Pest Megyei Hírlap, 1983. május (27. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-21 / 119. szám
8 PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN 1983. MÁJUS 21., SZOMBAT Vendégségben Fejér megye Mint az ország bármelyik megyéje, Fejér is a múlt, a jelen, s — az itt élők bíznak benne — a jövő közigazgatási területe. Mégis, ha bemutatja ezt az országrészt valamely közéleti vezető, talán bármely más megye gazdájánál hosszabb ideig mereng el a múlton, a régmúlton. Paleolit és neolit, bronzkori, eraviszkusz, római, avar és honfog- laláskúri emlékeket tárnak föl esztendőről esztendőre a régészek. Sok helyütt szenzációnak számítana bármelyik, itt azonban megszokott dolog az ilyesmi. Fehérvárnak és környékének előélete van. Büszke a lakosság az államalapításban István fiát megelőző Géza nagyfejedelemre, büszke fennmaradt írásos töredékeire, s büszke, hogy Zápolya trónra léptéig koronázó város volt a megyeszékhely, s hogy Árpádok tetemei nyugodtak, nyugosznak a püspöki palota alatti temetőfülkékben. S aztán mintha egyszerre széthasította volna a török handzsár a dicsőséget. Fehérvár 1543. évi bevételétől kezdve eltűnt a régi fény. Nem tért vissza az idegen hódító kiűzésével sem. Almos kisvárossá szenderedett Székesfehérvár, több mint négyszáz esztendőre. Létezési formája a vármegyére is rányomta a bélyegét. Fejér megye azonban a jelenében is példátlan. Új város nőtt ki itt a semmiből, soicszor vitatott módon. Több név után Dunaújváros életképességét ma már végképp nem vitatja senki. Fehérvár sem andalodhatott sokáig a tűnt idők emlékein. Az iparosodás a legutóbbi évtizedben hihetetlen, talán túlzott mértékben is megduzzasztot- ta. Az egykor alig ötvenezres kisváros mára 110 ezer lelket számlál. Nappal még sokkal többet, hiszen a nagyüzemeket — Videoton, Kö- fém, Ikarus — megszállja a bejárók hada. S milyen a szellemi élet ebben a fejlődésben? A marxi alaptételnek megfelelően, talán inkább mint az ország bármely részén, elmarad a gazdasági alapok mögött. Nem nyugszanak bele ebbe a töprengő elmék. Kivált a Magyar Írók Szövetségének itt élő hat tagja, a még kötet nélküli társaik, valamint a csaknem negyven képző- és iparművész. Az ő lényeglátásukról, szemléletükről üzen ez az összeállítás. (ász) Tódor János: Tanulság nélkül való történet A temetés, még 70-ben. Forró júniusi nap volt, rajta a vastag fekete öltöny. Haja kissé csapzott és koszos, mert az építőtábor ahonnan apja a temetésre elhozta, híján volt a meleg víznek. Csatornát ástak, valamiféle vizek elvezetésére, aztán a végén mégis csak elmosta őket sátrastul, ágyastul egy jókora felhőszakadás. Érdekes, a többi részletre egyáltalán nem emlékszik. Sem a temetésből, sem az építőtáborból. Nagymama arcát még megnézte a koporsó le- szögelése előtt vagy csak képzeletében jelenik meg? (Halál összerántotta száj: vékony vonal, az ajakból semmi sem látszik, az áll húsában az a néhány szőrszál.) Az öregasszony, amikor beköltöztek, velük jött a városba, túl a harmadik trombózison nem volt más választása. Bár csak az első emeleten laktak, a lépcsőn már nem tudott lemenni. Vagy talán nem is akart? Szobája a buszmegállóra néÁ. Szabó János: Az Esemény (Mint ismeretes, Franz Kafka befejezetlenül hagyta a Kastély című regényét. Hőse, K., a földmérő, a megfejthetetlen dolgok hiábavaló bo- gozója, kihasználta lezáratlan sorsát, előlopakodott a könyv J lapjai közül. Regénybeli gya^ korlátához illően vidéki hír^ lapíróként folytatta pályáját. í Legutóbb az Eseményen tűnt 2 fel.) A Szakmában, melynek múlt évi válogatott termését mérlegelik az Eseményen, K. tűrhetően jártas volt, de az efféle exkluzív rendezvények mibenlétéről keveset tudott. Így érthető örömmel bukkant rá a vonaton az útitársai által kezdeményezett késdobálásnak, mint okozatnak az okára: Valamelyik spiler az Immár hetedízben megrendezett Esemény piros ábrákkal ékes meghívóját próbálta becsempészni piros hetes helyett egy foghíjas betűsorba. — Szintén az Eseményre? — puhatolózott K. a pengék között. — Maga, ugyancsak? — kérdezett vissza a betlis, megkönnyebbülvén, mert elterelődött róla a kés. — Az Isten küldte. Mi ugyanis a mező- bánati Arany Szanál Tsz harangöntő melléküzemének Hajdú-brigádja lennénk. Majdnem háromszoros. Aszongya cefrés Petykó, akarom mondani, az elnök elvtárs: „Gyerö- kök, már csak ez a rongyos kultur- hercehurca hiányzik a brigádnaplótokból. Itt van ez az Esemény, átugrotok. Mi az, hogy szezon van? Az Eseményen tán nincs? Egy hét ftz egész. Kaptok három rongyot per koponya. Mit hurcoljuk át a kulturális alapot mindig jövőre, mint kutya a tolisöprűt?” — Pompás! — K. meredezni érezte újságíróvénája oroszlánkörmeit. — Riport: Harangöntők az Eseményen. Három hasáb, fotók, iniciálék... — Az lehet, nagyon is lehet. Majd beragasszuk a naplóba. De arra az egyre megkérnénk, hogy a beugróinkat szíveskedjék már stempliz- tetni az Eseményen. Mind a tizenhármat. Anélkül nem gilt a Címért folytatott küzdelem. A cikkel együtt elküldheti a beugrókat is. A mostani tervidőszakban lendületesen stagnáló Eseményváros utcáin K. először helyi színfoltokat (mint írni fogja: Couleurs locales) gyűjtött, majd a genius loci-val kívánt találkozni, ám a megkérdezettek Méüusz Laci járlatlevél-kezelő- höz küldték, aki nem tartott félfogadást. — Nem tudja véletlenül, hol tartják az Eseményt? — lebbentette fél4» V Orisekné Farsang Erzsi (naiv festő); Galagonya árnyékában (részlet) re a sörhabot K. egy bizalomgerjesztőén csukladozó úr arca elől. — Pajtás, az Esemény szívében van — mutatott körül a kocsmán a kérdezett. — Ez az eseményklub. Itt hajnaltól hajnalig megtalálsz mindenkit, aki az Eseményt létrehozó Szakmában számít valakinek. No, meg a mi szakmánkban. Mert látom a mappádon, vén tintahal, melyik megye harsonáját fújod. Én ugyanaz vagyok itt, mint te’ ott. Plusz most még benne az Eseménybonyolító Bizottságban. Gyorsan vételezd föl az étkezési tiketjeidet, aztán ne- kiugorhatsz egy interjúnak az Eseményhíradó részére. Ott horkol például a szakma legtehetségesebb na- nasán művelője! — Kösz a megbízást. De inkább először saját lapomnak magát az Eseményt... — Mit szöszmötöl magán az Eseményen? A szakmabeli úgyis ismeri a múlt évi termést. A szakíró is, ha ad magára valamit. A renomédat rontod, ha ott ücsörögsz. A lapodnak azt a két flekket a műsorfüzetből is kirázhatod. K_ mégsem tett le szándékáról. Megindult az Esemény föliratú nyilak irányába. Egy rögbilabdamellű Esemény-girltől csakhamar mandzsettagombot, slusszkulcstartót és Eseménypalota-makettet kapott. Valamennyit az Esemény emblémája díszítette, Dzsingiz kán-díjas szobrászunk alkotása. A következő (gránátalmamellű) girl betuszkolta K.-t egy fogadásra, ahol egy rangos közéleti vezető hangsúlyozta, hogy ő ugyan nem autentikus az Esemény kompetenciájában, ám szívesen látja az egybegyűlteket egy kis fóliában sült rablóhúsra, miegymásra. A miegymástól K. másnap köd- gomolyos aggyal ébredt. Mire észbekapott, már egy panorámabusz suhant vele, az Esemény válogatott vendégeit vitte kirándulásra a bonyolító bizottság. Megtekintették a roxolán hímzőnők élete bemutatására létesítendő skanzen kijelölt helyét, továbbá egy postagalamb-te- nyésztő gazdaságot. A különösség kedvéért az újságírók aznapi tudósításaikat galambpostával küldték haza. Vacsorára postafiókgalambot szervíroztak Eseményvér fantázianevű vörös pezsgővel. Harmadnap nagy robbanás volt a klubban. Kiderült, hogy egyetlen postagalamb sem ért célt, valami hiba csúszott a programozásba. így a szerkesztőségek maguk számoltak be az Eseményről. Szóról szóra ugyanazt írták, mint a helyszíni tudósítók, mert ők is a műsorfüzetből dolgoztak, de a századvéghez méltatlan technikai feltételek mindenkit felháborítottak. Orkános vita kerekedett. Nem is ment be senki az Eseményre. A negyedik napon K. már majdnem bejutott, amikor egy hagyma- sisakmellű Esemény-girl és kisdobosok állták útját. Azért járultak K. elé, hogy mint ismert szakíró, vezesse le a Cickány őrs vetélkedőjét, melyet a „Tovább, mert nincs más hátra!” akció keretében rendeznek az Esemény eseményeiről. Ötödnapon fáradt mozdulattal bedobta szavazatát a Kritikusok díjának odaítélésén, maradék tikettjeit konyakra váltotta, és haragvó angyalként elviharzott a városból. — Várhatjátok a méltatást! Zengje csak dicshimnuszát a sok mihaszna bértollnok, az én lapom egy betűt sem közöl az Eseményről! Szerkesztőségi asztalán már várta a friss újság. K. dermedten meredt a nagybetűs címre: Az Esemény. A tudósításban saját élményei. Alatta pedig egy soha nem hallott név: A. Szabó János. zett, szemben a másik négyemeletes, a parkírozó, amely akkor szinte mindig üres volt, no meg a ház előtti kis darab járdarészlet. Ennyi volt az élete. Mégsem látszott sohasem elégedetlennek, bár éreznie kellett, hogy voltaképpen fölösleges. Akarva-akaratlan olykor a család is éreztette vele, ilyenkor mintha csak megértette volna az emberi létezés abszurditását, elszakadt benne a beletörődés fonala, csöndesen sírdogált és istenhez könyörgött, hogy vegye végre magához. Neki, amíg kicsi volt mindig meséket olvasott Hunorról, Magyarról, Eteléről, a szász Detréről. Leggyakrabban az Ezeregyéjszakából, miközben ő majszolta a ki tudja hányadik pirítóst. K ésőbb már nem kellettek a mesék. De a nagymamában kiapadhatatlan volt a mesélőkedv, s mivel valóság hiányában emlékeiből élt, megelevenedtek benne fiatalságának évei. Az idő megtestesült: vasútigazgató I nagyságos úrrá, a grófékká. Különösen két történetet szeretett: az egyik a Pesten tanuló, úszóbajnok fiatalúrról, aki hazaérkezvén a faluba, felhevült testtel vetette magát a Dunába és többé sohasem került elő. A másik valóságos történelem: nagymama szolgálóként — talán a vasútigazgatóéknál — a Kelenföldi pályaudvar melletti lakás ablakából megpillantotta a gyalogszerrel közlekedő (!) Ferenc Józsefet. A császár és király — mint azt a fiú nem kis csodálkozására mindannyiszor elismételte — civil öltönyben és kalapban volt. Az öregasszonyt gyakran letorkollták történetei miatt: „Hagyja már abba, mit akar már megint azzal a gróffal”, ö is türelmetlen, nem egyszer durva volt vele, gyermeki gonoszsággal élvezte, hogy a nagymamát büntetlenül lehet bántani. Pedig szegénynek már asszonykorában is sokat kellett tűrnie: nagypapa, aki cipészként dolgozott, maszekként majd a ktsz-ben, szerette a bort és a rumot. Ösztöneiben a pókhálónál vékonyabb emlékfoszlány, három-négyéves lehet, s nagyapja lába mellett issza a Halász- csárdában a kismálnát. Aztán a kórházi kép: ahogy hátánál megtámasztva segíti felültetni a viaszfehér mamát, kezén kita- pinthatók az erek, szemeivel már valahova befelé néz, a limonádé ál- lára csurog. Ekkor majd mindig ő látogatta, undorodva a meleg, édeskés kórházszagtól, a kórteremben fekvő öregek semmibe bámuló, kiszáradt tekintetétől, a felhalmozott, elfekvő reménytelenségtől. Nekem már jobb lesz odaát — mondta, ahányszor csak a hogyléte felől érdeklődött. Akkor még ném tudhatta, inkább csak sejtette, hogy van, amikor az ember egyszerűen nem akar meggyógyulni. De nem akarta, hogy meghaljon a nagyi, egyre kíváncsibb lett rá, erre az asszonyra, aki megélte a két világégést, aki az ő nagyanyja, s akiről nem tud szinte semmit. Vagy csak most, miközben visszagondol a múlt e részletére, hiszi, hogy valóban érdekelte mindez? Nem tudunk róluk semmit, jószerével olyan idegenek már, mint a temetői föld, amelyben porladnak. Történetek maradnak utánuk, nevek, dátumok, esetleg néhány fénykép, az emléknek nevezett megfoghatatlan, szertefoszló, elbizonytalanodó valami. Mert mit hagyott hátra például nagyapa: a háromlábú suszterszéket, az Isonzó magas, hófedte hegyeit, a háborút, mindezt már a nagymama szájából. Ki tudja miért, benne az maradt meg a legmélyebben, ahogy a japánok — nem is tudja, hogy akkor kinek az oldalán harcoltak ... — rövid görbe késükkel nesztelenül közelítik meg az őrt álló bakákat... Bár először érezte, hogy fontos valakinek, hogy a szó valóságos értelmében életfontosság ú minden perc, amit az öregasszonnyal tölt, émelyítette sárguló bőre, ziháló levegővétele, maga az állapot, amiben volt. Menekült a kórházból. Lélek nélküli, szánakozásban, vigasztalásban kimerülő jelenléteit amikor csak tehette, megrövidítette, ellógta. Félig tudatos lényként élte akkor át mindazt, amire ma visszaemlékezett. Most sem szégyellte magát, egyfajta belenyugvó, ám békét sohasem nyerő csüggedés kerítette hatalmába. Akkor riasztotta a látvány, az érzés) amit addig soha nem tapasztalt. Úgy érezte (érezhette), nincs köze hozzá, mégis belekerült, nem értette, mégis fel kellett fognia belőle valamit. N agymama üdítő italért küldte. A kórház büféjében nem kapott, bekarikázott érte a városba, s közben egyre arra gondolt, hogy nehogy most, tá- vollétébsn haljon meg az öregasz- szony. Amikor meg ott ült ágya szélén, attól rettegett, hogy kartávolságra tőle ragadja el majd mamát a kérlelhetetlen sors. A táborba indulás előtti este jött a kórházi távirat. Bika .... ' ■■ Fl orosz Szptrosz kerámiaszobra
