Pest Megyei Hírlap, 1983. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)

1983-09-24 / 226. szám

x/imap 1983. SZEPTEMBER 34., SZOMBAT Színházi levél A Tragédia margójára Szeretjük az évfordulókat. Ilyenkor szép nagyokat ünnepe­lünk. A megtisz­telt nagy ember, onnan túlról, bizonyára szíve­sebben venne kisebb csinnad- rattájú jubileumokat, s na­gyobb hatású állandó jelenlé­tet hazája kultúrájában, hon­fitársai műveltségében, az új és még újabb generációk tu­datában. Jubilálásaink soros tárgya most Madách nagy műve, Az ember tragédiája. Ahogy a mű egyetlen példányban elké­szült. agyonjavítgatott, néhol alig kibetűzhető kéziratán áll: „Az ember tragédiája, drámai költemény. Kezdtem 1S59. febr. 17-én, végeztem 1860. márc. 26-án." Rá két évre je­lent meg nyomtatásban: 1862. januárjában, a Kisfaludy Tár­saság kiadásában (bár ez első kiadás címlapján MDCCCLXI — azaz 1861 áll). A centená­rium tehát nem a mű meg­születésének. nem is a meg­jelenésének szól, hanem az el­ső színrevitelre emlékezik. 1883. szeptember 21-én, egy pénteki napon a budapesti Nemzeti Színházban indult el színpadi útjára a Tragédia. Paulay Edének, a Nemzeti igazgató-rendezőjének a Tra­gédia színpadra állításával kapcsolatos tevékenysége, há­la az évfordulóra megjelent számos cikknek, tanulmány­nak, széles körben ismeretes. Ismeretesek a Tragédia továb­bi előadásainak és felújításai­nak, időről időre megismétlő­dő rendezői értelmezéseinek a meglehetősen bő részletei is. Emlékezetünkbe idézték az írások, a megemlékezések, a beszédek azt is, miképp válto­zott korról korra a Tragédia irodalomtörténeti megítélése, s hogy milyen politikai néze­tek, vélemények és előítéletek kapcsolódtak á műhöz létezé­se évtizedei során?— amint, hogy a felújítások sora is elénk tárja az illető periódu­sok politikai, ideológiai, mű­vészi arculatát. E tényeket, adatokat ismételgetni felesle­ges; aki nem sajnálja a fá­radságot, egész kis dokumen­tációt gyűjthet össze belőlük csak a napi- és hetilapokból is. T ermészetesen a centenáriumra a Nemzeti Színház fel­újította a Tragédiát; épp az évforduló napján — ezúttal szerdára esett szep­tember 21-e — lényegében véve azt az előadást láthattuk, amit Vámos László és szí­nészei nyáron már bemutat­tak a szegedi szabadtéri játé­kok színpadán. Erről akkor — az augusztus 6-i Színházi le­vélben — már beszámoltam. Az ott elmondottakhoz alig van mit hozzátenni; a Nem­zetiben a szabadtéri előadás hibái még szembetűnőbbek, erényei még dicséretesebbek. Felmerül azonban egy — vagy inkább két — új kérdés. Az első: miért éppen az 1880-as évek elején került színre először a Tragédia? Mi okozta, hogy éppen akkor, a mű megszületése után huszon­három évvel, sikerült áttörni az általános vélemény erős bástyáit — hogy t.i. a Tragé­dia nagy mű, de nem színpadi mű, hanem drámai költemény, azaz könyvdráma. A válasz megadható egy mondatban is: ekkorra értek meg a feltételek, mind művészi, mind színpad- technikai téren. A feltételek sorában talán a ' legfontosabb, hogy éppen Paulay volt az a színházi em. bér, aki a magyar színházmű­vészet első igazán tudatos, el­méletileg is képzett rendező­jeként írta be nevét a magyar Thália történetébe. Korábban egy-egy előadást a szó mai ér­telmében nem rendezett sen­ki. Valamelyik színész vagy az igazgató állította be a da­rabot. azaz kijelölték a mozgá­sokat, a színváltozásokat, a bejövetelek és kimenetek he­lyét. tehát nagyjából a játék­mester feladatait látták el. Olyanféle csapatmunkáról, az előadás minden szereplőjének és minden mozzanatának egy vezérlő gondolat alárendelésé­ről. mint ami nélkül manap­ság elképzelhetetlen egy elő­adás, ekkor még szó se igen volt. Paulay ellenben rende­zői koncepcióklcal dolgozott, pontosan meghatározta az elő­adás fő gondolatmenetét, eb­ben az egyes szereplők helyét, súlyát, elképzelte és meg is valósította az előadás tartal­mi részével összhangban álló szcenikai megjelenítést, össze­fogta a színészek munkáját, egybehangolta játékukat, ami által nem csupán az addig megszokott szisztéma, a veze­tő színészek tündöklése adta egy-egy előadás karakterét, hanem a különböző művészi és technikai elemek összecsi- szolásával létrehozott egységes hatás. Ilyen értelemben Pau­lay az első modern magyar rendező volt. De — mint az­óta is oly sok jeles hazai pá­lyatársa — mindezt úgy való­sította meg. hogy saját inven­cióin túl, nem restellt tanul­ni a kor más, fontos színház- művészeti eredményeiből — főleg az úgynevezett meinin- geni stílusból. Ez pedig abban állt, hogy a György meininge- ni herceg égisze alatt műkö­dő meiningeni társulat felfe­dezte: a drámai műveknek megvan a maguk sajátos ko­ra és stílusa, s hogy ezért díszletben, jelmezben, kellé­kekben a korhűségre kell tö­rekedni (eladdig ezzel édeske­veset törődtek a színházak), s hogy szakítani kell a roman­tikus teatralitással meg a klasszicista deklamálással egyaránt. Egy erősen realista igényű, az európai színházat forradalmasító új irányzat volt ez, s Paulay jól érezte meg, hogy erre vezet a szín­házművészet útja. A meinin­geni társulat háromszor is — 1875-ben, 1879-ben és 1881- ben — nagy sikerrel vendég­szerepelt a magyar "fóváros­ban; Paulay így közvetlenül tanulmányozhatta stílusukat, melyet a színháztörténet a historizmus szóval jelöl. E ta­pasztalatokat érvényesítette aztán a Tragédia előadásán. Rájött: ez az új stílus lehet alkalmas a rendkívül bonyo­lult és összetett színpadi fel­adatot jelentő Tragédia szce- nírozására. E tapasztalatok nélkül — illetve ezek kiérle- lődése előtt — egy Tragédia színrevitel alighanem eleve kudarcra lett volna ítélve. A másik izgalmas kér­dés: vajon miért fordulnak elő a Tragédia színpadi történetében olyan óriási ki­hagyások, mint legutóbb, is? A Madách Színház 1981 eleji felújítása előtt Budapesten utoljára 1964-ben került szín­re, a Nemzetiben. Tizenhét évi kiesés — miért? Politikai — művelődéspolitikai ok csak az 50-es évek elején száműzte a művet a színpadról. Akkor hát.? A Tragédia sosem volt, s nem is lehet csak egy tétel a műsortervben. Mindig Ügy volt, s marad. így is kell tö­rődnünk vele. S nem csak a centenáriumkor. Takács István ' Új stáb Ráckevén Ellentmondásokkal birkózva Jövőre jelentősebb eredményekkel számolnak Tavaly év vége előtt a ráckevei művelődési ház vala­mennyi dolgozója felmondott, illetve áthelyezését kérte. Akadt köztük pályaelhagyó; két népművelő adminisztra­tív munkakörbe távozott. Hogy miért? Ezúttal ne bon­colgassuk, mert nem közvetlenül a közművelődés helyi feltételei miatt indultak útnak. Az utánuk maradt űrt a már meglévő erőkből igyekezett pótolni a nagyközség tanácsa, és a járási hivatal művelődési osztálya. Ügy tű­nik, hogy sikerült is, bár a szakképzettek aránya tovább csökkent. De ez hosszabb távon feloldható feszültség, ugyanúgy, mint az intézmény szerepkörében mutatkozó ellentmondás. Van? Nincs? Idén június óta Ráckevéról úgy írják a leveleket, hogy azok feladója az Acs Károly járási művelődési központ. Csakhogy a járási titulus még nem dukál. Még mindig nem, bár szakmai döntés már me­gyei szinten is született: a Csepel Autógyár művelődési otthonától a ráckevei ház ve­szi át a járási feladatokat. Eh­hez költségvetési keretet és státust biztosítottak, sőt, összkomfortos szolgálati la­kást is kiutalnak az új alkal­mazottnak. Májusban Kéri Mihály személyében’ sok ta­pasztalattal rendelkező mód­szertani előadó érkezett a rác­kevei járásba. Ki tudja, szerencse talán, hogy az Ács Károly művelő­dési ház még csak időnként viselheti a járási rangot. így négy hónap után sem jogos még a kérdés; hogyan látják el területi feladataikat? Saj­nos, a korábbi módszertanos- nak sem nagyon leljük a ke­ze nyomát. Ezzel is összefügg, hogy a ráckevei járásban bi­zony elég gyenge — az in­tézményhálózat és a szakké­pesítés mellett — a közműve­lődési munka színvonala, né- hányak derekas helytállása ellenére is. Több figyelmet Strohmayer Mária, a rác­kevei művelődési ház január­ban kinevezett igazgatója magyarázkodik, mondván: szeptember első hetében a járási módszertani előadó már megkezdte a környeze­tükhöz tartozó intézmények sorra látogatását. Május köze­pétől idáig jutottak. Előbb- utóbb katasztert (adatbankot) készítenek a művelődési há­zakról és a klubkönyvtárak­ról, s azt összevetik a megyei tanács által lefolytatott szak- felügyeleti vizsgálat megálla­pításéival. Nem tudni, milyen újdonságot várnak az össze­hasonlítástól. A már említett vizsgálat alapján készült írá­sos elemzés már hónapok óta megfelelő alap lett volna a munkához. A szigeten és a Duna túl­partjához simuló települése­ken nagy szükség van a se­gítségre. Hiszen sok az egy­két ezer lakosú kis falu, a kor­szerűtlen közművelődési épü­let, nincs elég szakképzett és főállású népművelő, ráadásul meglehetősen kevés pénz áll a helybéliek rendelkezésére. Több figyelmet kell hát for­dítani az egész járást átfogó munkára, elsősorban a mód­szertani központnak. Strohmayer Máriának és Kéri Mihálynak meg is van az elképzelése, terve. Még eb­ben a hónapban háromnapos továbbképzőt szerveznek a dömsödi vízi úttörőtáborban, amelyre meghívják a körze­tükben dolgozó népművelőket. Ezt az alkalmat felhasználják arra is, hogy tájékozódjanak: hol, milyen segítséget, támo­gatást várnak. A ráckeveiek - kiállításokat és különféle amatőr csoportok produkcióit tudják kínálni. Mindezek mellett igyekeznek majd köz­reműködni az ismeretterjesz­tő előadók, valamint a kiscso­port-vezetők felkérésében. Igazi sikerek Természetesen nagyon fon­tos a helyben lakók szórakozá­sának, művelődésének bizto­sítása. Ám arról sem szabad megfeledkezni, hogy tízezre­ket vonzó üdülőövezetről van szó. S, hogy a vízparti tele­pülések alkalmasak legyenek a szellemi vendéglátásra, a ráckevei művelődési ház szer­ződéseket kíván kötni azok­kal a vállalatokkal, amelyek­nek nyaralójuk van a sziget körül. Részben az üzemek ál­tal felajánlott pénzből szer­veznék. bonyolítanák az idei­nél gazdagabb nyári' progra­mot. A művelődési ház vezetője, és Mayer Györgyné közműve­lődési előadó jogos büszkeség­gel sorolja az első félév ered­ményeit. Már eddig három­szor annyi rendezvényt tar­tottak. mint tavaly volt, a közönség száma pedig meg­közelítően a ' négyszeresére nőtt. Üj közművelődési kis­csoportokat is létrehoztak és az érdeklődők között emelkedett a felnőttek aránya. S ez sem mellékes. Tovább erősödött a már megyei hírnevet is ki­harcolt Vox Pads pedagógus női kar. Néhány héten belül további szakkörök is alakul­nak és szerveznek nyelvokta­tást, gyors- és gépíró tanfo- lyamot, szabás-varrás kört. Ügy tűnik, Ráckevén is hódít az aerobik, amelynek szerve­zését ugyancsak a művelődé­si ház vállalta. Fél év alatt 42 ismeretter­jesztő előadást tartottak ezer. hétszáz hallgató előtt: ezek a számok is fejlődést takar­nak. Ehhez kapcsolódik a a munkásművelődés segítése amely jelenleg csak az Arany­kalász Termelőszövetkezetre terjed ki. Közösen működte­tik a művelődési házban a téesz néptánccsoportját és citerazenekarát. A munkahe­lyi művelődés szervezésében a népművelők jövőre szeretné­nek jelentősebb fejlődést el­érni. Ha sikerül a terveiket valóra váltani, az már igazi sikert hozna a ráckevei mű­velődési ház új stábjának. Kriszt György Módszertani füzetek Oktatás, agitáció Az agitáció, oktatás, szem­léltetés kérdéseivel foglalkozó folyóirat új (11—12.) számá­ban megkezdte azoknak az előadásoknak a közlését, amelyek az MSZMP politikai főiskolája pedagógiai tanszé­ke által rendezett továbbkép­ző tanfolyamon elhangzottak. Így többek között itt olvas­ható Ancsel Éva a meggyőzés problémáiról, Lukács József a világnézet-formálás néhány időszerű kérdéséről, Zrinszky László a tanuláselméletről és tanulásirányításról, Koltai Dé­nes a meggyőződés fogalmá­ról és hatékonyságvizsgálatá­ról szóló előadása, dr. Szabó Attila az audiovizuális isme­rethordozók tervezéséről, dr. Vörös Imre a segédeszközök felhasználásáról, a megismeré­si folyamat dialektikájában írt cikket. A hírek rovatban olvasha­tunk a jubileumi lipcsei poli­tikai filmfesztiválról, vala­mint arról, hogy a Szovjet­unióban hogyan szervezik meg a szemléltetőanyagok ki­adását. Irodalmi találkozások A fóti írásos emlékek immáron ezer évre tekintenek vissza. A Képes Krónika a mogyoródi csata emlékei kö­zött emlegeti. Mi több, a monda szerint I. Lászlónak a csata hevében elszakadt nadrágját fóti menyecskék bár­sonnyal foltozták. Később egyre sűrűsödnek az írott anyagok, mígnem a reformkori irodalomtörténet könyvébe be nem véste ne­vét a főváros szomszédságában fekvő község, Fáy And­rás 1832-ben vásárolt a Somlyó oldalában szőlőt, s ezzel megalapozta a reformkori szellemi élet találkozóhelyét. A neves Fáy-présházban a kor legjelesebb művészei, politikusai találkoztak. A haza, a haladás reformkori eszméit■ őrzi a fóti táj, s a borház ódon falain a szellemi élet szervezőinek arc­képei. Tizenöt esztendővel ezelőtt a fóti ünnepségsorozat az­zal az elhatározással indult, hogy ápolja ezeket a ha­gyományokat. A Vörösmarty Társaság rendezvényeivel szeretné feleleveníteni az irodalmi élet pezsgését közsé­gükben. Az elmúlt esztendőkben írók, költők, színészek találkoztak egymással, s a közönséggel Foton, feleleve­nítve a hajdani hangulatot. Ezúttal a Fáy—Vörösmarty Társaság irodalmi estjén Arany János életművét mutatták be. Pénteken este a művelődési házban Sellei Zoltán előadóművész nyújtott át egy csokorra valót Arany öszikéiből. A Tölgyek alatt című összeállításban elsősorban a kései költeményekből válogatott az előadóművész. A Fóti ősz ez évi irodalmi estje jó alkalom volt arra is, hogy az irodalombarátok ünnepélyesen emlékezhettek a költőre s az életműre. Ily módon az évfordulós esemé­nyek része lett ez a kellemes fóti este. Er. K. Tv-figyelő Tóth Éva, Bubik István és Balkay Géza a Tragédia Vámos László ren- . dezte felújításában Centenárium. Az ember tra­gédiájának száz évvel ezelőtti bemutatójáról, s e jeles alka­lom kapcsán természetesen a világirodalomi rangú mű író­járól, Madách Imréről írnak mostanában a lapok, szól a rá­dió és sugároz műsort a tele­vízió. Ami az előbbi 'hírközlő szervek jubileumi megemléke­zéseit illeti, azokkal igazán elégedett lehetett az olvasó, a televízió ellenben egyáltalán nem jeleskedett a Tragédia színrevitelének évszázados for­dulóján. Nem fájdul bele a né­ző feje a nagy számolgatásba, hiszen írd és mondd: egy, azaz egy összeállítást szenteltek csak a nagy eseménynek, s ez a délutáni — tehát csak keve­sek által figyelt — adás is meglehetősen penzumízű vala­mi volt. Afféle kötelező fel­adatként készülhetett el, hi­szen hiányzott abból a szer­kesztői igyekezet éppen úgy, mint a rendezői lelkesedés. Szürkén, unalmasan követték benne egymást a tudósi sza­vak, az a fogás pedig, hogy Madádhot és Aranyt színészek közreműködésével megelevenít tették, szintén kevéssé tetszett. Gálfy László ugyanis bármi­lyen tehetséges, Adám, Éva és Lucifer megverselőjeként — pláne egy rosszul sikerült maszikban — nehezen fogad­ható el; Szabó Gyula Arany Jánosa pedig inkább egy me­séskönyvből előlépett oskola­mesternek tűnt, mintsem an­nak, akinek lennie kellett vol­na. Ennyit röviden erről a meg­emlékezésről. Magáról Az em­ber tragédiájáról, amelyet Szi- netár Miklós rendezésében a második csatornán újból le­pergettek, csak annyit, hogy bemutatása óta — pedig annak már jó ideje, hiszen 1969-ben készült — nem ért klasszikus­sá; megmaradt csillogó-villogó, füstgomolyos revünek. Ami miatt mégis, megindultan néz­hettük, az a rögzítés óta el­hunyt seregnyi színész miatt volt. Egy Ajtay Andort, egy Básti Lajost, egy Pécsi Sán­dort, lett légyen rajtuk bár­milyen öltözék és vegye őket körül bármilyen színi környe­zet, csak megkülönböztetett tisztelettel lehet figyelni. Ók holtukban is nagyok, erede­tiek; itt élnek velünk, a rögzí­tő technikának hála. Nemzeti. A Tragédia cente­náriuma adott alkalmat arra is, hogy egy történelmi össze­foglaló keretében megismer­kedjünk a Nemzeti Színház históriájával. Ez az összeállítás a nem egészen ünnepi hangu­latú Hétre ma várom a Nem­zetinél ... címet viselte, és ahogyan rosszul járt ezzel az elkereszteléssel, a tartalmát il­letően sem sikerült olyanra, hogy ráillene a pecsét; jeles. Inkább csak amolyan közepes­ke volt ez a múltba nézés, még­pedig azért, mert tengerként ömlött el benne a szó, szó, szó. Aránytalanul soknak tetszett benne az emlékezés — már­mint a magánemberi vissza­pillantás —, és kevésnek a szakértői magyarázat. Ilyen is volt persze egy-kettő, de tudo­mányról, nevezetesen színház- történetről, illetőleg színház- építészetről lévén szó, szíve­sebben vettük volna, ha alapo­sabb eligazítást kapunk. Nagyvizit. A remek színé­szi alakítások miatt szinte osz­tatlan elismerést aratott Né­meth László Papucshősének televíziós változata a minap. Amit abban Haumann Péterek produkáltak, az jutalomjáték volt a javából. Nos, még egy hét sem telt el e remeklések óta, és máris új­ból meggyőzőhettünk: nagyon sok jó színészünk van. Erre a ki tudja hányadszori felisme­résre Gyurkovics Tibor Nagy­vizitjének képernyőre szabott változata adott alkalmat, amelyben megint egy egész se­regnyi alakváltoztatónk lubic­kolt a saját kedvére és a ini gyönyörűségünkre. S tehették ezt azért, mert a szerző ta- pasztalhatólag színészekben gondolkodva írta meg a szere­peket. Köszönet érte! Akácz László

Next

/
Oldalképek
Tartalom