Pest Megyei Hírlap, 1983. augusztus (27. évfolyam, 181-205. szám)

1983-08-06 / 185. szám

1983. AUGUSZTUS 6., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN Hunyadi István■■ Díjatlan költő A bördzsekis, koptatott farmeros kamasz és a pepita-szatyros lányka a stég lejáratánál várják a kompot. A lápy oldalt pislog az ifjúra. Be­méri állagát, súlyát, célszerűségeit Félvállról odaveti: — Maga költő? A farmernadrágos álmatagon bá­mulja a vizet. Piknikus, lomha moz­gású. Kelletlenül fordítja a fejét — Ezt honnan veszi? — Mondták. Mutatták a téren: „Ott megy valami költő.” — Helyesen mutatták. ■— Elárulhatja a nevét? — Semmi akadály. Bodor Botond. Alliterál. — Szép név. Én Mónika vagyok. Sluka Mónika. Az enyém rímel. — Belevaló, rendes az is. — És régóta űzi a szakmát a köl­tő? — Elég rég. Nem sokkal a nagy­betűk után kezdtem. — Hát az se tegnap volt. És díj? Valami díja biztosan van. — Díj? Miféle díj? — Ügy értem, valami érdemérem. A tévében is volt ilyen. Bábolna- nagydtj, Gábor Aron-díj, vagy efféle. A koptatott farmeros a vizet bá­mulja érdektelenül. Latolgatja a vá­laszt — Nem, kislány. Én díjtalan költő vagyok. Díjtalan költő. — Az hogy lehet? Valami díja mindenkinek van. — Apám szerint volt díjtalan gya­kornok. Rang volt az, bizony. Tüle­kedtek érte. Nos, én gyakorló költő vagyok. Díjtalanul. A szatyros nem érti. Egyre türel­metlenebb. — Legalább egy oklevél. Jártassá­gi bizonyítvány. Valami oklevele vsak van? — Miféle oklevél? — Hát ami a fodrásznak lóg a fa­lon. Valami flepni. — Flepni, az nincs. — Odahaza se lóg a falon? Mi lóg magának odahaza a falon? — Semmi. Pár nájlonba csomagolt macska. Pucéran is. Magazinokból. A szatyros nem nyugszik. — A bábosnak is van oklevele. A gesztenyesütőnek is. Rendes iparos kiakasztja. Anélkül nem megy. Az ifjú művész előredönti a mellét. — Nekem nincs. Pé Howardnak se volt. Bundzsáknak se. Pedig me­nő fejek voltak. Nem kellett nekik. A lány a fejét rázza. Sarokba akar­ja szorítani a másikat. Ne szórakoz­zon vele. — Az okleveles gazdának is van emléklapja. Kérkedik vele. Ott lóg a főhelyen, ökrével együtt van le­fényképezve. — Ja, kérem, nem minden ökör jut oda. Van olyan, amelyik csak húz, mindig csak húz. Nem muto­gatják egyszerűen. Annak még a fa­rát se pacskolja senki: nesze, Csa­lán, egy icipici vigaszdíj. A szatyros idegesen fészkelődik. Gyanakszik. — És működési engedélye? Az csak akad. — Ohó. Erre kíváncsi? Engedély nélkül működöm. Bármikor abba­hagyhatom. — Tehát fusizik!? A kamasz széles szájjal nevet. Be­dobja teljes fogsorát. — Fusizok, fusizgatok. A lány elhúzódik. Gyanúja, hogy ugratják. — Hát mije van, ha egyáltalán költő? Szélhámoskodik? A gyanúsított a farzsebében ku­tat. Diadallal lobogtatja: ■tmiBsy öhfiűiegy. Előfizetése^ nü, a „Daloló Orvhalásznal. Ha ez megnyugtatja... Lovak Cs. Kovács László tusrajza Flamm János­Gyalogbéka Kácz Lajos: Kristályváza mint egy pókháló-érintés hajol főiem arcod csukott szemű színlelés rezdiil szempillámon leskelődő tekintetem a pillanat cinkosa kuncog ajkam szegletében s nevetés robbanna de félő hogy szilánkokra törné komolyságod s a csörömpölésre fölriadna álmodozásom Jánosy Tibor-­Formatervezés Az idei ajándék egy hamutartó volt. Két bronzba dermedt tenyér barázdált felszíne — akárcsak egy igazinak mikor vizet merít, vagy kér valamit. Mit is csinálsz ilyenkor? Félve nyomod el benne az első csikket, a következőket közömbösen. Megszokod, mint az átvert sarki koldust, koldustenyérben gombokat. Hornicsek a telefonkönyvből nézte ki a szabó címét annak idején, ami­kor hízásnak indult és nadrágjainak derekát ki kellett engedtetnie, ö is a kilencedik kerületben nőtt fel, s talán azért, mert a szabó neve azon- . naL, megnyerte tetszését, döntött Wi ellette. Nem csalódott. Hanák Márton jó szabó * Volt. Kitűnően ér­tett az igazításhoz is, munkája pon­tos, árai méltányosak. A szabó a Tűzoltó utcában lakott, egy régi, földszintes ház udvari la­kásában. Szerény cégtábla hirdette műhelyét a ház hámló vakolatú fa­lán, meg az ajtón is. Amikor Hor­nicsek először nála járt, észrevette, hogy a mesterlevél és az árszabás társaságában! néhány bekeretezett oklevél is lóg a falon, és a vitrines szekrényben serlegek, nemzetiszín- szalagos érmek díszelegnek. Hanák úr a negyvenes évek végén többször is bajnokságot nyert kisváltósúly- ban. Ökölvívó múltjára nemcsak fél­revert orra, s szemöldöke táján a behegedt sebek emlékeztettek, ha­nem hüvelykujjának megbicsaklott tartása is. A kézcsonttörés gyakorta előfordul a bokszolóknál. Hanák úr megnyugtatta Hornicseket, hogy sé­rülései nem zavarják munkájában, csupán a hirtelen időváltozáskor Macskapihenő Ligeti Erika érme Polgár Julianna­Tavaszi eső Eső eső ömlő eső cudar kedvem öblögető Gömbölyödő szürke felhő lelkem nyomó lengedező ömlő eső cudar eső fejem fölött vizes vizes ernyő Esd ki magad esd ki eső hadd sírjon az égi tető Sirasd borúm sirasd eső légy szívemen hűvös kendő Foszladozó szürke felhő csendesül az ömlő eső Eső eső pergő eső vihar kedvem öblögető fájnak ujjal kegyetlenül. Előre Is el­nézést kért, mert olyankor, sajnos, elviselhetetlen a modora. Hornicsek nemrégiben vastag, szürke szövetet vásárolt és felkeres­te Hanák urat. Október végére be­szélték meg a próbát. Délelőtt még sütött a késő őszi nap, de délutánra hideg szél támadt, megborzongattá Hornicseket. Baljós, sötét felhők gyülekeztek, amikor csengetett a szabó ajtaján. Hanák úr ajtót nyi­tott. A megszokott, udvarias mosoly hiányzott arcáról. Ügy bámult meg­gyötört, üveges tekintettel, mint aki egészen máshol jár gondolatban. Az­tán dünnyögve, táncoló lépésekkel ment a műhelyt jelképező kisszobá- ba és az ülőhelyre mutatott. A szür­ke, félig kész kashanadrág ott fe­küdt a széken. Hornicsek megszabadult nadrágjá­tól és felvette a készülőt. Hanák úr csuklóját, ujjait nyomogatta, masszí­rozta, szó nélkül méregette Horni­cseket, majd villámgyorsan ide-oda hajolt, mintha csak láthatatlan üté­sek elől térne ki, s lapos krétájával bejelölte a nadrág hosszát, derekát. Szárazon közölte: — Szombaton jöjjön érte. Hornicsek segélyt kérőén nézett rángatta le a nadrágot és nyúlt a másikért, de Hanák úr rámordult: — Azt csak hagyja békén! — De Hanák úr — próbálta Hor­nicsek meggyőzni —, csak nem kép­zeli, hogy nadrág nélkül megyek ha­za?! Hanák úr nem hagyta tovább mondani. Fájdalmában ökleit harap- dálta, s alig fékezve magát felüvöl- tött: — Mondtam már, hogy hagyja és menjen, mielőtt leütöm! S hogy Hornicsek nem mozdult, támadóállást vett fel, Hornicsek jobbnak látta nem ellenkezni, de amikor már kint állt az udvaron, Is­mét kérlelte, majd könyörögni kez­dett. Dörömbölt. — Menjen már, mert leütöm, mint egy gyalogbékát! — zúgta a szabó az ajtó mögül. — Menjen, amíg megte­heti! Hornicsek segélyt kérőén nézett körül, de senki és semmi se moz­dult. Esti sötétség borult föléje és szemerkélni kezdett a havaseső. Kilépett kapun kiskabátban, al­sónadrágban és elindult a körút fe­lé, hogy legalább egy taxit kerítsen. Fázósan összehúzta zakóját és za­vartan figyelte a szembejövők arcát, de rá se hederítettek. A taxiállomá­son sokan várakoztak. Esernyőt csak elvétve lehetett látni. Hornicsek be­állt a sorba. Megérkezett az első ta­xi, majd a második, de aztán hiába teltek a percek. Hornicsek belebá­mult a mellette állók képébe, de azok értetlenül néztek vissza rá. Még egy gúnyos mosolyt sem kapott. Amikor pedig kilépett az úttestre, hogy leintsen egy üres kocsit, töb­ben is rászóltak, hogy mit képzel, szemtelen, álljon csak vissza a he­lyére! Hornicsek nem bírta tovább. Meg­fordult, kilépett a sorból, amikor feltűnt a Tűzoltó utca felől egy futó­lépésben közeledő férfi. Fura egy alak volt. Ballonja gallérját felhaj­totta, fejét válla közé húzta és zseb­kendőt szorított egyik szemére. Ka­bátja alól kilógott meztelen, pipa­szár lába. Gumifix tartotta térdzok­niját. A taxiállomáshoz érve megtor­pant és szabadon maradt szemével körülnézett, összeakadt a pillantá­suk. A férfi a meglepetéstől leenged­te a kezét. Éktelen nagy monokli duzzasztotta szemealját. Csak egy jól sikerült balhorog hagyhat ilyen nyomot. A férfi rácsodálkozott Hornlcsek- re, kinyújtotta kezét, rámutatott, mondani is akart valamit, de nem bírt megszólalni. Kitört belőle a rö­högés. Hornicsekbe is mintha ördög tjújt volna. Mintha valami jól sike­rült kamaszcsínyt követtek volna el ők ketten. Visszamutatott a férfira és felnyerített: — HU ... hii... maga -.. gyalog­béka — és röhögni kezdett ő is. Ügy röhögött, mint már nagyon rég nem tette, gátlástalanul, eszétvesztve. Most figyeltek csak fel rájuk a vá­rakozók. A két férfi már egymás hátát csapkodta, csuklott és fuldo­kolt, oldalát nyomkodta, kétrét ha­jolt és nem bírta abbahagyni. Fej­csóválva nézték őket: hideg, metsző szél fúj. ronggyá, áznak a záporozó esőben, taxi persze sehol és ezek rö­högnek, mint a megkergültek. Hát ki érti ezt?! Győri László­Nyír Zöld porszívó zümmög a réten, a nyír instrumentuma hajladozik a levegőben, zeng-zúg, rázkódik a fa. Idő árama hajtja. Bogár, rovar, pille, klorofl! zúg a lombjaiban. A sugár sürög. Működik a nyír. Lélegzik a levelek a port. Az ág a levegőbe nyúlik, a földre, hajlik a lomb. A rét bejárónője. Együgyű, jő cselédműködés, klorofil-, oxigénláng a nyír. De lobogj, míg el nem égsa, te mártír, szent cselédlány!

Next

/
Oldalképek
Tartalom