Pest Megyei Hírlap, 1983. augusztus (27. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-20 / 197. szám
1983. AUGUSZTUS 20., SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 13 Szeberényi Lehel-Emlékek tája L ouis vonszolt magával, a pesti árkon-bokron. Kőárkon, kőbokron. Almássy tér, Izabella Utca, Jósika utca... Emlékek tája. Itt-ott betekint a kövek közé a nap. Másutt örök árnyék. Szemét „futóhomokja”. Kopott, rongyos zuga a városnak. Leomlott vakolatok tája. Szomorú, arctalan utcák, te- recskék. Sivár házsorok. Jelleg híján. Szürkeség és szürkeség. Bűz és rongy... Az emlékekben. Az emlékek édes- bús csokoládébevonatában. Bevonjuk vele a magunk rongyait is. Egykori rongyainkat. Egykori csóró magunkat. Amikor még ifjak voltunk. Ifjak és nagyreményűek. Vonszol Louis, ki sűrű Párizs-já- rásától kapta nevét. Mintha most is a Boul’ Mich’ környékét járná e félrevezetett városzug aszfalt hepehupáin. Ahol a Körút lüktető zaja is leülepszik. Es ahol Louis régi évei is leülepedtek vastag, puha rétegekben a kopott utcakövekre. És most túr a porukban. Orrcimpáiban izgalommal, szemében röpködő álomfény- nyel. Amitől a magam emlékei is felszakadnak. Például a Barcsay utcában, a Madách Gimnázium előtt. A csóró losonci diák irodalmi versenyre jött ide, az éjszakai vonattal, térképpel kezében, Utcáról utcára araszolva találta meg e helyet, mert nem mert villamosra szállni, hátha elviszi a világ végére, S beült félszegen egy padba, karikás, álmos szemekkel, hogy megírja dolgozatát Arany János balladáiról. Idegen pálya hátrányával akkor találkozott először. A pince — egy „réteggel” feljebb — vállalati raktár. A hőskorszak újságírótanonca ide hozta első új forintjait. Noha szűkösen csörögtek kopott zsebeiben, midőn a csorba fogú lépcsőn aláereszkedett. Az antikvárius nevét feledte. Polcokra sem emlékszik. Kupacokban álltak a könyvek, s a friss beszerzést zsákokból fordította ki a tulaj. Méterre ad-, ta Mikszáthot, kilóra a görögöket. Bagóért Ahogy ő is zsákra vette. A kuncsaftok, mint a guberálók, órákig ténferegtek odalenn, könyékig turkálva a porrágta könyvszemétben. Louis keres valami elveszettet. A lélekujjak köveket tapogatnak. Fákat. Kirakatüveget. Egy trafik kirakatának ódon barna fáját. A sokrétegű festék mintha régi meleget zárna magába. Régi meghitt időkből. A trafikosnő kedves, mint valának a trafikosnők a régi időkben, s a Mán- dy-novellákban. Ö, nincs Philip Morrisa. Nem tart, nem tarthat. Az állásával játszana. így, ilyen régi, meghitt szófordulattal. A zugkereskedelem nem az ő világa. Igen, valami eltűnt... A Philip Morris. V agy más is? Louis szorongat a markában egy régi hangulatot. Egy régi hangulat maradékát. Félti, el ne illanjon. El ne lebegjen a Philip Morris nyomdokvizén. Hisz annyi minden ellebegett már. De a kereső lélekujjak azért kitapintják egy-egy zugban az egykori délelőtti verőfényt, vagy az örökös Csanády JánosAugusztusi reveláciő István fekete jobbkezétől arany pecséttel élt e táj, s ezer év kemencéjében sütött kenyérként fehérük az ország. Kegyetlen kezek lefaragták a hegyek kenyérhéj-karéját — s bőharmattal, futó homokkal vad, alföldi szelek befújták. Vess számot hát magyar magaddal, mert új vetés nő minden tavasszal, újra tódul a mezők torkán aratók éneke, a búza. Gazdag ez a nyár, vidd magaddal a holdsütött éjek nyugalmát, a nappal befűtött kemence hullámzó hevét álmaidban. Jut még, úgy-e? — juthat eszedbe: anyád, anyád, anyád sütötte — mert van kenyér és van még ország. Házunk ereszén kitekintve a fecskék kis családját látom. Jönnek-mennek a levegőben boldogan, mint egy gyermekálom. Hány nemzedék? ö, nem a honfoglalók óta, csak a perctől, mikor először üdvözöltek?! Mert elmentek és visszajöttek a nagyvilágot átfogó lég végtelen csatornáin át. Vonulásuk térképe vénebb Ázsia legrégibb ösvényeinél. „Mióta ember néz az égre..." mindig is az egész világ volt a hazája, a reménye; sebet azért kapott, mert az egészhez ragaszkodott, hazáját védve — és nemzedék jön nemzedékre minden évben e honba térve. Zsirai László: Maradjon valami Nyár van, izmosodnak a rózsák! Mosoly oson köréjük és szeretet — pedig tüskéket rejtenek, igaz, csak védekezésül... Nyár van. Kosárba gyűjtjük a pillanatokat s a szebbjét filmre vesszük, eltesszük télire — maradjon valami emlék. Az éhes esték majd lakjanak jól vele... árnyékot egy szűk utcában. S elál- mélkodnak körül a változáson. Az Almássy tér egészen ki ragyogott. A sortatarozással. Louis áll le- gyökerezetten. Soha nem látta e házak szépségét. Elrejtőzött előle. Mindahány álruhás Hamupipőke volt az egykori viseltes gúnyában. Most a fényes öltözék csodás részleteket, szív- és szemmelengető harmóniákat fed fel, ugrat a szem elé. Bennünk is húrok pendülnek, szép harmóniában. Mint kiket varázs ért, pálcával megérintettek. Minden egyszeriben szép lesz. Legkivált az élet. Mert az új semmit se törölt le a régiből. Csak a csúnyát. Mindenminden régi hangulatok hímporát őrzi. (Vagy mi látjuk így?) Bisztrókra, kocsmazugokra a nosztalgia derűje terül. Mélyükön barna lambériák melegének dőlhet a hát, az asztalra hajló könyék alatt parasztterítő vet ráncot. Kiűzetett az alakart mindent elöntő hidege. S a régi illatok is előjöttek, ott gomolyognak a cégérek alatt, a nyitott ajtók előtt. Itt a hagymás rostélyos, ott a kolozsvári káposzta régies illatát ag- noszkálja Louis. Orrcimpáit különös izgalomba hozza egy pinceablak, mely a Donka-féle kifőzdét hirdeti. Hát ez is van? Mint Párizsban? Mint a régi Óbudán? Hajdani kifőzdék házi ízei -csiklandják nyelvét. Le is ereszkednék, ha nem cibálnám el az ajtótól. Ez már az Izabella utca örök árnyéka. Az emlékjáró mind többet talál a kedves- kopottságból, amit keres. A sortatarozás ide még nem ért el. De az élet új színekkel pezseg. „Párizsi” színekkel. Louis a felvillanyo- zódás csúcsán. — Itt kell lennie valahol a Lordok Házának. Dohszagú, csatornabűzös kapuk alá pillantunk be. Macskaköves, szűk udvarok, porolóval, vasrácsos kanálissal, tűzfalakkal. A tűzfalakon a napsugár keskeny csíkjával. — Ez az, megvan!... — A szomszédainál is vedlettebb, sivárabb bérház. Ide zsúfolódott a környék valahai nyomora. Előkelő nevében a gúnykeser' díszlett. A szegénység romantikájába szerelmes írópalántának egykor kincsesbánya. Jkouis ajkán áhítat. — Szakasztott mint régen. Az udvarban itt is macskakő, kanálisrács, poroló, és tűzfal napfénycsíkkal. De a napfénycsíkra felkúszik egy csenevész ecetfa. S a porolón ritka keleti szőnyeg. Eredeti iráni. Noha színei diszkréten kopottak, nehogy nagyon elüssön a háztól, derűs foltja regényességet visz a komorló szürkeség naptalan mezejébe. Mintha alájátszana a képnek, amit Louis a Lordok Házától vár. A Iá játszana még azzal a parányi bicsaklással is, ami lelkünk mélyén a bizonytalanság gyűrűit veti egy ritka szőnyeg ide- illőségébe. C sak a ház kapujában veszteglő ezüstösen csillogó Ford Capri nem fér be sehogy sem a képbe. E zavaró momentumot Louis legszívesebben eltolná innen. Ám — kicsit odébb — még egy zavaró momentum várja. Egy hiány. A húsz év előtti palettán még megvolt. A paletta pedig megkerül. A kuc- kónyi zöldségbolt. Kihabzanak a lépcsőre gazdag színei, szemkápráztatÖ- an. Virító, húsos paprikák, paradicsomok, gombák, hagymák, csipkés szélű patisson ... Kénsárga körtetorony mögül hamvas pírral kandit a barack; gúlában a sárgadinnye, a zöld bélű, a fehér görög, a piros. Padlizsán lila csokrai fölött cseresznyepaprika- és fokhagymafüzérek csöngői ... Vajszín zöldbab, méregszín zöldborsó, piros káposzta, minden ... A járda szélén, mély hasát kitárva, a zöldséges mikrobusza, önti magából a friss árut. Váltakon a dúsan rakott ládák. Lázas sürgés-forgás. S megáll ott, láb alatt Louis. Álmatag fényekkel szemén. Kérdi a kék köpenyes tulajtól, ki vállán ládával odafordul, hogy mivel szolgálhat. — ö ... ö... kérdi. Olyan szilvalekvár, köcsögben, amiben megáll a kanál... Múltkor még láttam. — Mikor múltkor? — Kis csodálkozás a tulaj képén, mely enyhe mosolyra vált. A láda is mosolyog a Vállán. , — Uram, azzal az eggyel nem szolgálhatok. Minden mással. Az égvilágon mindennel. Valamikor talán fordítva volt. A járdán tovasompolyog velünk a csalódás finom kis árnyéka. Louis-t a hiány a Ford Caprinál is mélyebben érinti. A koronázási palást • Időszakos kiállítás keretében a Magyar Nemzeti Múzeum kupolatermében állították ki a koronázási jelvények tőszomszédságában a koronázási palástot. Vasárnaponként tekinthető meg, de sajnos, meglehetősen rossz állapotban van, a tény, a megvilágítás csak tovább ronthat a felbecsülhetetlen értéket jelentő kelmén. Története a többi koronázási jelvénnyel együtt krimiszerűen Izgalmas. Csak emlékeztetünk rá: 1978. január 6-án került haza az Amerikai Egyesült Államokból. 1981 szeptemberében nemzetközi tudományos konferencia foglalkozott Budapesten a koránéval, a koronázási jelvényekkel és állapotukkal. A koronázási palást állagának vizsgálatára már előzetesen felkértek egy nemzetközi szaktekintélyt, a berni Abbeg-alapítvány textilrestaurálási műhelyének vezetőjét. Azért esett rá a választás, mert az elmúlt évtizedekben a palásthoz korban közel álló textíliákat restaurált, például egyházi díszruhákat A nagyszabású és igen körültekintő munka 1983 januárjában kezdődött. Textilrestaurátorok, művészettörténészek, textilvegyészek, biológus-szakértők, fotósok viszgálták, elemezték közel fél éven át a koronázási palástot. Erről a nagyméretű és hihetetlenül érdekes összmunkáról alkothatunk képet, ha megtekintjük a kiállítást, amely részletesen és aprólékosan bemutatja a teljes dokumentációs anyagot is. Mindenekelőtt negyvennégy mezőre osztották a kelmét, amely imponáló méretű; átmérője 2,78 méter, félkörsugara 1,35 méter. Minden kockáról fekete-fehér és színes fotó és színes állapotrajz készült. Behatóan tanulmányozták a hímzések szövetszerkezetét, gondosan elvégezték a szálak, rostok színezékvizsgálatát. Egy mezőjét még külön ki is emelték, és speciális mikroszkóp segítségével rögzítették a szálak állapotát. Rajzon is érzékeltetik, miként mutatott a kelme eredeti formájában. A palást eredetileg miseruhának készült, harang alakban szabták, s közepén kör vagy négyzet alakú kivágás szolgált a fej bebújtatá- sára. Minden bizonnyal 1031 körül Címezték, s István király és Gizella királyné ajándékaként került Székesfehérvárra. Itt koronázták és temették el századokon át a magyar királyokat. A gallért a XII. században illesztették a miseruhára, majd feltehetőleg a XIII. században hasították végig, s nyérte el palást formáját. Ekkor került rá az összefogó keresztpánt is. Alapszövete samit, amely bizánci technikával készült a VII. századtól szőttek ugyanis hasonló kelméket először Szíriában, később Bizáncban. Felületének jó részét aranyhímzés borítja, s ettől a palást felülete úgy hat, akár egy finoman zománcozott aranyfelület. A vizsgálatok fényt derítettek rá: az elmúlt századokban igen gyakran javítgatták a palástot. Három korszakban pedig jelentős változtatást végeztek rajta. Az első 1660—1650-re tehető. A palást eredetileg béleletlen volt, s ekkorra a súlyos aranyhímzéstől meglehetősen megrongálódott Olasz selyemszövettel — úgynevezett kompasszal — bélelték alá. Az 1848-as szabadságharc leverése után elrejtették a palástot. Orsován ásták el, majd egy Duna-parti füzesben,, ládában hevert Nedvesség érte, újból erősen megrongálódott. Ekkor bordószínű selyemszövettel erősítették meg. Amikor 1867-ben Ferencz József koronázására készült az ország, felkérték Klein Matild divatárusnőt, .készítsen új bélést a palásthoz. öt segédjével tizennégy napon át öltögette — ez a javítgatás is jól látható a kelmén. A vizsgálat során összesen tizen'egy nagyobb foltot és áthelyezést érzékeltek a paláston. Hogy melyik miikor és miért került a palástra, az további elemzések tárgya. A kiállítás bemutatja a vizsgálat, az elemzés egyes fázisait, megismerkedhetünk a palást csodálatos részleteivel, s a pontosan datált feliratok kitűnő történeti támpontot és egyben megbízható stílusviszonyítási lehetőséget is nyújanak az érdeklődőknek. A speciális feladatra szerveződött kollektíva már eddig is értékes munkát végzett. A neheze és talán szebb része ezután következik majd: a koronázási palást konzerválása. SEBESTYÉN ZSUZSA Kompozíció Tóth Valéria szobra
