Pest Megyei Hírlap, 1983. június (27. évfolyam, 128-153. szám)

1983-06-11 / 137. szám

1983. JÜNItTS 11., SZOMBAT kMíoo A klubtagok szüreteltek helyettem Elcsábították a kispadról Egy esztendeje csak, hogy új klub szervezésébe kezd­tek Ócsán. Az évente egyszer megrendezett nyugdíjas­találkozók sikere adta az ötletet: rendszeressé kellene tenni az összejöveteleket. A szervezés mégsem ment könnyen. Bizony, beletelt egy-két hónap, mire a kertka­puk előtti kispadokról a művelődési ház karosszékeibe csábították a társaságra, beszélgetésre, szórakozásra vá­gyó öregeket. Nem csoda, hiszen az egykori fonók helyét rég nem tölti már be semmi, a nyugdíjasok közösségi élete a családra, a szomszédokra korlátozódott. Sokan úgy érezték, nem is illik már a korukhoz a barátkozás, a szórakozás. Kikapcsolódás — érdeklődés szerint • — Eleinte úgy gondoltuk, ha sikerül 25—30 embert meg­győznünk a nyugdíjasklub előnyeiről, már nem volt hiá­bavaló a munkánk — mondja Földiné Hajdú Anna, a mű­velődési ház igazgatója. — Ma már körülbelül 100 tagot számlálunk. Kinőttük a ter­met és egyre többen kérik azt is, hogy a heti egyszeri össze­jövetel helyett legalább két­szer találkozhassanak. Virágcsokrokkal, csomagok­kal érkeznek az első klubta­gok. Margit-napot köszönté­nek. Ilyenkor az ünnepeltek friss házi süteménnyel, szend­vicsekkel látják vendégül a többieket. A szűkebb asztal- társaságnak valami apró cse­megét, disznótoros kóstolót, sonkát is hoznak. ' — Az asztaltársaságok tag­jai itt ismerkedtek össze — meséli az egyik ünnepelt, Mo­nok Istvánná, Margit néni. — Alig várjuk már a hétfőt, mindenkinek sok a gondja, baja, szükségünk van egy kis kikapcsolódásra. Nagy a falu, messze lakunk egymástól. Hét­főnként itt megbeszélhetjük a legfrissebb híreket, a családi eseményeket. A férfiak kár­tyáznak, van aki énekelni sze­ret vagy kézimunkázni. Azok Is külön asztaltársasághoz tar­toznak. . Lassan gyülekeznek az em­berek, a szomszédban már fo­lyik az első ultiparti. Csak a játék végeztével fordul hoz­zám Molnár Antal: — Kitűnően szervezett prog­ramjaink vannak. Remekül si­került nemrég a cserkeszőlői kirándulás, a múlt héten szín­házban voltunk, sokkal többet utazunk, látunk mostanában, mint amire egyébként lehető­ségünk lenne. Szabó István közkedvelt tag­ja a klubnak. Mindenkinek kellemes szórakozást nyújtott tavaly augusztusban a pince­soron nála megrendezett gu­lyásfőzés. — Valamikor szakács vol­tam — mondja. — Most már Ugyan nem tudnék egyedül ennyi emberre főzni, de ha irányítom a munkát, nem ha­ragszanak meg érte a höl­gyek. Már szervezzük a követ­kező összejövetelt a pinceso­ron, olyan sikere volt az elő­zőnek. Egy év alatt kinőtték a termet Bánk László, a klubvezető fiatalon, egy üzemi baleset kö­vetkeztében került rokkant­nyugdíjba. Hosszas betegsége és a rendszeres orvosi ellenőr­zés sem vette el a kedvét a közösségi munkától. —- Magam sem hittem vol­na, hogy ilyen sikere lesz a klubnak. A programokat az igények szerint, közösen állít­juk össze. Annak ellenére, hogy kevés pénzből kell gaz­dálkodnunk, sok mindent meg tudtunk már valósítani. Kö­szönet jár érte a helyi üze­meknek, a FÉG-nek, a hon­védség helyi alakulatának, amely autóbusszal segíti hozzá az alacsony nyugdíja klubta­gokat az utazáshoz. Kapcsola­taink így egyre bővülnek, nemrégiben láttuk vendégük a szentendrei klubtagokat és ha­marosan mi ismerkedhetünk meg városukkal, vendégsze­retetükkel. — A közösségi élet iránti igényt bizonyítja az is, hogy lelkesen vállalnak együtt kü­lönböző feladatokat, társadal­mi munkát. A tavaszi nagyta­karítástól a parkosításig, a fa­ültetéstől a kerítésfestésig bár­mit szívesen csinálnak. Termé­szetesen igényt tartanak arra is, hogy folyamatosan tájékoz­tassuk őket a falu fejlődésé­ről, gondjairól. Ezért aztán gyakran vendégünk a tanács­elnök és a vb-titkár, mindket­ten szívesen vesznek részt összejöveteleinken. Az öröksé- gi problémáktól a nyugdíj­ügyekig, az ingatlanvételtől a családi gondokig minden kér­désben felvilágosítják a hozzá­juk forduló klubtagokat. A szomszéd faluból is jönnek Alkonyat előtt már zsúfolá­sig a terem. A büfében bőven fogy az üdítő ital, kell is a Margit-napi szendvicsek, süte­mények leöblítésére. A veze­tőség a következő gulyásparti részleteit tárgyalja. Egyikük, Heusz Istvánná kedves törté-' nettel bizonyítja a tagok ösz- szefogását, segítőkészségét. — Az ősszel apró baleset ért, leestem a diófáról. Nem kellett félnem mégsem, hogy a termésem betakarítatlan ma­rad. A klubtagok jöttek szü­retelni helyettem. — Néhányan még a szom­széd községekből is bejárnak hétfőnként — mutat az egy­más mellett ülő fejkendős asz- szonyokra Bánk László. — Sajnos, már nem sokáig jöhetünk Babádról — pana­szolja Sárosi Jánosné. — Megszüntetik azokat a buszjáratokat, amelyekkel ed­dig haza tudtunk menni. Már januárban is előfordult, hogy a jeges úton, gyalog kellett este hazaindulnunk. Nagyon hiányoznának pedig ezek a hétfő esték, ha nem sikerülne megoldanunk az utazást. Jó hangulat, tréfa, játék, ér­deklődő emberek. Nyoma sincs fáradtságnak. Az ócsai nyug­díjasok olyan közösséget ta­láltak itt, ahol dolgozni, szó­rakozni egyaránt lehet. És biz­ton számíthatnak egymás se­gítségére. Márvány! Agnes Szombatonként esket Amit eltervez, véghez is viszi A titkár „néni” fiatal és még fiatalabbnak látszik. Kis- lányos alakjával, mosolygó szemével, szívből jövő, önfe­ledt kacagásával inkább gim­nazistának nézné az ember, semmint egy községi tanács tapasztalt vb-titkárának. Az első esketésének törté­netét úgy meséli, mint valami vidám anekdotát. — Itt Szerdmártonkátán nem volt hagybmánya az anyakönyvvezető előtt kötött esküvőnek. Az ifjú pór sok­szor utcai ruhában, beszaladt a két tanúval együtt a ta­nácsházába, gyorsan letudni a dolog hivatalos részét. Az ün­nepélyes, emlékezetes esemény nem a házasságkötő teremben zajlott. Amikor anyakönyvve- zető nélkül maradt a tanács, én elvégeztem egy tanfolya­mok Éppen ezután jelentke­zett egy régi pártmunkás, hogy szép társadalmi esküvőt sze­retnének rendezni a fiának. Kicsit megrémültem, hogy az első esketésem mindjárt a fél falu jelenlétében zajlik majd. Segítségül hívtuk a társadal­mi ünnepségeket szervező iro­dát, felkértem a tanácselnököt, hogy ő is beszéljen a ceremó­nián. A Jászságból Kátára Hallom ám rhásnap a bolt­ban, ahogy két idősebb asz- szony beszélget. Hát ez se volt alább való, mint a templomi esketés, itt is ketten prédikál­tak: a tanácselnök meg a tit­kár. Dr. Wirth Ágnes reggelente óvodába viszi négyéves kis­fiát, majd felül a szentmár- tonkátai buszra. A tanácshá­zán és a faluban a nyolcéves gyerektől a nyolcvanéves asz- szomyig, mindenkinek ő a tit­kár „néni”. — A Jászságból kerültünk Pest megyébe. Férjem dr. Wirth István a nagykátai já­rási művelődési központban kezdett dolgozni, én 1981 no­vembere óta vagyok vb-titkár Szentmártonkátán — mondja a fiatalasszony. — Ügy ala­kult, hogy rövid ittlétem alatt három tanácselnöke' is volt a községnek. Szerencsémre, mindhármukkal megtaláltam a hangot. Rendkívül fontos­nak tartam ezt. Nem ismer nemet Azt mondják dr. Wirth Ág­nesről a munkatársai, hogy nem ismeri azt a szót: nem. Légvárakat nem épít, de amit eltervez, azt meg is valósítja. Ilyen például a község újtele­pi részén épült óvoda szenny­víz-elvezetésének ügye. Éve­ken át rengeteg pénzt költöt­tek az emésztőgödör tisztítá­sára, mert ezen a területen igen magas a talajvíz. A tele­pülés vezetői sokáig törték a fejüket a megoldáson. Mivel a csatornázás szóba sem jöhe­tett, mást eszeltek ki. A MÁV-tól megvásároltak egy hatalmas tartályt, ezt sül­lyesztették a földbe. Ebbe nem szivárog be a talajvíz, s az eddigi, kéthetenkénti tisztítás helyett elegendő most a ne­gyedévenkénti. Lehet, hogy mánia — Lehet, hogy ez nálam mánia, de szeretek mindent — már ami a tanácsi munkát illeti — szabályozni. A jo­gászmódszer itt is beválik. Könnyebb úgy dolgozni, ha mindenki pontosan tudja, mi a feladata, miért felelős. Pél­dául elképzelhetetlennek tar­tom, hogy a tanácsi dolgozók egy-egy névnap alkalmából az irodában koccintsanak. Bár­mikor jöhet valaki ügyes-ba­jos dolgát intézni, nem lehet italosán fogadni. Viszont, ahol jó kollektíva van, ott termé­szetes dolog, hogy felköszön- tik egymást. Erre rendszeresí­tettük, hogy kéthavonta egy­szer munkaidő után összejö­vünk és ilyenkor ünnepeljük azokat, akiknek az eltelt két hónapban volt a névnapjuk. A nevezetes első társadalmi esküvő óta vagy tucatnyi ilyet rendeztek a faluban. Ma már a lakodalmak forgató- könyvébe mindig belekerül a házasságkötő terem, bevonul az egész násznép. A vb-titkár fehér csipkeblúzban, hossz!, fekete bársonyszoknyában ad­ja össze az ifjú póri. A szertartás utó pedig át­öltözik, farmernadrágot és pó­lótrikót ölt, elindul haza, Nagykátára. Hiszen ő is ingá­zó. Móza Katalin Magyar találmány Jól vizsgázik Kitűnően vizsgázik egy új mezőgazdasági szabadalom, a Törőcsik-féle adalékos műtrá­gyázást eljárás a Közép-alföl­di gazdaságok földjein. A módszer lehetővé teszi, hogy az egy tonna búza. kukorica vagy napraforgó megtermelé­séhez eddig felhasznált 70—110 kiló műtrágyának csak a felét juttassák a talajba. A csök­kentett adag hatásosságát egyelőre szabadalmi titokként kezelt adalékanyaggal bizto­sítják. Az új tápanyagtechnológia üzemi arányú kipróbálása so­rán hektáronként 2200—3500 forint értékű terméstöbbletet értek el, úgy, hogy a költség azonos területre vonatkoztat­va csak 280 forinttal növeke­dett. A szabadalom iránt kül­földön is — például Hollan­diában, Csehszlovákiában és Jugoszláviában — nagy az ér­deklődés. Az óceán hiénái (1.) Mikor a harang szól Mindenki megáll egy pillanatra és kalapot emel a Lloyd biztosító társaság londoni csarnokában, amikor megszólal a Lutinc Bell, az 1799-ben elsüllyedt Lutine vitorláshajó harangja. A harangot a tenger fenekéről hozták fel, s kongatásával ma azt jelzik, hogy valahol, a világtengereken elsüllyedt, vagy eltűnt egy hajó. A tisztelgés az elmúlásnak szól: emberének, hajóénak. Tengeri maffia Az utóbbi években azonban mind gyakoribb, hogy az el­tűntnek jelentett hajó újra felbukkan — csak átfestve, új név és új - zászló alatt. Legtöbbször a XX. század kalózainak keze van a dolog­ban, akik azonban lényegesen más módszereket használnak, mint elődeik'. . Nem fekete halálfejes lobogó alatt haladó vitorlásokon, hanem gépfegy­verekkel felszerelt gyors ha­jókkal hajóznak, a zsákmányt sem elhagyott szigeten rejtik el, hanem őrzését, titkos Szám alatt, valamely jónevű bank­házra bízzák. A biztosító társaságok csu­pán 1979-ben 800 millió frank kártérítést fizettek a titokza­tos körülmények között el­süllyedt hajókért, pedig mint kiderült, a hajótulajdonosok nemegyszer maguk süllyesz­tették el a hajójukat. A nem­zetközi bűnözés egy ilyen esetére példa az Anan X ha­jó esete. Eredetileg Nigériá­ba és Angolába tartott. Út­közben a hajó görög kapitá­nya azt az utasítást kapta, hogy cserélje ki a zászlót és a hajót Nifin névre keresztel­je át. A hajótulajdonos az­után egy másik afrikai állam­nak adta el a rakományt, majd utasítást küldött: a hajót süllyesszék el. A belgrádi llustrovana Po­litika szerint a hajók eltün­tetésével foglalkozó bűnszö­vetkezetek előszeretettel kere­sik fel azokat a görög hajcj- tulajdonosokat, akik az ez­redesek uralma alatt tollasod- tak meg. ők ugyanis a junta támogatásáért annak idején je­lentős hitelek: kaptak, ám később a pénzforrás elapadt, s így bukszájuk kiürült, fize­tésképtelenné váltak. Ekkor lépett színre a tengeri maffia. Az ajánlat: feltétlen engedel­mességért cserébe megmentés a csődtől. 1978 óta mintegy 50 hajó járt úgy, mint a Denis M, amely görög zászló alatt 5000 tonna cementet szállított Nigériába. A nyílt tengeren Rigolettóra keresztelték át, és a Cayman-szigetek zászla­ját húzták fel rá. Irányt vál­toztatva Szudánban kötött ki, ahol a cementet még egyszer eladták. A reklamáló nigériai vevőt a biztosítóhoz utasítot­M indaddig rendjén mentek a dolgok, míg Szekér Pál kritikus kimon­dottan az irodalmi lapokban publikálta tanulmányait. Addig viszonylag békes­ségben élt, néhány íjrót és néhány köl­tőt kioktatott ugyan a modern iroda­lom kérdéseiről, néhány író és néhány költő meg is neheztelt rá, de neki eb­ből a legparányibb kára sem keletke­zett. A baj úgy kezdődött, hogy Szekér Pál kitört a szakmai gyűrűből, mind több cikket írt a napilapba, sőt egyszer elkövette azt a hibát, hogy közölni en­gedte fényképét az egyik nagy pél­dányszámú képes magazinban. így tud­ta meg a város, hogy az egyébként szürke kinézetű ember: neves férfiú. Olyanok szólították meg az utcán, akik eddig észre sem vették, sőt, kimondot­tan keresztülnéztek rajta, kezét rázták, vállát veregették, hátát paskolták, ba­rátságosan feketekávéra invitálták, miközben azt mondogatták: — Ejnye, ejnye, Szekér úr, maga a világ legszerényebb embere. Hát az új­ságokból kell megtudni, hogy ilyen ki­tűnőség él közöttünk? Még szerencse, hogy olvassuk az újságot. Kedvenc eszpresszójában Évike, a felszolgálólány ettől kezdve szinte áhí­tattal csüggött az ő szeretett mesterén, végül pedig a lány pirulva megvallotta a nagy titkot: — Szekér úr, kérem, én is szoktam irogatni. Mire Szekér Pál csak ennyit mon­dott: — No ... A lány nem hagyta kicsúszni mar­kából a mestert. — Szekér úr, én magának, mint hoz-- záértő embernek, szeretném megmutat­ni a verseimet. LÍRAI HARAG Szekér Pál rosszkedvűen erre is csak azt mondta: — No ... ­Így mutatta meg Évike a pepita fü­zetben írott verseket, amelyek mind­mind valamely közismert sláger ritmu­sára íródtak. A szánalmas tehetségte- lenség annyira feldühítette a kritikust, hogy őszintén megmondta a vélemé­nyét. Évike természetesen nagyon kö­szönte az őszinte bírálatot, de valami egészen picinyke ellenséges fény lobbant a szemében, s ettől kezdve, ha Szekér Pál egy kávét rendelt, összesúgott a kávéfőzőnővel és olyan híg löttyöt lö­kött a mester asztalára, hogy attól a nem is nagyon becsületes embernek is kinyílik a zsebében a bicska. D e még ezzel együtt is rendjén men­nének a dolgok, ha a húsboltból Seregély Ferenc hentesmester nem üzen, hogy nagyon szeretne néhány intim szót váltani Szekér úrral. Egy üres órájában átballagott hát a kri­tikus a húsboltba, ahol Seregély mes­ter véres báróját tisztogatta éppen, mert már közeledett a zárás ideje. Aztán együtt mentek arra a bizonyos néhány intim szóra a sarki vendéglő­be. Ott Seregély mester megvallotta a következőket: két esztendeje anyagi okok miatt otthagyta a felesége, vagy hogy pontosabbak legyünk, a mester szűrét kitették a lakásból. Három hó- napig úgy csatangolt szegény, mint a kóbor kutya. Akkor részben azért, mert vissza akarta magát hízelegni az asz- szony kegyeibe, összeütött néhány ver­set. Egyiket — a legszebbet — nyomban el is szavalta, s a jámbor kritikus már a költemény címétől is majdnem fel- üvöltött. Így szólt: „Felkötöm maga­mat szomorú fűzfára ...” — No, mit szól hozzá? — kérdezte öntelten a hentesmester. — Ugye, ér­demes foglalkoznom a versírással? A kritikus kínosan töprengett. Gon­dolkodott, gondolkodott, megmondja-e az igazságot? Végül úgy döntött, nincs értelme félrevezetni ezt az embert. Bűn lenne becsapni. A versek miatt talán elhanyagolná a becsületes munkát, tönkretenné az életét. Azt mondta hát: — Ne haragudjon, Seregély úr, de ezek a versek rosszak. Nem is versek ezek. Nem érdemes vele foglalkozni, Seregély úr! A hentes ádámcsutkája akkorára nőtt, mint egy rosszul kötött nyakken­dő csomója, szeme villogott, mint a stoplámpa, de nagy önuralommal azt mondta: — Nagyon köszönöm az őszinte kri­tikát. Hát akkor... ezek szerint örök­re el kell búcsúznom a költészettől?... Másnap pedig azt mondta a hentes a munkatársainak: — Ismeritek azt az írót vagy mi­csodát? — Ismerjük — mondták a munka­társak —, benne volt az újságban is a fényképe. Mi van vele? — Semmi — mondta zordan a mes­ter —, csak figyelmeztetlek benneteket, hogy az az alak egy öntelt majom. A munkatársak magyarázatra vár­tak, a pénztárosnő is felnézett, abbahagyta a kötögetést. Ám Seregély úr magyarázat helyett így zárta le a témát: — Ne sajnáljátok tőle a mócsingot... Simon Lajos ták, a Denis M, alias Rigoletto pedig ismét nevet, zászlót cse­rélt és eltűnt a Földközi-ten­gerről. Igaz, a Lloyd harangja mégsem hiába szól. A tenge­ri maffia által patronált ha­jók gyakran végzik a tenger­fenéken, különösen ha né­hány út után felkeltik az In­terpol figyelmét. A csalások útján szerzett profit, különö­sen ha az utakat fegyver- és kábítószercsempészéssel kom­binálják, mégis lehetőséget nyújt, hogy a hajótulajdono­sokat bőségesen kárpótolják és a résztvevők hallgatását megvásárolják. Olaj helyett: víz Egy másik példa: a Salem tankhajót olasz rendelésre Kuvaitban olajjal töltötték fel. A Shell-cég megvásárolta a rakományt és a Lloydnál 40 millió dollárra biztosította. Mint ezek után várható, út­közben a Salem nyomtalanul eltűnt. Helyette a dél-afrikai Durban kikötőben megjelent egy bizonyos Lema és a Shell tulajdonát képező 193 ezer tonna olajat a Sasol állami olajtársaság tartályába pum­pálta. A hajó tartályait meg­tévesztésül vízzel töltötték fel és a Lema ismét mint Salem hagyta el a kikötőt. Nem sok­kal később a British Trident, a British Petroleum (BP) tankhajója a nyugat-afrikai partok előtt találkozott a sú­lyosan sérült Salemmel. A legénységet mentőcsónakokból vették fel, de az angoloknak feltűnt, hogy a „hajótöröttek" milyen jókedvűek és tele van­nak pénzzel. .Dakarban el is hagyták a Trident fedélzetét. A mentőcsónakok csodálato­san fel voltak szerelve: nem hiányzott az ital és a cigaretta sem — csak a legfontosabb okmányt, a hajónaplót felej­tették el magukkal hozni. Kijátszották a bojkottot A British Trident kapitá­nya szerint a süllyedő Sale- men előzőleg nyilván robba­nás történt, amit a fedélzet­ről felszálló narancssárga füst is_ bizonyított. Amikor az er­ről szóló telexjelentés befu­tott, nagy volt a meghökke­nés. Nemcsak a Shellnél, ame­lyet a biztosítás ellenére is 56 millió dollár veszteség ért, de a Lloydnál is. Szakembe­rei véleménye szerint ugyanis robbanástól nem süllyedhet el olajjal teli tankhajó, mert ezt a biztonsági berendezések megakadályozzák. Ráadásul a helyszínen semmiféle olaj­foltot nem találtak. Végül a vizsgálatba bekapcsolódott az Interpol és kiderítette, hogy a hajótulajdonost egy dél-afri­kai bank fizette le, így ját­szották ki a fajgyűlölő re­zsimmel szemben hozott olaj­bojkottot. Gáti István (Következik: Tovább kong a harang) t \ I

Next

/
Oldalképek
Tartalom