintett, aztán odament az öregúrhoz. — Zavarok, mi? — huhogott elégedetten és lehuppant mellé a padra. — Ad egy kis tüzet? Az öregúr nem változtatott tekintete irányán, nem is felelt. Takarékos mozdulattal emelte szájához a cigarettáját, nikotinsárga ujjai megremegtek, ahogy leszívta a füstöt — Nem baj, nem baj! — kuncogott a másik ravasz mosollyal. — Vah gyufám nekem is! — A Rácz doktor azt mondta, hamarosan hazamehetek! Magam fogok borotválkozni! Az ember megnedvesíti az arcát, pamacsol... Jó hosszan kell pamacsolni. Tudja, én mindig tégelyes borotvakrémet használok és késsel borotválkozom, nem pedig pengével. És timsót használok utána. A kövér jóízűen pöfékelt, simára borotvált képe majd kicsattant az elégedettségtől. — A timsó aranyat ér — jelentet- te ki és rábólintott. Az öregúr elnyomta a cigarettáját, leütögette róla a maradék parazsat és zsebre tette a csikket. — Jellemző! húzta el a száját a kövér. — A zseb nem hamvveder és a lélek nem köpőcsésze. — A Rácz doktor azt mondta,, jót tesz, ha beszélgetek — mondta a kövér —, de magával nem lehet szót érteni. Pedig mi a maga baja? Egy nagy semmi. Hipochondria! Az is betegség? — Csókolom, nagyapa! — A fiatalember leguggolt az öregúr elé. — Hogy van? — Hiába kérdi — legyintett a kövér —, úgyse válaszol. Egy hónapja nem ejtett ki egyetlen hangot se! Mit hozott neki? A fiatalember kicsomagolta a süteményeket. — A naggymama küldi. Isler és franciakrémes. Amit szeret. Az öregúr a fiú arcát bámulta. — Kanala van? — kérdezte a kövér és elvette a padra tett süteményeket. — Egy hete nem eszik. Ez is csak megramlana itt — magyarázta csámcsogva. — Hiába friss. — A nagymama nem tud jönni, fájnak az ízületei — mondta a fiatalember és egy csepett elpirult. — De csókoltatja, és várja haza. — Ugyan! — huhogott a kövér és megtörölte a szája szélét. — Áz islert is megeszem^ mielőtt elolvad. I gyekezett kerülni a nagyapja tekintetét. — Fél órám*van — mondta a fiatalember. — Még szeretnék kimenni a strandra, amíg így süt a nap. — Helyes! — cuppantott közbe a köv4r. —.Nem is tudtam, hogy magának ilyen stramm unokája van! Maga sokáig fog élni, fiatalember! De ennek — biccentett az öregúr felé —, már nem sok van hátra. Egész nap csak itt ül, bámulja a kaput, pedig a Rácz doktor neki is megmondta, hogy nem szabad visz- szagondolni. — Nem szabad így nézni a dolgokat, nagyapa — mosolygott az öregúrra a fiatalember kedves, személytelen mosollyal. — Itt mindenki jót akar magának. — Ez az! — vihogott a kövér. — Odakint meg csak útban volna. — Ez azért nem egészen így van — próbálkozott egy félszeg ellenvetéssel a fiatalember. — Nem? — krákogott gúnyosan a kövér. — Az ember egyszercsak arra ébred, hogy rossz ágyban fekszik, nem stimmel se az utcanév, se a nyakibőség, se a cipőméret. A fiatalember előhalászott a sportszatyrából egy narancsleves flakont és egy papírpoharat. A kövér töltött magának, ivott, aztán felállt a pádról és kinyújtóztatta a tagjait. — Megyek, járok egyet. A Rácz doktor szerint a séta jót tesz nekem. F eljebb kúszott a nap az égen, az öregúr makacsul hallgatott. A fiatalember letelepedett mellé, felszedegette a süfemény morzsáit a pádról, összehajtogatta a selyempapírt. Nem tudott mit mondani. Nem kellett volna idejönnie. Már amikor a térképtábla mellől megpillantotta a nagyapját, érezte, hiába igyekszik, nem tudja többé elfelejteni azt a hajlott hátú, frottírköpenyes alakot, a homorú, várakozásteli arcát, amely mint egy napraforgó fordult feléje, ahogy közeledett. — Én semmiről nem tehetek, nagyiapa — mondta védekezőén, és galacsinná gyűrte a selyempapírt. — Nem is tudod, mennyire örülök, hogy legalább te eljöttél. Hogy éppen te. Nagyon örülök. Komolyan. Es mondd meg a nagyanyádnak, hogy égettessen el. Az urna helye biztosan olcsóbb, mint egy sírparcella. És mondd meg neki, hogy csókoltatom. Szegénynek mindig baj volt az ízületeivel, igaz? — Dassan mennem kell, nagyapa. A kapuból visszanézve a fiatalembernek úgy tűnt, mintha a kavics- út hurka mind jobban és jobban összehúzódnék az öregúr körül. — Mi van, él még? — kérdezte a kórházkapu előtt a nagyanyja. — Felhívtam a Rácz doktort, azt mondja, sokáig már nem tudja bent tartani, kell .a hely. Pedig ha hazajön, én felkötöm magam. Nem fogok egész nap körülötte ugrálni, főzni rá, tisztába rakni és hallgatni a marhaságait. Hogy ilyen szépen éltünk, meg olyan jó volt. Te nem tudod, fiam, mit álltam én ki vele ötven év alatt. R ámosolygott a nagyanyjára, akinek kék foltokkal teli, rózsaszín bőrét vizes vattacsomókkal bélelte ki az idő, és a fiatalember arra gondolt, kis szerencsével talán születhetett volna olyan családba is, amelyet nem a gyűlölet tört össze el- nyűhetetlen kötelékeivel, hanem a jótékony közöny, amelyet ő olyan féltve dédelget a szíve mélyén, mint valami felbecsülhetetlen zálogházi értéktárgyat. Mi köze az öregek fél évszázados acsarkodásához, a szülei örökös veszekedéseihez, egy hazának becézett telephely még mindig nedvedző, régi sebeihez? Miért van az, hogy bármerre jár, arcok fordulnak utána, számon kérő tekintetek kísérik könnyed mozdulatait? Mit várnak tőle? Miért akarják mindenáron megfosztani attól a kellemes, hűvös érzéstől, amely erőssé és sebezhetetlenné teszi? — Menj csak egyedül, nagyikám mondta a dagadt lábain ringó öregasszonynak. — Én kiugróm a strandra és úszom egyet. Miha KvlividzeAforizma Ha Idő van jelen a meghatottság csendjében, Ha nyugalom van a mozgás indulatába rejtve — Akkor mindig a leghegyesebb tollvégen Lóg életünk fekete tintacseppje. Krémer József fordítása Horváth Lajos■ Térj vissza Odisszeusz! Midőn a tizenkét fejsze fokát átlőtted surrogó nyiladdal, még brongott a húr, hánykolódott markodban az agancs íj, az oszlopcsarnokot kitöltötte a fenség feletti dermedés, és félelmében fészkében rekedt a fehér szárnyú dal, te csak azt érezted, negyvenéves izmaidban hogyan széled el az elvégzett nehéz próba jó öröme, mint a pirkadat, s hogy asszonyod sokkal fiatalabbak elől veszed vissza, hogy rádismerő szeme a hajdani módón rebben és tüzek Kimosakodva aztán a bolyongás mocskából és a kényszerű görnyedt tartást feladva léptél a függönyös 'asszonyházba, most ülsz a palota kő küszöbén, látod hogyan olvad szét a derengés, a reggelben megélednek a kutyák, messze a nyájak, s a szád keserű. Térj vissza, Odisszeusz! Még egyszer térj, mondom, vissza! A szigetek sora kápráztasson, rettegjen hajóid ércorra láttán a partra gyűlt gyülevész nép, riadt szemük a vérteken járjon, miközben a fövenyen sarud nyoma a kifutó vizet elissza. Kár volt a viaszért a jó társak fülébe, magad körül a kötélért, őrültségeket kellett volna még elkövetni, hisz tudtad, úgyis megmaradsz, a röfögő bajtársak sörtés hátát vakargatnád inkább, amint túrnak a húsoskása hányadékában, ledér Kirkéért is elszáll még a lelked, ha a hold tar gallyak között kél, az öbölben cikkan a fény a köteleken, mint fürge patkány. Térj vissza, Odisszeusz! Hogy szórt szigetek között a zöld vízen még egyszer sós permetet csaphasson arcodba a szél. Óda a királyi balhé már, hát férfi az, ki piaccal, néppel, haddal nem törődve hever a paplanon az asszony illatában, s a tovatűnt gyötrelmes gyönyörök árnya homlokán redőz csak, olajjal beken ten, barnán kézitusára már sohasem lépdel? Térj vissza, Odisszeusz, a sivatag-tenger végén új Trója vár ma, a kaszákkal fegyverzett tengelyű szekér robogja körül, a sunyi ács szekercéjét vállán billegtetve már feléd jön, a lovat, megint a lovat, azt találd ki, hogy bejuthassunk a várba. Törő István-Szilvaérések idején Szilvaérések idején nyakunkba csördít az idő, hogy múlik a nyár, pirosló almások lélegzenek, homokot lebegtet a szél, nincs hova szállnia, hiába nyomja csengettyűit, itt nem tér ki előle semmi, dúsan érnek a kapások — lekvárfőzések idején hangosak az udvarok, lüktet a lányok vére, a fiúk agyában vér lobog, s míg fortyog, a cibere álmok szövődnek benne — álmos nehéz a falu is, hosszú nyár volt, minden égett, apám visszeréit megcsodálta a kert, a szőlő, felágaskodtak a dinnyék, s piros-édes levük csak csorog, csorog. Fekvő no A 8—9. oldal illusztrációi Czóbel Bála alkotásai
