Pest Megyei Hírlap, 1983. június (27. évfolyam, 128-153. szám)
1983-06-04 / 131. szám
1983. JÜNIUS I. SZOMBAT PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN Köves István: Az ember bevégzett dolgai Előbb csak az apró a köztes mozdulatok hiánya sajgóit a szememben & kaszálás ősi „Lépés-fordulj-dönts-terits” rítus ritmusa ahogyan az olajos kéz egyetlen bosszú kortyra magasba lendíti a harmatosra hűlt kék-fehér tejesüveget a kocsisé amikor csizmasarka már a hágóvasat keresi de marka még a szárat szorítva a bakra terített pokrócon tapad a gyaluforgácsot elsimító a kovácstüzeket fújtató a vásárban parolázó ahogy a dohogó mozdony tüzes torkába szenet lendít ahogy a virtus egymásnak feszíti ahogyan csontig töri a taliga ahogy egy csöpp kendőt szemérmesen lenget is meg nem is ahogy a gyász könnyét ráncba maszatolja — S ma este félbehagyott világmegváltásaim torzói összerántották e részhiányokat s esküdni mernék boldog újra csak a tisztességgel elvégzett munka végtét követő derékropogtató felegyenesedések szerszámnyélre roggyanó támaszkodások lisztes asszonykezek kötőbe súrlódása hószm mennyezetre vetett égő pillogások világában lehetek én s a mellemet feszítő sújtólég is ott úgy röppenne cl belőlem mint büszke megelégedett mindent feloldó sóhaj pántlikalengető tavaszi szét Takács Tibor-\ Szentendrei szonettek Házunk mellett balra kiserdő, virágokkal terített asztal, ha rámborul e nagy zöld ernyő, virágszedésre ott marasztal. Tavasztól őszig onnan szedjük bokályainkba a virágot, a leánykökörcsint szeretjük, s szél rázza a harangvirágot. Tudjuk növényhatározóból van napvirág itt s lila zsálya, s az útnál a rét elénk hódolt macskafarkú veronikája, s van kamilla, margaréta s ringó ördögszekér: szúrós iringó! Előd LászlóÁrtatlan képpel S május végére kertünk végig selyemfű: bomló árvalányhaj, léptem mindenütt elkísérik selymesen súgó suhogással. Marokszám szedem: jó ajándék, gyerekként mennyit áhítoztam, hogy hozna nékünk bármi vendég, hogy napom véle csillagozzam. De hát Szegeden azt se tudtam, hogy hol szedhetnék ilyen kincset: gazdag vagyok most júniusban és aki nyitja a kilincset: eléje lengetem én roppant árvalanyhajas lobogómat! Loptam magamnak néhány órányi magányt, s kuncognak bévül zsivány szerveim, mert átérzik ők, amit én érzek át, ha ajtócsapódást várva kezem búcsút int. Loptam magamnak néhány magányos órát, és ártatlan képpel hogy ujjongtam belül! szemem az elmenőkre oly fájdalmasan nézett, mint akinek hátán az ördög hegedül... így loptam néhány órányi magányt álmodozásra, könyvekre, versre — s mert átérzik szerveim, amit én érzek át, már ablakot képzel mind, érkező fényeket lesve. V irágot veszek az üzletben. — A nagymamának tetszik vinni a temetőbe? — kérdezi egy fiatal nő, akit tán ismernem kellene, hiszen a rokonaim lakásától mindössze ötven méterre van a virágüzlet. Vagy azért kellene ismernem, mert a nővérem tanította, vagy egy rokonomnak távoli rokona... Ha az ember jó pár év múlva tér vissza a szülővárosába, minden embert a rokonának érez. — Igen, az anyám sírjára viszem. — Akkor ezt a szál illatos jácintot még hozzáteszem. Ezt én küldöm a nagymamának. Tessék neki megmondani! — mosolyog a kislány. Vagy talán vőlegénye is van már? Esetleg asszony? — Az utcában lakott, és mindig vidám volt. Idáig szokott elsétálni az üzletajtóig, be szokott köszönni, és kitalálta az életemet. — Mert elmondta neki. — Nem. dehogy, hová gondol? Semmi hajlamom nem volt nekem soha az ismerkedéshez. Külsőleg minden klappolt körülöttem, éppen csak úgy éreztem, szethullanak a kapcsolatok, ha hozzám közelednek. — Ahá, értem. Mintha színházban lenne. A darab szereplőivel szinte egyszerre áll talpra, a szíve lázad, a keze összeszorul, de amikor másnap a pult mögé áll, minden homályosabb lesz, mint előzőleg volt... — Nem, nem! — tiltakozott a fiatal nő. — Ne beszéljen ilyeneket. Én szerettem a nagymamát. Tartást adott nekem... S boldoggá tett. — Persze — bólogatok — meghallotta, amikor megdobbant a szíDér Endre: Anyám ve, és bemutatott magának egy igazi lovagot. Pedig ne felejtse el, nagyothallott a nagymama. De látni — látott... — Bemutatta a férjemet! ö látta, hogy egy hozzám'illő fiatalember simogatja meg minden délután a cicámat, és egyszer behívta az üzletbe, és azt mondta a lovagnak: Megengedem, fiatalember, hogy egy szál rózsát vegyen ennek a kislánynak. Így kezdődött... S okszor gondoltam rá, mi volt az anyám titka. Rájöttem, erős volt az anyám. Hozzánk, gyerekeihez is tartozott (felnőtt korunkban is rendre írta hozzánk leveleit, akkor is, ha választ se kapott), az unokáihoz tartozott, a házban lakókhoz tartozott, az utcában lakókhoz tartozott. Számára mindenfajta kapcsolat az életét testesítette meg, éppen ezért mindenkit tisztelt. Bölcs volt. ö nem késekkel hadonászott, hogy megvédje, vagy megsebezze magát. A köznapokon használt szavainkat használta. Akkor is, amikor a legkisebbik fia halt meg. Az unokákra nézett, és szavával a menyét szerette volna megvigasztalni: Kislányom, a gyerekeknek nagyobb veszteség lenne az anya halála, bele kell nyugodnunk, drágám. Továbbra is mosolygott, megsimogatta a látogatókat — csak ő nem tudott A tisztáson mm PAX. wmM Fabók Gyula zománca-------------------- délelőtt, kint a mál| Aznap ( násban nagyon össze- -------------------------vesztem az apósommal Nem először. Egyszerűen untam már az egészet. Amióta odaköltöztem hozzájuk, csak hajtott. Hányszor hallottam: Meglesz a kocsi! Ahogy kitavaszodott, hétközben munka után, hétvégén, mindig csak ki a málnásba. Nem szoktam én ezt a munkát. Mindjárt elsül a kezedben a kapanyél — ezt mondogatta, ö könnyen beszélt, nyugdíjasként ráért, de én másnap nem tudtam kiegyenesedni a gép mellett. Ami igaz, az igaz, ő is dolgozott keményen, jó erőben van, megvan egy mázsa is. Mit tehettem? Befogadtak, közös koszton éltünk, néni vitatkoztam. A harmadik nyár végén meg is lett a Lada. Ezé tavaly volt. Persze az ő nevén, bár vezetni, azt nem tud. Nem lett vége semminek. Jött a fuvarozás, hogy Te — mei;t más nevem nem volt ott soha — most ide vigyél, most oda, ezt hozd el, azt vidd ki! Az asszony meg az anyósom hallgattak, nem is szoktak meg mást mellette. De nekem elegem lett. Elhatároztam, gyűjtök, kifizetem az öregnek a kocsi felét, aztán toll a fülébe, oda megyek, ahova és amikor én akarok. Aznap délelőtt meg- tnondtam neki, hogy így lesz és azt is, hogy ezután elfelezzük a pénzt. Leszámolunk minden fillért! Enyém, tied és kész. Ezen aztán csúnyán összekaptunk. Nem szóltunk egymáshoz, úgy indultunk haza. A kocsiajbelenyugodnl legkisebb gyermeke elvesztésébe... Egy hét múlva megkérdezte ugyan a nővéremtől, hogy totózhat-e? Továbbra is elolvasta a Sportújságot, 92 évesen a virágokat új cserepekbe rakta, mert szerinte a tavaszi szél megsúgta neki: Vén matróna, készülj. Hát én készültem... — cseng még most is a fülembe anyám szava, magam előtt látom utolsó perceit, mivel Neki megadatott, hogy elbúcsúzzék a gyerekeitől. Isten veletek, drágáim, én most meghalok... Így történt. Köznapian. Megölelte a gyerekeit, megcsókolta őket, egyik menyét már csak átölelni tudta. Nagyon erősen szorított az anyu! — csodálkozott sógornőm. A nyám megszűnt embernek lenni, részesült az emberiség egyik legnagyobb áldásában, a halálban, bennünket pedig itthagyott, itthagyta a nevetését, a derűjét, s ránk hagyta a munka örömét. A nevetésén kívül talán a munka szeretete volt az anyám másik' titka. Nyolcvanévesen még hidat épített a házunk előtti vizesárokra. Ha a fiai autóval jönnek, meg tudjanak fordulni az utcában. Minden évben maga tatarozta ki a házát; az utóbbi években a bátyám igyekezett őt megelőzni. Három éve a nővéremhez költözött. Nem hiszem, hogy egyetértett volna Senecával, aki szerint mindazon kétkezi munka, amelyet görbedt testtel és lefelé szegezett pillantással kell végezni, nem éri meg a nemesember izzadságát. Mi volt az Anyám titka? Nemes ember volt. Flamm János-Áldozatok tót szokás szerint bevágta, pedig hányszor mondtam már neki, hogy nem klozettajtó az. Erre; az övé vagy nem?! Na várjál csak, adtam egy nagy gázfröccsöt, hogy beverte a fejét a szélvédőbe. Én vezetek vagy nem?! — gondoltam. Nem szólt semmit, de láttam, hogy dagad a méregtől. 7—--------—-* 1 aluljárónál, ahol I A Vasúti I leszűkül az út, ■ ------------------------- előttünk hajiw.it három srác kerékpáron, olyan 14-15 éves formák. Nem tudtam előzni, mert szemből is jött kocsi. Rájuk dudáltam és mire melléjük értünk, az öreg már letekerte az ablakot es kikiabált, hogy kiszállok öcsi és kitépem a füledet, vagy hogy szétrúgom a fenekedet, már nem emlékszem pontosan. A srác, aki legbelül hajtott, lehajolt bekiabált: Pont te, te vén szaros! — röhögött és ez még nem volt elég. Be is köpött az ablakon, aztán beletaposott a pedálba. Én is begurultam, de az öreg tajtékzott. Az anyád úristenit, felnyalatom veled! — ordította, nekem meg odaszólt, kapjuk el fiam. Persze most ,nem te, hanem fiam. Mindegy. Utánamentem.' A srác kifordult a főútra, nekem meg kellett várnom a kocsisort. Várjál csak, megtáncoltatlak. kölök! Tekert, mint egy őrült, de nem tudom miben bízott, láthatta, hogy megyünk. Gondoltam is, 'ha leugrana a kerékpárról, áttolná az árkon, és tovább a földön, akkor nemigen kapnánk el. Az csak ment, mint a fényszóró elé került nyúl, előttünk az országúton. Ott voltunk már a sarkában. Előzd meg — lihegte az öreg, s már láttam is, ahogy majd kiszáll és nekiesik a gyereknek. Dehogy előzöm, gondoltam, csak egy kicsit megtáncoltatom. Szorosan mögötte mentem, a srác hátra-hátrané- zett, már nem röhögött, kapkodta a levegőt és rémült volt az arca, mint a vízbefúlónak. És akkor történt a baj. Nem tudom miért, de már dűlt is el. Beletapostam a fékbe, de hiába. Elkaptam a kerekét. Neki vágódott a motorháztetőnek, repült vagy tíz méter, a kerékpár alattunk. 1—r------;—: feküdt az országúton, I A Srác I karja kicsavarodott, ~ ---------------------- nyögött és jajgatott A másik kettő mögöttünk kőhají- tásnyira várt. Kiszálltunk. Az öreg megállt a kocsi mellett és felnézett az égre, mintha csak azt kémlelné, hogy lesz-e már végre eső. Mondtam neki: öreg, ez a kettőnk balhéja, maga csak mondja azt, hogy éppen előzni akartam, amikor hirtelen elénk vágott. Érti? Az nem szólt semmit, csak bámult a levegőbe. Félóra múlva megjött a mentő és a rendőrség is. A másik két srác együtt jött a rendőrökljeL A fiút elvitték, gondoltam, megúszta egy kartöréssel, zúzódással. A helyszínelés után be kellett mennünk az őrsre. Először a két fiút hallgatták ki, majd az öreget. Eltartott egy órát is, aztán behívtak. A fötőrzsnek elmondtam, ahogy az öregnek is. Azt kérdezi: arrafelé laknak? Kitaláltam valamit. Erre ő: az apósa mást állított. Tovább kérdezett, elmondtam mégegy- szer. Megint: — az apósa szerint másképpen volt. Begurultam. Hát hogy volt a vén hülye szerint?! Ügy, hogy maga szándékosan ment közel a kerékpároshoz, s hogy maga lökte fel. Az asztalt vertem dühömben. Csörgött a telefon. A főtörzs hivatalos arccal hallgatta, aztán csak ennyit mondott- a fiú meghalt. ,------r hét hónapot kapI net ev, | tam. Az öreget és a •---------------------- két srácot csak mint ta nút hallgatták meg. A harmadiknak az anyja ott zokogott az első sorban. Igazán nem akartam elütni szegény fiút, csak ráijeszteni egy kicsit. Rámehetett egy kőre vagy elvesztette az egyensúlyát, nem tudom, de nem akartam elütni az biztos. , Az öreg rám se nézett a tárgyaláson, csak a levegőbe, mint akkor az út mentén. Most már az övé a kocsi, majd talál mást, aki fuvarozza, meg kijár a málnásba, mert én otthagyom mindennel együtt. Ö az ártatlan! Még a szeme se rezdült, én meg itt rohadok a sitten, pedig ő rántott bele az egészbe. Hát igazság ez?! Hunyadi István■ D ömösi ceruzavázlat Mielőtt elköszönnék tőletek lássam rejtek-völgyeid, habos patakjaid s az olvadó-szemű kamaszt, ki én lehettem, velem kószált apám is. aprózva kurta lépteit, a fák hajában piros-arany kaláris. Itt állt a templom, ótorony, fahíd a Szárazérrel balkézt a Vadálló Kövek, hinnéd leszakadóban, odább a Rám-patak zuhog; a szlrtfal összehajlik. hol mordul csörtetése, emlékszel, apám, a tompa dobverésre mellünk alatt, amíg büszkén dobbant a láb? Ki tudná melyikünk volt vidámabb? Ránk permet esőzött, terítve könnyű fátylat, lehet-e nálunk boldogabb szegény? A fiú botorkál sírja felé, az apa halhatatlan, magánya sem riasztja, kis jplre vár, fülel, ha szólítom, megint csak útrakel. )
