Pest Megyei Hírlap, 1983. július (27. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-30 / 179. szám
PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 1983. JŰLIUS 30., SZOMBAT Vendégségben Csongrád megye Irodalmi, képzőművészeti emlékekben kiváltképpen gazdag megyénk. A megyeszékhely. Szeged és bolygói, a négy város, Hódmezővásárhely, Makó, Szentes, Csongrád a huszadik században különösen sok írót, költőt, képzőművészt adott az országnak. Dugonics András, Kálmány Lajos, Tömörkény István, Móra Ferenc, Juhász Gyula hagyományőrző, ám ugyanakkor realitásokban gazdag, modern művészetén izmosodott a fiatal József Attila éppúgy, mint a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának számos tagja. Innen indult Hont Ferenc, Ortutay Gyula, Radnóti Miklós, Tolnai Gábor, Erdei Ferenc, és innen indulva bontakozott ki Bálint Sándor európai rangú munkássága. A szomszédos Makó irodalmi múltját Szirbik Miklós alapozta meg, majd a század húszas éveitől Espersit János vendégfogadó háza nyújtott otthont olyan jeles alkotóknak, mint Móra Ferenc, Juhász Gyula, József Attila, de az ö segítségével fordultak meg a városban neves képzőművészek is, Tornyai János, Rudnay Gyula, és koncertezett itt Bartók Béla. A Maros menti Konstantinápoly — József Attila szavaival élve — méltó mecénása volt a városba érkező művészeknek. Ma pedig Erdei Ferenc nevétől hangos a város. Hódmezővásárhely, a paraszt Párizs, elsősorban a festőket és szobrászokat támogatta és támogatja napjainkban is. Tornyai János, Rudnay Gyula, Endre Béla, Kalló§ Ede mellett a szegények igazát hirdeti fennen Kiss Lajos, a kitűnő néprajzos munkássága. Valamikor a század elején több száz fazekasmester is dolgozott itt, mostanra már csak a Mónus-család kerámiái emlékeztetnek arra, hogy mit tudtak az egykori vásárhelyi mesterek. A felszabadulás után Németh László telepedett meg egy rövid időre a város falai között és alkotott kiemelkedőt. Elég csak az Égető Eszter regényét megemlíteni. A mai alkotó képzőművészek közvetlen elődje a nagyszerű Kohón György, majd a Vásárhelyre települt és ott kiteljesedő Németh József, Szalay Ferenc, Fejér Csaba, Kajári Gyula, Hézső Ferenc, Fodor József, Samu Katalin és Tóth Valéria. Szentes képzőművészeti múltjának jeles egyénisége volt Koszta József, míg Csongrád a jeles néprajzos Katona Imrét vallja fiának. A felsorolás meglehetősen hiányos. Csak a legfontosabb tényekre szorítkozik. Ezért is kell megemlíteni a Szegeden megjelenő irodalmi folyóiratot, a Tiszatájt és a vásárhelyi őszi tárlatok országos érdeklődést kiváltó kiállításait. A mostani bemutatkozás éppencsak fölvillantja a csongrádi színeket. Idősebb és fiatalabb alkotók képviselik a szükebb pátriát egy- egy verssel, rövidebb írással, művészeti alkotással. A felsorolásból azonban kitűnik, hogy a megyében dolgozó alkotók eddigi eredményeik révén milyen sok szállal kötődnek az ország művészeti életéhez és sajátos stílust képviselnek napjaink magyar művészetében. Pr. Z. Szenti Tibori A tanya (részlet) ::. Itt kell lennie a közelben a hajdani Gajdán tanyának. A régi kert őszverte, kopaszon maradt fái között végre felsejlik komoran, ma- gábazárkózva, és felmerül előttem a múltból, akár a pusztából kelő holdvilág sápadt arca. Elindulok az évek óta nem használt, gazos bejárón. Előbb a régi ólakat kellene meglátnom, de lebontották, és helyette a tanya utolsó lakói bádoghullámból hevenyésztek valami akolfélét. A vaslemezt feketére marta a rozsda, és az embermagasságú gaz eltakarta. Az istálló tetejét is lebontották, csak a fala áll még kétméternyi magasan, de szinte elvész az egyre burjánzó páréban. A kút mellett a vizesgödör kiszáradt. Alján, a megrepedezett földből üveg-, cserép-, és törött vasdarab, félpár gumicsizma meredezik elő. Az ostorfa és a gém eltűnt, csak az ágasfa törött csonkja mered az égre a zöld nyálkával vastagon belepett víztükör mellett. A tanyaház elől hiányzik a kis virágoskert, az udvar fáit kivágták, és az ereszalját tetőig befalazták. Három ablakot hagytak rajta, de a zárttá vált verandán örökös a félhomály. Az ajtó nincs bezárva, csak dróttal bekötve, de a rozsda ezt is megette, és leesett. Benyitok. Az új előtér üres, idegen, a régi ereszalját föl sem ismerem benne. A nyárikonyhát megszüntették, a zárt folyosóra néző falát kibontották, és összenyitották az ereszaljával. Űjabb, félig nyitott ajtó áll előttem, amely a konyhába vezet. Átlépem a küszöböt. A kemence szája előtt elszenesedett szalmaszálak és hamu, ahogy az utolsó tűzgyújtás után otthagyták. Az ablak előtt öreg bakancs penészedik, korhad. Benézek a kamrába. Az ajtaját levették, és nyitott szájában homály dereng. Az egyik sarokban újságpapír-foszlányok, az egerek hordták össze fészeknek, és apróra őrölték. Amott elhasadt cseréptányér. A zsír a megrepedezett máz alá bújt es vastagon átitatta, amint a felakasztott, csöpögő szalonna alatt állt évekig. A doh és a penész szaga érződik mindenütt. A tanya utolsó helyisége, a szoba felé fordulok Elfog a régi áhitat, akár egy negyedszázaddal ezelőtt, amikor kisgyermekként e küszöbhöz értem. Halkan kopogtatok és benyitok. A szoba teljesen üres, hideg és tiszta. Az egyik ablakszárny kitört üvegét vastag papírlappal pótolták. A falak között nyugalmas csend honol, még a nagygerendáról lelógó, hosz- szú pókháló sem hintázik Gondolatban odaülök a régen elkorhadt és nyomaveszett szövőszékhez, hogy az álmot továbbszőjem, amit egykor ükanyám fehér és piros fonalak közé álmodott, de hiába próbálkozom, hiszen az álom régen befejeződött. Amint lecsukom a szememet, várom, hogy a szoba körülöttem újra megteljen élettel, hogy őseim ismét körülfogjanak és elbeszélgessenek velem, de a hűvös falak között már lélek se jár. Bódultam fordulok ki az öreg tanyából a mosolygós, késő őszi napfényre. Leülök a kertben a régi fák alá. Közülük a vadalmát és a macs- katökű szilvát kivágták, épp azokat, . amelyek legkedvesebbek voltak. A kopasz ágak, akár a korhadt csontok összeverődnek ha közöttük jár a szél. „Mit búsulsz a múlton? — kérdi bennem jogosan egy reális hang. — Talán a hunyorgó mécsvirág, a saját magzatát elemésztő anya, a járványok pusztítása, a munkában meggörnyedt hátak, a kenyér és szalonna nyomora hiányzik”? Nem a múltat sajnálom. Kegyetlen, embertelen világ szűnt meg, amit korabeli méltatói közül többen hamis romantikával szőttek át. A múltból nem a régi világot, hanem a sokat szenvedett embert sajnálom. Sajnálom, hogy kihaltak azok az emberek, akik végigszenvedték az életüket, és most már hiába lenne meg a lehetőség, nem tudunk rajtuk segíteni. Jó lenne, ha megnyílhatnának azok a sírok, amelyekben a leginkább meggyötört atyánkfiái feküsznek. Gépeket adnánk nekik, hogy könnyebb legyen a munkájuk. Gyógyszerekkel védenénk őket a járványoktól, minden szobájukat használhatnák, és mindegyik tisztaszoba lenne; hiszen van már porszívó, parkettkefélő és mosógép, este televíziót nézhetnének, Sz. Lukács Imre: Emlékképek V ittem az ebédet. Messziről hallottam a cséplőgép zúgását. A kövesúton kocsik zörögtek, hordták a kévéket, por szállt a szérűskertből. Asszonyok igyekeztek, karjukon kaska, ételhordó. Csépeltek. Asztagok, kévék, verejtékben patakzó emberek. Pufo- gott a traktor, füstölt, harsogott a környék. A mázsánál halomra rakták a teli zsákokat Nagyapám zsákolt. Szikár volt, hosszú, eres karokkal, fekete lé csurgóit róla. Boldog voltam a közelében. A hűvösön leterítettük az ételhordó ruhákat, levettük a köcsögről a zsírpapírt, előhúztuk a kanalat a kaska aljából. Hihetetlennek tűnt a csend. Böffent még néhányat a traktor, s leállt. Hordók fölé hajoltak a cséplőmunkások, locsolták magukra a vizet. Nagyapám ellépett a kúthoz, friss vizet hozott a korsóba. — Elfáradtál? — kérdezte. — Nem. Nincs ez messze. és munkájuk után egyre kényelmesebbé válna az életük. Néha talán álmodtak ők is ilyenről, de nem hitték, hogy emberibb világ is létezhet, mint az övék. A mi parasztságunk erős, kemény és szívós. Évezred tengernyi bánata, nyomora és üldöztetése formálta, tette gyorsan alkalmazkodóvá. Hamar rájött arra is, hogyan alakítsa az elmúlt évtized során megváltozott életét. A fiatalok már nem kívánják vissza az ősök földjét, és végérvényesen kiszántják az apáik által elrejtett, titkos mezsgyekarókat, amik a családok hajdani birtokát jelezték. A paraszti lét csendje halkul körülöttem. A megkopó hangok után a fülemet a földre szorítom, és az eltűnő öregek szavát még egyre figyelem. Azután mindez a múlt végtelen homályába vész. Mire felemelem a fejemet az üszkös, alkonyi égboltra, az újteremtődés kemény kova és acél közül a jövő élet szikráját szórja. Elvette a köcsögöt, belekanalazott a savanyú meggylevesbe. — Éhes vagy? — Nem. — Ettél? — Ettem. — Jó volt? — Jó — mondtam. A magokat kiköpdöste a káska mellé. Mélyre nyúlt a köcsögbe. Zsíros fekete kalapban, seszínű, poros, nedves ingben, mezítláb ült a meleg földön. — Sokat hoztál — mondta. — Edd meg! — biztattam. — Ke'. 1 az erő. — Nem fér több — mutatott a hasára. Kézfejével eltörölte a száját. Nézett. Kezembe adta a köcsögöt, a kanalat. — Egyél — szólt. Szájamban már régen összefutott a nyál. Beíaltam a levest, magostól. A szűkében paprikás krumpli illatozott. — Ebből ettél? — Ettem. Az asszonyok szótlanul ültek, megengedték a csomót kendőjükön. Az öreg eltolta a szilkét. — Nem bírok vele. Lakmároztam, kitöröltem az alját Nagyapám cseréppipáján babrált, nagyokat sercintett a földre. — Add elő a korsót! A csecséről egymás után ittunk. Eldőltek az emberek a hűvösön, szemükre csúsztatott kalappal hor- tyogtak. Az asszonyok a gémeSkút- hoz mentek, mosogatták az ebédhordó edényt, ocsút szedtek a köcsögökbe, fazekakba, kaskákba. Nyikorgó kocsik hordták a termést. — Itt vagy? — riadt fel az öreg. Felült óvatosan, recsegtek a csontjai. Újra gyújtotta a pipáját. Megdobbant a traktor. — Nekünk mikor lesz asztagunk? — kérdeztem. — Tomajon van földünk. — Zsebben elhordhatnám. Enni kezdett a gép, nagyapám hátán és a hóna alatt átvizesedett az ing. Izzadt az arca, lecsordult a verejtéke. Megfeketedett a csípős portól. Nagyszemű, szép búza csurgóit a zsákba. — Ilyenből kellene rogyásig — mondta. Nagyapám öreg este érkezett. A kamrából leakasztotta elkoszolódott subáját és a gangra fészkelt. Pipázott. Melléje húzódtam. Fényes csillagok világítottak. — Nem fáradnak el? — kérdeztem. — Könnyű nekik, nem emberek. Elaludtam és álmondni is elfelejtettem. ★ E lőreültetett anyám a bicikli vázára, hátára gyékényből font kötélnek valót kötött Mire kiértünk a földre, megizzadt hónalján vizes lett a ruhája. Kukoricát törtünk. A csuhéj megvágta ujjam. Éjszakára a csutkakúpban vetettünk ágyat fenyegetően zörögtek a sötétben a levelek. — Félsz? — kérdezte. — Nem. Az égen vadlibák szálltak. — Nekik jó — szólt anyám. Hajnalra a kukoricaszár megpuhult, harmatos lett a mező. Dolgoztunk. Amikor hazamentünk az öreg házba, főzni kezdett, állt a kályhánál, szeme le-lecsukódott Leült Lábához kuporogtam. Elaludtunk, észre sem vettük. A libákat tömte. Fekete, elnyűtt ruhát viselt A vásárban túladtak a libákon, a lovakon, s megálltak a sátraknál. — Válassz magadnak ruhát! — mondta mostohaapám. — Melyiket akarod? — Másra adjuk a pénzt annyira kevés, el se tudjuk költeni r— így anyám. — Válassz! A feketét szerette. Mosott! Felgyűrte karján a ruhát konyákig, láttam, megvastagodott ereit. Megfogtam jobb kezét végigsimítottam rajta, a ráncokkal barázdált tenyéren is, egészen az ujjak hegyéig. — Csak fekete ruhád van? — Lesz másik is — nevetett erőltetve. A teknő széléről szappanos cseppek hullottak a földre. Észre se vettem, hogy megöregedett. Mióta emlékszem, ráncos kis teremtés, nyáron mezítláb jár. Munkájában, fáradhatatlanságában őrzöm legszebben. Ritkán hallottam nevetni. Színtelen örömét mintha kölcsönkérte volna. A legtartósabb emlék, a kéz és az arc. Keze eres, repedezett, aszályos nyári föld. És nagy. A munka naggyá, erőssé tette. Ha simogatta a fejem, tenyerével csaknem betakarta egészen. Még egyszer sem csókoltam meg a kezét Az arca kicsi, s foldszlnű. Felszántott föld. Egyetlen egyszer elvitt a moziba. Az előcsarnokban képek, plakátok lógtak a falon, a bódéban cukorkát, édességet árusítottak. Kérni se mertem. Maradék pénzén málnát vett. Szomjasan nyúlt a pohárért, szájához emelte, s lenyelte az első Csa 1ad Németh Józsej festménye kortyot. Felfelé tekintgettem és haragudtam, a málna izgatott, iriggyé tett. Szorosabban markoltam meg a szoknyáját. — Nesze — mondta. Két kortyot akartam, a többit visszaadni, de mire észhez tértem, üres poharat szorongattam. Keserűen sütöttem le a szememet. Megsimogatta a fejemet. (Elnyűtt anyám, egyszer se mondtam, hogy mennyire szeretlek. Meglátogatlak az ajándékokkal; berlinerkendő, nagykabát, csokoládé, ital; a kedveskedő szavak elmaradnak. Betegségemkor annyit sírtál, hogy megromlott a szemed. Erről se beszéltünk. Körülrepesel, le ülsz, megtorlód a székemet, végigsimítod az asztalterítőt. — Mit csináljak, kisfiam? Sütök rántottá t. Hozod az ételt. Álldogálsz mellettem, kezed összekulcsolod, gyö- nyörködöl az evésemben. — Hozzak szalonnát is? Ugye itthon maradsz? — Nem lehet. Várunk a vonatnál. Szárnyasze- gett vagy. — Vigy.zz magadra! írjál azonnal! — mondod. A vonat ablakából parányinak tűnsz, mint a mesebeli jóság. Pedig tudom, elfogyhatatlan a szereteted, az önfeláldozásod, örökéletű.)
