Pest Megyei Hírlap, 1983. május (27. évfolyam, 102-127. szám)

1983-05-07 / 107. szám

1083. MÁJUS 7.. STOMBAT Színházi levét. Játékos játékok E A színház: já- [ ték i s. Sok egyéb szerepet is ! betölthet persze, Ide egyik alapfunk- 1 dója mindig és mindenképp a játék. Manapság azonban mintha \ felednénk, hogy a színpad más néven játéktér is, ahol még a legvéresebb tragédia is játék, a legsúlyosabb morális vagy lelki konfliktusok is egy fikció keretében jelennek meg, s hogy a ledöfött Mercutio, a mérget ivott Miller Lujza, a mérgezett pengével halálra sebzett Hamlet, a hitvesi ágyon megfojtott Desdemona vagy az önnön szívébe tőrt mártó Otelló a függöny összecsapó- dása után szépen felkel, hogy kimenjen a rivalda elé, meg­köszönni a tapsokat, melyeket a lelkesült közönség a jó já­tékért osztogat bőkezűen. Játék és játék között per­sze ég és föld különbség lehet. A téma, a cselekmény, a ka­rakterek megannyi féle játékot kínálnak és követelnek. Ter­mészetes, hogy más szükségel­tetik egy Shakespeare-tragé­diához, egy Csehor-drámához, meg egy Feydeau-bohózathoz. S még ezen belül is ezerféle a lehetőség. Ha nem így lenne, nem volna érdemes színházat játszani. A színház örök va­rázslatainak egyike ugyanis éppen a változóság az állandó­ságban. Az, hogy betű szerint ugyanabból a szövegből mi­ként hoz létre ez a rendező és ez a társulat ilyen, az a rende­ző és az a társulat olyan elő­adást — és hogyan lesz mégis, minden különbözőség dacára mindegyik Hamlet Hamlet, mindegyik Bánk bán Bánk bán, mindegyik Fösvény Fös­vény — is. jgyedül üdyözítő meg­oldások , niíjcjsepi még a Iegkiválóbb- nak ítélt produkció is csak olybá vehető, mintegy kitűnően megoldott variáns a lehetséges számtalan közül. Ar­ról nem is beszélve, hogy a ki­tűnőség ismérve is mint vál­tozik korról korra, sőt, évtized­ről évtizedre, vagy országról országra, s társadalmi formá­cióról társadalmi formációra. Tértől és időtől független szín­ház éppúgy nem létezik, mint bármely más művészet. (Ezért csacskaság egynémely mai színházi divatjelenség egy-az- egyben történő honi átplántá- lását számon kérni a magyar színházművészettől. Ami mondjuk egy francia vagy olasz avantgarde színházban ott és akkor remek, változta­tások nélkül itt és most alig­ha elfogadható, mert meg­számlálhatatlan sok más dolog befolyásolja alapvetően a mi színházunkat, a más tár­sadalmi — politikai közegtől a más ízlésig, a más szemlélet- módig.) A magam részéről szerfelett kedvelem a játékos színházat, — ha az valóban játékos, szel­lemes, ötletes, és nemcsak bo­londozik, sőt, idátlenkedik. És nehogy azt gondoljuk, játsza­ni könnyű! Egy-egy játékos megfogalmazású színielőadás­ban gyakran sokkal több mun­ka fekszik, mint egy szokvá­nyos, átlagtragédia színre vi­telében. Ha ugyanis a rendező és a színészek következetesen végiggondolják mondjuk egy vígjáték játékos, könnyed stí­lusban való megfogalmazásá­nak követelményeit, mihamar kiderül, hogy a legkisebb szín­padi mozgástól a beszédstí­lusig, az artikulációs megol­dásokig. a jelmezektől a vilá­gításig, az esetleges táncok­tól és zenétől a díszletekig és a parókákig, maszkokig min­dent egy bizonyos, igen szigorú rend, szisztéma, kifejezési mód határain belül kell tartani — minden egves színésznek, de még a statisztériának, sőt, a műszak dolgozóinak is. Erre a stíluson belül tartás­ra most egy igen jó példa lát­ható a Józsefvárosi Színház­ban. Görgey Gábor egyik leg­első színpadi sikerét újították fel, a Vörösmarty Mihály bi­zony eléggé elhervadt humorú vígjátékának alapján írt Han- dabasa avagy A fátyol titkai című zenés komédiát. (Vörös­marty darabja volt A fátyol titkai —, persze nem zenés változatban.) Ez a kedves da­rab, a nagy költő megfogalma­zásában is, úgynevezett csel­vígjáték: férjhez menésre érett ifjú leány, mindenáron férj­hez menni kívánó vénleány, cserfes szobalány, három fu- zsitos kérő, s egy szívrabló, de­rék ifjú, meg egy joviális táb­labíró összetévesztésekkel és megtévesztésekkel bonyolított komédiája. Görgey leporolta, átfésülte. megmodernítette kissé a szöveget, a szituáció­kat, a karaktereket, kisimítot­ta a dramaturgiai gyűrődése­ket és kellemes dalszövegeket is írt, melyek Darvas Ferenc megzenésítésében még gördü­lékenyebbé teszik a darabot. Kedvesen könnyed, jól fo­gyasztható játék kerekedett így. Ezt a matériát most a kecs­keméti színház rendezője To- möry Péter vendégként vitte színre, s a színház két fontos szerepre, a vénkisasszony Ka­tica, s a joviális táblabíró Li­geti eljátszására Tóth Juditot és Bánffy Györgyöt kérte fel a József Attila Színházból. Nos, Tömöry úgy döntött, hogy egy játékos előadást rendez. Ami annyit jelent, hogy az első perctől kezdve — a három kelekótya kérő, Rigó, Kacor és Guta színre lépésétől — egy bizonyos mozgás- és beszéd­technikai elképzelés érvénye­sül, s a táncok vagy akár a nyíltszíni átdíszletezések is eh­hez a nagyon aprólékosan ki­dolgozott elképzeléshez iga­zodnak. Tömöry, munkatársai és a színészek kitaláltak egy nyilvánvalóan csak erre az előadásra érvényes jelrend­szert, és azt következetesen al­kalmazták az előadás minden mozzanatában, minden szituá­ciójában, a karakterek minden cselekvésében. Amellett ferge­tegesen lendületessé is vará­zsolták az előadást — tehát a jól kitalált stílust folyékonyan es magabiztosan valósítják meg. Kacagtató előadás ez, és a kacagtatás eszköze igen gyakran nem a szó, a dialógus, hanem egy gesztus, egy kar­vagy lábmozdulat, egy leülés, egy áthaladás a színen. Ma­gyarán: a nálunk a kelleténél gyakoribb, csakis és kizárólag szövegközpontú előadások he­lyett itt egy komplexebb, ösz- szetettebb, s jóval nehezebb színházi produkcióval van dol­gunk. M ért kell-e monda­ni, mennyivel könnyebb csak beszélni, szép szö­vegeket felmondani a színen, mint a színész testének min­den porcikájával, hangja min­den modulálási készségével játszani? A Handabasa előadása per­sze nem akar világmegváltást elkövetni a színen. De amire vállalkozott — a jóízű szóra­koztatásra — annak igen jól eleget tesz. És higgyék el, ez nem is olyan kis dolog. Takács István Ahol Szindbád örökre elaludt „Szindbád olyanformán ve­tődött az óbudai partra (a ha­jógyári sziget környékén), mint egy hajótörött, akinek nem volt válogatni valója a mene­külés módjában.” 1931-ből való a novella, A vadevezős megtérése (Az ódonságok városában). Szind­bád, mint már annyiszor, most is az író, Krúdy Gyula alteregója. Krúdy hajótörött­ként került Óbudára valóban: 1918 óta a Margitszigeten la­kott, a még József nádor épít­tette kastélyban, több más író, művész társaságában. Innen tíz év után ki kellett költöznie, de még a szigeten maradt: az úgynevezett igazgatósági épü­letben lakott családjával két esztendeig. 1930 májusában azonban, nagy összegű lakbér­hátraléka miatt el kellett köl­töznie a Margitsziget édené- ből, a nyugalomból, a csend­ből. sok válogatni valója való­ban nincs: a Közmunkák Ta­nácsa a felmondott szigeti bér­let helyett Óbudán ajánl fel Krúdy számára lakást, és a súlyos betegségéből alighogy felépült író, akinek hosszú időn át nem jelent meg új könyve, s anyagi gondjait a napi tárca-, novella- és cikk­írás csak enyhítette, de meg nem oldotta, kénytelen volt elfogadni a cserét. Lánya, Krúdy Zsuzsa írja, hogy saját bútoraik is alig voltak; a szi­getről hoztak át öreg szállo­dai bútordarabokat haszná­latra, elismervény ellenében. A korszak egyik legterméke­nyebb — és kétségkívül talán legeredetibb tehetségű — író­ja úgy költözött be 1930. má­jus 28-án Óbudán a Templom utca 15. szám alatti lakásba, mint egy majdnem nincstelen szellemi ínségmunkás. Nem sokkal később, a tovább nö­vekvő adósságok szorítása alatt, vagyontalansági esküt is tesz a bíróság előtt. „Esküt tettem, hogy semmim sincs. Vajon lehet semmi nélkül él­ni?” — írja az esetről 1932 júniusában egy tárcában. A Templom utca 15. jelleg­zetes óbudai gazdaház volt. Magas, széles kapubejáratát jól megrakott lovas szekerek­hez méretezték; a kapu két oldalán egy-egy kétablakos épületszárny húzódott mélyen hátra a hosszú, keskeny ud­varba. A sárga keramitkoc- kákkal és gránitkővel burkolt udvar mélyén kocsiszín, gaz­dasági melléképületek s nagy pincelejáró. Sivár környezet a sziget után. És sivár a három kis szobából, kicsi konyhából és parányi, ütött-kopott be­rendezésű fürdőszobából álló lakás is a kapu bal oldalán. Az utcai szoba az íróé; egy­szerű, kis méretű konyhaasz­talból íróasztallá előléptetett munkahelyéről az utca túlol­dalán levő Korona vendéglő bejáratára, ablakaira lát, egy sarokkal odébb, a Mókus utca 22. szám alatt pedig ott a már régebbről kedvenc kis­vendéglő, a Kéhli. És százmé­teres körzetben még két-há- rom kocsma, vendéglő; Óbu­da ekkor még, a maga Tabánt és Józsefvárost vegyítő han­gulatával. a szolid, olcsó szó­rakozást keresők kedvelt he­lye. Szindbád, a megtört hajós, ebben az öreg házacskában még egy utolsó nagy rohamra indul a megélhetésért, az anya­gi gondok tengerén való há­borítatlanabb hajózásért. Ren­geteget dolgozik, s ehhez egy Tóth Judit és Bánffy György ideig valamelyes támasz az 1930 nyarán megkapott Baum- garten-díj (melyre a hitele­zők azonnal lecsapnak), meg a Móricz Zsigmonddal közösen elnyert Rothermere-díj (ez is mihamar felélésre kerül). Re­mekművek születnek: a Bol­dogult úrfikoromban, a Pur- gatórium, a Zöld Ász, a Ti- szaeszlári Solymosi Eszter, egy novelláskötet: Az élet álom, és sok írás Óbudáról, a megkedvelt lakóhelyről. Ám mindez nem segít. Üjra rákap az italra, szíve, mája, gyomra egyre rosszabb állapotba ke­rül, dolgozni alig tud, s így az adósságok egyre rohamo- sobban növekednek. 1933 ta­vaszán kikapcsolják a villa­nyát; heteken át gyertya mel­lett ír. Lakbérhátraléka miatt kilakoltatási végzést kap. 1933. május 11-én, csütörtökön magához rendeli a miniszter- elnökség sajtófőnöke, Antal István. Krúdynak és néhány más írónak írása jelent meg egy akkor indult prágai ma­gyar nyelvű lapban. A sajtó­főnök — azaz a kormány — ezt hazafiatlan tettnek mi­nősíti, s legorombítja az ek­kor már lesoványodott, jártá- nyi erővel is alig rendelkező írót. Gyula fia kíséretében rettenetesen feldúlva hazavil- lamosozik Óbudára, Kéhliék- től még visz egy üveg zöld- szilvánit, lefekszik, s másnap reggel, május 12-én, pénteken 9 órakor hiába ébresztik. Szindbád örökre elaludt. A halotti anyakönyvi kivonat szerint a halál oka: szívbénu­lás. iiililllillimillllllillllllllll ötven esztendeje hunyt el. Utolsó lakhelye azóta állta a viharokat: a II. világháború pusztításait, az idő rombolá­sát, meg a legsúlyosabb csa­pást is: a csákányokét és a bulldózerekét, melyek az új Óbuda építéséhez tarolták le a terepet, elplanírozva sajnos sok olyan épületet, sőt, egész utcákat is, melyekért ma fáj a városrendezők, városvédők szíve — dé már hiába. A Templom utca 15. s mellette néhány ház, a Tanuló utca két-három épülete, a Korona jókora tömbje, a Mókus utcá­ban a Kéhli öreg háza; ez a néhány száz négyszögölnyi re­zervátum megmaradt a tíz­emeletes, lehangolóan ötlette- len panelházak tövében. A Szent Péter és Pálról elneve­zett barokk plébániatemplom az 1740-es évekből, a mellette levő, talán tíz évvel fiata­labb plébánia, meg az 1825- ben befejezett zsinagóga emel­kedik még szigetként az egy­hangúságban a Flórián teret átívelő szentendrei felüljáró s az Árpád-híd hídfője tövében. Meg a gesztenyefák. Gyönyö­rű, óriási „gesztenyefa-pago- dák” dacolnak a riasztó leve­gőszennyeződéssel, niiiilii riiiiiiiiinimiiiiii A Kéhli, azaz a Híd, most is üzemel; utolsó mohikán az óbudai kisvendéglők közül, legalábbis itt, a már Krúdy idejében megépíteni tervezett híd tövében (talán ezért is keresztelték a mániákus újra- elnevezések idején a semmit­mondó Híd névre). Vezetője, a hajdani óbudai őslakosság etnikai összetételét a nevében is jelző Horváth Herman, tíz éve működik itt. A vendéglő máig őrzi hajdani úgyneve­zett beszálló vendéglő voltát: itt is hatalmas kapuboltozat, hosszú, mély udvar, melyben jól elfértek a vásározó keres­kedők lovai, szekerei, míg a gazdák, a kereskedő, mester­ember, iparos népség bent ed- degélt-iddogált a régi óbudai utcákról, házakról készült, fal­festményekkel díszes étte­remben, s hallgatta a sramli­zenét. Az egyik falon kis márványtábla: „Itt szokott ül­ni barátaival Krúdy Gyula, a nagy magyar író. 1933. VII. 10.” — mondja a felirata. Alig két hónappal Szindbád el­hunyta után került ide a táb­lácska, Kéhliék megemlékezé­seként, és a sors kegye foly­tán senkinek sem állt útjá­ban azóta.-■ItlItlIlllllllllllllllllllltB A Krúdy-lakhelyet lebon­tották, mielőtt összedőlt vol­na. Mellette, a 17-es számú házban, az Országos Műemlé­ki Felügyelőség visegrádi ki- rendeltségének restaurátor­műhelye működik, s itt talál­ható, egy erősen aládúcolt szo­bában az építésvezetőség is, melynek feladata a Dugonics tér—Tanuló utca határolta tömb rendbe hozása. Hervai Ferenc mérnök, építésvezető riadt érdeklődésemre meg­nyugtat: a mostani állapot valami jónak a kezdete. Feb­ruárban neki akartak látni, hogy az évfordulóra rendbe hozzák a Krúdy-házat, de amikor hozzányúltak a falak­hoz meg a tetőszerkezethez, kiderült: az a csoda, hogy a ház még áll, annyira elöreged­tek a téglák, vályogkockák a falban, s oly rettenetesen szú­ettek a gerendák. Lebontot­ták, nehogy rájuk omoljon az egész. Az anyag használható részét elrakták, s az eredeti kaput — ajtókat — ablakokat, sőt, az ablakok körüli szép öntött gipszdíszeket is. Az egész ház újjáépül, a Krúdy- lakrészben a Petőfi Irodalmi Múzeum emlékszobát kíván berendezni, a többi helyiség, meg a jobb oldali szárny pe­dig szintén restaurátormű­hely lesz. Gondosan elrakták az 1958-ban a házon elhelye­zett emléktáblát is, hogyna majd a régi-új épület elkészül, ismét hirdethesse: „E házban élt és dolgozott Krúdy Gyula író, 1933. május 12-én bekö­vetkezett haláláig.” Ha már utolsó menedék­ként, Óbudán vetődött partra Szindbád, megérdemli, hogy ez a menedék az emlékhelye is legyen, ahová írásainak kedvelői, e naponta gyarapodó igen népes tábor, emlékezőn elballaghat, s a szomszéd­ban, a ma is Kéhlinek emle­getett tanyán, netán egy-két pohárkával is felhajthat a régi jó törzsvendég boldog emlékezetére. Tk. L Ismét divatos Fazekasremekek Mesterei az agyagnak A harmincas évek derekától a gyáripar mind az égetett, mind pedig a mázas edénye­ket kiszorította a piacról. Vas­ból, üvegből nagyüzemi kere­tek között gyártották, ami kellett. Am az 50-es évek vé­gétől feltámadt, ismét divatba jött a fazekasság mestersége, és szép termékei, a cserépedé­nyek. Nincs olyan lakás, ahol ne lenne található egy-két szép cserépedény, s nincs olyan ott­hon, amelybe ne illenénck a fazekasremekek. Persze, csak ott lehet űzni e míves mesterséget, ahol rendel­kezésre áll az alapanyag, az agyag. A fazekas, ha ad magá­ra, még ma is maga bányássza- kubikolja vagy legalábbis vá­lasztja ki a megfelelő agyagot. Hazaszállítván finom szitán áttöri az egészet, majd a bőr- keményre szikkadt „sarat” a pincébe hordja, hadd pihenjen. A jó agyag legalább egy esz­tendőt „alszik”. Felhasználás előtt azonban alaposan megta­possák, s mindig csak akkora darabot hasítanak le belőle, amekkorára aznap szükség van. Az egykor lábbal hajtott, ma már többnyire villanymotorral forgatott korongon egyenletes ütemben köröz az anyag, míg­nem korsóvá, vázává, köcsöggé nemesedik a szürke massza a mester ügyes és avatott moz­dulatai nyomán, fürge, erős ujjainak irányításával. A meg­formált edénynek ezután pi­hennie, száradnia kell — leg­alább S—10 napig —, hogy a „rejtélyes’- mázakkal díszítve, kiégetve váljék az otthonok díszévé. Az agyag mesterei különbö­ző tájegységi hagyományokat követnek. A fekete edények például Mohácson vagy Nád­udvaron készülnek. A fekete cserép füstöléskor nyeri a szí­nét, mégpedig attól, hogy fe­nyővel tüzelnek a kemencében. Mintázata akként készül, hogy még kiégetés előtt, az olajos petróleummal való végigkenés után folyami kavlcsdarabbal „dörzsöli bele” a mester a min­tákat a felületbe. . . ■■MM ..........—.... —----------------­TV-FIGYELŐ' Alsóncraedi. Tav/szi körkép címmel láthattunk egy mező- gazdasági riportműsort a mi­nap. Amint ennek az adásnak a címe is jelzi, afféle hely­zetjelentés került a képernyő­re: Nagy László riporter be­szélgetőtársaitól azt tudakolta, hogy miképpen is gyarapodik, milyen termést ígér a határ. Nos, szinte csak jót hall­hattunk és szépet láthattunk, hiszen — így a szakemberi vé­lemény — remek telünk volt, és hozzája hasonlóan minden­féleképpen kitűnő ez a mosta­ni tavasz. Az időjárásnak há­la éppen két héttel korábban jutottak el a növények abba az állapotukba, amelyben ki­kelet idején lenni szoktak. Rö­viden és örömmel mondva: tizennégy napos fórunk van. Országjárásuk közben Pest megyében is megfordultak a tévések, ahol Alsónémedit vá­lasztották ki forgatási hely­színül. Nem véletlenül esett a választásuk erre a fővároshoz közel fekvő településre, hi­szen ez a helység, joggal mondhatni, zöldséges kertje, élelmiszertermelő bázisa Bu­dapestnek. Közérdekű dolog tehát értesüléseket szerezni ar­ról, hogyan fejlődnek arrafelé a palánták. Gyarapodásukkal igazán nincs hiba. Annál is inkább nincs, mert a szorgalmas gaz­dák már december, január óta ott hajlonganak a fóliasátrak alatt, hogy a növényeknek jól előkészített talajuk legyen. De nem csak az ültetvények jó állapotán örvendeznek a né- mediek, hanem abban is erő­sen bizakodnak, hogy végre- végre az értékesítés hogyanja- mikéntje is megoldódni lát­szik. Amint azt Illés György a Közös Üt Szakszövetkezet el­nöke elmondta, az idei szezon­ban már kikapcsolják az áru- továbbításnak azokat a lánc­szemeit, amelyek fölösleges­nek bizonyultak, és amelyek akár ötszörösére duzzasztották az árakat. Hogyan próbálják meg elérni, hogy a termelő is jól járjon, és a vásárlónak se kelljen ötször annyit fizetni, mint amennyibe az a paprika vagy paradicsom került? A választott módszer egyszerű: az alsónémediek gazdasági társaságot alakítottak az ócsaiakkal közösen, és — szakszóval mondva — az ő gesztorságuk égisze alatt köz­vetlenebbül szervezik meg az árusítást. Szállítanak tovább­ra is a pesti piacokra, de szál­lítanak Fest megye más tájai­ra is. Sőt arra is vállalkoznak, hogy ipari üzemeknek adják át a feldolgozásra alkalmas árut. Azt a mezőgazdasági ter­méket, ámely — így hangzott az ígéret — szebb is lesz, és olcsóbb is, mint a korábbi esz­tendőkben. Így legyen! A skarlát betű. A kedd es­téinket ezután egy szerencsét­len sorsú leányanya, nevezete­sen Hester Prynne társaságá­ban fogjuk eltölteni, ö a fő­szereplője ugyanis annak a négyrészes sorozatnak, amely A skarlát betű címet viseli, és amely valamikor a XVII. szá­zadi Amerikában, ott is a ke­leti part Boston városában ját­szódik. Az első részét látva ennek a históriának, túlzott remé­nyeink nem lehetnek: a hét el­ső adásnapjának estéin nem fogjuk izgalmunkban cafatok­ká tépni zsebkendőinket. De azért biztosan odacsücsü'nek nagyon sokan a készülékek elé a jelzett időpontban, és talán nem tévedünk azt állítván, hogy ezt a vonzódást a mese szép nyelvezete váltja ki. A film alapjául szolgáló regényt ugyanis egv valóságos író, Nathaniel Hawthorne írta, és nem kisebb valaki fordította magyarrra, mint a két világ­háború közötti idő-zak kiváló oublicistáia. közírója. Bálint György. Neki köszönhetjük te­hát az emelkedett — a ló ér­telemben vett fennebb — stílt, a biblikusán példázatos mondatokat: egvszóvaj azt a szépen cirádázott nvelvi kön­töst. amelv oly mulatós lenéi­ként borul rá az egész cse- 'ekményre. Ritkaság az ily míves szófűzés mananság! Akácz László

Next

/
Oldalképek
Tartalom