Pest Megyei Hírlap, 1983. április (27. évfolyam, 77-101. szám)

1983-04-07 / 81. szám

I I 4 ‘xj(Mav 1933. Április 7., csütörtök Vita a jövő nemzedékéért A Pest megyei Hírlap február 17-i számában megjelent Kriszt György írása, Tan­órán kívül címmel, a cikk a pedagógusok szabadidős tevékenységével foglalkozott azzal az igénnyel, hogy mindenekelőtt az ő többletvállalásukkal lesznek a nevelők példaképek a gyermekek szemében. A jegyzetre egymás után érkeztek a hozzászólások. Március 10-i lapszámunkban Patkós József és Mosoni Árpád véleményét közöltük Maglódról, illetve Szentendré­ről. Egy héttel később Gulyás László és Magyar Katalin reflexióját szemléztük Gyom­ráról és Monorról. Versegről Bene Mihály, Vácszentlászlóról Tóth Imre szólt hozzá ezután a cikkhez, március 24-1 számunkban. Március 31-én —szándékunk szerint befejezésként — Vecsésről Orosz Károly, valamint Ceglédről Öcsai Károly vélemé­nyét adtuk közre. Ezután kaptuk kézhez Nemoda István megyei úttörőelnök hozzászó­lását, amelyet fontosnak tartunk közölni. A vitát ezzel befejezettnek tekintjük, az összefoglalást április 9-i, szombati lapszámunkban közöljük. ■ Heti filmtegyzetb Fokhagyma és ananász Jelenet a Fokhagyma Huszadszor Költészet napja Április 11., József Attila szü­letésnapja immár a 20. alka­lommal ünnepe a magyar lí­rának. E napokban ország­szerte író—olvasó találkozó­kon köszöntik a költészet nap­ját, o költő születésének 78. évfordulóját. Ez alkalommal — a hagyományokhoz híven — több új kötetet jelentettek meg a kiadók. A költészet napja országos eseménysorozatának idei meg­nyitóját a Művelt Nép könyv- terjeztő vállalat szervezésében április 11-én Salgótarjánban tartják, ahol ez alkalomból új könyvesboltot is nyitnak. Az ország több helységében rend­hagyó irodalomórákon Juhász Gyula születésének 100. évfor­dulójára emlékeznek. A katonapálya vonzásában A napokban zárultak a fel­vételik a középiskolai katonai kollégiumokban, amelyekbe több mint kétszeres volt a túl­jelentkezés. A felvételi vizsgák tapasztalatai szerint a diákok többsége jó felkészültségről tett tanúbizonyságot, eredménye­sen helytálltak a nem könnyű erőpróbán. A jelentkezők ta­nulmányi eredménye megha­ladta a 4-es átlagosztályzatot, a Fejér. Heves és Vas megyé­ből felvételizőké pedig 4,5— 4,6 között volt. Sajnos az év­ről évre javuló elméleti felké­szültség mellett — az elmúlt évekhez viszonyítva — lénye­gesen nem változott a diákok pályaalkalmassága: a szigorú egészségügyi és speciális kö­vetelmények alapján a jelent­kezők jelentős részét alkal­matlanság miatt nem vehetik fel. A felvételi bizottságok mér­legelik a vizsgákon megfelelt diákok családjának, az anyagi és a jövedelmi viszonyait, a szociális körülményeket, a társadalmi helyzetet, és a la­kóhelyen rendelkezésre álló továbbtanulási lehetőségeket. Bár azonos eredmények ese­tén előnyben részesítik a fizi­kai dolgozók, a fegyveres erőkben és testületekben szol­gálatot teljesítő, dolgozó szü­lők tehetséges gyermekeit, de egyetlen körülmény sem he­lyettesíthető az iskolában és felvételin nyúitott kimagasló tanulmányi teljesítményt, pél­damutató szorgalmat és maga­tartást. valamint az arra épü­lő — az életkori sajátosságok­nak megfelelő — szilárd ka­tonai pályaválasztási szándé­kot és akaratot A puritánságig egyszerű monori művelődési központ ragyog a tisztaságtól, és a szükséges berendezési tár­gyakból sincs hiány. Annál feltűnőbb a belső irodahelyi­ség és egyben tanácskozóte­rem falán egy nagyméretű perzsaszőnyeg — elüt díszte­len környezetétől. Ha volt kedve — A szőnyeget nézi? — kér­dezte Gordos Dénes, a mű­velődési központ igazgatója. — A sajátom! Nagyon csupasz­nak találtam a falat és nem volt ekkora képünk... Nem­régiben még a nyitott tornác­ról befújta a havat az épület­be a szél. Az előadások előtt a közönség az udvaron vára­kozott, ha volt kedve; ha nem, akkor el sem jött. Az újonnan kinevezett igaz­gatónak először az átalakítás­hoz kellett hozzáfognia. — Hónapokig építésvezető voltam, hogy ezt a szinte használhatatlanságig leromlott épületet rendbehozzuk — mondta. A nyitott tornácból fűtött előtér készült. Újságok, tele­vízió, kényelmes székek áll­nak a várakozók rendelkezé­sére. Az asztalon színes szőt­tes, a falon könyvespolc. In­Lassan két hónapja, hogy vita zajlik a jövő nemze­dékért, de nem akadt szülő, tömegszervezeti vezető — vagy éppen közművelődési dolgozó, aki e tapasztalatcseréhez hoz­zászólt volna. Engem éppen ez gondolkoz­tatok; el. Valójában ennyire iskola- és pedagóguscentrikus lenne még mindig a nevelés ügye? Avagy a pedagóguso­kat ért kihívásokra valóban csak szakmabeli válaszolhat —, akaratlanul is a mundér becsületét védte? Amikor Kriszt György cik­két olvastam, a megyénk kö­zel 120 000 kisdobosa és úttö­rője életét, mozgalmi-közéle­ti tevékenységét irányító, mintegy kilencezer általános iskolai tanítóra és tanárra gondoltam. Közülük is azon többségre, aki nem csupán a rendtartásban rögzített fel­adatként tesz eleget mozgal­mi célkitűzéseinknek, hanem alapvető társadalmi, közéleti tevékenységként azonosul azokkal. Az úttörőmozgalom kulcs­embere, s legfőbb szövetsége­se a rajvezető-osztály főnök jutott eszembe — mely ugyan szándékunk szerint két külön­böző szerepkör —, de a két funkció közé szinte egyenlő­ségjelet lehet tenni, hiszen a 3600 rajvezető között csak 57 KISZ-es ifjúvezetőt és 2 fel­nőtt pártoló tagot tudunk a pedagógusokon kívül. Igaz, ez mozgalmunk egyik komoly gondja, még akkor is, ha szö­vetségeseink tábora a peda­gógusokéval azonos nagyság­rendű. Éppen ezért célunk je­lenleg a társadalmi aktívák számának növelése, mely a nyitottságnak, az életre felké­szítő törekvéseinknek, s egy­ben a pedagógusok közvetlen terheinek csökkentését is je­lenti. De magam előtt láttam a mintegy 2500 szakkör veze­tőjét is, akiknek csak alig egy tizede, nem pedagógus. Ha a nevelés és a gyerekek­kel való foglalkozás privilé­gium volna, mondhatnánk art is: az az iskola és a mozga­lom gondja. Nem kívánom nen nyílnak az irodák és egy, a kisebb rendezvények céljá­ra szolgáló helyiség. A fehérre meszelt falak között a piroshímzéses terítő­vei borított asztal beszélge­tésre, társasjátékra hívogat. A szemben levő nagyterem délelőtti ürességében kissé ijesztően hat. Pedig ez még nem is az egész, a terem vé­gén lezárt ajtó mögött foly­tatódik. Ami azon túl van, az már nem tartozik a művelő­dési központhoz. Ennek a résznek a megvételéről még tárgyalnak a tulajdonossal. Ajánlatok A járási hivatal művelődé­si szakfelügyelője, dr. Cser- nus Alánné, mosolyogva meg­nyugtatott, hogy egy-egy kö­zönségvonzó előadás alkalmá- vel — mint például a Nosz­talgia zenekar estje, vagy Ho- fi Géza vendégszereplése — megtelik a nagyterem néppel, meleggel egyaránt. A meleget két, eddig ipari csarnokokban használt hőágyú szolgáltatja. Az építkezések alatt Gordos Dénes még egyedül volt, aztán jöttek az új munkatár­sak, és februárra minden stá­tusnak gazdája lett. Négy felsőfokon végzett népműve­lőt sikerült munkába állíta­ni. A járási művelődési köz­számadatokkal igazolni, hogy az évente úttörők által elülte­tett 30 000 facsemete, az 1 millió társadalmi munkaóra, szinte a pedagógusok odaadó munkájával valósulhat csak meg. Azután a táborozó, nya­raló gyerekekkel is zömmel a pedagógusok vannak együtt, sok közülük nyári szabadsá­gának jelentős részét is erre áldozza. A tényekkel magam sem kí­vánom védelmünkbe venni a cikkbeli pedagógusokat, de magunktól is kérdezzük: va­lóban ennyi „katedracent­rikus”, ennyi más „léttudat­tal” bíró pedagógus lenne me­gyénkben? Jelenség-e vagy általánosítható példák sora mindaz, amiről Kriszt György írt? önmagunktól, de egyben az újságírótól és az olvasótól is kérdezzük: hogyan vonható be a jelenleginél nagyobb mértékben a társadalom több rétege, de elsősorban a szü­lők a tanórán kívüli nevelés­be? Kik lehetnek az iskola és a mozgalom új szövetségesei, s hogyan nyerhetők meg? Nevelésügyünk legsebezhe­tőbb pontja ma kétségkívül a pedagógus, aki munkájáról szóló publikációk egyoldalú­ságában joggal feltételezi te­vékenysége társadalmi rang­jának leértékelődését éppúgy, mint a közvélemény megté­vesztését. Éppen ezért sokkal izgalmasabb az a kérdés: si­kerül-e az újabb és újabb funkciókkal gazdagodó iskolai követelményeknek pedagógu­sainknak megfelelniük, s tud­nak-e a gyerekeken keresztül a családok életmódjára, szo­kásrendszerére a szükséges mértékben hatni? Képesek lesznek-e valamennyien az ed­dig is oly lényeges feladat­szervezői, végrehajtói szerep­körből a tanúlói önállóságot, öntevékenységet segítő, cse­lekvésre ösztönző, nevelési ha­tásrendszereket koordináló feladatokat elsajátítani? Mi­ként tudnak a gyermek egész élettevékenységének pedagó­giai irányításában jelen len­ni? A kérdésekre legalább annyi válasz van, legalább pontban még egy kollégára várnak. Mindezt csak úgy tudták elérni, hogy a járási hivatal és a községi tanács segítséget nyújtott: lakást ad­tak a pályázóknak. A még be­töltésre váró állást is szolgá­lati lakással együtt hirdették meg. — Milyen módszerekkel kí­vánják fellendíteni a község és a járás kulturális életét? — faggattam ezek után a művelődési központ dolgozóit. — Kínálatunkat az 5 napos munkahét figyelembevételével állítottuk össze. A legvonzóbb programokat a hét végére tet­tük. A művelődési központ természetesen pénteken és szombaton egész nap nyitva van, és vasárnap délután is szívesen látjuk a szórakozni vágyó lakosságot. Hétfő a rendezvények napja — sorolta az igazgató. Kurucz Tamásné ifjúsági előadó, a gyermekek számára készített foglalkozások bő vá­lasztékáról beszélt: — Hétvégi játszóházat szer­veztünk. Gyermekszakkörök működnek, vagy sulimozi, ha­vonta egyszer az Állami Báb­színház tart előadást, és szí­nészek játékában is gyönyör­ködhetnek a meseszínház né­zői. Végh Gyula, a munkásmű­annyi a követésre méltó pél­da, mint amennyi negatívat az idézett cikk csokorba kötött. Visszatérve a vitaindító gondolatra — a pedagógusok közművelődési intézmények­ben és általában a közműve­lődésben végzett munkájára —, elengedhetetlen a két in­tézményrendszer és dolgozói­nak nyitása egymásra. Szám­talan érintkezési pontja van az iskolának és a közművelő­dési intézményeknek, de alig­ha helyes feladat- és funkció átvállalásról beszélni. Célsze­rűbb inkább azt kutatni, mi­ként tudnak egymás munká­jára odafigyelni, egymást erő­sítő nevelő hatást kiváltani. Az arányokat azonban nem szabad szem elől téveszteni — minthogy az eszmények és célok realizálása is csak foko­zatosan és távlatokban érhető el. Márpedig megyénk okta­tásügyében ma elsősorban a megnövekedett gyermeklét­számból, a nagyfokú pedagó­gushiányból adódó gondok megszüntetése, s az ötnapos munkahét következtében meg­változott belső és külső iskolai élethez való alkalmazkodás dominál. Látni kell tehát, pedagógu­saink terhei tovább nem nö­velhetők! így a fő hangsúlyo­kat az arányosabb munka- megosztásra, az anyagi és er­kölcsi elismerések által fel­színre hozható tartalékok jobb kihasználására kell helyezni. Ehhez viszont megítélésem szerint a pozitív példák jobb tanítómesternek, hatásosabb szemléletformálónak bizonyul­nának. A pedagógusi szerepkör is­kolai és mozgalmi átrendező­désekor járhatóbb útnak tehát a megnyerést, s a felkészítést és a bizalmat tartom. Mindez az éppen konferenciájára ké­szülő úttörőmozgalmunk fel­adatával úgy függ össze, hogy az egymásra mutogatás, a feszültségek fokozása helyett a társadalmi közérzet javítá­sát, a pedagógus, az iskola belső feszültségeinek csökken­tését segítsük elő. Nemoda István velődés és ismeretterjesztés felelőse az üzemeket járta be, mindenütt a helyi kívánsá­gok, igények alapján tervezi meg a műsort. Két különleges kínálattal is szolgál látogatóinak a mű­velődési központ. Az egyik a Balázs János cigány ifjúsági klub. Ennek a klubnak ko­moly hagyományai vannak Monoron, és közéleti jelentő­ségét nem győzték hangsú­lyozni. Vidám együttmuzsiká- lás, éneklés mellett arra ne­veli a cigány fiatalokat, ho­gyan foglalhatják el a társa­dalom életében, munkájában az őket megillető helyet Jo­gaikra és kötelességeikre egy­aránt felhívják a figyelmüket. Új központ A másik ajánlat a Minden­napi dolgaink című sorozat, amelyben a jó halászlé elké­szítésétől kezdve a mosópo­rok helyes használatáig min­denre megtanítják az érdek­lődőket. Van már használható he­lyisége, igyekvő munkatársi gárdája a monori járási mű­velődési központnak. Az épü­let viszont nem végleges. A község központjában, szemben a járási hivatallal, áll a sze­cessziós stílusban épült Viga­dó, melyet jelenleg a tűzoltó­ság és kilenc magánlakás fog­lal el. A tervek szerint már a közeljövőben ez az épület lesz a járás közművelődési intéz­ményeinek méltó központja. Sercss Eszter A második világháború több tízmillió halálos áldozatának nagyobbik hányada férfi volt. Ebből következik — és a kü­lönböző statisztikai adatok alá is támasztják —, hogy a leg­súlyosabb véráldozatot hozó Szovjetunióban s az esztelen háborút esztelenül a halálba küldött katonamilliói dacára is elvesztő Németországban egy asszonynemzedék valós és súlyos gondja, olykor tragé­diája lett (volt, de esetenként még ma is az) az elpusztult férfinemzedék hiánya. Innen, hogy a szovjet filmművészet­ben is, és az NDK filmesei kö­rében is ez a téma eléggé gya­kori. (S ha emlékszünk még Fassbinder kitűnő filmjére, a Maria Braun házasságára, ak­kor azt is megemlíthetjük, hogy az NSZK filmművészetében sem ismeretlen ez a téma, ha más hangfekvésben szólal is meg, mint a szovjet vagy az NDK-filmekben). Ulrich Thien, az ismert NDK-beli rendező, most a mo­zikba kerülő új filmjében (melyet maga írt és rendezett is) megint csak erről a témá­ról beszél. Hősnője, Karoline, egy szovjet katonától szár­mazó fiát apa nélkül nevelte fel; egyre várta, hogy a férfi Hiábavaló bosszankodás a magyar filmcímadók balfogá­sain morgolódni (mint tehet­nénk a fenti NDK-beli film esetében is, melynek címe Dach über Kopf, azaz Tető a fej fölött, s így legalább van valami köze a film sztorijá­hoz), ha az eredeti külföldi filmcímek sem jobbak. Az egyetlen spanyol filmrendező­nő, Pilar Miro filmjének sze­rencsétlen címét pontosan for­dítottuk, pedig ez esetben jobb lett volna valami jól kitalált hűtlen fordítás. Mert a film­ben szó van ugyan Gary Coo­perről, de a lényeghez a 30-as évek nagy sztárjának semmi köze. A lényeg ugyanis, amiről a rendezőnő beszél, ugyanaz, amiről a régi-régi Cléo 5-tői 7-ig, Agnés Varda filmje is szólt: a nő, közelebbről a mű­vészetek területén dolgozó nő elmagányosodása a fogyasztói társadalomban, mely elmagá­nyosodáshoz még hozzájárul egy súlyos (vélt vagy valódi) betegség is. Pilar Miro hősnője, Andrea Soriano, rendező a spanyol te­levízióban. Méghozzá ismert nevű, tehetséges ember, aki a film kezdetén épp megnyert egy jelentős filmdíjat. Ám szinte egy időben a szép siker­rel, megtudja, hogy valószínű daganatos áttételei miatt meg kell szakítani a terhességét, s műtétnek kell alávetnie ma­gát — de a műtét kimenetele bizonytalan. A film tulajdon képpen annak a három napnak a története, mely a drasztikus orvosi közlés és a műtét meg­kezdése közt eltelik. Andrea, a rendezőnő e na­pokat arra próbálja felhasznál ni, hogy rendbe tegye maga után a dolgokat. Furcsán fog hozzá — többek között úgy hogy szerelmének, a neves új ságírónak, akitől a gyermeke is lenne, nem mondja meg. miről is van szó, ellenben le­fekszik egy közös barátjukkal. és ananász című filmből visszatérjen, de minden bi­zonnyal elesett a háború vé­gén. Az élet azonban megy to­vább, és Karolinának, noha már nem fiatal, meg kell ta­lálnia a teljes és tartalmas em­beri élethez szükséges lehető­ségeket. A messzi Rügen-szi- getről Berlinbe kerül, ahol vé­gig kell járnia a maga külön kálváriáját, csalók, ravaszko- dók, szereleméhes fiatalabb férfiak és értetlen munkahelyi viszonyok között, mígnem az­tán rátalál egy nagyjából hoz­zá illő korú, elvált férfira, aki­nek szintén van egy kisfia (Karoline fia már főiskolás, majdnem kész ember). Az asz- szony, és ez a férfi, Herbert, talán-talán összekötik majd az életüket, s a magányos nők nagy seregéből révbe ér — ha révbe ér — egy szerencsés asszony. De szerencsés lesz-e valóban? A film gyakorlatilag minden kérdést nyitva hagy, a né­zőre bízva, hogyan fejezi be magában a történetet. Valóban minden lehetséges — mint az életben. Thcin filmjének azon­ban van egy szervi fogyatékos­sága: a téma érdekességét erő­sen lecsökkenti a tételesség, a tanmeseszerű megfogalmazás. Felidézi a gyermekkorát, fia­tal éveit, házasságát, volt fér­jét, s végül is ehhez a férfi­hoz fordul, mert, mint mond­ja: — Élni nem tudtam ve­led. de meghalni csak veled tudok. Hogy végül is Andrea meghal-e vagy sem, nem tud­juk meg. Gary Cooper pedig csak afféle jelkép: Andrea úgy érzi, kislánykora férfibálvá­nyához több érzelmi szál fűzi, mint környezete élő emberei­hez. G. C. tehát illusztráció Andrea elmagányosodásának szemléltetésére. Mint ahogyan illusztráció tulajdonképpen az egész film is. Mert az odáig rendjén van, hogy rettentő dolog fiatalon megtudni, esetleg gyógyítha­tatlan betegség roncsolja az ember szervezetét, s az is ret­tentő dolog, ha egy esetleges ostoba halál (s melyik halál nem ostoba?) alkotóereje tel­jében ragad el valakit — de ha mindezt valamiféle méla­bús érzelgősséggel önti le a film, akkor a mégoly emberij mégoly tragikus sors is melo- drametikus szenvelgéssé válik a vásznon. Ezen mit sem ja­vít, hogy — mint a rendezőnő egy interjúban elmondta — a film önéletrajzi elemeket is tartalmaz, mert Pilar Miro pár évvel korábban maga is súlyos szívműtéten esett át, s mint elmondta, ekkor volt ide­je átgondolni az életét, és e töprengésekből született a film. Már most vagy nem voltak eléggé mélyrehatóak ezek a töprengések, vagy nem tartal­maztak egy közönség elé szánt műalkotáshoz elegendő k ö z - érdekeltséget. így vagy úgy: ismét egy példa arra, hogy a magánügy akkor sem feltétle­nül válik közüggyé, ha filmre vizszük, s ha minden valódi benne. A művészi igazság ugyanis nem ezen múlik. Takács István Ä halászlétől a mosóporokig A művelődés monori otthona Gary Cooper, ki vagy a mennyekben

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom