Pest Megyei Hírlap, 1983. augusztus (27. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-27 / 202. szám
1933. AUGUSZTUS 21, SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 9 Szeberényi Lehel■ Konyhászafi örömeink a szabadban E lőrebocsátom: nem vagyok has- párti. Keveset eszem és mértékkel. Ha a kedvenc ételeimet kérdenék, zavarban lennék, ahogyan kedvenc dalokat se tudnék megnevezni. De kerülnek áldott perceim, érzékeny hangulataim, amelyekkel némely dallamok különösen összecsendülnek, könnyű, jó érzést lopva lelkembe. S kerülnek kivételes napok és alkalmak, melyek étvágygerjesztő hatásának nem tudok ellenállni. Elismerem, bizonyos ízeket ilyenkor is előnybe részesítek, akár nosztalgiából, akár eleve, de másokat is a felfedezés kellemes élményével fogadok, lévén eme ihletett pillanatokban vasszöget is megropogtató kedvemben. Ily kivételes étvágy főként nagy evezések, nomadizálások idején látogat meg. Odakünn a szabadban. Midőn a téli kályha mellett előbodroz- nak a nyári emlékek, a bográcskaják s hamubasültek fölséges ízeit is nyelvemen érzem, tán még nyálcsordí- tóbban, mert elérhetetlenek — a nyarak messzeségében. Persze ma már igencsak kulturáltan táplálkozunk odakünn is, a vizek mostoha csalitosaiban. Kétpárevezősünket egy-egy dunai bolyongásunkra úgy felpakoljuk a kempingkényelem összkomfortjával, hogy el- merülés fenyeget. Sóhajtozom a feleségemnek: hol vannak már azok a régi szép nyarak, amikor még egyetlen bográccsal, két katonai sátorlap. pal s némi lópokrócokkal vágtunk neki első regényes vízi útjainknak. Ellene voltam, hogy konyhazsákot rendszeresítsünk, s otthonról a fél konyhát, edények garmadáját magunkkal vigyük. A sok cucc: rabság. Nehezíti a mozgást. S az ember a nomadizálást a szabadságélményért csinálja — legelsősorban. Feleségem kitalálta, vegyünk kemping gázfőzőt. Mit tesz egy férj? Berzenkedik s végül enged. És elsiratja a szabad tüzet. A szabad tűzön főzés szép romantikáját. Amikor még a reggeli feketét is úgy főztük, hogy a kotyo- gót két kő közé tettük, ócska vaslapra (elég szemetes ország vagyunk, hogy a kis természetben ilyesmit lelni ne legyen gond), s rögtönzött tűzhelynek máris alágyújthattunk. Ma is magunkkal hordjuk egy kiszolgált petrofor karikás főzőlapját, noha a konyhazsákból már elő se igen vesz. szűk. Esőben, vizes fával is tudtunk varázsolni forró kávét, vagy teát, ha vacogva is, míg a sátor melegéből kikényszerülve hosszadalmas pepecselésünket siker koronázta. Hiába állítjuk fel a sátor elé a kempingfőzőt, míg a szabad tűznek helye nincs, s kövek koszorújában, part odvábán ott nem szürkéllik az első tűz hamuja, addig nem érezzük otthonnak a tábort, 'állomásnak mindössze utunkon. De egy nap után is nehéz szívvel búcsúzunk tőle, ha tüzet raktunk, szolgafára bográcsot akasztottunk. Különös dolog ez. A bogrács, ez az ősi, primitív főzőeszköz miként tudja egyben s másban lepipálni rafináltabb újkori riválisait, például a zománcos fazekat. Ugyanez az étel valósággal megújul a vasbográcsban főve. Otthon nem szeretem ételek után itt a táborban — bográcslátta tálalásban — megnyalom a tíz ujjam. Feleségem azt mondja: elfogultság, nosztalgia, no meg a jó levegő, és nem a bogrács, mint vasalkalmatosság teszi. A beleérzett zamatok: a lélek sói, fűszerei. — Hogyan csináltad ezt a zöldbabfőzeléket? — kérdem. — Pontosan ugyanúgy, mint otthon — mondja. — Nem létezik. — Pedig úgy csináltam. Laci vejem is falt abból a zöld- babfőzelékből, amit egyik táborozásunk első napján sikerített a feleségem, s állítja, életében olyat nem evett; magam se feledem, s zöldbab- főzelékben azóta is hiába keresem az akkori zamatot, tisztára nyaltuk még a bográcsot is. A legegyszerűbb levesek is — bográcsban, szabad tűzön — mintha megnemesednének. Nem beszélve olyan étkekről, mint a krumplipaprikás, melyet megbolondítunk a táborban lelhető maradék kolbásszal, maradék szalonnával, egy kis paprikát, paradicsomot se sajnáljunk bele. S az egészet ahogy a fafüst kellemesen átjárja — talán itt a titok nyitja — királyi asztalokra merném tenni. Feleségem szentesi lány, kubikos család sarja. A nyári nomadizálások idején szívesen álmodja magát visz- sza a gyerekkorába, s régi kubikos meg pásztor ételek kelnek életre a mi bográcsunkban. Könnyen tárolható, könnyen beszerezhető hozzávalókból, akármely isten háta megetti helyen verjük is le sátrunk. Emlékszem, mint kapott ihlet- moccantó ötletet egy alkalmi sátorszomszédunktól, ki Debrecenből látogatott el a Dunához és slambucot főzött a bográcsában. Feleségem igazi alkotóként nem utánozta le, csak az ihletet szerezte a szomszédtól, de a maga szentesi — vagy talán nem is szentesi — specialitását főzte, alighanem az egyéniségével is felpörgette. Ma, mint a mi különlegességünkre, nemegyszer hívjuk vendégül a szomszéd sátrak baráti lakóit, öhöm az étek neve, o la magyar puszta. De hadd fecsegjem el a titkát elejétől végig. Hiszen azóta kiállta a kritikát (evezős nomádokét) s népszerűsége terjedőben. Kockára vágott füstölt szalonnából olvasztott zsíron pirítjuk a lebbencstésztát. Mikor megpirult, apróra vágott vöröshagymával tovább pároljuk; zöldpaprikát, paradicsomot dobunk hozzá, megsózzuk, kis piros paprikával megszórjuk, és felöntjük annyi vízzel, hogy ellepje. Lassan tüzeljünk alá, inkább parázson Totyogjon, míg a tészta a vizet elfövi, azaz puha lesz. Ekkor egész tojásokat ütünk rá, ösz- szekeverjük, majd ízlés szerint bor- sozzuk. Ezután világért se kavargat- juk, hanem csak rázzuk. Bográcsunk igencsak kezesen hajol egy kimondottan szentesi kubikosétek alá. Ez se kíván különösebb bevásárlást a nehezen megközelíthető falvakban. Az alapanyagot hazulról eleve magunkkal hozzuk, csupa elálló dolog. A kubikosok is ezért főzték nagy előszeretettel a messzi földmunkákon. Egyszerű neve van: krumplis tarhonya. De micsoda lak- tatós, remek egyfogásos ebédet oldhatunk meg vele. I tt is füstölt szalonnából olvasztott zsírral ágyazunk meg elébb. Ebbe szórjuk a kockára vágott krumplit, s addig forgatjuk benne, míg üveges lesz. Most bőven meghintjük piros paprikával. (Persze a zsírt se szabad sajnálni.) Ezután vizet rá, két ujjnyi híjával tele legyen a bogrács (három- literes). Amikor felforr, négy félmarék — ha lehet, házi — tarhonyát szórunk bele (négyszemélyes ebédhez). Zöldpaprika, egy kis kolbász ezt is megbolondítja. Arra ügyelünk, hogy a forrásig legyen nagy füzünk, majd csak lassan főzzük, míg a krumpli és tarhonya megpuhul, elisz- sza a vizét, csak kevés lé marad alatta. Persze sok minden mást is főzünk tábori éhünk oltására bográcsban: halászlét, gulyást, pörköltet stb. Ügy ahogy mások; hozzátenni nem tudok: általánosan, ismertek. Talán még a „desszertünkről” szólnék,' mely éppoly egyszerű eledel, mint a többi, nem is kíván nagy szakácstudományt, legfeljebb nem jut eszébe a szabadban kuktálkodó- nak, hogy bográccsal összehozza. Közönséges krumplipogácsáról van szó. S noha nem nagy művészet kell hozzá, elárulom, hogyan csináljuk: Egy kiló krumplit kockára vágva, sós vízben megfőzünk, a vizet leszűrve, villával összetörjük, kevés sót, egy tojást és annyi lisztet adunk hozzá, amennyit felvesz, hogy köny- nyen gyúrható legyen. Az összegyúrt tésztából gombócnyikat csípünk, tenyérrel szétnyomjuk és forró bő olajban — a bográcsban — kisütjük. Azaz mindezt a feleségem csinálja, én a vízparton összegyűjtött uszadékfából jó lángot teremtek - hozzá, mert ehhez aztán élénk tűz kell a javából. A kész pogácsákat fahéjjal, lekvárral fogyasztjuk — mi legalábbis. Sóval se rossz. Végül csak úgy tűzben, parázs közt, hamu közt is szívesen sütögetünk ezt-azt. Ehhez még főzőalkalmatosság se kell. Ki ne érezné magában a lélek különösen derűs sugárzását ilyen tüzek közelében. Talán oz első tüzek csiholói moccannak meg ilyenkor tudatalatti emlékezetünkben, de legtöbbünkben közelebbi tájakról is feljő üzenet, amilyen például a gyerekkor. Egy szalonnasütés vagy egy kukoricasütés hangulata mindánnyiunkat megfog. Magam nem felejtem el diákkorom alkonya- tait a nyári Sajó-parton. Barátaimmal körülültük a tüzet, megsütöttük a rákot, amit az agyagos part odvai- ban fogtunk, krumpli is került mellé, csak a közeli krumplibokor alá kellett nyúlnunk (ma már nem teszek ilyet), az is ott pattogott, illatozott a parázsban, s ma is hallom az estéli harangszót, ahogy a tűz felett lebeg. Csináltunk olyat is, hogy agyagsárral kentünk be halat, s úgy sütöttük meg; s burok midőn szét- omlott, hát a hal is csak úgy omladozott a nyelvünkön. Királyibb falatot életemben se ettem. Most midőn előkelő alufóliába csomagolva helyezzük parázs közé válogatott csemegéinket, mindig eszembe jut a primitív előzmény: az agyagban sült hal. Talán meg kellene újra próbálnunk. Mi ezek közül — szerényen — a hús nélküli rablóhúst kultiváljuk alufóliában sütve. Minthogy a hús a Duna vadonábán hiánycikk. Vékony gallyacskákat lehántunk, s erre fűzzük sorban a füstölt szalonna, kolbász, angol szalonna, füstölt sajt, vöröshagyma, zöldpaprika, paradicsom, burgonya darabkáit, karikáit. E mutatós füzért alufóliába tekerjük, nagy parázsba burkoljuk, s húsz-harminc perc múlva már élvezhetjük. Pompás zamatok élményében lesz részünk, hiszen semmi se szökik meg az alufóliából, hanem szépen egybe érik az egész füzér. Csak minthogy meglehetősen tömény eledel, ajánlatos még krumplit helyezni mellé, külön alufóliában. Mit alufólia! E gyezer a lányom férjével sátorozott, s meglátogattam őket. Már várták; titok a csillogó szemükben: kedvenc tábori eledelemmel leptek meg. Hamuba sült, kormosra égett krumplival. Só nélkül, minden nélkül. Fölségesen vacsoráztam belőle. Mint egykor a Sajó-parton. A hamutól éppcsak lefújt füstös-ropogós héja volt az étek sava, borsa, sója. Kelényl István Példázat mint csöndvarázs — hangmozdulat Milyen csodás egy fa és bölcs! Gyümölcs rejlik szirmán belül. Mint holdsugár az illatár szívünk sötét zugába tér, hogy fölragyogjon régveszett éden, fakult fény-kép: a múlt, felejtett tankönyvmélyi szó, s „bibe” — „porzó” előkerül... Mellé kihull egy pillanat Játékfinom, hálókezed: pókfonálárny-emlékezet sötét szívem zugáig ér? Illat, virág? Csak ennyi: — él! Lakatos István: Az éjszaka válaszai — A Könyvet kulcsra zárni, éneket nem énekelni, verset láncra fűzni.. , — Hiába, vér a kötésen, betűi könyvfödélen is átsötétlenek. — Feledni szót, szétzúzni vágyakat, gondolatot Ítélni némaságra... — Kiülnek a néma szembe, hiába, onnét kiáltanak. — Lehűteni szlvet-kínt, elfagyott szenvedélyekre hengergetni sziklát .11 — Harmadnapon meghasadnak a kripták: fölöttük élő test ragyog. Dúsa Lajos: A fecskék álma Reklámfények közt seregekben, növekvő esti áradatban t nap után, éj elől vonulnak lent a szárnyatlan madarak. S az álmodozó füsti fecskék nézik a betoneresz alól míg mi cikázunk összevissza könnyű ingekben, színesen; és sajnálják a füsti fecskék, hogy ők csak legyek, bogarak után, éhes családi fészkük miatt röpdösnek egyre monoton. Solti László: Ha elfáradunk Az elcsábított sötétből bőrödet hallom: fölsurranó vérem vágyadhoz ér. Ha elfárad a való, s e földi reményig visszahull, — el ne keseredj. Születő hullámokat sirályokig emelni hullámvölgy való. S én tenyerem hűségével fölemelem hitedet. Szentendre — a Dunáról Cs. Kovács László grafikája Fiát kereső anya Csecsen ballada — Álljatok meg, Idegen földön Idegen katonák! — Mi sors vetett ide, idegen földre, idegen anyóka? — Messziről jöttem, nem magam szántából, úttalan úton idegen földre, én magzatomért, Szulejmán fiamért, ő keresésére. Nem láttátok-« hadi utakon, idegen földön, idegen katonák? — Idegen földön, hadi utakon láttuk bizony a te magzatodat, Szulejmán fiadat: tenger közepiben, fekete sziklán al úszik fiad szablyáktól szabdalva. Tenger fölött járó felhők siratják, vízbe hajló kezét sós hab föröszti, fehér madarak fölötte jajonganak. — Szomjúság szikkaszt: keserű tengert cseppig kiinnám! Éhség sorvaszt: fekete sziklát morzsáig megenném! En fiam, magzatom, Szulejmánom, egy-fiam, veszejtsd anyádat a keserű tengerbe! Rab Zsuzsa fordítása
