Pest Megyei Hírlap, 1983. május (27. évfolyam, 102-127. szám)

1983-05-28 / 125. szám

8 PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 1983. MÁJUS 28„ SZOMBAT Az építők tartalékai Könnyű a lágy követ megfaragni Össztársadalmi érdekeltséget magában hordó teendő Kétkedés nélkül felelhetünk arra > kérdésre igennel, vannak-e az épí­tésnek tartalékai, mert hiszen van­nak, tavaly például a megyei szék­helyű építőipari szervezeteknél a termelékenység 0,6 százalékkal emel­kedett Igaz, a másik oldalon a fog­lalkoztatottak jelentős számú — ti­zenegy százalékos — kilépése áll. Továbbá: valamelyest szűkült a munkában levő építmények köre, ami felkínálta a gyorsabb kivitele­zés, a koncentrált munka lehetősé­gét, ám ezzel a tartalékkal kevés he­lyen éltek, változatlanul jellemző­nek ítélhető az eredeti határidők túl­lépése, különösen a kommunális fejlesztéseknél. Ha mazsoláztak Négy esztendeje zajlott le az épí­tő- és építőanyagipar országos szer­vezési értekezlete, ahol viták után kialakult az egyetértés: nincs külön termelés és külön szervezés, ez egyetlen folyamat, s ezért a tartalé­kok feltárása, a kamatoztatása is ezen a módon értendő, értelmezendő. Kétségtelen: hosszú éveken át — a szorító igények miatt — az építő­iparban a termelésnövekedésre ju­tott a hangsúly. Sőt, a megyében ta­valy is jelentős volt — és 1981-hez mérten nőtt! — az elutasított meg­rendelések aránya az összes megbí­záson belül, s még inkább emelke­dett ezek érték alapján számított mennyisége. Kettős helyzet teremtődött. Egy­részt bizonyos területeken a meny- nyiségi igények kisebbedtek, más­részt viszont az építés egészében el­sőrendű céllá lett a korábbiaknál szerényebb — fajlagos — ráfordítá­sok, költségek elérése, a rövidebb kivitelezési idő feltételeinek megte­remtése, s mindezekkel együtt né­mely részterepen a változatlanul je­lentős számú megbízás elfogadása, teljesítése. A sok és sokféle megbízás a me­gyében dolgozó építőipari cégek túl­nyomó része számára lehetőséget adott a válogatásra — a mazsolá­zásra, ahogy szakberkekben ezt je­lölik —, a mindent megmagyarázás­ra — tisztelet a kivételnek —, az­az a szervezeti, személyi fegyelme­zetlenségek következményeinek ta­karva maradására. Most megfordu­lóban van a széljárás: a szőkébb mozgási terep szilárdabb fegyelmet követel, elengedhetetlenné teszi a tervszerűbb, a költségekre jobban figyelő, a minőséget fő helyre állító munkát. Valójában ez a megforduló széljárás tette tarthatatlanná a leg­nagyobb tanácsi építőipari szervezet helyzetét és követelte ki felszámo­lását, amint az építőipari közös vál­lalkozásoknál szintén felülvizsgál­tatta az addig követett gyakorlatot, aminek nyomán megszűnésekre ke­rült sor. Növekszik a mérce; van miért emelni. Kőszobrászok, kőfaragók kedvelt mondását idézve, könnyű a lágy követ megfaragni, azaz viszony­lag hamar ment az egyszerű tartalé­kok föltárása, beépítése a termelői szervezetbe, ám most már az ennél nehezebb, bonyolultabb feladatok kerülnek előtérbe. Így a többi között annak a helyzetnek a kritikus elem­zése, hogy míg a megye építőipari szervezeteinél egy évtized alatt az eszközállomány megháromszorozó­dott, addig az egységnyi állóeszköz­re jutó saját termelés értéke csök­kent; romlott az eszközhatékonyság. Bizonyos darutípusoknál, földmun­kagépeknél tapasztalataink szerint a munkarenden belüli állásidő ará­nya a teljes munkaidő negyven-hat­van százalékát teszi ki, s bár tud­juk, olyan berendezésekről van szó, amelyek folyamatos foglalkoztatása technológiai okokból megoldhatat­lan, az előbb említett arány egész­ségtelen, káros. lult terepen, amelyet köznapian úgy nevezünk, hogy építés. Ez a foga­lom a megyében — az ún. saját építési-szerelési munkák értékét néz­ve — tavaly, a csökkenés ellenére is 4,5 milliárd forintot foglalt magába. Tizenkét, tizenhárom százalékát adja a nemzeti jövedelemnek az építőipar, amelynek termelése a me­gyében egy évtized alatt megkétsze­reződött, s volt olyan esztendő, ami­kor a hatmilliárd forint közelébe került A látszatra száraz tények mögött valójában az áll, hogy nin­csen olyan népgazdasági terület, ahol csak átmenetileg is nélkülözni tudnák az építőmunkások keze nyo­mát. S mert ez igaz, a tartalékok ügye sem belső dolog, ami a szakma keretein belül marad, hanem össz­társadalmi érdekeltséget magában hordó teendő. Ez ad valós felelősséget, ez közve­tít nemes sürgetést. Van mire sür­getni! Vállalaton belül az egyes részlegeknél, és a vállalatok között például rendkívül nagyok a haté­konysági, szervezési, teljesítmény be­li különbségek. Az egyik cégnél há­romszor annyit termel meg az épü­letlakatos, mint a másiknál — azo­nos jellegű feladatot végrehajtva! —, s ez még nem is a legkirívóbb elté­rés. Az már fura fintora a bérezési, javadalmazási gyakorlatnak, hogy a háromszor annyit felmutató ember kevesebbet keres, mint a harmada értéket létrehozó társ ... Ami azért sejteti, mint a termelőágazatokban általában, itt sem megszokott gya­korlat a teljesítménnyel mindenkor arányos javadalmazás.. Itt sem, bár más területekhez képest a megyében az építőiparban a termelékenység emelkedése hosszú ideje az élen áll, s ami igazán lényeges: az egy fog­lalkoztatottra számított termelés ér­téke, valamint a bér gyarapodása egy úton, egy ritmusban futott előre. A megye termelőágazatain belül itt a legjobb a teljesítménybérben elszámoltak aránya, a fizikai foglal­kozásúak 72-85 százaléka — vállala­tonként, részterületenként, magas­mélyépítés, szerelés stb. viszonylag jelentősek az eltérések — ennek alapján kapja keresetét, s munka­normák szerinti bérhez jut minden száz fizikai állományú dolgozó kö­zül 60-70. Ámde: még mindig hatal­mas tartalékok rejlenek az egy ösz- sZegű utalványozás, az ún. minőségi prémiummal kombinált teljesít­ménybér, az önelszámoló brigád- rendszer kiterjesztésében, amikhez azonban — el ne feledjük — nél­külözhetetlen a folyamatos munka feltételeinek a megteremtése. Meg­lehet, éppen ez utóbbi miatt lassú az előbbiek térhódítása?! Kikényszerítheti Indokolt remény: a túlkereslet csökkenése egészségesebbé teheti a vállalati magatartást; rugalmasságuk fokozódását, vállalkozási, változási készségük erősödését, kereskedelmi módszerek alkalmazását — például: gépkölcsönzés, anyagigények össze­vont kielégítése — kényszerítheti ki. Tavaly több területen az átadott építmények átlagos kivitelezési ideje csökkent, valamelyest mérséklődött — igaz, maga a lakásszám is! — az egy házgyári lakás tető alá kerülé­séhez szükséges idő. Tény az ellen­kező oldalról: változatlanul sok gon­dot okoz a létszámhiány, az igazo­latlan mulasztás. Nincsen egyetlen olyan részterülete sem az építésnek, ahol nélkülöznék a tartalékokat, az­az a jót és jól építeni jelszó érvé­nyesülésére a korábbiaknál több példát látunk. A példák jellemzővé tétele: ez a mostani időszak fő teen­dője, ami azonos a tartalékok értő kamatoztatásával. MÉSZÁROS OTTO Nélkülözhetetlen Most a mérleg másik serpenyőjé­be helyezve egy tényt: örvendete­sen, kezdeti lépések tapasztalhatók a vállalatoknál a nagy értékű gé­pek egymásnák történő ideiglenes átadására és ezzel a fokozott kihasz­nálásra. Arra is van már példa a megyében, hogy állami és szövetke­zeti cég társult közös feladat meg­oldására, azaz a korábbi merev el­határolódást talán feloldja a szük­ség. Ez a kétarcúság sok minden másban is meglelhető azon a bonyo­Magyarul - emberül TVem szívesen írok nyelvi kér- désekről úgy, hogy példát ne hozzak rájuk. Most mégis rá­kényszerülök erre. Mert amiről — ami ellen — szólok, bizony le­írni vonakodom. Pedig hallom úton-útfélen, egyre gyakrabban, egyre nyíltabban; villamoson, mozik előcsarnokában, sőt isko­lafolyosókon is. Gondolom: sejteni már. Azokra a válogatott (vagy nagyon is válo­gatás nélküli) trágárságokra gon­dolok, amelyeket tizenéves fiúk és lányok úgy röppentenek ki a szájukon, amilyen természetes oda sem figyeléssel a léggömbö­ket fújják a rágógumijukból. Nem kell hozzá más, csak egy hasonkorú partner; — s az, hogy még hússzor vagy ötvenszer annyi hallgató van a közelkörnyéken, akit ez zavar és bánt: az kit érdekel! Prűd volnék? Nem hiszem. Valójában én/is el-elkáromkodom magam, ha valami hirtelen bosz- szúság ér. Meghallgatok, meg is eresztek egy-egy borsós viccet; amit persze nem lehet madár­nyelven elmondani, csak úgy jó magyarosan. — Csakhogy egyik­nek is, másiknak is funkciója van. És nagyon is körülhatárolt helyzete. Mindkettőnél megné­zem alaposan előbb: nincs-e „zsindely a háztetőn". Ismeret­len társaságban — akárha fér­fiak —, vagy nők körében — akárha ismerősök — engem za­varna a legjobban, ha elszólnám magam. Akkor álszent Vagyok? Aligha! Nem attól félek, hogy mit gon­dolnak rólam. Azt mérlegelem csak: mit éreznének magukban, hogy vajon mit gondolok én ró­luk, minek nézem őket. Pedig nehezen tudnék olyat mondani, amit már ne hallottak volna. S nem is csak utcán és mozik előcsarnokában, hanem bent a moziban, s otthon, a rá­dióból, de még inkább a tévéből. Tudom, ismerem az érveket. Hogy a művészet az életet hiva­tott tükrözni, a valóságot; és hát az élet, a valóság ilyen; ne ta­gadjuk, ne szépítsük, ne hunyjuk be a szemünket! De a tükör hazudhat, még ha nem torzít is: az egyedit mutat­ja, az alkalmit, a „nyers valót”. — Hogyan is kérte József Attila Thomas Manntól? — „az igazat mondd, ne csak a valódit". Mert ami művészi, sosem ma­rad a puszta tükrözés szintjén: formál, alakít egyszersmind. Leg­alább azzal, hogy szentesít, ha szándéktalanul is. Hiába érti úgy az író: „ez így van", az olvasó hozzáérti: „es így van jól"! Magyar film pereg. Hosszú per­cekig egyetlen hang sem; a leen­dő — nem is negatív — hős jön- megy, cipekedik, liheg, a homlo­kát törli; műhely, kemence, rak­tár, szállítókocsik, kosarak; hő­ség, erőfeszítés; növekvő fe­szültségben várjuk az első mon­datot, az első szót, a hangütést. Végre megszólal az addig né­ma film: „A kurva életbe!" Igen; elég valószínű, hogy ez a pék, ez a sütőipari szállítómun­kás, vagy akár minden pék, „a” sütőipari szállító, valóban ponto­san ezt mondja. Ott, a néptelen raktár ajtajában, magamagának. — De ha abban a filmbeli rak­tárajtóban nekem, a nézőnek, csak így mondaná: „A rohadt életbe!”, vagy: „A jó büdös élet­be!”, vagy valami effélét; — nos, én pontosan tudnám azért, hogy hogyan mondja máskor. Mert azt nem muszáj másolni, elég érzékeltetni. Amint József Attila jelzi az idézett sorban, Arany Jánosra utalva vissza. Önála olvassuk, hogy a látszat meg a való nem ugyanaz; de még a való meg az igaz sem; sőt: a művészetben „nem, ami rész- szerint igaz. — Olyan kell, mi egészben s mindig az". 1/ öltőnk e gondolattal megelő- legezte a művészi tükrözés lenini elvét. Lám: „Nem a való hát: annak égi mássa Lesz, ami­től függ az ének varázsa". DEME LÁSZLÓ „Az Értől az Óceánif Fercnczy Béni Bartók-crracről, a művész publikálatlan levelei alapján Az érem előlapja „Van már egy Bartók-plakett?” — kérdezte B'erenczy Béni Moszkvából, 1934 decemberében, barátjához és első számú éremgyűjtőjéhez, dr. Wilde Ferenchez írott levelében. 1935. március 16-án Wilde megkapta azt a levelet is, amelyben a szobrász megköszönte a Bartók-fényképeket, ezzel a megjegyzéssel: „de attól tar­tok, ebből se lesz plakett”. Csaknem egy év elteltével ismét köszönetét mondott Wildének, ezút­tal az Ars Poetica-ért (feltehetően József Attila verséről van szó), amelyben azonban nem talált meg­felelő sorokat a hátlaphoz. Ferenczy Béni ekkor már — 1938-as hazate­lepülésükig — ismét Bécsben élt. Innen küldte tehát a lapot Buda­pestre 1936 január 10-én:... ’’talán B(artók) B(éla) meg tisztelői sem lesznek megsértve, ha, mint a ’mel­lékelt’ revers terv (azaz a lapra raj­zolt, hegyek tövében ülő, fuvolázó figurát ábrázoló hátlap terv) mutat­ja, kinevezem »magyar Marsyas«- nak? Használati utasítás: a 3 hegy hátul a magyar, a román és a hor- vát népdal és egyben a magyar címerből vett 3 hegység. Persze ez nem való vert érem hátlaphoz, ha egy vert B. B. érem alakulna, ehhez csak írásos hátlap kéne”. 1936. április 28-ra datálható az a levele, melyben ikertestvérének, Noéminek számolt be a V. A. Heck műkereskedőnél rendezett kiállítása megnyitásáról és az eladási esélyek­ről. Az egyik műkereskedő zenész­érmek iránt érdeklődött nála. Erre reagálva írta a levél végén: „Mi­lyen jó volna, ha most meglehetett volna a Bartók. Egyelőre Beetho­vent fogom csinálni 3/4 en face (szemből). Marsyast senkinek sem tudom oktrojálni, pedig jó zenész téma volna. Mozartnak se tudok hát­lapot... Bartók-fotót... nem küld­tek”. Wilde Ferenchez írott, 1936. jú­nius 15-i levelében, a művészérmek­ről és egyéb terveiről szóló beszá­molója után ezt olvashatjuk: „Na és a muzsikusok. Noémitől meg fo­gom kapni a fényképeket és lehet, hogy Bartókon kezdem”. Ugyancsak Wildéhez írta, 1936. jú­nius 24-én: „Kedves Ferikém. Ren­geteg agymunka után végre azt hi­szem, révbe érkeztem a Bartók-hát- lappal. Tegnap este Jancsinál (Wilde János művészettörténésznél) jutott eszembe, hogy a három magyar hegy (Bartók mint a ’szellemi irredenta’ jogcíme) alatt ne legyen se magyar Marsyas, se muzsikáló juhász, ha­nem — az óceán. Az első verzió ez volt. (A rajzon köralakú mezőben három hegy, alatta a felírás): AZ ÓCEÁNT MÉGIS ELÉREM De ma reggel attól féltem, hogy ha valaki ne tudná, hogy Bartók kicsoda (ki fia bornya) — azt gon­dolhatná, hogy tengernagy volt — a ’tengerre magyar’-mozgalom egy is­meretlen apostola. így ma ezt a czitátumot gondoltam helyesnek. (A rajzon látható három hegy alatt a felírás): VALAKI AZ ÉRTÖL INDUL EL — S BEFUT a SZENT NAGY ÓCEÁN­BA Persze a betűk más nagy elhelye­zésével. Talán nem is volna rossz, ha több írás volna — jobban kitöl- tenék a betűk az ürességet. De még tovább töprengek és azt gondolom, hogy Ady versei közt talán volna olyan, amelyik jobban passzolna Az érem hátlapja Petrás István felvétele Bartókra. így gondoltam aztán arra, hogy Ady leghatalmasabb versét czitáljam — dobva Ért és Óceánt — és ha ez a sor Bartókra nem is na­gyon passzol, mégis azt hiszem, ez volna a legszebb — a harmadik ver­zió (A hegyek alatt, az óceáü fölött ez a felírás): ERESSZETEK MERT POFOZOK ERESSZETEK MERT POFOZOK Így egy csapásra három legyet in­téznék el, Bartókot, Adyt és ’last but not least’ (végül, de nem utol­jára) Karinthyt”. 1937. január 9-i levelezőlapján ír­ta Noémihez: „K(edvés) N(oémi). Mindkét lapod megjött; Örülök, hogyha Révész (Géza, 1921-től az amszterdami lélektani intézet igaz­gatója) ’rossz lelkiismeretének’ (ame­lyet különben ’megsüthettem vol­na’!) — mégis lesz valami eredmé­nye és sikerülne a Bartók plakettet megcsinálni. Az érkezési és indulási időket megtudom én itt is, de azért csak írd meg még te is.” Bartók Zene húros hangszerekre, ütőkre és celestára című művének világpremierjét 1937. január 21-én tartották Bázelben. A zeneszerző ide Bécsen át utazott. Ferenczy Béni a pályaudvaron várta. Találkozásukról így számolt be Noéminek január 21- én: „Kedves Noémi. MI az? Bartók nagyon kedves volt. Sajnos csak ne­gyed órám volt, ami elég lett vol­na ahhoz, hogy a fényképeket ösz- szehasonlítsam az eredetivel — így egy rajzot csináltam amelyen nincs rajta a hátsó feje és így rettenete­sen kínlódom, evvel az örökös átko­zott hasonlósággal. Ráadásul Bar­tóknál temérdek rám jellemző apró­ság és detail van, ami mind rajta kell legyen. Nála a hasonlósághoz nem elég a nagy forma és valami a kifejezésből (mint Adynál). A hát­lap rajzát is megmutattam neki, de nem nyilatkozott. Megkérdezte, hogy „minek élek én itten” — ez nagyon kedves volt tőle mert benne rejlik az önmagához számítás esélye —, de erre aztán igazán nem tudtam felelni”... A lap végén pedig így írt: „Hogy Bartókra visszatérjek — már három van itt mintázva, egy háromnegyed profilos a legjobb — de ez nem eléggé igazi plakett An­sicht (nézet). Visszajövet újra talál­kozást proponáltam, de nem volt túlságosan elragadtatva.” Levelezőlapon Wilde Ferenchez, 1937. február 15-én: „Pethe (László éremgyűjtő írja) a Bartókról, hogy a nemzet háláját érdemeltem ki! Ennyi erkölcsi sikerem még nem volt... Jelenleg a te Bartókodon dolgozom — lassan és ’Salamon tö­kéletességére’ fényezve. — A ’télnek’ megvan az egyik oldala — most azt hiszem hamarosan meglesz három évszak. De minek így ontani a pla­ketteket? Van ennek értelme? A ’nemzet’ alatt legfeljebb hét ember értendő, ezek közül hárman megve­szik”. 1937. február 19-1, Wilde Fe­renchez írott lapján: „Az Ady czitá­tumot különben Jancsinak köszön­hetem — én talán sohse tudtam vol­na kiböngészni a megfelelő verset, míg Jancsi egészen vág. Kérdésem­re rögtön rávágta ’az óceánt mégis elérem’.” Közli: KONTIIA SÁNDOR • Valamennyi Idézett levél a Magyar Nemzeti Galéria adattárában található.

Next

/
Oldalképek
Tartalom