Pest Megyei Hírlap, 1983. szeptember (27. évfolyam, 206-231. szám)

1983-09-17 / 220. szám

1983. SZEPTEMBER 17., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Száz eve mutattak Be Az ember tragédiáját 8. szín: Prága Juhász Gyula: Madách. Telt ház, gyönyörű közönség Jobbágy Károly: Madách Ödön kastély mély magánya rejti Világ elől méla bánatát, Komor ősök árnyéka belengi, Innen csak az őszi parkba lát. Kísértetek járnak a szívében, őszi éjben a nagy égre néz S a magányban és a csöndességben Mint a tömjén, ég a szenvedés. A világ régen összeomlott, A szerelme följáró halott, A művészet lombikjába hordott Minden üdvöt, minden bánatot. Örök formát ölt itt a múlandó, Muzsika lesz minden fájdalom, Mély magányban, ami maradandó, Föltámad a harmadik napon. Elpusztulhat gyönyörű világa, Ür lehet az őszi hervadás, Gondolatok örök lombikjában Örök embert alkotott Madách. „milliók egyért”; kerge kártyahősök kiabálták: „az kell, Gyarmatra, börtön!” s forradalmak felhője kergetőziitt. Éva! hördült fel néha, Éva! Éva! S a pénzt sürgető levéltöredékek mögött szétnyílt a selymek hasadéba és Fráter Erzsi fehér bőre fcnvleíl Ha van korában űrhajó a Holdba ő az első, ki vértliányón. botnolva nekiindul a kísérleti startnak. De csak ez volt, a sárba-porba-fulladt, szívszakpszfó'dombokkal teli Nógrád. Papírra dőlt, — maga sem tudta mit tesz — leírt mindent, mit éltünk, s újraélünk, egy szállni vágyó nemzet vízióját. 9. szín: Várizs 12. szín: Falanszter „Madách Imre ma is a legnép­szerűbb magyar drámaíró. Pedig csak egyetlen egy drámát írt, Az ember tragédiáját. Igaz, hogy en­nek valamennyien hősei vagyunk, az egész emberiség és az, ami ott történik a távoli időbe vetített képekben, mindannyiunkra vo­natkozik, mindannyian szinte sze­mélyes ügyünknek tekinthetjük. Ezt a drámát ma már nem is tap­soljuk, hanem éljük az idegeink­kel, szavaljuk, idézzük, kívülről tudjuk. Tíz német kiadásban fo­rog közkézen, megvan angolul, franciául, olaszul, hollandul, ro­mánul, szlovákul, csehül, oroszul is. Nyáron, amikor Gorkij Maxim asztalánál ültem, ő először Ma­dách Imre nevét említette, csak 8 azután Petőfiét.’’ A föntebbi sorokat Kosztolányi Dezső a húszas évek derekán vetette papírra, az időben, amikor Hevesi Sándor az első bemuta­tót követő négy évtized múlva felújította a halhatatlan remek­művét. Madách teljes szövegével lépett a nyilvánosság elé; minden kurtítást elkerülve hódolt az alkotó emlékének. Ennek az előadásnak a minden várakozást felülmúló sikere is tükröződik Kosztolányi megállapí­tásaiban. Hosszú irodalmi és játékszíni múlt állt ekkor már a Tragédia mögött. Madách Imre harmincnyolc éves volt, amikor ismeretlen szerzőként barátai unszolásának engedve kéz­iratát elküldte az országos hírű, nagy tekintélyű költőhöz, a Szépirodalmi Figyelő szerkesztőjéhez, a Kisfaludy Társaság igazgatójához, Arany Já­noshoz. A nagy paksaméta sokáig hevert érintetlenül az elfoglalt szer­kesztő íróasztalán. Mikor először be­lelapozott, csóválta a fejét. A vers zenéjére érzékeny fülét bántották á gyakori döccenők, a ritmuszavarok. Szerencsére nem szegte végleg ked­vét, és nem tette félre az egészet. Minél tovább olvasta, .annál jobban. elragadta a szerkezet nagyvonalú építkezése, az ember sorsáért aggódó mondanivaló szépsége. Így írt a mű­ről Tompa Mihálynak: Poezisről szólván: valahára födöztem fel egy igazi talentumot. Egy kézirat van nálam. Az ember tragédiája Faust-féle drámai koncepció, de teljesen a maga lábán jár. Ha­talmas gondolatoktól terhes. Első tehetség Petőfi óta, aki egész önálló irányt mutat. ..Koszorús költőnk teljes tekintélyé­vel kiállt Az ember tragédiáin mel­lett. A szerzővel egyetértésben értő tollal, messzemenő tapintattal igazí­totta ki a helyenként bukdácsoló sorokat. Majd a Kisfaludy Társaság­ban maga olvasta föl az első négy je­lenetet, óriási tetszést aratva. Hamarosan a Tragédia nyomtatás­ban is napvilágot látott. Elsőként Szász Károly méltatta a Szépirodal­mi Figyelőben. Goethe Faustjával összevetve megállapította, hogy Ma­dách fölülmúlja Goethét szerkesztés­ben, de alulmarad a költői kidolgo­zásban. Párhuzamot vont ugyanak­kor Bvron Káinjával és Victor Hugo Századok legendáival. Ennek nyomán vita tüze lángolt föl a mű körül. Erdélyi János perbe szállt Szász Károllyal és a Tragédiát NEJHZETI A Tragédia színlapja nem az ember, hanem Az ördög comediájának nevezte. Többen a for­radalmi és a falanszter jelenetet a haladás kicsúfolásának tekintették. Mások borúlátását korlátlanná téve, nem vették figyelembe, hogy a Bach korszak vége felé az aradi bitófák évtizedeken átnyúló árnyéka vetődik Madách alkotásának bölcsője fö­lé. A Vita lassan leülepedett. A mű színházi bemutatására azonban sen­ki sem mert gondolni. A legjobb kri­tikusok is könyvdrámának ítélték. Csak két évtized múlva, a magyar játékszín megszületése után, annak egyik legjelesebb alakja, a Nemze­ti Színház akkori igazgatója, Paulay Ede álmodta végig és mert abba a nyaktörő vállalkozásba belekezdeni, hogy a Tragédiát színpadra állítsa. A kishitű vélemények kereszttűzé-* ben önbizalmát növelte a Csongor és Tünde korábbi bemutatásának si­kere, mely szintén az ő nevéhez fű­ződik. A Tragédia esetében a feladat azonban sokkal bonyolultabb volt. Mind a színek elrendezésében, mind pedig a színészi játék megszervezésé­ben. Hihetetlen megszállottsággal, ugyanakkor a színházi mesterség minden eszközének ismeretében vá­gott neki a nagy feladatnak. A da­rab értelmezésében, a rendezésben, a szerepek felfogásában mindvégig Arany János szellemében járt el. Mint a Színi Tanoda tanára sok te­hetséget nevelt föl és eresztett szár­nyára. Ezt is gyümölcsöztette. Pél­dául Lucifer szerepét előbb egy idő­sebb színészre, Bercsényire osztotta, de amikor nézeteltérés támadt köz­tük a játék értelmezésében, habo­zás nélkül Gyenes Lászlót, az egyik fiatal tehetséges tanítványát hívta meg ennek a kulcsfontosságú fi­gurának alakítására. Ádámot Nagy Imre, Évát Jászai Mari játszotta. Paulay rendezése a hangsúlyt el­sősorban a szép szövegmondásra fektette. Ám, a látványról sem fe­ledkezett meg. A villanyfény sok­féle színhatását, a süllyesztőket, s a 13. szín: Az űr többi műszaki berendezést, mind a siker szolgálatába állította. A bemutató Végre elkövetkezett: 1883. szeptember 21. péntek. Paulay Ede Naplója így őrzi ennek emlé­két: Hét órakor keltem. Rám virradt végre a nagy nap. Jártam-keltem egész délelőtt — nem volt nyugtom. Végignéztem az öltözőkben az ösz- sze,s ruházatot. Délben Gyulai volt nálam. Két órakor leckét adtam az iskolában. Háromkor végigmentünk a színházi törvényeken, öt órakor hazajöttem, de csak egy kevés sző­lőt ettem, hat és fél órakor kezdő­dött a nyitány. Telt ház. gyönyörű közönséggel, mindenki arcán a vá­rakozás és a kíváncsiság izgatottsá­ga. A nyitány hosszú é,s fárasztó volt. Végre felment a függöny, a három előjátéki kép roppant hatást idézett elő. Az egész ház tapsolt és hívott, végre kimentem, kétszer egy­más után. A siker el volt döntve, és képről képre fokozódott. A párizsi jelenés után egy kis zavart okozott, hogy a függönyt nem eresztették le. A súgó tévedése volt. De a közönség nem vette észre, oly nagy volt a Marseillaise hatása, amely megma­radt ugyan, de a későbbi képek nem nyújtottak alkalmat a kitörésre oly mértékben, mint az előbbiek. Leg­szebb diadalaim legnagyobbját ün­nepeltem. Ám nemcsak ő. hanem az egész ország ünnepelt. Az előadás meg­ajándékozta a nemzetet egy hatalmas színpadi művel, mely az egész or­szág közvéleményét megmozgatta. Ezt követően egymást érték a vidé­ki bemutatók, Paulay példát és mér­téket mutatott a Tragédia előadásá­ra. Még megérhette azt is. hogy társulatát Bécsbe vihette vendégjá­tékra. Az filső bemutató óta Madách Im­re páratlan alkotása számos fel­újítást ért meg. Minden korszakban a rendezők új módon igyekeztek a művet színpadra állítani, ám ’ áz úttörő Paulay Ede dicsőségét semmi sem tudja elhomályosítani. Elsősor­ban abban a felfogásban követték, hogy Madáchnál a látványos képek­be sűrített drámai harc legkifejezőbb ereje a gondolati elemekkel dúsított költői párbeszéd. A rendező varázs­pálcájának tehát elsősorban a szí­nészek ajkát kell szépen megszólal­tatnia, mert egyébként elsikkad min­den, az egymást követő álomképek alaktalanul gomolyognak a színpa­don. A száz esztendővel ezelőtti első bemutató után a Tragédia úgyszól­ván mindig a magyar játékszín mű­sorrendjén szerepelt. A színészek álma-vágya volt, hogy benne szín­padra lépjenek. A folyamat a negy­venes évek végén megszakadt. Ahogy egyik kiváló színházi kritikusunk választékosán kifejezte: hét eszten­dei kényszerű pihenésre ítéltetett. Amikor a Nemzeti Színház művé­szei Csipkerózsika-álmából felköl- tötték, nemzedékek zarándokoltak el Thália otthonába, ismét kóstolgatva Madách drámájának felejthetetlen ízeit. Hatása alól ma sem tudja senki ki­vonni magát. A mű nemcsak a kő- 'bzínházakban, hanem a szegedi sza­badtéri játékok színpadán is otthon­ra talál. Most ismét ünnepre ké­szülünk. A bemutató százéves év­fordulóján a Nemzeti Színház tűzte műsorára, hogy megossza a költő ál­mait a jelenlegi valósággal. SZOMBATHELYI ERVIN Buday György fametszetei „Göthös tyúkmellű tekintetes úr, szegény... — mondták — köhögés fojtogatja... és félreálltak kalapjuk levéve a parasztok, ha mellettük elzörgött kopott kocsija Balassagyarmatra. Mosolyára ki emlékszik? Bajúsza, e két varjúszárny mikor rándult széjjel? „A sok könyv... — súgták — jobb, ha térdehullra betelünk szépen Isten kegyelmével ...” Nyomában — ki tudta? — szinte zúgott az emberiség sorsa. Az ep rfák beleroskadtak, hogy tartani bírják a nehéz eget, hol Ádám háborúzott; térden csúsztak a gazos krumpliföldön i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom